Tárcán kínálom

Írta: Kulcsár Attila

Ha Amerikában egy film sikeres lesz, sorozat készült belőle. Ismerjük a Cápa 1., Cápa 2. filmeket, A majmok bolygója 1-2-3-4.  epizódjait és sok mást.

Ez most a Sodrásban című 1964-ben készült magyar fim folytatása lesz. Forgatókönyvírója én vagyok. Ez afféle önéletrajzi fantasy, mintha rólam szólna. Velem a rendező, Gaál István az első részben jól kicseszett: belefullasztott Tiszába. A film így is megnyerte Karlovy Vary-ban a fesztivál nagydíját.

Két osztálytársam is főszereplője volt, meg persze én.  Nemrég hunyt el a rendező; sokan mások, így az operatőre sem él már. A film helyszínén, a Tisza jobb partján egy üdülőtelep épült ki a galéria erdőben, a hajdani úttörőtábor mellett.

A Sodrásban 1. 1960-ban játszódik, amikor a haverokkal az érettségi után lementünk Gergelyiugornyára, a homokpadra vadkempingezni. Hat fiú és két csaj − mindketten színésznők szerettek volna lenni.  Hárman a fiúk közül − Suttyó, Művészkém meg én − a Nyíregyházi Kossuth Gimnáziumban végeztünk. Hozzánk csapódott még egy hajdúsági haver, az ő ismerőse, meg egy helyi úszómester tanonc. Ez volt az utolsó gondtalan nyarunk. Minden gimnazista színész szeretett volna lenni, engem kivéve, de színjátszók voltunk valamennyien. Szavalóversenyeket nyertünk. Kikapcsolódtunk és vártuk a felvételi vizsgák eredményét.

Művészkém volt a Gimnázium „koszorús” színésze, ő nyerte a szavalóversenyeket minden évben. Negyedikben Radnóti Miklós Hetedik eclogájával. Erzsike tanárnő minden magyarórán elmondatta vele, hogy csiszolgassa − nemrég, a hatvanadik érettségi találkozón is kívülről fújta az egész osztály a költő veretes sorait. „Csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.” De akkor már az én feszülésemet Kosztyu Pötyi, az egyik színészpalánta szépsége villanyozta fel. Az iskola színjátszó köre abban az évben Fazekas Mihály Lúdas Matyiját adta elő, Suttyó főszereplésével. A bemutatón már ott volt a Színművészeti Főiskoláról Latabár tanár úr, mert jelezték neki, hogy van itt egy tanyasi fiú, Apagy mellől, aki olyan őstehetség, mint a Körhinta hőse, Soós Imre volt, Törőcsik Mari párjaként. Szeptemberben kaptuk a hírt, hogy felvették, és a hajdúsági gyereket is. A mi Oscar-díjas Művészkénket persze nem, mert polgári származásúak volt, és azokból Dunát lehetett rekeszteni akkor a főiskolán. De nem adta fel, később sok Döbrögi szerepet kellett eljátszani több tájoló színházban, amíg haza nem jött Nyíregyházára, és a Móricz Zsigmond Színházban fel nem karolták egymást feleségével.

A Sodrásban több órás, zseniális operatőri munkájából a vágások során sok minden kimaradt. Így nem került bele a filmbe a tiszavirágok násztánca se. Hajdu Barna fotózta le őket később. Suttyó falusi gyerek volt, a tanyán mindenféle háziállat párzását láthatta, bár akkor már ettől a biológiai pornótól jobban érdekelték volna a másik primadonna jelölt, Molnár Gizi bájai…

De mi van a történet harmadik szálával, velem? Ezt már a Sodrásban 2. mutatja majd be. Én azon az esten odalopakodtam a lányok sátrához, ahol Kosztyu Pötyi egyedül szunyókált. Hálótársa, Molnár Gizi elment az operatőrrel pecázni. A fürdőruhák mind ki voltak akasztva száradni egy kötélre. Eddig jó, gondoltam, és beszóltam, hogy bebújhatok-e. Pötyi, megismerve a hangomat, válaszol, hogy már foglalt, és most aludni szeretne. Persze nem mondott igazat, Suttyóra várt volna. Én tudtam Sutyítól, hogy megmondta neki, csak akkor veszi el a szüzességét, ha elmegy majd vele filmezni Jancsó Miklóshoz − ott nem lesz arra szükség. A mester az ilyen pályakezdő színészpalántákat szerette alkalmazni epizód szerepekre. De Pötyire hiába várt, mert az tudta, hogy ott pucéron kell majd szaladgálni a pusztákon. Neki szigorú erkölcsi normái voltak, nem is szerepelt filmjeiben, csak felöltözve. Nekem is kerek perec megmondta, azon az estén, hogy még ruhába se kellek neki. 

A Sodrásban 2. film innen folytatódik. Megismétlődik benne az előző részből az a féktelen ökörködés a vízben és a parton. Az iszaphalászat a folyó fenekéről, dobálózások, kézen állásos indiánosdi. Én persze el vagyok kenődve a visszautasítás miatt, és gondolok egy merészet a játszadozások közben. Otthagyom az egész hancúrozó bagázst, nem vagyok én ezek közé való. Jó úszó lévén, az egyik lemerülésnél átúszom a Tisza túlsó partja mellé, és kezdetben a víz alatt, majd a sodrásban tovább a felszínen, és vagy háromszáz méterrel lejjebb, a híd alatt kimászok a folyóból… Hallom, hogy kiabálva keresgetnek. Hajdu Barna fotóiról derítik ki később, hogy mikor tűnhettem el, és az első rész szerint halottnak nyilvánítanak, megsiratnak. A fiatalok a drámai események hatására megkomolyodnak, hirtelen felnőtté válnak. Ez volt ennek az új hullámos film eszmei mondanivalója.

Második epizód

A Sodrásban 2. nem nevesített főhőse − vagyis én − nem is jelentkezett a színművészetire, öt év múlva a Műegyetemen építész lesz. Első munkája Gergelyiugornyán épül majd fel − egy úttörőtábort tervezett a homokpad szélén, a fák közé. Ma már gyermeküdülő.

Az új epizód elején hosszasan méricskéli a mérnök a partoldalt, keresi az épület jó helyét, emlékeit. Végül oda tűzi ki a főépület sarokpontját, ahol annak idején a lányok sátora állt. Három méter magasra javasolja a ház padlóját emelni, a százéves árvízszinttől is magasabbra, 50 centivel.

− Kell ez uraim, higgyék el az elvtársak. Itt nem szedhet több áldozatot a Tisza. Én is majd idevesztem… − mondja.

Aztán ledobja a ruháit Apáti Bertalan − mert el lesz a filmben a főszereplő új neve −, és mindenki legnagyobb csodálkozására, slicces gatyájában belábal a folyóba. Viszi a „MÉLY VÍZ, CSAK JÓ ÚSZÓKNAK!” feliratú bóját, és ahol nyakig ér a víz, lerögzíti nehezékét a Tisza fenekére.  − Ehhez tűzzék ki a többit is! − kiabálja ki a vízügyes előadóknak. Azok csak nevetgélnek: mi köze van a bójáknak a gyermeküdülőhöz? − Azt hiszi a mérnök úr, hogy a Tisza mindenhol egyenletesen mélyül?   

Apáti úr ezután kisétál a partra, és táskájából kivesz egy kerek rozscipót. Egy ácsceruzát beleszúr az egyik oldalába, beúszik vele a folyóba és elengedi. A piros ceruza a vízvonal felett, látszik a partról is. Majd azt mondja az elképedt helykijelölő bizottságnak: − Azt mesélik itt mifelénk az öregek, ahol a kenyér megpördül a vízen, ott fekszik lenn a belefulladt ember. – Mint ahogy a Sodrásban 1.-ben Anna néni, a vízbefúlt fiú nagyanyja is megtalálta így az unokáját...

Lassan kigázol a folyóból, a kenyér elúszik a bójától, és a folyó közepén egy nagy örvény megforgatja.

− Na, odáig ne ússzon be senki, már ott valamikor megfulladt egy ember, nekem elhihetik − és holtan esik össze... 

Konyec filma, mondaná egy korabeli orosz film.

Aztán megjelenik egy felirat a vásznon:

„SODRÁSBAN 2. - Önök a gergelyiugornyai strandfelügyelet biztonságtechnikai oktató filmjét látták.  Rendező: Apáti Bertalan, úszómester.”

Az illusztráció forrása ITT.

Írta: Balogh Géza

Uszka. Parányi falu Szatmárban, annak is a legkeletibb szegletében. Az ország legeldugottabb határállomásától, Tiszabecstől vékony aszfaltút kanyarog délkeletnek. Balról a Tisza mára már kiszáradt holtága, a nevezetes Halvány, jobbra pedig kőrisfasorokkal, juharligetekkel, vadrózsabokrokkal szegélyezett nagy, széles legelők. E kövér füvet nevelő mezőkön juhászkodott egykor az uszkai Szegedi András.

Rég letette a rézfokost, a pulikutyái is kidűltek már mellőle, ám amíg él, ő már csak juhász marad. A falu közepén van a háza, ahol a kis, keskeny országút a Batár töltése alá simul, majd hirtelen kanyart rajzol. Mintha csak szándékosan írná azt a lehetetlenül éles kanyart, hogy lelassítsa a forgalmat, hogy alaposan szemügyre vehesse az utas a folyócska tövében álló gyönyörű templomot, harangtornyot. S hát persze a templom melletti Szegedi-portát.

Nem sok ilyen portát látni ma már Szatmárban sem! Hatalmas, nagy időt megélt diófák, titokzatos nevű szilva-, körte-, meg almafák, és köztük egy fehérre meszelt, aprócska ház. Bent öreg, megbarnult bútorok, a falon száz éve készült, fakuló fényképek, az első házban pedig egy szabályos csengőgyűjtemény. Van azok közt apró pergő, súlyos kolomp, és mélyen búgó ladang – a szatmári jószágtartók egykor mindennapos kellékei.

Súlyos tízezer forintokat is ígértek már azért a gyűjteményért. De egyetlen darabja sem eladó. Szegedi András inkább adná oda a fél karját, mint azokból egyet! Hogy is adná, az ember nem szokta pénzre váltani az életét. Az ifjúságát…  A meglett férfikorát. Amikor minden olyan szép volt, olyan szép, hogy belesajdul az ember szíve!

A lányok, az asszonyok voltak persze a legszebbek benne. Hányszor megleste ő is, miként fürdenek a kert alatti Batárban a ligeti, bökényi, uszkai lányok. És kint a határban, miközben békésen eszegetett a nyáj, hányszor rajta felejtette szemét a szomszédos máléföldön kapálgató fiatalasszonyokon!

Szép volt, szépek voltak, mégis egyedül él az öreg házban, amely a legöregebb a faluban. Egyedül él, és egyedül alszik. És egyedül álmodik. Régi, kikapós lányokról, szépasszonyokról, két napon át tartó bálokról, veszett mulatságokról.

Aztán arra ébred, hogy kihűlt a tűzhely, nyirkos az ágy, és egyedül van. Pedig semmitől sem irtózik annyira, mint az egyedülléttől. Nem is marad sokáig a házban. Felrántja a csizmát, felteszi a kalapot, s kiáll a kapuba, hogy megtudja, mi történt az éjjel. Aztán ha csend van, fellép a korcsmába. Ha ott se hall semmit..., hát akkor tényleg kár volt felvirradnia a napnak.

De ilyen ritkán esik meg. Uszka kicsi falu, ám mindig van miről beszélni. Hol arról, hogy ötkilós csukát fogtak a Batárban, hol arról, hogy megszöktek a szembeszomszéd malacai. De milyen malacok voltak azok! Vadmalacok. Most, nemrég történt egy hideg hajnalon: megy le a gazda a kertbe, a szalmakazalból malacsírást hall. Még ilyet, vakarja a fejét, de hisz nekem nincs is kocám! Nem is az ő kocája volt a tettes. Átgázolt a Batáron Ukrajnából egy vaddisznó, az potyogtatta el a kazalban a fiait. Fel is nőttek szépen, ám megjött az eszük: a rideg, de szabad életet választották.

Az erdei, mezei vadak szabad életét élte Szegedi András is. Ágyban ritkán hált, szobában elvétve hűsölt, kezét se melengette tűzhely fölött. Keményen állta a nyarat, a telet; ha összevonta tekintetét, a legszilajabb szelek is megjuhászodtak. Most se ijed meg a saját árnyékától, de nemigen van már szükség arra, hogy megmarkolja a kampót, összevonja a szemöldökét.

Néha felballag a Batár töltésére, körbehordozza tekintetét a falun, a nagy mezőkön, és elcsodálkozik. Minden olyan most is, mint régen, mégis... Pedig a birkák kövérek, az asszonyok szépek, s még a pálinka is jól esik az embernek... Mégis, minden más, fakóbb.

Fakóbb, mert nincsenek sehol a régiek. Ez fáj talán a legjobban, hogy elmentek a cimborák. A sokat látott, sokat megélt pásztoremberek. Jószerivel már csak egyedül ő maradt a régiek közül. Ő, Szegedi András Uszkában.

KM 1996.10.28.

Illusztráció forrása ITT.

Írta: Kulcsár Attila 

A város közvéleményét megrázta az a hír, hogy tegnap éjszaka porig leégett a Buzgovics-ház, a város egyik ismert műemléke. A múlt század elején épült szecessziós épület nem építészeti kvalitásaival érdemelte ki a kitüntető védettséget, hanem azzal, hogy ebben a házban született Buzgovics II., a város válogatott focistája, aki az aranycsapattal olimpiai aranyérmet nyert a Helsinkiben zajlott olimpián.

A helyszínre kivonuló tűzoltóknak minden igyekezetük ellenére, csak azt sikerült elérnie, hogy a szomszédos Grosics utcai lakásokra nem terjedt át a tűz. Az utca zártsorú beépítésű, az utcafronton sorakoznak a házak, földszintesek, magastetővel, magas parapettel, mert alápincézettek. Másnap a helyi lapok is beszámoltak az eseményekről, a fotók bemutatták a 7. szám alatti lakás megmaradt tűzfalát és az üszkös romokat, amelyek a pince tömbre ráomlottak. A tűzoltók által szétlocsolt falak vigasztalan látványa mindenkit sokkolt.

Az MMF ügynökei azonnal kiszálltak, és megpróbálták rögzíteni a nyomokat, szemtanúkat kerestek a város széli mellékutcában térkamerás figyelő rendszer nem működött.

A Megyei Műemléki Felügyelőség nyomozói hamar megállapították az idegenkezűség tényét, hogy szándékos nyújtogatás történt, a pinceszinti romok között egy benzines kanna összeolvadt dobozát találták meg a helyszínelők. A római jogból vizsgázott detektív, Nyomozy felügyelő feltette az ősi kérdés: qui prodest, − kinek áll érdekében? Ki a fenének szúrta a szemét ez az évek óta használaton kívül álló, de még ma is csinos épület, mely évek óta vevőre várt, de nem kellett senkinek? Valamikor hajléktalanok vették birtokba, de aztán a Pesten lakó örökösök óriás rácsokkal és lakatokkal tették megközelíthetetlenné az épületet. A lehámló gipsz tagozatok felett csak a márványtábla jelezte kiemelt státuszát, amelyet biztonsági okokból főpárkány alá helyeztek, hogy el ne tűnjön: MŰEMLÉK, Buzgovics II. Máté stb.

Nyomozy felügyelőnek ezúttal is vágott az agya: biztos a szokásos. Ha az Építési Osztály látókörében van egy társasházépítő vállalkozó, ő lehet az első számú gyanúsított.

A városházán elmondták neki, hogy járt itt egy úr, aki érdeklődött, hogy mit lehetne ide építeni. Amikor megtudta, hogy semmit, mert műemlék, de az utcában egyébként háromemeletes társasházat is, elment.

A nyomozó aztán becsengetett a 9. szám alatt lakó szomszédba is, és megtudta, hogy ott is érdeklődött egy úr − bizonyosan a FÉSZEK Bt. képviselője −, de közölték vele, hogy nem szándékoznak eladni a házat, amíg ki nem hal belőle az apjuk, akinek ez a ház élete munkája. De Buzgovicsot már felszólították, hogy javítsa meg a kéményét, mert ráomlott a tetőjükre, és azóta beázik. A füle botját se mozdította a Buzgovics fiú. Megcsináltatták maguk, de be fogják perelni kártérítésért.

Hát akkor már készen is vagyunk − derül fel a Nyomozy felügyelő arca. − Első számú gyanúsított Nyilasi úr, a FÉSZEK Bt. ügyvezetője, építési vállalkozó, aki azért gyújtotta fel a házat, mert meg akarta szerezni az értékes telket, üresen, olcsón. Második számú gyanúsított a Grosics utca 9. szám alatti lakos, mert elképzelhető, hogy meg akarta tanítani a móresre Buzgovicsékat, mert kárt okoztak neki. Egyébként is utálja a focit.

Már csak az alibiket kell ellenőrizni, és ha megállnak, le kell tartóztatni valamennyit. A nyomozók ki is mentek tájékozódni.

Az építési vállalkozó azt hazudta, hogy aznap éjjel a Laposi-tavon csukázott, reggelig a vízen volt, de persze senki nem látta − ez felettébb gyanús volt.

− Na, ezt a mesét ismerjük, uram, hol vannak azok a csukák, amiket az éjszaka fogott? − Persze semmi se tudott felmutatni, mert már meg is ették, mondta. Gyenge kibúvó, a neje is hazudik, bűntárs, amikor azt mondja, hogy ő sütötte meg, mind a kettőt.

 A nyomozók a kukáik tartalmát átválogatták, de nem találtak egyetlen halszálkát sem, és mivel aznap még nem ürítették a tárolókat, az alibi hamisnak bizonyult. A vállalkozót vizsgálati fogságba kisérték, miután a házkutatása során találtak egy tervrajzot egy 12 lakásos társasházról, mely a Grosics utca 7. szám alatti telekre készült. Ez elég bizonyíték lesz a gyújtogatás indítékára a bíróságon is, dörzsölte a kezét Nyomozy mester. Megvan az épület gyilkosa. A 9. szám alatti lakó szerencsétlen szomszédot kizárták a gyanúsítottak közül, mert haragosa volt ugyan Buzgovicséknak, de kerekes székes rokkant. Nem tudta volna felgyújtani a házat.

Sajnos azonban a hazánkban ideiglenesen tartózkodó FBI is beavatkozott a nyomozásba. Az az ő munkájukat hatalmas technikai arzenál is segíti, és a főfelügyelőjüknek egészen más elkövető került a látószögébe. Amikor ugyanis megvizsgálták − a szerintük − jobbkezes benzines kannát a romok alatt, a pincelejáróban, azon használható ujjlenyomatot találtak, és összevetették a bűnügyi archívumukkal. Kiderült, hogy a hátsó telki szomszédtól származik, akit egyszer megrovásban részesítettek, mert tiltott nemi identitást ábrázoló falfirkák készítése közben elkapták New Yorkban, amikor turistaúton járhatott ott diák korában. Vagyis egyértelmű, hogy ő locsolhatta szét a benzint a lakásban, ez okozhatta a lakástüzet. A fickó természetesen tagadott, alibije is volt, a jobb kezét egy üzemi balesetben évekkel ezelőtt elvesztette, és az formalinban tartósítva ma is megtalálható a Munkavédelmi Felügyelőség oktatási célokat szolgáló archívumában. Pedig indítéka neki is van, ő sem állhatta a Grosics utca 7. szám alatti tulajdonosokat, mert a kertjük végében álló óriási diófa teljesen beárnyékolja a veteményesüket, és nem nyílnak ki eléggé a virágjai, pedig virágkertészetből élt leszázalékolása után. Hiába szólt, gázolajjal locsolgatta a hatalmas fát, perrel fenyegetőzött évek óta, nem volt foganatja.

A nyomozás zsákutcába került. Mindenkinek lett volna oka károkozásra, de minden szomszédnak alibije volt. Ez a szomszéd is aznap Debrecenben volt a rokonoknál a Virágkarneválon, és ott is aludt. Menettérti vasúti jegye is igazolta.

Ekkor hívták ki helyszínre Galamb felügyelőt, a MÜGYEK nyomozóját, aki a betűszó szerint a Megoldatlan Ügyekre specializálódott. Ő hamarosan merőben más következtetésre jutott, amikor átnézte a nyomozati jelentéseket, és kikérdezte a szomszédokat ő is.

Egy szemközt lakó elmondta a nyomozónak, hogy az Grosics utca 5. szám alatti Krasznay Edina művésznő egyszer a Buzgovics fiúval hangos szóváltásba keveredett, mert az este 10 után is bömböltette az autó rádióját, amikor egyszer a villanyóra csere miatt haza kellett jönnie.

Érdekes személyt ismert meg a detektív az ötös számú házban lakó, magányosan élő hárfaművészben. Edina művésznőt mindenki szerette. Játékában gyönyörködött az egész utca, amikor napközben gyakorolt és estelente előadta a következő koncertjén elhangzó szimfóniáit, mintha a szférák zenéje szólna, mondogatták sokan.

Galamb nyomozó őt is kihallgatta, játék közben is. A beszélgetés során elmondta neki, hogy levédette a kezét. Kétszer olyan hosszúak és vékonyak az ujjai, mint más embernek. A Zeneakadémián már gipsz lenyomatot is vettek róla. Egy amerikai panoptikum, ahol a tizennégy ujjú férfi és a talpuknál összenőtt ikrek is láthatók, jelezte, hogy megvásárolná a kezeit halála után.

A sztárügynök eljátszatott vele Hindemith Hárfaszonátáját, hogy felvegye hangrögzítőjére, mert − mint mondta − ez felesége kedvence. Mialatt a művész elmélyülten, néha teljesen extázisban játszott, hosszú ujjai virtuóz módon kanyarogtak a húrokon, néha szinte maga is átbújt közöttük, a detektív ezalatt szétnézett a lakásban.  Lement a pincébe is, és furcsa felfedezést tett. Egy ajtó nyílt a szomszéd ingatlan pincéjébe. Valószínűleg a háború alatt használhatták vészátjáróként. Ajtaja félig nyitva volt. A tűz és a leomló födém kibillentette sarkából a vasajtót.

A művésznő önfeledten játszott a kottájából, most csak arra kellett koncentrálnia, karmestere nem volt. Észre sem vette, hogy mögötte Galamb nyomozó úr közben elhagyta a szobát. Az utolsó tételre már vissza is tért, megtapsolta a produkciót, és elbúcsúzott tőle.

Másnap elment a Munkavédelmi Múzeumba, és az ottani viszonyokból megállapította, hogy a kiállítási tárgyakhoz könnyen hozzáférhet bárki. A teremőrnek kiképzett szociális munkás kérdésére elmondta, hogy Krasznay művésznő kétszer is volt itt, annyira érdekelte a testrészek tartósítása. Galamb úrban természetesen ekkorra összeállt a kép, és amikor legközelebb meglátogatta, kerek-perec nekiszegezte a kérdést: miért gyújtotta fel a szomszéd házat.

Edina művésznő meg se lepődött a kérdéstől. − Miből jött rá a nyomozó úr?

− Hát az idegen kezűségből. Maga, hölgyem kilopta a hátsó szomszéd formalinban őrzött kezét a Munkavédelmi Múzeumból, hogy ujjlenyomatával másra terelje a gyanút, és elhelyezte azt a benzines kannán, amellyel aztán fellocsolta a szomszéd ingatlan padlóját. A régi pinceajtón mászott át a szomszédba, majd felgyújtotta a házat. A tűz megsemmisítette a Műemlék épületet, szerencséje, hogy lakatlan volt.

− Árulja már el, miért tette! − kérdezte a mesterdetektív, mert arra nem jött rá.

Krasznay művésznő pedig elárulta: − Nyomozó úr, a művészet csak akkor halhatatlan, ha hallható. Tudja Galamb úr, mit akart itt csinálni ez a Buzgovics gyerek? Romkocsmát nyitni. És tudja, milyen lehet amellett élni ? Hajnalig megy a részeg ricsaj, a hangos punk zene, röhécselés, vihogás. Nem lenne itt senkinek se nyugalma. Én nem szeretném ezt hallgatni, és a többi lakó sem. Meg kellett tennem az utca idős lakói miatt is.

−De hölgyem, ezzel hatalmas kárt okozott a szomszédjának. Beszennyezte a kezét, a művészetet...

−Téved, nyomozó úr, az én kezemen kesztyű volt, a Rohács szomszéd ujjlenyomatát vettem kölcsön a Múzeumból, az enyém már biztosítva van, levédett. Halálom után megy a formalinba. Kinek kell a mai világban hárfa játék? Egyébként a szomszéd háznak felerészben én is a tulajdonosa vagyok. Ezen a pince ajtón járt át a Buzgovics II. az anyámhoz, és felcsinálta. Ez a hülye zabigyerek a testvérem...

− Ne próbáljon megbilincselni, biztos úr, minden bilincsből ki tudom húzni a kezem. Mehetünk − mondta csendesen.

 A művésznő másnap reggelre a fogdából is eltűnt. A börtön rácsai, mint a hárfa húrjai engedelmeskedtek ujjainak − hja, a művészet hatalma −, és ma már ismeretlen helyen tartózkodik.

Illusztráció forrása ITT.

Írta: Kulcsár Attila

– Nyakunkon a karácsony – kezdi Béla neje –, jönnek a gyerekek meg a Kisjézus is, szalad a ház, takarítani kéne, még nincs meg mindenki ajándéka, nem tudom mit eszünk; az egyik disznósajtot szeret, a másik töltött káposztát, a lányok vegánok, de karácsonykor hal is kell az asztalra. A tésztásoknak a bejgli sem maradhat ki az ünnepi menüből. Egy csak a fix pont: pulykát nem eszünk.

– Azt aztán végkép nem tudom, hogy ki mit iszik: Márti cukormentes Pepsit, de a többit az Isten tudja – sorolja az asszony a problémáit, mert sok a teendő, nagy a család és mindenki itt lesz.  

– Béla, szaladj már el először is a Kisgép szervizbe, mert már hetek óta nem kapcsol be a porszívónk, valami baja van – mondja, és férje kezébe nyom egy papírtekercset, rajta a vásárlandókkal, teendőkkel.

Béla, a család sofőrje, nem mai gyerek, de ilyenkor nyakába veszi a várost és házal, mint egy ügynök, csak nem elad, hanem vesz. Szatyrok, maszk, szemüveg, sapka, pénz, útvonal terv. A GPS a fejében van, bár úgyse lehet sehol se megállni.

Jöjjön akkor először a Kisgép szerviz, ott parkoló is van és sorban állás; mindig csak egy ügyfél mehet be, kicsi a felvevő helyiség, tele van rossz mosógépekkel, mikrosütőkkel. Maszkot fel, ajtón be, szemüveg bepárásodik, leveszi, úgy sem lát. Ilyen porszívó motorunk most nincs. Megrendeljük? Új évre kész is lesz, itt hagyja? Mi mást tehetne.

Aztán a Pláza jön, itt tartós élelmiszert kell venni maguknak, másnak – szeretetcsomagba –, aztán majd beadni, viszik a határon túlra is, a rászorulóknak. A cetli szerint meg mák kell a bájgliba, olaj meg mosópor, csoki, kakaó és kávé – Erős Pista megy a magyaroknak…

Na, de Béla unokájának meg egy fülbevaló kell, az is fel van írva, az oviban már csak neki nincsen a fülében semmi. Ékszerbolt is van itt. Arany van, ezüst van, orvosi fém is jó, a kis cimpája most lesz csak kifúrva.

Azt mondja a lecke: halat a csarnokból. Nincs szabad parkoló, kapualjba beállás van. A halnál nagy sor áll, maszkot fel, szemüveg bepárásodik, leveszi, úgy sem lát; addig is savanyú káposzta, az is kell a töltöttnek. Amikor minden megvan, megy Béla a kocsihoz, rosszat sejt, úgy is van: csomagot kapott a szélvédő, tilosban parkolás esete forog fenn.

Nincs pardon. Na, most egy hentes bolt, disznósajthoz való, a veje kedvence, itt lesznek. Hű, ott épp kiáll egy kocsi, jó, beparkol. 

Maszkot fel, ajtón be, szemüveg bepáráll, leveszi, úgy sem lát. Kéri a két fejrészt, egy csülköt, két nyelvet, egy kis szalonnabőrt, na meg disznóbendőt. – Hát az már nincs  kérem, higiéniás okból, vegyen szalámibelet, vastagot, ebbe töltik ma már, de azt nálunk nincsen, menjen böllérboltba.

Megy is Béla tüstént, de ahogy kiállna, beletolat egy nagy szemeteskonténer kukába. Nem nagy a baj, csak egy kis horpadás, nem törés. Karácsony.

De ha már arra jársz – írja neje a cetlin –, legyél jó Jézuska, vegyél az unokádnak horgoló tankönyvet, horgolni szeretne, azt hiszi, úgy könnyebb.

És ott a közelben – írja a nagyasszony – lehet egy Szeretetszolgálat. Add be a dobozba csomagolt, kihízott vőlegénynadrágod. Tiszta új, jó lesz még egyszer valakinek.

Megy Béla, maszkot fel, ajtón be, szemüveg bepáráll, leveszi, úgy sem lát – hol vagyok?

– Jó helyen, egy baj van, ruhákat nem veszünk be a Covid miatt.

Vissza a kocsihoz, de baj van, kocsiját valaki meghúzta, odább állt. Szentségelni tilos, itt van a karácsony.

A szél egyre hevesebb lett, és még ott volt egy feladat a  listán: és végül ki ne hagyd   a nyugdíjas boltot,  vegyél egy  hófehér  gyógyszertartó rekeszt – neked  lesz ajándék.

Megveszi, és Bélának is eszébe jutott még valami: hát a karácsonyfa. Szerencsére tudja a neje ízlését. Illatos luc legyen, és két méter magas, szép egyenes törzsű, az alja férjen be a karácsonyfa talpba. Az egy örök darab volt a Béláéknál, mert vizet lehet bele önteni, sokáig nem hull le így a fenyő levele.

A szél akkor már olyan vadul fújt, hogy kétszer is elesett Béla a bepólyált fával, amíg a kocsijához elért.

Valahogy hazadöcögött, a szél felkavarta a városban faleveleket, port, alig látott, a garázsajtót nekifújta a kocsi oldalának, de nem szentségelt, itt a karácsony.

A neje, mikor megviselten hazatért, nem kérdezte tőle a ma oly divatos reklám szerint, hogy „És  sárga dobozos Dolgit krémet hoztál?”  Nem, itt a karácsony, visszafogta magát.      

Na, ezen a napon borította fel a város fenyőfáját az az orkán erejű szél. Akkor jártam arra én is.  De szerencsére mellém esett.

 A fotó forrása: ITT.

Írta: Kulcsár Attila 

Eljött az izomkolosszusok ideje. A szép test reneszánszát éli. Nem kell hozzá más, mint a hajat rövidre nyírni, és kilókat emelgetni mázsaszámra, évekig. Nemsokára hatalmas bicepszei lesznek az embernek, kőkemény vádlija, és széles mellkasát feszülő delták támasztják alá. Ezután már csak szoláriumba kell menni, és kész a nők bálványa. Mutatóban atléta trikóba kell járni, amikor néha kiszállunk egy márkás autóból.

Nekem nem sikerült. Én nem ez az alkat vagyok. Nekem a fejem kerülete a legszélesebb. Nem is érdekelne az egész, ha ezek a fickók nem kérkednének állandóan a testükkel, és a nőknek ez nem imponálna. Én felvettem a harcot ez ellen a jelenség ellen, mindenki azzal próbálkozik, amije van. Ott van például a relativitás-elmélet és a rács-kerítés pálcasora egyetlen vasmarokkal összehajlítva. Tessék, ki volt a jobb?

A múltkor a titkárságon láttam, hogy a Gizike rácsodálkozott a bútorszállító fiúra. Mondtam is neki, hogy ahhoz például mit szólna, hogy pluszmínusz-négyzetgyök bé-négyzet-mínusz-négyácé-per-kétá. Csak nézett rám értetlenül.

A buszra is felszállt egy ilyen bodys gyerek. Láttam, a csitrik mind felé fordultak, és megpróbálták elkapni savószínű tekintetét. Nosza, én is igyekeztem magamra irányítani a közfigyelmet:

− A következő megálló a Derkovits utca. Nevét Derkovits Gyula festő-grafikustól kapta, született 1894-ben, meghalt 1934-ben. Legismertebb műve a Dózsa fametszetsorozat. Művein a német expresszionizmus hatása érezhető. − A siker  nem maradt el: hülyének néztek.

Máskor az orvosi rendelőben vártunk a sorunkra. Éppen megismerkedtem egy kedves influenzás kislánnyal, bár én csipásan a parlagfű-allergiámtól nem néztem ki valami jól. És ekkor bejött egy rövidre nyírt hajú, biztosan csak a jogosítványát akarta meghosszabbítani. Fél kézzel átemelte a tele ruhafogast a széksoron, és beült a lány mellé. Nosza én felvettem az odadobott kesztyűt:

− Ugye ott hagytuk abba, hogy makakeró indiánok az ikemana cserje bogyójából készült főzettel zsugorítják a skalpolt fejbőröket…

− Igazán, na ne mondja! − bólintott a lány elismerően, de már akkor nem rám figyelt, hanem a fiúra, aki őt is átemelte a széksoron, mivel kérték a következő beteget.

A múlt héten meg a vonaton beszélgettem egy csinos fiatalasszonnyal. És akkor beült a fülkénkbe egy ilyen muszklimiska. Széles mellén feliratos trikó feszült.

− Hol szerezte ezt a szép trikót? − kíváncsiskodott rögtön a hölgy. Kiderült, hogy egy karate versenyen osztogatták a résztvevőknek.

− Az van ráírva angolul, hogy ép testben ép lélek − próbáltam visszaszerezni pozíciómat, − és ezt szingalézul a nyamida nyelvjárásban úgy mondják, hogy nyivava kipu.

Ám amikor az új utas fel tudta húzni a fülke ablakát, ami nekem korábban nem sikerült, a párbaj azonnal eldőlt. Már együtt szálltak le. 

Legutóbb egy fogadáson vettem részt. Volt ott mindenféle ember, de nyugodtan állíthatom, hogy a társaság intelligencia kvóciense együttesen sem érte el az enyémet. Disznó vicceken röhögcséltek már a második konyak után. A hölgyek is úgy vihogtak, mintha csiklandoznák őket. Én is megpróbáltam bekapcsolódni a társalgásba:

− És azt hallották, hogy Sigmund Freud mit mondott a halálos ágyán? Hát azt, hogy a tudatalatti az elfogyasztott konyak mennyiségétől függ. − A vendégek jót nevettek ezen is.

Felbátorodva folytattam: − És azt ismerik, hogy hogyan folynak le az irreverzibilis fázisátalakítások a fémüvegekben?

Néhányan érdeklődéssel felém fordultak, de akkor megjelent egy széles vállú klubzakós fickó, majd szétszakadt rajta az öltöny. Benyúlt a belső zsebébe, és kivette tíz centiméter vastag pénztárcáját. Ekkor láttam, hogy különben tyúkmelle volna.

− Ma mindenki az én vendégem! − harsogta, − És meghívom az egész társaságot egy partira hozzánk. Aki nem tud golfozni, megtanítom.

Természetesen nagy üdvrivalgással fogadták.

Szóval nem hiába mondom én, hogy ma a széles, tömött mellkas mindenkit levesz a lábáról.

Illusztráció: Marius van Dokkum: https://hu.pinterest.com/pin/59180182591504345/

Írta: M. Szlávik Tünde

Hetek óta készülünk megnézni az erdőt – az erdőnket –, de egyszer túl hideg van, máskor nagy a sár, a lelkesedés olyan, mint az ócska bili füle: könnyen letörik. Hétvégén délelőtt főzünk, ebéd után kajakóma, mire összevackolódnánk, besötétedik. A fiúkat is nehéz már anyával közös programra rábeszélni, nem motiválja őket, hogy megnézzék, hol estem el augusztusban a villanypásztoron átkelve. (Nem is értem őket…)

Ma csoda történt: vagy a kedvemben akartak járni, vagy az erdőt szerették volna látni végre, nem tudom. De jöttek.

A falu határáig autóval mentünk. Ez van. Mert odafelé még csak-csak elballag az ember legényesen, de mi értelme van, ha szégyenszemre hazafelé meg már rezeg az ina…

Gyerekkoromban egyik kedvenc Kisjó Sándor-történetem az volt, amikor a turista nekivágott a pusztameredeki útnak – hét kilométer Pusztaverejtékes, újabb hét Budanyelvekilóg, megmászta a Kisrogyasztót, a Nagyrogyasztót, hegynek fel, völgybe le menetelt vidáman –, hazaérve pedig meg akarta verni a házmestert, mert elromlott a lift, ezért gyalog kellett felmásznia  harmadik emeletre, s majdnem belepusztult. Óvatos duhaj vagyok, mondtam már párszor, nem szeretnék így járni.

Igazi öregasszony lettem, újra és újra elmondom ugyanazokat a történeteket, s mindig azt hiszem, először regélek erről. Most nem akartam, hogy esetleg a fiúk jelezzék, szóról szóra ismerik már a sztorimat. Ezért aztán inkább csöndesen bandukoltam, s hagytam, hogy mindenki a maga módján élje meg a pillanatot. Misa fotózott, Bence csak nézelődött, élveztük a csendet, a napsütést, a puha avart, a selymes, zöld moharéteget a fákon, a korhadó tönkökön, csobakokon. Jó kis dombok vannak az erdőben, meg-megbakkan az ember lába, míg felér. Túlnan meredeken indul, majd szelíd lankában végződik a völgy. Nemrég tudtam meg, hogy itt tanyáztak a háborúban a tankok. Ezek a fák már a gyerekei, unokái a szemtanúknak, ezek már csak őzek, nyulak, szarvasok halálát láthatták. Meg talán rókáét. Ebben az erdőben gyerekkorom óta vannak rókalyukak, de lábnyomot soha nem találtam a bejárat előtti puha homokban. Mindegyiknek a környéke elhagyatottnak tűnik, mégis megvannak a lyukak, sosem omlanak be, úgyhogy bizonyos, hogy vannak lakói a föld alatti járatoknak.

Őz jelenik meg a dombtetőn, mi a szemköztin vagyunk. Őzek, kiáltom a fiúknak. Emberek, szól hátra a négylábú, majd irányt mutatva elöl robog, a többiek a szolgálati utat betartva szökellnek a nyomában, még menekülés közben sem térve le a keskeny erdei csapásról.

Csönd van. A madarak behúzódtak a faluba, csak egy héja szitál a magasban. A falu irányából traktorpöfögés hallik – nem bántó, belesimul a tájba. A fák fölött utasszállító húz el. „Tolják a csíkok” – őzet is többet látunk manapság, mint repülőt, úgyhogy megbámuljuk. Én amúgy is mindent megcsodálok, ami repül: madarat, pillangót, katicabogarat…

Tavaszkék az ég. A felhőbodorítók ma pihennek, nélkülük csak egy-két elnagyolt fehér maszat billeg a fák hegyén. Nincs igaza a nótának: az erdő nem csak akkor szép, mikor zöld. Levelek nélkül sem halott a táj. Az élet ott van a mélyben, a nedves avar alatt, a vastag fakérgek ölelésében. Meg persze Misa fiam minden mozdulatában, Bencém mosolyában.

 A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.  

Írta: Borbély Balázs 

„Se keze, se lába,
mégis feláll magába.”

A fenti idézet egy szép estén hasított bele a fonó csivitelő hangzavarába, ráadásul egy „megesett”, gyermekét apa nélkül nevelő jányanya szájából. Rajta kívül el is veresedett mindenki. Még a zöldalmák is belepirultak. Éppen találós kérdésekkel szórakoztatták egymást a jelenlévő asszonyok, férfiak, jányok és legények.

Például:

„Döndön deszka,
Hajló pecka,
Dörög a vármegye,
Hétszáz a kötele.” (esztováta)

Vagy:

„Sok felesége van, nem vétkezik soha, végül mégsem megy a mennyországba.” (kokas)

Nem kell persze itt arra gondolni, hogy a falvak lakói ott a szatmári végeken találós kérdésekkel érintkeztek, netán versbeszéddel fejezték ki magukat, esetleg epigrammákat költöttek, jambusokat is ritkán faragtak, cseréltek eszmét. Az eszmecsere amúgy is beszélgetés volt, ugratás. Ez sem igaz ebben a formában, mert arrafelé maximum a lovat ugratták, mint Rózsa Sándor. Egymást „húzták”. Ha a kérdésnek, megszólításnak éle volt, az volt a húzás. Aki meg tudott felelni, az jól járt, aki nem, azt kikacagták. (Nem kinevették, mert arrafelé senki sem nevetett, még a nemes, nemzetes, szépreményű kisasszonyok is kacagtak). Vagy éppen az uraság, maga a híres-nevezetes Staudinger úr, aki kilovagolt a répaföldre, és azt látja, hogy a répák kidőlve, borulva sorjáznak a maguk összevisszaságában. Az egyik cseléd vigasztalni próbálja:

− Ne búsuljon Tekintetes Úr! Ezek hónap reggelre felállanak, nem úgy, mint az uram fa…

A mókának (ami szintén nem így neveztetett arrafelé valamikor, hanem huncutkodás, kacagtatás, röhögcsélés) helye volt mindig (mindétig), ha épp nem volt gyász. Vagy ha nem voltak olyan fáradtak, mint a brant. Tavasszal azért ez gyakran előfordult, mert a munkaidő pusztán látástul vakulásig tartott, azaz pirkadattól alkonyatig. Éjszaka csak azért nem dolgoztak, mert nem volt elég olaj a lámpásba, pedig lett volna hova akasztani. Éjszakánként együtt húzta a csendest a kis bogárhátú házikókban apraja nagyja, úgy a kicsinyek, mint a nagyok. Egy fedél alatt élt három-négy generáció. Sokszor nem csak a fedél volt közös, de a szobákon is osztozni kellett, a generációs szakadék akkor még csak egy kis gödröcske volt, azt meg könnyű volt letakarni. Nem volt nappali, meg ebédlő, gyerekszoba sem, sőt hálószoba sem. A hálószoba egyik funkcióját átvette a virágillatú mező vagy a szénakazal, esetleg hászija, meg még ki tudja milyen helyek. A paraszti élet szokásai elég szépen fel lettek már dolgozva, vannak azonban olyan titkok, amelyeket nem lehet felfedni, örökké a múlt ködében maradnak. A paraszti élet szexuális szokásai mindenképpen ebbe a kategóriába tartoznak. Pedig hej, de sokakat érdekelt és érdekel is, hogy miből lett a cserebogár, sárga cserebogár!

Egy szép napon ott az Erdőháton egy derék ember nosza úgy döntött, hogy a végére jár ennek a titoknak, megfejti a paraszti testiség enigmáját, kiszínezi a nép életének eme fehér foltját. Mert, ahogy mesélte nem egy alkalommal, sokat töprengett ezen. Megfigyelte, hogy amikor dologidőben az ember kint dolgozik a mezőn és eljön a dél, az asszonyok kimosakodva, szépen felöltözve viszik ki uruknak az ebédet. Haza meg esetleg kipirulva jönnek? Úgy bizony. Felkerekedett hát, hogy egy közeli faluban, amit nem Aholcnak hívnak, mert a Csé ott van az elején, megfejti a titkot. Kalapot fel, magnetofont táskába téve biciklire pattant és meg sem állt a korcsmáig abban a bizonyos faluban. A pulthoz lépett és halkan elmondta a korcsmárosnak jövetele célját. A korcsmáros megsúgta neki, hogy a jelen lévők közül kinek van szerinte a legnagyobb tudásanyaga ezen a téren, ugyanis nemcsak saját asszonyát, hanem másokét is dicsérni tudja tapasztalatai alapján. Hősünk kért is a helyi Casanovának „egysöregyféldecit”, majd szóba elegyedett vele. A potenciális adatközlő arra kérte, hogy ne itt vegye fel a beszélgetést, mert nem akar egy két „sógora” előtt a hőstetteiről beszélni, inkább menjenek el hozzá (náluk). Úgy is lett, leülnek a konyhában, magnetofon kikerül az asztalra, már a „rec” gomb is lenyomva, felvétel indul. Ahogy a házigazda elkezdi a mondandóját, abban a minutumban nyílik a konyha ajtaja és egy villámló tekintetű nő lép be. Emígyen szóla:

− Te befogod a mocskos pofád, maga meg otthon az anyját kérdezze errül!

A néprajzi kutatómunka így véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Értett a szóból, csendesen összepakolt és hazament, feladva a lehetetlen küldetést.

Egyszer az „ecceri fiú” fia is gyűjtőútra indult. Lehetett vagy hat éves, almaszedés volt. Nagyanyja a szomszédos kukorica (málé) táblában könnyű dolgát végezte. Az ifjú kutató utána lopakodott és megleste. Persze mindenki látta az akciót. Amikor aztán visszasettenkedett, kérdőre vonták, hogy mit látott, milyen volt.

− Olyan vót az, mint a rothadt alma!

A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.  

Írta: Kukuts Csilla

Vadul zúgott a folyó, és tundraillatot hozott a szél

Földrajz szakosként, érdeklődő emberként kihagyhatatlan lehetőség volt az a 18 napos norvégiai utazás, amelynek legnagyobb vonzereje Európa legészakibb pontja, a Nordkapp. Amikor az útiterv kirajzolódott előttem, el is határoztam: holnaptól futni fogok. Mivel ma még csak ma van, így ma nem kell. Heteken át csak holnaptól terveztem futni. Ilyen markáns előkészületek után megdöbbenve láttam a buszba sorakozó megannyi gazellát, Sportacust, és nagyon szurkoltam, hogy legalább egy molettebb legyen az utazók között. De nem! Mindenkit a turistareklámok prospektusáról vágtak ki. Sebaj! Gondoltam, a buszon az 50 kilómmal elvegyülök, aztán csak nem küldenek már haza. 

Túravezetőnket évek óta ismerem. Ő egy fordított észjárású ember, aki ha azt mondja rövid, az hosszú, az általa kevésnek tartott… az sok(k), a kicsi az nagy... A túránk ezen a napon csak 8 km, csak 300 m szint és csak 3 óra. Cserébe fenn lehetünk a Szószék-sziklán, ami Norvégia legfelkapottabb látványossága. Nem érdemtelenül. Gyönyörű az biztos, és az ember még pisszenni sem mer, pedig éppen mind a két lábára sántít, mert apró gyerekek, kutyák, idős emberek vágtáznak fel-le lelkesen. A kedvencem egy igazi, élő, eredeti buszsofőr volt, aki fehér ingben, fekete nadrágban, félcipőben toporgott a bakancsos, sportruhás turisták között a Preikestolen-en. Imádtam. Csak szégyelltem lefényképezni. Itt éreztem legjobban, hogy mennyire képi világ a mi világunk. Sokan úgy közlekedtek fenn, hogy szabad szemmel semmit sem láttak, mert csak a fényképezőgép lencséjén keresztül néztek mindent.

A látvány szemmel vagy fényképezőgépen keresztül egyformán lenyűgöző. Az éjszakát Bergenben, egy katolikus iskolában töltöttük. Talán a kényelemtől lehetett - bőséges meleg víz, meleg tantermek, padlófűtéses zuhanyzó, jól felszerelt konyha, közös étkező, terasszal stb.- olyan honvágyam volt, hogy ha nem szégyellem, biztos sírva fakadok. Ezt be is vallottam a családomnak, lányomat bőven elláttam szívecskékkel, és álomba ájultam.

Másnap városnézéssel kezdtünk, Bergen, a csodálatos-csapadékos város napsütéssel, meleggel fogadott. Megmutatta izgalmas kikötőjét, színes házait, apró utcáit, kedves lakóit, és egy kicsit (csak a rend kedvéért) esett az eső is. Minden percét szerettem.

Estére megérkeztünk Besseggen Fjellparkba, ahol már hűvös volt a levegő, vadul zúgott a folyó, és tundraillatot hozott a szél. Éreztük, hogy ezzel veszi kezdetét az igazi északi utazás.

Kis történetem a kicsi-nagy, könnyű-nehéz problémájával kezdtem, ami nem is volt probléma -  eddig. De most a következő túrát úgy írta le a vezetőnk: „Fizikailag nagyon kemény túranap.” Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben: Mit is keresek én itt? Visszaút nincs, nem is akarom, kellenek a kihívások, tehát Besseggen-gerinc.

Hideget, esőt, szelet jósolt a meteorológia, kellőképpen felszerelkezve vágtunk neki. Természetesen hétágra sütött a nap, a pulcsik bekerültek a hátizsákba, a kabát a derékra, de legalább megmutattam neki nagyon-nagyon közelről, milyen is egy hegygerinc. Egy nagyon fontos tapasztalat: A túraútvonalakon főleg sziklákat és bakancsos lábakat lehet látni, és piros T-k jelölik a helyes irányt. A 17 km a hegygerincen át nem könnyű, és néha többé válik, ha itt-ott elveszítjük a T betűt. (Ez utóbbira boruljon a feledés jótékony fátyla.)

Besseggen-gerinc fantasztikus volt. Nem fizikailag jelentett gondot. Ám egy tériszonnyal addig viszonylag békésen együtt élő embernek a tudat, hogy jobbra van egy sziklafal, balra viszont semmi, és akkora peremen állok, ahol a bakancsom orra éppen elfér - ezt azért fel kellett dolgoznom. Sokat segített az egyik kedves útitársnőm, aki szóval tartott, és szó szerint a lábnyomában jártam időnként. Lelkes „odanézz, de gyönyörű” kiáltásai után, látva a mosolyomat, azt mondta: Inkább ne nézd! Szabolcsi vagyok, tudom, mi a magyar virtus. Amiért érdemes küzdeni, azt nem adom fel. Megbeszéltem minden szép tájjal, hogy maradjanak, ahol eddig is voltak, és abban a pillanatban, amikor mindkét bakancsom alatt szilárd dolog van (bármi is legyen az), én becsülettel megnézem, lefényképezem. Mindketten megtettük a magunkét. Ők maradtak, én meg néztem. Sőt ámultam és bámultam. Emberi fantázia ilyet nem alkot. Csak a természet.

Természetesen estem egy nagyot. Hol máshol, mint a sima talajon? Úgy pattantam fel, mintha időre ment volna és a Gyalog galoppból idéztem azonnal: „Húú, de jól vagyok!” Itt-ott lejött rólam a bőr és az egyik bordám még sokáig sajgott, de ezen már csak mosolygok. Megkoronázta a napot a hajóút vissza és a kikötőben még szivárványt is láttunk, ami már elég giccses dolog. Kerestem is a Hollywood feliratot. Vagy a kandi kamerát. Semmi. A világ ilyen kiszámíthatatlan. Irány a következő kemping, nemcsak északra, hanem magasabbra is visz az utunk!

Még egy epizódot szeretnék elmesélni, hiszen minden jó, ha a vége jó. Milyen is volt a hazatérés?

Az Aranyos Szegelet

Az Északi-fok után hazaindultunk. Könnyű ezt kimondani. Könnyű leírni is.

De ez több mint 3000 km-t jelent árkon-bokron át. És milyen árkok-bokrok? Bizony finn, lett, észt..

A finn autóút éppen olyan, mint minden más út, amin autók járnak. Az érdekesége, hogy a figyelmeztető táblákon jávorszarvas áll.  Sajnos a tavakból szinte semmit nem láttunk, és kiéhezve valamire - ami igazán Finnország - érkeztünk el Helsinkibe.

Helsinki - a város, ahol minden szobor fején ül egy madár. :D

Helsinki - a város, ahol az utcán halat evőket megtámadják a sirályok, ezért a kikötő melletti piac fölé hálót feszítettek.

Helsinki – a város, ahol kriptában kávéztunk…

A Helsinki székesegyház lenyűgöző méreteivel, hófehér falaival, magas lépcsősorával kiinduló- és végpontja volt városnéző körútunknak. Játékos kedvünkben a katedrálisban olvasható felhívásnak engedelmeskedve a Kripta Kávéházban megnéztünk egy kiállítást, ittunk egy finom kávét, ettünk egy jó sütit. Nagyon vagánynak éreztük magunkat.

Ezután vásárlás, menekülés a sirályok elől (kizárólag csak a halevőknek), séta a kikötőben. Jaj! Azok a kikötők! A könnyedén sikló hajók, a tengeri élet ezernyi eszköze a parton is. Készítettem a lelkem a látványra már hetekkel ezelőtt pl. elolvastam az Onedin családot, de erre nem lehet. Többször gondoltam rá a séta közben, hogy vannak emberek, akik egyszerűen ide születnek. És mindennap ezt élik meg… Hihetetlen. Az Uspenski székesegyház olyan, mintha Oroszországban járnánk. Érthető, mivel ez a terület egykor orosz föld volt, nem csoda, hogy tudtak hatni az építészetre. Esplanadi Parkban, ha lett volna időnk, akkor kényelmesen üldögélve szemlélhettük volna a sokszínű lakosságot, turistákkal kiegészítve. De minél többet szerettünk volna behabzsolni a városból, ezért csak végigsiettünk a parkon, és utcazenészeket hallgattunk, modern épületeket néztünk.

A kemping kényelmes, tiszta volt, lehetőséggel a főzésre, mosásra, mosogatásra. A kellemesen meleg időben sokáig beszélgettünk odakinn, el-elérzékenyülve, mert megcsapott bennünket az elválás szele. Már csak 2 nap utazás várt ránk.

Ebbe viszont további csodák fértek. Kompozás a Balti-tengeren, ahol előkerült a nővérem könyve szóban és fizikálisan egyaránt. Elvégre: ha utazás, akkor M. Szlávik Tünde. :D 

Tallin. Miért nem tudunk erről a városról többet? Tallinban járni olyan, mintha a történelemben lépkednénk. Jó érzékkel tartották meg a belváros hangulatos régi épületeit úgy, hogy a modern kényelem nem szúr szemet, de jelen van. Nem lehet ezt a várost nem szeretni. Rá kellett jönnöm, hogy keveset tudok a Hanza-szövetségről, de ezt azóta igyekeztem pótolni, töri szakos nővérem és az Internet segítségével.

Rigában nem volt akkora szerencsénk, hogy egyénileg nézzük meg a várost. Kevés volt az idő, így együtt tekintettük meg a fontosabb látnivalókat. Farkas tanár úr kényelmes sétatempóban haladt elől. Ezt én úgy éltem meg a 162 cm-es magasságommal, és ezzel arányos hosszúságú lábaimmal, hogy folyamatos vágtában róttam az utakat mögötte. Szerintem Tanár úr reggelente titokban versenylovat reggelizik. Viszont érdemes a közelében maradni, mert nagyon okosakat mond, utánozhatatlan humorral. 

A harmadik balti állami fővárossal mostohán bántunk. Oda nem mentünk. Ez egy lehetséges ürügy lehet arra, hogy visszajöjjünk erre a vidékre.

Innen pedig már csak utaztunk. Lengyelország egy templomok látványával gazdagított hosszú út volt számunkra. A tájak pont olyanok voltak, mint ahogy a földrajzi tanulmányaim során elképzeltem. Nem okozott csalódást.

Újabb országhatár. Mindenkiben nőtt a feszültség. Közeledünk. Hazajövünk. Találgatások, hányra érünk oda, mikor szóljunk a családnak?

Már régóta magyar földön jártunk, amikor elértük az országhatárt. Fura, hogy az idegenben, a távoli országban nem féltünk úgy, nem akartunk annyira megfelelni, nem akartunk annyira észrevétlenek lenni, mint pár kilométerre az otthonunktól. Nem is fura. Inkább szomorú.

Átgurultunk a határon, és ha tehettem volna, kiszállok és megcsókolom az anyaföldet.

A világ csodálatos. Ez az utazás életem nagy ajándéka volt. Az északi országok barátsággal fogadtak. Hálásan köszönöm nekik.

De én magyar vagyok. Szeretek magyar lenni. Büszke vagyok a magyarságomra. Kincsként gondolok a földre, amely a szüleim, a családom, az őseim sírját őrzi.

A világ csodálatos. De az én hazámnál nem szebb. Nekem itt a világ Aranyos Szegelete.

Ide tartozom.

Hazaértem.

A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.  

Fotó: MZSK 

Írta: M. Szlávik Tünde

Fáradt vagyok. Lenne még dolgom bőven, de a fejem megtelt, muszáj egy kicsit pihenni. Nem lenne jó hat körül elaludni, mert akkor fél éjszaka ülnék az ágyban, meredne a szemem, mint a vasvilla, reggel meg leengednék a redőnyt az agyamra.

Megpróbálok kis pörgős videókat nézni. Most nem mulattatnak a sütizős-főzős anyagok, a szerencsétlen indiai munkások házépítős filmjeitől meg kilel a hideg. Rendben van, hogy a turbánja tetejére kettesével feldobál 14-16 téglát – egyszer, sportból, de egész nap? Minden nap? Mászkálnak a magasban mindenféle védőfelszerelés nélkül, nekem meg tériszonyom van a hokedlin. Inkább tovább keresgélek.

Zömök kis kínai fiatalember teszi-veszi magát, előtte kazalnyi ruha. Nézem-nézem, s ámulok. Ha indián lenne, minden bizonnyal a Fürge Kéz névre hallgatna. Maga elé kanyarít egy pólót, pár mozdulat, aprócskára összetekeri, s már teszi is be egy műanyag ládába. Szépen sorakozik ott már tucatnyi, feles borítéknál alig nagyobbak. Na jó, hát pólót hajtogatni azért én is tudok. De ő emeli a tétet, jönnek a mindenféle szabású női ruhák – csinál belőlük egy keskeny szalagot, a hüvelyk- és a mutató ujjával megméri a dobozban lévő helyet, aztán sitty-sutty, ott a színes textilboríték a dobozban. Most már le sem akar állni. Előránt három pulóvert, s háromféleképpen hajtja, zsugorítja, tömöríti őket, a végén elférnének egy kis ridikülben is. Ettől vérszemet kap, dezodor nagyságúra összeteker mindenféle farmernadrágokat, saját kapucnijába visszagyömöszköli a pufidzsekit, a kispárna huzatába a komplett garnitúrát a dupla ágytakaróval együtt. Ha jobban megnézném, lehet, hogy ott kötöget az alján Li nagymama is.

Én mindent elhiszek, de amikor előveszi a gumírozott szélű lepedőt, hármat-négyet rázogat rajta, s már ott hever előtte az a dög ránctalanul, kisimítva, sőt, ahogy beteszi a dobozba, még meg is áll az élén, akkor elszakad bennem valami. Nekem ez a vacak már akkor megmakacsolja magát, amikor kiveszem a mosógépből. Ráncosabb, mint a levesteknős hátsója. Nyeklik-nyaklik, amikor kiterítem, rossz ránézni a szárítókötélre. Ha nem használom rögtön mosás után, ketten birkózunk vele, amíg elfogadható méretűre össze tudom dömöckölni, s akkor is elfoglalja a fél polcot. Ettől teljesen felébredtem.

Mivel háromszor visszanéztem ezt a részt, de nem tudtam megállapítani, hogy mi volt a trükk, a Facebook előzékenyen dobálta fel a hasonlóan ügyes emberkéket, nőket, férfiakat vegyesen. Egyik kínaibb volt, mint a másik. Komplett ruhatárakat suvasztottak be egyetlen közepes méretű gurulós bőröndbe.

Ekkor jöttem rá a turpisságra: a kínaiak ugyebár nem túlzottan nagy emberek. Egyszerűen parányi holmikat tettek közel a kamerához, azért fért be olyan sok a dobozba, bőröndbe.

Csak egyet nem értek: Fürge Kéz hogy a csudába rázogatta össze olyan simára azt a lepedőt?

A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.  

Fotó: MZSK 

Írta: Kulcsár Attila 

Este hatkor gördült be a család barátjának vadászkastélyra emlékeztető nyaralója kapuján a gépkocsi, benne az ünnepelttel, a ma hatvanöt éves Búzási Bertalan nyugalmazott gimnáziumi tanárral. A lánya vezette az autót, mert az erdőbe épített rejtekhelyen a tanár úr se járt még. Egy jól sikerült privatizáció során került a vendégház a volt főkönyvelőhöz. Most meg egy különlegesnek ígérkező kerti partira gyülekezett össze a népes társaság, amelyek közül sokan nem is ismerték egymást, mert az egyetlen összekötő kapocs a tanár úr felesége volt közöttük, aki a férjét még az egyetemen ismerte meg. Ő is biológia szakos volt, és már negyven éve hűséges társa, életének koronatanúja.

Hatalmas kutatómunkával sikerült kinyomoznia férje pályájának fontos epizódszereplőit, a meghatározó személyiségeket, felkutatni elérhetőségeiket, és rábeszélni őket, hogy emlékezetesnek szánt születésnapi köszöntésen jelenjenek meg, és vonuljanak fel egy időutazáson a férje előtt. Szinte minden élő ismerőse elvállalta, és most ott sorakoztak a sétány szélén vagy ötvenen, amikor a tanár úr kiszállt az autóból

Adott jelre tűzijáték sugarai lövelltek a fel teraszon, és a társaság belekezdett a boldog szülinapot köszöntőbe.

− Ha valakit nem ismernél, bemutatom neked vendégeinket − vette át a szót a ceremóniamester háziasszony −, kezdjük az elején.

− Úgy hallottam tőled, hogy elsőéves korodban az egyetemen az évfolyam szépe, Geraldin volt a kedvenced a földrajzosok közül. Gyere özvegy Vancákné, született Hapák Geraldin, borulj a tanár úr kebelére!

Búzási tanár úr úgy bámult a nőre, mint amikor elterelték az INTERCITY-t Újszáz felé egy karambol miatt. Semmiféle ismerős táj, arc nem idéződött fel a lestrapált, alkoholistának tűnő asszony vonásaiban, pedig az: „nem ismersz meg Berci­kém, gondolj arra, mi történt a Károly-kilátóban azon a gombaismereti kiránduláson, éjfél után.”

De a Károly-kilátó is idegenül hangzott az ünnepeltnek. Aztán jöttek a tankörtársak, szobatársa a kollégiumból. – „Emlékszel, amikor lefűrészeltük a vaságy lábát, hogy még egyszer le ne zuhanjunk a magasból részegen”− hiába minden sztori, nem ugrott be a tanár úrnak semmi.

Van ilyen, szelektív emlékezet, egyes szégyellni való eseményeket szándékosan el akar feledni az ember, és néha sikerül is blokkolnia. Hogy például egyszer lopott a boltból egy fürdőgatyát...

Aztán előállt az első iskolájának igazgatója, és hozott neki egy Szocialista Munka Hőse kitüntetést a „Kiváló nevelőtanár”- oklevél mellé, szabályos korabeli, pártbizottsági pecsétekkel ellátva.

De Búzási tanár úr nem értette a humort. Arra se emlékezett, hogy párttag volt valaha, és hogy az Esze Tamás Kollégiumban nevelőtanárkodott volna.

Köszöntötték sorra a kollégák, akivel egy pedagógus kongresszuson volt hetvenes években, egy másik, akivel egy országos középiskolai tanulmányi verseny zsűrijében barátkozott össze. Senki nem tűnt ismerősnek az ünnepelt számára. A vendégek egyre feltűnőbben bámultak az arcába, keresték rajta az aggkori elbutulás kifejezéstelen arcmimikáját, de még mindig úgy nézett ki, mint a húsz évvel ezelőtti tablóképeken, nyugodtan letagadhatott volna tíz évet is a korából

− Mindenki változik, nekem akkor fekete Che Guevara-szakállam volt, de te is soványabb voltál húsz kilóval − próbálták az emlékmorzsákat felidézni, de semmi eredménye nem mutatkozott. Kezdte mindenki rosszul érezni magát, mert úgy jöttek ide, hogy kérődznek egy jót a régi emlékeken, és nagyokat mulatnak a retro sztorikon.

Ez vagy teljesen elhülyült, vagy csak valami furcsa játékot űz mindenkivel, találgatták egy idő után, és kérdezgetni kezdték a feleségét, hogy mi a helyzet a férjével, megütötte a fejét, agyonitta magát? Valóban teljes az amnézia nála? És az asszony bevallotta, hogy öt éve kezdődött, minden előzmény nélkül, és mára már semmire sem emlékszik. Se jóra, se rosszra. Azért is rendezte ezt a partit, hogy hátha a régi emlékek hatására beugranak neki valamilyen emlékfoszlányok. A régebbi dolgokra jobban emlékszik az ember, és most itt vannak a harminc éves barátok, a történeteikkel.

− Na de ez csak a te aláírásod −ajándékozott az egyik vendég egy focilabdát az ünnepeltnek. − Itt meg az enyém, amikor megnyertük a pedagógusok kispályás bajnokságát. Akkor írta alá a csapat. Te voltál a kapus, meg a gólkirály, hát erre csak emlékszel?

− Én sohase fociztam uram, és ne tegezzen − utasította el a bizalmaskodást az ünnepelt…

Hát erre már mindenki elképedt, a felesége is kérlelni kezdte, hogy mi van veled Berci, szedd össze magad, próbálj emlékezni, régen olyan memóriád volt, hogy fejből elsoroltad a Mongol Nagy Népi Hurál összes elnökét, amit az egyetemi felvételire magoltál be, élén Zsámszarangin Szambuval. Tudtad a Mengyelejev-féle periódusos rendszert, és az összes memoritert amit a gimnáziumban tanultatok.

− Az érettségiig emlékszik a dolgokra. Ami azután történt, amit azután tanult, mintha elvágták volna − közölte az asszony.

− Hát akkor mit keresünk mi itt, ennél a háznál, ha ez a fickó meg se ismer minket? Mától kezdve én se fogom megismerni − és kezdtek a vendégek szedelődzködni.

− Manyika, add oda annak az elmebeteg férjednek ezt a kis hordó szatmári szilvát, az én főzetem, igya meg, és meglátod minden az eszébe fog jutni.

− Hát engem csak megismersz, te süket − állt elé a barátja, akinek a nyaralójában összegyűltek erre a furcsa ünneplésre.

Búzási úrnak végre valami megvilágosodása támadt, szinte látni lehetett egy gyufányit a szemében: − Ugye együtt voltunk katonák Baján?

Amikor kiderült, hogy a házigazda sohase volt katona, teljes lett a hangzavar. A vendégek bosszúsan és sajnálkozva sorakoztak jókívánságaikkal és az alkalomhoz illő ajándékaikkal. Ha már idehozták, csak nem viszik vissza, odajárultak az ünnepelthez, és egyre ingerültebben bizonyítgatták közös emlékeiket:„Itt vagyunk, ezen fényképen, egy házibulin, nem emlékszel? Na jó, elölről nem ismersz meg, kezdte az egyik, mert megöregedtem, de ezt nézd meg, ezt a tetoválást a csípőmön, Bercikém! − tolta le a szoknyája korcát egy szépasszony. − Itt a nyíllal átlőtt ötágú csillag, nem emlékszel?

Még a sarki hentest se ismerte fel, akihez pedig tíz év óta járnak, és egy gyönyörű füstölt sonkával köszöntötte fel. De nem, és nem…A kísérlet és terápia úgy látszik nem sikerült, a régi idők tanúi sem voltak képesek világosságot gyújtani Búzási úr fejében.

A végén már az ünnepelt is beleunt ebbe a körülötte zajló nagy felhajtásba.„Mit akarhat itt ez sok vadidegen ember? Tele van az asztal mindenféle haszontalan holmival, mire való ez a nagy tolongás, uraim?

− De Bercikém, ne beszélj itt összevissza mindent. Ez csak egy ártatlan parti akart lenni, mert hatvanöt éves lettél, kedvesem − próbálta az asszony menteni a helyzetet az elképedt hallgatóság gyűrűjében −, de te nem akarsz megismerni senkit. Talán már rám sem emlékszel?

Most másodszor költözött valami élénkség Búzási úr a tekintetébe, amint végigpásztázta az asszonyt a mélyen dekoltált selyemzsorzsett alkalmi ruhájában

− Igen, te valahonnan ismerős vagy − és végre felcsillant valami élénkség is a tanár úr arcán, és ő is úgy látta a fali órájuk üvegében tükröződni, hogy lángnyelvek jelentek meg kopaszodó feje felett, mint pünkösdkor a tanítványok felett, amikor megszállta őket a szentlélek:

− Te vagy a Paszternyákné Muci az OTP fiókból, akivel harminc év óta viszonyom van, és sohase kérdezett tőlem semmit, csak egyszerűen szeretett − köszönöm ezt neked…

A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.  

Fotó: Kazai Béla

Írta: Borbély Balázs

Gyerekkoromban, sihederkoromban még működött „a parasztélet rendje" (Luby Margit ezzel a címmel egy csodálatos könyvben összegezte a falusi társadalom íratlan szabályaival és szokásaival kapcsolatos kutatásainak gyümölcsét, kiadás éve:1935). Az íratlan szabályok, a szokásjog kisgyerekkorunktól kezdve belénk voltak itatva. Az idősebb nénik, bácsik jó időben és rossz időben is kint üldögéltek a kapuban a padon, ha tízszer mentünk el előttük, tízszer köszöntünk. Pad meg szinte minden ház előtt volt, ugyanúgy tartozéka volt a portának, mint a kerítés. Volt olyan, hogy az egyik utcabeli néni eljött hozzánk és adni akart egy ötvenest (barna papírpénz, II. Rákóczi Ferenc arcképével díszítve), mert aznap vagy húsz alkalommal elbicikliztem előttük és mindannyiszor köszöntem. Az ötvenes akkoriban jelentős értékkel bírt, el is fogadtam volna, ha nem szégyellem. Mert mit szóltak volna utána a faluban? Ez a fiú ingyen már nem is köszön?! Az idősebbeknek feltétel nélkül meg kellett adni a tiszteletet, az előre köszönés minimális elvárás volt, ha kérdeztek, felelni kellett, nem feleselni. 

Már gimnazista voltam, „bejárós", azaz reggel a busszal be Gyarmatra, délután haza. Leginkább a csuklós busz közepén, a forgórészben álltunk, télen olykor keresztülsüvített rajta a szél, rendesen átfagytunk, mire beértünk a városba. Abban az időben jelentek meg vidékünkön a csuklós buszok, eleinte szokatlan látványt nyújtottak, sokan nem is tudták könnyen feldolgozni a modern technika fejlődésének ezen mérföldkövét. A buszsofőr azon a járaton abban az időben Kirilla József volt, akit, ha személyesen nem is, de látásból mindenki ismert Tisztaberektől Fehérgyarmatig. Várják a buszt valamelyik faluban az atyafiak, észrevéve a csuklós szörnyeteget, az egyik elkiáltotta magát:

– Óóó, dikk, Kirilla meg két busszal jön! 

Kedd piacnap volt Fehérgyarmaton, mire a reggeli „hetes” busz Tisztaberekről Vámosorosziba ért, ülőhely már nem nagyon akadt, meg amúgy is át kellett volna adni, így a legritkább esetben fordult elő, hogy ültünk. Kedves tisztaberki rokonunk, Béres Miklós bátyám szerette a piacot, többször találkoztam vele a keddi járaton. Ilyenkor rendszerint az történt, hogy amikor Orosziban felszálltam a tömött buszra, a busz hátsó részéből (ott szeretett ülni) ismerős hang hasított az éterbe:

– Baláááázs! Gyerrre csak ide! 

A buszban egy pillanatra csend lett, mindenki felkapta a fejét, érdeklődve figyelték, hogy kinek szóltak. A diszkréció ettől a pillanattól kezdve fél órára szabadságra ment. Vörös képpel odafurakodtam mellé, ő mosolyogva üdvözölt és ugyanolyan hangerővel és alaposan kihangsúlyozva minden szót, sőt szinte minden hangot, kérdezte végig a szűkebb, a tágabb rokonságot, az ismerősöket, de még talán a jószágokat is. Valahogy így:

– Hááát apáááád!?

– Jól van.

– Háááát anyáááád!?

– Jól van.

– Háááát Jóóska!?

– Jól van.

– Háááát Petiii!?

....így mire Fehérgyarmatra értünk, az egész busz tisztában volt a rokonság állapotával, eseményeivel, történéseivel, én meg bíborvörös fejjel köszöntem el tőle a gimnázium előtt, tudva, hogy jövő héten kedden újra piacnap lesz.

 Az „ecceri fiú” egyik, ha nem a legkedvesebb rokona volt Béres Miklós bátyánk. Nagyon szerettek egymásnál vendégeskedni. A Vámosoroszi–Tisztaberek és a Tisztaberek–Vámosoroszi futballmérkőzések különösen abban az időszakban jutottak magasabb szintre a két rokon barátságában, amikor egyik oldalon a Borbély fiúk, másik oldalon meg a Torma és Bodó nevezetűek léptek pályára ezeken a különleges hangulatú rangadókon. A két jó barát persze nem elsősorban a berki és oroszi csapatok tolódásos játékrendszere miatt várta ezeket a meccseket, hanem a személyes találkozások miatt. Olyan is volt, hogy egy-két meccset megnéztek, de a fő cél a vendégség volt. 

Egyik évben történt, hogy az „ecceri fiú” udvarán kilenc 200 literes hordóban várta az almacefre a megvilágosodását. Nem tudták ugyanis abban az évben értékesíteni a becsomagolt étkezési almát, így azt részben meg kellett hámozni és úgy értékesíteni, részben meg ki kellett főzni pálinkának. Abban az évben került lakat a spájz ajtajára, mert az egyszerű ajtózár nem biztosított megfelelő védettséget az értékes nedű biztonságát illetően. 

Ennek az évnek az őszén Vámosorosziban került sor a Tisztaberek elleni rangadóra. Megjön a berki Ikarus, megáll az „ecceri fiú” háza előtt, egy jó kiállású, kalapos ember leszáll, a busz továbbmegy.

Mintegy két és fél óra múlva ugyanaz a busz újra megáll az „ecceri fiú” háza előtt, dudál kegyetlenül. Rajta a berki ifi és nagycsapat, szurkolók. Az „ecceri fiú” felesége úgy éli meg ezt a dudaszót, mint a felmentő sereg trombitáit Nándorfehérvárnál valamikor 1456-ban a vár védői. A házigazda és a kedves vendége ugyanis ekkor már egy teljesen más dimenzióban cseréli eszméit oda, s vissza. Na, de felharsan a busz dudája, menni kell. Miklós bátyánk komótosan búcsúzkodik, talán még egy „elmenőt” is legurítanak. Aztán kilépve az udvarra felfedezi a kilenc hordó cefrét. Ettől felvillanyozódik, és egyenként odalép mindegyikhez, megsimogatva és hangos szóval számolva:

– Eeegy…

– Keeetőőőő…

….

– Kiiileeenccc… Endre! Ebben meglesz a pénzed!

A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.  

Fotó: Kazai Béla

Írta: Ozsváth Sándor

Húsvétvasárnap, templomba menet. Szeretek ilyenkor – kis kerülőt téve – mellékutcákon eljutni a Nagytemplomba, gyalogosan, testben s lélekben is készülve az úrvacsorára.

Egyszer csak szinte gyökeret ver a lábam! Előttem, a kövezeten egy frissen felszeletelt félkilónyi kenyér hever szétszóródva, szinte hiánytalanul. A gazdája össze sem szedte, s dühében, jól láthatóan még belé is rúgott. Néhány szelet, métereket repülve az úttesten,  autók kereke alatt landolt, s most széttrancsírozva hever a köveken.

Váratlanul dédanyám, nagymamám és édesanyám jutott eszembe. Magam előtt látom három asszonynemzedék kenyérdagasztó kezeit, s ahogyan nagy gonddal hófehér vászonkendővel bélelt szakajtóba rakják a sütnivalót. Látom dédanyámat, hogy áhítattal csókolja meg a véletlenül földre ejtett darabkát, nagymamám meg – noha minden felmenőm református – a kenyér megszelése előtt késével keresztet rajzol rá, rövid ideig még vár egy kicsit (ilyenkor elmondott magában egy imát), majd elénk teszi az első karajokat: szeressétek!

Édesanyám is mindig különös gonddal tette kis kosárkában asztalunk főhelyére a kenyeret. Ma már jól tudom, mindhárman Urunk testének adták meg a tiszteletet.

Egész délelőtt fogvatartott az utcai látvány. Az úrvacsora is szinte megkeseredett a számban, mert csak arra a szétrugdalt és megtaposott kenyérre tudtam gondolni, meg Ady verssorai zsongtak a fülemben, mert bizony fájt, szinte égetett belül a meggyalázott Élet.

Hazajőve, hogy valamivel eltereljem gondolataimat, bekapcsoltam a tévékészüléket. Éppen keresztény templomok elleni merényletről sugároztak szívszorító felvételeket. Szinte sokkoltak egy szétvert német templombelső képei: szanaszét szórt, szentelésre váró ételek, felborogatott kosarak, megtaposott kenyerek. Krisztus teste a köveken...

2019.

A szerző felvétele                                                                                                                                          

                                                                                                                                              .

Írta: Kulcsár Attila

Veszelka volt a rangidős és a tapasztaltabb, Bosnyovics a zöldfülű. Ők voltak párba állítva a járőrözésben, a két „ugari”. Őket lóháton is ki lehetett küldeni a határba.

Veszelka nemrég telepedett haza az államokból, ahol FBI-ügynök volt, de leszereltették, mert legutóbb is leniggerezett egy feketét. A dolog úgy kezdődött, hogy két fickó elkezdett szemetelni: futás közben eldobálták a tableteket, laptopokat, amelyeket egy Elektromos Áruház kirakatából emeltek ki, miután betörték azt. Az ügyeletes járőr-pár persze utolérte az egyiket, és amíg társa erősítésért telefonált, Veszelka leteperte emberét az úttestre, és rátérdelt a nyakára. Nem vacakolt sokat, nem ez a brutalitás volt az első esete, kemény kommandós kiképzést kapott, még a kolumbiai drogbárók elleni akciók idején, és több sikeres bevetésben is vett részt.

Miután az özvegy beperelte az intézkedő rendőrt, a nyaktörést balesetnek minősítette a független bíróság, de a rasszista megjegyzéséért elvették tőle a jelvényét, és az utcára került.

– Tele lett a tököm ezekkel a szűzlányokkal – mondta a társának –, se kutyám, se macskám nincs itt, én hazamegyek. A Kunságban nőttem fel, ott nem szaroznak a birkatolvajokkal.

Nem tudták lebeszélni a többiek, repülőre szállt.

Itthon munkára jelentkezett, és miután megfelelt egy állásinterjún, felvették a Zöld-kommandós egységbe, de figyelmeztették, hogy mindent tudnak róla, fogja vissza magát. Ez nem Amerika, itt nincsenek afroamerikaiak, itt jogállamiság van és szigorú törvényesség. Minden akciót jelentéssel kell igazolni. Oké, ezt ismerem, mondta. Kapott egy helyismerettel rendelkező kollégát, a Bosnyovicsot, és dzsipjükön naponta járőröztek a Hortobágyi Nemzeti Park területén, igyekeztek lebuktatni a szemetelőket, fatolvajokat.

Az egyik este kiküldték őket a védett szilfásba, mert ott kezdett kialakulni egy illegális szemétlerakóhely. Valamelyik cég elkezdte odahordani az építési sittet, bontási törmeléket, aztán mások meg azt hitték, hogy ez az új szeméttelep, és már háztartási lomokat is helyeztek el itt.

Este a dűlőút közelében, egy kiserdőben figyelőállásba helyezkedtek, álcázva a kocsijukat. Éjellátó készülék, távcső, rádiós kapcsolat, mindennel fel voltak szerelve, mint Amerikában. A harmadik éjszaka jött is egy Toyota utánfutóval. Tele volt bontott mozaik lappal, cementes zsákokkal, festékes dobozokkal, flakonokkal és egyéb lomokkal. Még egy szétkefélt bútornak látszó nagyobb tárgyat is ledobtak az avarba, afféle nappal fotel, éjjel ágy lehetett. Valami fületlen kuktát, meg egy biztosan használhatatlan mikrosütőt lehetett még felismerni a helyzetükből. 

– Kapjuk el – mondta Bosnyovics –, és vigyük be a kapitányságra!

– Ne siess – intette le Veszelka, aki visszafogta magát a leniggerezés óta –, én nem szeretem a papírmunkát. Te írod a jelentést, de előbb járjunk végére magunk az ügynek. Vegyük el a kedvét egyszer és mindenkorra, ne ússza meg egy bírsággal. Nehogy azt mondja, hogy ellopták a kocsiját, meg a szemetét is, és hogy skizofrén.

Csöndben odakúsztak, és jó szögből leolvasták a kocsi rendszámát.

A férfi aztán, mint aki jól végezte dolgát, távozott. Hazáig követték, egy lámpánál lefotózták a rendszámot, s amikor beállt a garázsba, a házszámot is: Gyöngyvirág utca 32., a villasoron. Hatalmas kertje volt fürdőmedencével, gondozott pázsit, virágszigetekkel. Rendszám, utca házszám, mi kell még? Csak a neve nem volt a levélszekrényen. De gyerekjáték lesz kideríteni.

Másnap világosban kimentek a szilfásba, hogy bizonyítékokat keressenek, mert a főnök ügyvédek által megtámadhatatlan dokumentumokat követel a jelentésben. Bosnyovics ebben jó volt. Átforgatták a teljes szeméthalmazt. Mozaiklap – a Zalakerámia terméke volt, döglött nyom. A szétszakadt rekamiéféle alján volt ugyan egy cetli, hogy a Kismicskei Bútor-és Faáru KTSZ terméke, de ez sem használható semmire. Veszelka amerikai emlékei alapján kesztyűvel dolgozott, és örömmel szedett össze néhány bedöglött golyóstollat, mert az is volt. Zacskóba gyűjtötte, tele vannak ujjlenyomatokkal, mondta. Bosnyovics majdnem felkiáltott örömében, amikor egy vérfoltos papír zsebkendőre bukkant a fotelágy rozsdás zsanérja között. A rakodáskor odacsípődhetett a fickó keze: – Lesz DNS-ünk is! A mikrosütő oldalán viszont megtalálta azt az azonosító cetlit, amit a Kisgépszervízben a legutolsó javításnál ráragasztottak. Mindent leltárba vettek, lefotóztak, aztán bementek, hogy alaposabban is utána nézzenek a gyanúsítottnak. Bosnyovics elment a szervizbe, és a munkaszám alapján kikerestette az ügyfél címét, telefonszámát. Ezen a számon szóltak neki két hete, hogy Bolgár úr, jöhet érte – javíthatatlan.

Bosnyovics, miután átnézette az országos bűnügyi nyilvántartást, és lekérte a feltételezett elkövető kórelőzményeit az egészségügyi adatbázisból, megírta a főnöknek a jelentést.

„Bolgár Pál nevű, heteroszexuális, büntetett előéletű (kétszeri puskázás zárthelyi dolgozat írásakor) gyanúsított fehér férfi (személyi szám, lakhely, születési hely, idő, anyja neve, vércsoportja; krónikus betegsége nincs, DNS azonosító, ujjlenyomat, szemétleltár, fotódokumentumok mellékelve.) Dátum, óra, perc időpontban a Hortobágyi Nemzeti Park védett szilfásában (helyrajzi szám) közveszélyesen szemetelt. A csatolt bizonyítékok alapján megbírságoltuk, és végrehajtásra átadtuk az ügyet a NAV-nak.”

A szerdai nap volt a háziszemét-ürítés napja. Jött a kukásautó, és a kitett bödönöket nagy zajjal beleöntötte az autó konténerébe. Veszelkáék is ezt a délelőttöt használták ki az ügy lezárására. Egy homlokrakodóval felnyalábolták a szilfásban lévő szemétkupacot egy teherautó platójára, és követve a szemeteseket, beautóztak a Gyöngyvirág utcára. A háziak munkaidő lévén ugyan nem voltak otthon, de a homlokrakodó kiürítette a teherautót, és a rakodójármű kanala a kerítésen átemelve leszórta a szemetet a virágágyásokba.

A levélszekrénybe bedobták a cég ajándékát, a szemétszállítási naptárt, és egy csekket a levéllel: „Tisztelt Bolgár Pál úr. Ezen a csekken legyen szíves befizetni a Városüzemeltetési KHT egyszámlájára a szemétszállítás elmaradt díját 8 napon belül. Késedelem esetén a dupláját.”

Illusztráció forrása ITT.

Írta: Ozsváth Sándor 

Manapság, autóbuszon-villamoson utazva, atyánkfia gyakran felejti szemét hatvanöt-hetven körüli asszonyok arcán. Milyen ismerős némelyik! Ez a szempár egy réges-régi össztáncon mosolygott rá az Aranybikában, az a még mindig huncutkás meg egy előadáson felejtkezett rajta pár évtizede, amaz, a kissé már szarkalábas pedig egy ötórai teán szemezett vele kitartóan.

Arra is felfigyelt atyánkfia, némileg neheztelve, hogy e szempárok már nem néznek vissza rá, mint egykor, se kacér-kihívóan se andalítóan, még csodálkozva vagy megütközve sem. Mást néznek! Másokat! Atyánkfia várakozásával ellentétben azonban nem férfiszemekbe kapaszkodnak, de nem is kokettálnak szokott módon új meg új kaland reményében. Lányokat néznek, mai tizenéveseket, kitartóan, már-már zavaróan hosszan. Atyánkfia egy ideje folyékonyan „olvas” tekintetükből. (Istenem, ilyen csinoska lehettem én is tizenhat éves koromban?!) Máskor meg látja, hogy – visszapillantónak használva az ablaküveget – titokban  méricskélnek, tetőtől talpig mustrálnak, kritikus-részletezően. (Na, ennek sincs egy csöpp önkritikája sem! Kockás nadrágot húzni, ilyen popsira…) Télen leginkább a szabadon hagyott csípők fölött sajnálkoznak. (Mit fogsz szenvedni majd kislányom 15-20 év múlva az izületi-, medence- meg vesebántalmaktól…) Tavasztól őszig, amikor szinte mindent megmutatnak magukból a lányok, tetkók meg piercingek leginkább a szemle tárgyai – egyiken őszintén csodálkoznak, másik fölött ajkbiggyesztve ítélkeznek. Ha ketten vannak, régi, kipróbált barátnők, még tekintetük is egyezően villan. Atyánkfia ilyenkor kihangosítja magának párbeszédüket (most azonban szeméremből, tapintatosan elhallgatja). Csúcsidőben, a „bevetésre”, azaz hétvégi buliba induló lányok cipője, ruhája, sminkje a vizsga tárgya, no meg az összhatás! (A részletek még csak-csak, de nincs ennek anyukája, aki megmondaná…)  A lányok persze észre sem veszik a nénik pillantásait. 

Atyánkfia is szemrevételez, s hasonlít. Ötvenévnyi korkülönbség ide vagy oda, bizony megnézi a maiakat is. Laza testtartástartás, egyenjókedv, egyenrágózás, egyenmosoly – keresni kell egy kifejező tekintetet. Vajon ők milyenek lesznek majd nénikorban? – tűnődik. Egyszer csak megszólítják. Nagyon ismerős szempár.

Emlékszel még rám? Együtt táncoltunk a szalagavatón.                                                                                                                                                                                                                                                                 

A kép forrása ITT.                                                                                                                     

Írta: Vaskó Ilona

Már reggel ötkor kiszámoltam, hogy ha addig élek, mint a dédanyám és nagyanyám, akkor éppen életem felénél járok… Ha így nézzük, van még mire nézni. De ha anyukámra gondolok, akkor már csak egy negyed évszázad vár rám. El is gondolkodtam, hogy mivel is tölthetném ezt az időt.

Kávéfőzéssel kezdtem az elmélyülést, mert a szokások kevésbé változnak, csak az idő halad. Aztán kipróbáltam azt, hogy fáj-e a derekam és a bal térdem, ezt meg persze úgy, hogy táncolni kezdtem. Nem mondom, hogy nem éreztem, hogy léteznek ezek a testrészeim, de azért sikerült betáncolnom mind a negyvenkét négyzetmétert itthon. Majd nagyon fegyelmezetten meghallgatuk a reggeli híreket. Nem kellett volna.

Mivel is akarom tölteni az elkövetkező közel fél vagy negyed évszázadot? (Itt hosszan villog a kurzor.) (Nagyon hosszan.) (Már-már egész napnak tűnik a villogása)… Aztán jobbra néztem az íróasztalomon, és ezt olvastam: ich bin, du bist, er/sie/es ist… Ugye, hogy van mit csinálnom! Az utolsó korlátot rúgom le magamról. Nyelvet tanulok. Hát kell ennél jobb dolog egy életközépi válságban járvány idején? Futni járok és németül tanulok. Tudom-tudom. Sokkal szórakoztatóbb a bulizás, motorozás, meg utazás… de most nem ezt hozta az élet. Covid van. Február van. És még a hideg is ma akar betörni. Azt mondta a tv, hogy szokatlanul hideg jön… Én meg csak nézek ki a fejemből, hogy ezek hülyék? A születésnapomtól – február tizenegy –  március tizennyolcig bármilyen időjárási armageddon előfordulhat.

1999-ben anyukám reggel hatkor így szólt bele a telefonba: Isten éltessen Drágám! De el ne indulj sehova… Elkezdtem felhúzni a redőnyt, és azt hittem leszakadt. De nem, másfél méteres hó volt az ablakban. Vagy ugye 2013. március 15-e: „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!” De a nyolcvanas évek februárjaira sem úgy emlékszem, hogy tavaszi kisszoknyába illegetem magam a farsangi mulatságon. Konkrétan tudom, hogy mindig majd’ megfagytam. A szibériai hideg betöréséről eszembe jut egy régebbi cikk:

Kereskedelmi rádió riportere: Aki rosszul érzi magát az utóbbi napok időjárása miatt, annak figyelmébe ajánljuk, hogy az erdélyi Bodzafordulón (300 lelkes falucska Kovászna megyében), már második hete folyamatosan mínusz 20 fok alatti a hőmérséklet. Stábunk felhívta a polgármestert, és érdeklődött a megváltozott életkörülményekről, mivel ma hajnalban rekord hideget (-28,6 ºC) mért a Román Meteorológiai Intézet kihelyezett műszere.

Polgármester: Fogas az idő, az igaz, de itt ilyen a tél. Áram van, víz van, a hivatalnak van annyi fája, hogy a szükségeseknek odaadhassuk.

Riporter: És milyen rendkívüli intézkedéseket terveznek a nagy hidegre tekintettel?

Polgármester:??? (azaz: nagy csend)

Riporter: Ööö..,. arra gondolok tehát, hogy mik azok a döntések, melyek eltérnek a normális életviteltől?

Polgármester: (kis csönd után) Éccakára begyühet a kutya.

Na de ennyit az időjárásról. Kicsit olyan mellébeszélően jönnek ezek a gondolatok, miközben csak az jár a fejemben, hogy a viharba tud ilyen gyorsan menni az idő. Milyen közhelyes ez… mindenkinek pont ilyen gyorsan repül. De gyötörnek a kétségek, mi várhat még rám? Van-e élet a születés után? Döbbenet, hogy ennyi idősen is ugyanazt a problémakört futkossa az ember, mint huszonévesen, annyi különbséggel, hogy már nincsenek pattanásai, és a hormonjai sem űzik át a világon, hogy mindenkinek megmondja a frankót. Mára már csak csendesen, magamban konstatálom, ha valaki hülye, nem akarok már senkit sem meggyőzni az igazamról. Ha hazaérek, a helyére akasztom a kabátom, és cipőmet is szépen besorakoztatom a szekrénybe. Minden reggel feszesen megigazítom az ágytakarót. Mikor lettem ennyire fegyelmezett? Hova lett az a pimasz kis nő, aki a legváratlanabb pillanatban képes volt beszólni a langyosleves öltönyös/kosztümös embereknek valami nagyon közönséges, nagyon nem odaillő szót. Ma már azért is elnézést kérek ha kiszalad a számon egy fenébe, vagy francba.

Így a sokadik február tizenegyedik napján legszívesebben újra beöltöznék valaminek. Anyukám boldogan varrná a jelmezemet. Valójában boldogan meg is varrta, hiszen tanárt faragott belőlem. Matek tanárt. De most valami egészen más szeretnék lenni! Túró Rudi, oroszlán, vagy királylány! Igen! Azt hiszem, királylány lenne a legjobb! Neki is kezdek! Ma előveszem a legszebb ruhámat, a magas sarkú cipőmet, sminkelek, és felkenem a legélénkebb piros rúzsomat magamra. Bár mindezt senki nem fogja látni, hiszen karantén van… Kettőezerhuszonegy február tizenegy van.

A világjárvány nem várt következményei

Írta: Kulcsár Attila

Józsi bácsi már nem mai gyerek, de azért mindent rá lehet még bízni. Marika néni ebben az ítéletidőben elküldhette, hogy vegyen egy disznófejet, ha sajtot akar enni. Meg egy szívet és négy nyelvet. Valamikor a két ünnep között disznót vágtak, és ez volt a kedvenc januári eledelük a füstölés után. Mára már csak ez maradt a torból, ezt műanyag bélbe töltve a vájdlingban is meg lehet csinálni. Józsi bá vette a szatyrot, a maszkot, és elindult a városba, hogy beszerezze a disznósajtnak valót. Marika még utána szólt, hogy vegyen hozzá egy kis bőrt is, mert az lágyítja a tömény húsokat.

Az öreg buszra szállt, az bevitte a belvárosba, mert a közeli kis boltban legfeljebb felvágottat lehetett kapni − két óra alatt megjárja.

A szatyron kívül az öreg magával vitte a biológiai óráját. Ez egy olyan pontos szerkezet volt, hogy hozzá lehetett igazítani a TV-műsorokat. Két óránként jelezte, hogy neki pisilnie kell. A jóindulatú prosztata-megnagyobbodás az oka, amely tökmagolaj és szabalpálma kivonatú „gombelemmel” jár pontosan, ezt minden reggel beveszi, és estig megy minden, mint a karikacsapás.

A városban bement az első plázába, a csemege osztályon csak marhanyelvet kínáltak neki, de a húsáru pultnál sajnálattal közölték, hogy a fej már elfogyott, holnap korán reggel tessék jönni. Elbuszozott a városszéli nagyáruházba, és ott találtak neki a hűtőben egy fél fejet, szív az már nem volt. − De nézzen szét a füstölt áruk között a pulton, príma darabolt sajtjaink vannak, disznóbendőbe fóliázva. 

Megnézte azokat is Józsi bácsi, megállapította, hogy tiszta pácsó az egész, mindenféle mócsingból összegyúrva, a másik meg tele van szalonnabőrrel. Hát ezért csinálok én magamnak rendeset, ahogy otthon készítettük régen. De azért vett egy fóliába csomagolt tormát a zöldségosztályon, amit majd lereszel, és könnyezve elfogyasztja a sajttal − a tejszínes-üveges gyári a kisbabáknak való. Legfeljebb kocsonya lesz ebből a kis disznóságból, gondolta.

Visszafelé a buszon már rossz sejtései voltak: kifut az időből.

Leszállt a főtéren. Volt ott valamikor egy nyilvános WC Most is ott van, de zárva. Megkérdezte az utcaseprő asszonyokat, hogy mikor nyit.

− Itt utoljára egy május elsejei felvonulás után hugyoztak. Nincs ma már, aki takarítson, a húsz forintot is sajnálták. Uram, a vendégek ellopják a WC papírt is, összekenik a falat, a buzik meg lyukat fúrtak a fülkék falába, és kukkolni ülnek be.

− Menjen a vasútállomásra!

− Sok a duma, arra nekem nincs időm − hagyta ott az asszonyt Józsi bácsi, és elindult a buszmegálló felé. A belvárosban ház ház mellett áll. Már azok a régi kapualjak sincsenek az út mellett, a parkolók miatt kivágták a gömbakácokat is.

Benyitott volna egy presszóba útközben, az is zárva volt. A McDonald’s mellett ment el, benn még sohase járt, de biztos van benne egy WC. Hát ki volt írva, hogy csak online kiszállítás van, a szélfogóból nem jutott beljebb. A busz meg nem jött, csak félóra múlva. A közelben meglátott egy kispostát, sor állt előtte.

− Megengednék, hogy bemenjek a WC-be? Baj van a hólyagommal.

− Uram, ez nem nyilvános WC − mondta egy kisasszony, amikor bejutott−, ez munkahelyi női, és különben is, van negatív Covid-tesztje? Előbb beszólok a központba.

Kihátrált a postáról, de már egy-egy pössenet beleszaladt a nadrágjába. A másik oldalon egy iskola volt.  Átszlalomozott a járművek között, benyitott a kapuján. Egy kapus ugrott ki rögtön a fülkéjéből.

− Nem látja, hogy a szülőknek tilos a bemenet? − és kitessékelte.

Már folyt le a lába szárán, a pantallója alatt a vizelete, bele a cipőjébe. Egy nő ment el mellette a piacról jövet, berántotta a szemetes bödönök mögé. A méretes tormát a hátának nyomva megfenyegette: − Ha kiabál, keresztüllövöm − nyögte fülébe fojtott hangon, ahogy ezt annyi filmben látta már. Úgy látszik a nő is látott már ilyet, ijedten hallgatott…

Józsi bácsi elővette a másik, fegyvernek alig látszó tárgyat a nadrágjából, és kiengedte fáradt testnedveit a nő piszoárnak tűnő bevásárló táskájába. Szinte két évet fiatalodott. Még fel tudott ugrani az induló buszra. A nő megdermedten állt ott tovább.

Valószínűleg soha többé nem találkoztak. Ezt nem lehet biztosan tudni – mindketten szabályosan viselték a maszkot.

A szatyorban két kiló krumpli meg egy jégsaláta ment tönkre, a torma még megvárta a kocsonyát. Ahhoz reszelte le az öreg.  

A kép forrása: ITT

Írta: M. Szlávik Tünde 

A szőlőkacsok ernyedten lógtak a lugas oszlopai között kifeszített drótokon, a sivatagi hőség betömte az ember fülét, félárbocra kényszerítette a szemét, ember, s állat egyaránt lihegett, de csak pokolmeleget pumpált a ziháló mellkas. 

Pista bácsi megitta a harmadik kávéját, a félhármast, amit harminc éve mindig pontban fél háromkor tett oda az asszony a kotyogós kávéfőzőben a gáztűzhely legkisebb lángjára, mert mire lejött a forró, fekete ital, éppen megállt a munkásbusz a ház előtt. Pista bácsi a megszokások rabja volt, bár ő ezt úgy látta, hogy szereti a rendet. Megözvegyült, másik ház, másik asszony – de a kávénak időben fel kellett kerülnie a gázra. Mondogatta gyakran, amikor Katika lebetegedett: semmi nem a régi már, még a kávé is késik… 

Pedig a félhármas kávé az első láncszem az otthoni tevékenységek hosszú sorában. A félhármas után aludni kell pár percet, aztán jöhet a jóféle húsleves, szigorúan saját nevelésű tyúkból, csirkéből, míg Katika élt, kisgalambból is. De Erzsi meg nem fogná a világért, hiába adogatja le neki a dúcból már kitekert nyakkal, azt mondja, képtelen rá, még a tenyere is iszonyodik a tapintásától. Hiába, az asszonyok nem egyformák! 

A levest húsos étel követi, férfiember akkor teljesít, ha minden napra megvan a megfelelő kalória, ami csakis húsból nyerhető. Az evést aztán ki kell pihenni, míg az asszony csendesen leszed, elmosogat, annyi idő elég is, aztán ki a kertbe, udvarra napszállatig – dologra. Ha negyven fok van árnyékban, ha mínusz húsz még a kazánházban is, a jószágot akkor is el kell látni, az nincs tekintettel az időjárásra, az éghajlat anomáliáira, a tévéműsorra, a gazda kedvére. A kiskacsáknak forrázott dara, felaprított csalánnal – ma zsűlienre vágom nektek, morogja, tegnap hallotta a Tévépaprikában, és nagyon megtetszett neki ez a kifejezés. Fogta tehát a konyhából már kiselejtezett, de élesre fent disznóölő kést, aztán az udvar elejében álló satupad végére beállított régi húsvágó deszkán szép hosszú szálasra vágta a csípős leveleket. Az ő kezét már régen nem csípte. Az sem zavarta, hogy bezöldültek tőle keze bőrének mély árokráncai – megfértek ott az évtizedek alatt beívódott gépolajjal. Szerelőkeze volt, örökké gyászos körömággyal, nem vitte azt ki sem a Vim, sem az Ultraderm, sem a sok újfajta módis, finomított, illatosított vacak.

A csirkékhez tartott, az első udvar végébe, amikor meghallotta a keserves, elhaló nyöszörgést. Körülnézett. A kertben lemondóan kornyadoztak a növények, a júniusi nap minden hősége ott vibrált a talaj fölött, de csak a láncra vert kutya motozott a sarokban, szürke rongycsomót kóstolgatva. Pista bácsi odaszórta a fángliból a darát a csirkék hosszúkás etetőjébe, s ahogy visszafelé jött a pléh locsolóért, a kutya felé pillantott, aki heves farok csóválások közepette ide-oda dobálta a hátsóját, fejét le-leszegte, vakkantgatott, morgott, szuszogott, miközben mellső lábaival a rongyot pofozgatta.  Honnan szerzett ez a kutya rongyot? – tűnődött, hiszen a ruhaszárító kötél a kert elejében van, odáig nem ér el. Ráadásul ez a rongyszerű valami vinnyog is… 

– Néró, az anyád! Eriszted el azt a macskát! Hőj! Az utolsó pillanatban… 

A szürke bundás kismacska valóban úgy festett, mint a legendabeli, amelyik a kutya szájából került elő. Néró persze reflexszerűen a kerítéshez ugrott, tudta, mi várna rá a késlekedésért. Falusi kutya volt, szép reményekkel induló, aki belefásult már a láncra vert reménytelenségbe. 

Pista bácsi szerette az állatokat – a maga módján. Ennek alapja pedig a táplálékláncban elfoglalt hely volt. A megehetőket nagyon szerette, s mivel a kutya őrizte neki ezeket, hát elviselte őt is. A macskának viszont csak annyiban látta hasznát, hogy az megfogta az egeret, de erre egy jó egérfogó is képes, ennélfogva a macska nem sok helyet foglalt el a szívében. Volt egynehány az udvarban, háltak, ahol tudtak, leginkább az ajtó alatt bebújva a padláson, de a házba nem tehették be a mancsukat. Egymást követő generációk tanultak meg a konyhaajtótól az udvar közepéig repülni, míg meg nem értették a leckét, mint a soros, mindig láncon tartott kutyák. 

Mostanság egy macska sem viselős az udvarban, nem tudni hát, honnan pottyant ide ez a kis nyomorult. Pista bácsi bevitte a konyhába, törölközőt lökött a konyhaasztalra, mert a huzamosabb hajlást már nem viselte el feszülő pocakja, s szemügyre vette az alig férfimaroknyi apróságot. Kutyanyáltól nedves szőre rálapult girhes kis testére, hullámzóan kiemelkedett tarajos gerincoszlopa, szeme csipás volt, mancsai véresek. De hurkapálcányi farkincája antennaként meredt felfelé. 

– Akkora az egész, mint egy fiapatkány, olyan csúf, hogy még a kutya is kiköpte, de élni akar – dünnyögte Pista bácsi. – Hát akkor, gyere, te Patkány Etus… 

Persze férfiember asszisztenciával gyógyít, Erzsike néni hozta is a tálban a langyos vizet, több léről átmosták a macskát, mint a homokba ejtett húsdarabot. Kamillateát főztek, amit aztán a gazda mártogatott ki vattacsomókkal, óvatosan fújkálva a nedves gombócot, majd kipróbálta az alkarján, nehogy túl forró legyen. A cilónak egyre kevesebb ereje maradt tiltakozni, farka vége is bánatosan görbült lefelé, talppárnáját is hiába nyomkodták, nem bírtak előbújni a karmai. Csak reszketett a rekkenő hőség ellenére. 

Bebugyolálták egy ócska flaneling maradékába, aztán kitették az ajtóval átellenbe, a lugas alá. Ott percek alatt megszáradt. 

Pista bácsi tűnődve nézett a feleségére: – Szerinted nem szomjas? 

Az asszony megadóan indult tejet langyosítani, majd amikor a macska feje harmadszor esett erőtlenül a tálkába, szemcseppentőt keresett. Újra felpakolták a macskát a konyhaasztalra. A férfi lélegzetvisszafojtva tejet csöppentett az állat szája szélére. Lecsurgott. Tanácstalanul nézett maga elé, majd újra megpróbálta. Keze megreszketett, a tejcsöpp a cica orrára hullott, amitől az erőtlenül tüsszentett egyet. De aztán megnyalta szája szélét, s Pista bácsi újabb és újabb adagokat csöppentett a fonnyadt kis bajuszszálak alá. 

S ez így ment napokon keresztül. Egy papírdobozt kibéleltek, abba fektették a kismacskát, és két etetés közben betolták a radiátor alá, nehogy rálépjen valaki. Éjszakára is bent maradhatott, még kárt tett volna benne valami kóbor kutya vagy idegen, felnőtt macska.

Három napig nem volt hangja sem. Biztosan fel kellett dolgoznia, hogy ráment néhány élete a kutyával való találkozásra. Vagy a törött bordák összeforrasztása emésztette fel minden energiáját. Később az első nyávogásra tejet kapott meg csíkokra vágott parizert. Minden kezelés dacára kicsit vaksi volt még a csipától, de egyre nagyobb kedvvel eszegetett. Aztán kimerülve aludt egy nagyot. Pista bácsi még a rádiót is kikapcsolta a kedvéért. 

Hetekbe telt, míg teljesen rendbejött, s bár már jókora adagokat bekebelezett – gyakran egyenesen Pista bácsi szájából kinézve azokat –, nem nőtt, nem hízott sehova. Csak az önbizalma, de az bizony az egekig ért. Míg Pista dolgozott, Erzsi néni kitette őkelmét a konyhából, így rút macskaszokás szerint a kutyát bosszantotta, centi pontosan kimérve, meddig ér el a lánc. Ott sétafikált, kellette magát, ingerelte a mind dühösebb Nérót. A tőle háromszor nagyobb macskákat dühös fújással, köpködéssel és hatalmas pofonokkal verte el a táljától, nem félt senkitől és semmitől. Megérezte, mikor van fél három, vagy talán a kávékészítés hangjából tudta, mert a buszról leszálló Pista bácsi már egy végletekig magába roskadt, szánni való kis teremtést talált a konyhaajtóban, akit egészen egyszerűen nem lehetett odakint hagyni. 

Egy kora őszi napon vendégek érkeztek a fél hármas szieszta alatt. Az ajtórésen a szobába belesve szemtanúi lehettek az idomítás csodájának: Pista bácsi bőszen húzta a lóbőrt, a hájas mellei és nagy pocakja közötti völgyben fényes szőrű, de továbbra is csenevész macska dagasztott, dorombolása alig hallatszott át a horkoláson. A Patkány diadala…

Írta: Kulcsár Attila

A Bosnyák-fiúk ketten voltak. A nagyobbik, Szilárd vaskalapos és szigorú matematikatanár lett egy gimnáziumban. A kisebbik, Béla – az is már ötven éven túl –, az ellentéte, egy bohém alak. Biológus diplomát szerzett, egy környezetvédelmi hivatalban dolgozott, de a fotózás volt a hobbija. Természetfotókat csinált, és minden szabad idejében motoron kóborolt barátaival témákat, kalandokat keresve.

Az idősebb Bosnyák-gyereknek két fia volt, a fiatalabb – a mama kedvence – még facér, sokáig a mama-hotel lakója. Apjuk tekintélyes házat dolgozott össze. Kútfúró mester volt.  A hétvégi házak korszakában minden zártkertbe kutat fúrattak a panellakók, hogy legyen mivel locsolni a veteményest, a városok meg termálvizet kerestettek a homok alatt, hátha fürdőváros lehetnek. Bosnyák mester a hétvégeken 35 méter mélyről bárkinek vizet fakasztott az öntözéshez. Hét közben – ha termálvizet nem is– de a Tsz-ek szarvasmarha telepének vizet hozott a felszínre. Hamar bele is halt a folytonos munkába. De a fiúkat kitaníttatta, és egy nagy ház maradt utána. Az özvegy hamar túladott rajta, jó vásárt csinált, és előrehozta az örökségeket. A nagyobbik vett belőle egy kertes házat fürdőmedencével, a kisebbik egy bérházi másfél szobást magának, a többi pénzt elutazgatta.

Bosnyák néni egy lakótelepi kétszobásba költözött, unta már a kerti munkát, a nagy ház rendben tartását. Falevél, hó, horribilis fűtésszámla, és már a szíve is rendetlenkedett. Csak a harmadik emeleten volt egy ilyen lakás eladó a fiúk közelében, de lift is volt a tízemeletes panelházban. Azt remélte, hogy valamelyik fiú majd magához hívja, és öreg napjain gondoskodnak róla, de mindkettő kivárt, pedig már ő is közeledett a nyolcvanhoz.         

 Az egyik nap Béla többször is hívta bátyját telefonon, de annak a mobilja az online tanórák alatt ki volt kapcsolva. Az ebédszünetben visszahívta: Na, mi van már megint, hol csavarogsz?

– Fenn vagyok az Ipolyságban, a karsztvidéken. Rengeteg itt a magyar pikkely páfrány a mészkősziklákon. Védett növény. Abban különbözik a többitől, hogy a levél hátulján a fő eret sötét szőrzet, úgynevezett pelyva borítja. Ez a szépséges haraszt a szárazság hatására fonákjával kifelé teljesen összegömbölyödik, így védekezik a kiszáradás ellen. Ilyen most az egész karsztmező. A globális felmelegedés az oka. Ezt a katasztrófát fotózom most itt a Felvidéken. Fel kell  hívni a világ figyelmét erre jelenségre. Ha ez így megy tovább, kipusztul a Ceterach jávorkaeanum a Kárpát-medencében.

­– Na, és ezért hívogatsz?

– Nem, de tegnap óta hívom anyánkat a mobilján, bár a hívás kicsörög, nem veszi fel. Csak nincs valami baja?  Nézzél már be hozzá!

Szilárd tanár úr is csinált egy próbát, és miután ő is ugyanezt tapasztalta, kocsiba vágta magát, és elautózott az anyja lakóházához. A kapun persze nem tudott bemenni, mert ma már mindenhol zárják, próbált a kaputelefonon is felcsengetni a lakásba, de semmi válasz nem érkezett.

Szerencsére jött egy lakó, és ajtót nyitott. Megkérdezte tőle, hogy nem jártak-e itt a házban mostanában a mentők, nem vittek el valakit? A diákféle nem hallott semmi ilyesmit, az okostelefonján sakkozott egész nap.

Kulcsa az anyja lakásához a tanár úrnak is volt. Felliftezett a harmadikra, és egyre nagyobb szorongás kerítette hatalmába. Először csak becsengetett, de semmi eredménye nem lett, aztán dörömbölni kezdett az ajtón. Biztos rosszul lett, a szívével is baj van már, hogy miért nem ügyel rá jobban ez az agglegény Béla? A szomszédból ekkorra kijött egy kismama, hogy uram, felébreszti a gyereket.

Aztán elmondta, hogy nem látta Bosnyák nénit már napok óta. Jóban vannak, nem lehet semmi rosszat mondani rá, csak a lakóbizalmi szólt a múltkor, hogy vigye be a muskátlijait a lépcsőházból, mert a tűzoltóság nem szereti, ha a menekülő útvonal keresztmetszete leszűkül. De őt az sem zavarja.

A tanár úr anyja a kertes házából egy virágállványt is átmentett a bérházba, és a lépcsőházban talált neki helyet. Ott fény is van, biztosan mindenkinek tetszik, ő gondozza őket ott is. Lassan kijött a III. emelet 3-ból is egy nyugdíjas korú bácsi, és elmondta, hogy nem régen lakik itt a Manyika, de rendes ember, jókat szoktak beszélgetni, bár előtte összeszólalkoztak, mert egy reggel nagy kopácsolásra ébredt, amikor belambériáztatta ő is az ajtaját, mint a többi lakó. A lépcsőház felől jön a hideg.

Bosnyák Szilárd az ajtó elől is felhívta anyja mobilját, hallotta amint belül kicsörög, de semmi mozgás nem válaszolt rá. Ez egyre ijesztőbb, állapította meg: bent van, talán már nem is él. Beszagolt a kulcslukon, hogy nem érződik-e valamilyen gázszag, és aztán megpróbált bemenni. A kulcsa nem fordult el a zárban ­– persze, mert benne van belülről a kulcs, állapította meg. Valami nagy baj lehet. Leesett a szobalétráról, mert a függönyt ki akarta mosni, lehet, hogy eltört a lába – az öregeknek csontritkulása van–, és ájultan fekszik a szobában, hogy miért hagyja magára ez a linkóci Béla… Ha infarktust kapott, már nem is él. Ha a vízmelegítő lángja valamilyen okból elaludt, akkor a gázszivárgás végzett vele. Biztos eltakarta a pótlevegő bevezető nyílását, mert fázott, és amikor elhasználódott az oxigén, benyomta az unalmast a láng –zakatoltak az agyában a rémképek. Vagy a porszívó villásdugóját megint megbuherálta, mert eltört, látta is, szigszalaggal volt már összeragasztva, és most valahogy áramütés érte. Magunkhoz kellett volna venni, mert egyedül már minden megtörténhet az öregekkel. De az öcsém egyedül él, igazán vigyázhatna rá…

Nincs mese, felhívta a rendőrség segélyhívó vonalát, hogy fel kéne törni a lakást, mert talán egy halott van odabenn.  Aztán a tűzoltóságot is, hogy gázszivárgás gyanúja van az Igrice utcai kilencben, egy öregasszony baleset áldozata lehet. A tízemeletes bérházban gázrobbanás veszélye is fennáll.  Majd felhívta a mentőket is a tanár úr, mint a múltkor is, amikor egy gyereken az iskolában epilepsziás roham tünetei jelentkeztek, hogy itt egy életveszély vagy öngyilkosság esete forog fenn.

Hamar megérkezett mindenki. Leghamarább a tűzoltók. Gázszagot nem éreztek műszerrel sem – végre egy jó hír–, de a sérültet ki kell a lakásból hozni. A parancsnok mérlegelt, és azt mondta, hogy az ajtón át való behatolás drága mulatság. Az ablakot olcsóbb beüvegezni, és itt van a kosaras emelő is, azzal bejutnak a fiúk.

Fel is álltak az utcán. Akkorra már óriási tömeg gyűlt össze a ház körül, a rendőrségnek kellett arrébb terelni a kíváncsiskodókat. Senkit nem hagy hidegen egy jó kis katasztrófa.

– Pedig milyen rendes asszony volt, mindig meglocsolta a virágokat a lépcsőházban – mondta az egyik házbeli lakótárs.

– Sohase szólt, amikor a kutyám sáros lábbal összepiszkolta az ajtaja előtt a lábtörlőjét – mesélte egy másik.

A rendőrség elvontatta a tűzoltóautó letalpalási helyéről az ott parkoló autókat. Súlyos bírság vár a tulajdonosokra, itt tilos megállni a magasházak alatt. Ekkorra a mentők is megérkeztek.     

A tűzoltó törzs-zászlós felmászott a harmadik emeleti ablakhoz. Erkélye nem volt a lakásnak. Egy szikével levágta a szúnyogháló a keretéről. Az ablakot betörhette volna, de mint a filmeken, csak egy rést vágott üvegvágóval a kétrétegű üvegen, benyúlt és ügyesen kinyitotta.

Beszagolt: csak a múlt heti lecsó illata csapta meg az orrát, belépett, és körülnézett a lakásban. Sehol senki, se macska, se nagymama, se kulcs a zárban, csak az éjjeli szekrényen felejtett telefon, tele nem fogadott hívásokkal.

Amikor a tűzoltó megjelent az ablak színpadán és jelezte, hogy nincs semmi probléma, a közönség megtapsolta.  Úgy jött le a lépcsőn, mint egy operettben a bonviván, hátat fordítva a fokoknak, a végén látványos sasszéval leugrott.

A közönség katasztrófaturista része becsapva érezte magát. Sokan azt remélték, hogy a rendőrség kiüríti a házat a gázrobbanás veszélye miatt, vagy hogy a tűzoltó ölben hozza le az elvérzett áldozatot, aki a fürdőszobában vágta fel az ereit.

A mentők elviharzottak – megint egy vakriasztás, az ilyenek miatt nem érnek oda időben az infarktusosokhoz.

A rendőrség mérgében megbírságolt néhány maszkot rosszul viselő bámészkodót a tömegből.

Csak Bosnyák tanár úr nem nyugodott meg, hogy akkor hol lehet az anyja? Vannak olyan Alzheimer-kóros betegek, akik elfelejtik a nevüket, címüket, elkódorognak otthonról, és nem találnak haza. De legutóbb, amikor találkoztak, még a járvány legelején, otthon, az anyjának még nem voltak ilyen tünetei.  Fél év alatt nem romolhatott el ennyire az állapota. Kérdezte a rendőrséget, hogy országos körözést ki lehetne-e adni a keresésére? Mondták, hogy várjunk még azzal… – Örüljön, hogy magát nem kísérjük be.

Mindenki hazament, a lakótelep békés unalma is visszaállt.

A tanár úr felhívta az öccsét, hogy jöjjön sürgősen haza, az anyjuk eltűnt. Az közölte, hogy már menne, de határzár van a járvány miatt.

Reggel aztán egy telefonhívás zavarta meg a Bosnyák család karanténos nyugalmát, a nagyi szólt bele szemrehányóan a kagylóba.  

– Fiam, mi történt itt? Sáros lábbal össze-vissza járkálta valaki a lakásomat. Az ablakomon egy kerek lyuk van, jön be a hideg, üvegezni kell, ki fogja ezt nekem megfizetni?

– De anyuka, hol jártál, már mindenütt kerestük, hívtunk is, de nem vetted fel a telefont. Azt hittük, hogy valami baj történt veled. A tűzoltó mentek be az ablakon.

– Ejnye, hát csak átmentem a Béla lakásába, meglocsolni a virágokat, meg egy kicsit takarítani, tudod olyan ez a legénylakás néha, mint egy disznóól. A telefonomat otthon felejtettem. Aztán elfáradtam, ledőltem egy kicsit; amikor felébredtem, már besötétedett.  Na, mondtam magamnak, akkor már nem megyek haza, egyébként is kijárási tilalom van. Néztem egy kis tévét, és ott aludtam a kisszobában. Most meg hallom, hogy milyen felfordulás volt itt a ház körül, azt hitték gázrobbanás lesz.

– De anyuka, nem tudtam bemenni a lakásba! Már mindenre gondoltam. Le tetszett cserélni a zárat?

– Azt nem, de rátetettem egy két centis lambériát a bejárati ajtóra, mert nincs fűtés a lépcsőházban, és bejön a hideg. Az ember ilyenkor már fázik, melegségre vágyik. A zár ugyan a régi, de kellett egy hosszabb szárú kulcs, hogy kívülről is nyitni-zárni lehessen az ajtót. Majd csináltass te is magadnak egy ilyet, fiam. Hozzá hegesztenek a kulcsodhoz két centit, és már jó is lesz.  

Mert egy ajtót nemcsak bezárni kell tudni egy kulccsal, hanem kinyitni is. Olyan a zárja, mint a szív – a kulcsa szárát meg kell toldani néha egy kicsit…

 A kép forrása ITT

.          

Írta: Kulcsár Attila

Szalacsi Gergely nem volt szegény ember. A gazdasági változások idején megvett egy darabot a hatalmas Tüzép telepből, és a nagyvállalat felszámolása után elkezdte egyedül is árusítani a téglát, oltott meszet, csempelapokat. A régi fuvarosokat ismerte, azokkal szállíttatott, azok meg őt ajánlották az új vállalkozóknak, akik a társasházakat kezdték építgetni. Tíz év múlva már övé volt a város legnagyobb építőanyag kereskedése. Mindig is munkamániás volt, kemény, rámenős ember lett. Sikeres üzletemberként élte az újgazdagok tempós életét, élt a lehetőségeivel. Nagy lakás a zöld övezetben, jó kocsik a garázsban. Jó nők a bagázsban.

Vett egy telket is a hegyekben, egy kis zsákfalu szélén, az út nem is vezetett tovább. Ő még megtoldatta egy kanyarral az erdő aljáig a hegy lábánál, és itt épített egy várkastélyra hajazó nyaralót magának. Még egy kis forrás is eredt a közelben. Vizét felduzzasztotta, és nyáron meg lehetett benne mártózni. Vásárolhatott volna egy régi házat is a faluban, szinte mindegyik eladó volt, a községet már csak öregek lakták, és a városiak nyaralónak vették meg a szebb boronafalas és tornácos parasztházakat. De ő egyedit akart, és távolabbi tervei voltak a házzal, különösen azután, amikor egy országgyűlési képviselő is megvett egy portát, és bekapcsolták a települést is a falu határában átmenő gázvezeték hálózatba. Mindjárt komfortosabb lehet minden, a kandallók csak díszek lettek.

Na, de akkorra már régen készen volt mindennel. Garázs a terepszinten, félig a hegybe bevágva, a nyaraló felette teraszosan fellépcsőzött a telken a toronybástyáig. Masszív kis épület lett kőburkolattal, de milyen legyen az építőanyag kereskedőnek – anyag van , pénzben sincs hiány. Már az első év telén kiütköztek azonban a helyszín problémái, amikorra a falu szinte kiürült. Bizonyos elemek feltörik az elhagyott nyaralókat, ilyenkor elvisznek mindent, amit lehet, sőt beköltöznek, és ott húzzák meg magukat télen, tavaszig. A távoli városokban lakó tulajdonosok hónapokig sem járnak ide. Ez nem borvidék, a pincékben legfeljebb laskagombát lehet termelni. Az ablakokra hamarosan rácsot, zsalugátert építettek, az ajtókra biztonsági zárakat. Szalacsi Gergely a garázsajtóra egy ilyen eset után kiírta: „Te hülye, nem tartok benn semmi értékeset!” Mégis, egy betörő tokostól kirángatta az ajtót, mert rájött, hogy a lakás bejárata a garázsból indulhat az emeletre. Kocsival tépették ki, vonóhoroggal. Ezek nem kispályások voltak. El is vitték a mikrót, a csaja gitárját, a bicikliket, még a fűnyírót és a szerszámokat is. Persze nem dolgozni vele, eladni. És ott élhettek hetekig, mert hatalmas kuplerájt hagytak maguk után.

Szalacsi Gergely ezután fokozta a beépített biztonságot, hatalmas tolókaput építtetett a garázs elé acél hullámlemezből, és tölgyfa lambériával adta meg neki a tölgyesekhez illő természeti illeszkedést.

De a garázs folytatásában épült ott más is. Egy hirdetésben olvasta, hogy nyugaton egyesek az orosz fenyegetéstől való félelmükben atombunkereket építenek. Egy amerikai cégtől megvásárolt egy ilyen típustervet, és a legnagyobb titokban elkezdte továbbépíteni a garázsát, befelé a hegybe. Betont, vasat, mindenféle építőanyagot forgalmazott, volt egy kis építő brigádja is. A kőművesek kezdetben azt hihették, hogy kétállásos garázs lesz, vagy borospince, de később határon túli mesterekkel dolgoztatott. Ezek az atombunkerek különböző nagyságrendűek, és komforttal készülnek. Van, amelyikben csak egy hónapot lehet kihúzni, vannak évekig biztonságot nyújtó luxusbunkerek is Amerikában, persze milliárdokért. A legegyszerűbbekben is van nappali, háló, konyha, wc, éléskamra és technológiai helyiségek. Ezek biztosítják az energiaszolgáltatást, a levegő utánpótlást és a vízellátást. Minden óvóhelynek van egy vészkijárata is, hogy ha ráomlik a szerkezet betonja vagy betemeti a föld, akkor is ki lehessen belőle jutni. Persze meg van oldva a légszűrés, nukleáris sugárzás elleni védelem, a biológiai és a vegyi ártalmak elleni biztonság is. Szalacsi Gergely bunkere négy személyre készült, családi tervei szerint. Ha megtalálja a megfelelő asszonyt, két fiút szeretett volna felnevelni.

A faluban a gázbekötés – a szokás szerint – elhúzódott, de ősszel már nagyon igyekeztek, hogy a hidegek beálltával fűteni lehessen. Ekkorra már a lakásokban, ahol ezt igényelték, ki volt építve minden, és máshol is, a telek széléig, a nyomáscsökkentővel bezárólag.

Októberben érkezett egy körlevél a tulajdonosokhoz, hogy 10-én mindenki legyen otthon, mert összekötik a beállást az órával, és nyomáspróba lesz. Ellenőrzik a csatlakozások szakszerűségét is.

Hát ez a legrosszabbkor jött, esett pánikba a tulaj, mert nagy összegű büntetéssel fenyegetőzött a Gázszolgáltató, ha valaki miatt a nyomáspróbát meg kell ismételni. Aznapra Szalacsinak Pesten fontos üzleti tárgyalása volt előjegyezve. Egy olasz csempegyár vezérigazgatója jött „ratifikálni” megállapodásukat.

Volt a faluban egy 70 éves bácsika ismerőse, aki a fiától kapott egy telefont, és bármikor elérhető volt. Ő vágta a füvet évek óta a telkén. Felhívta, hogy tudná-e helyettesíteni ezen a napon. Beengedni a gázosokat az órához, zárják el, nyissák ki, csináljanak, amit akarnak. A lakásban minden rendben van, azt már korábban, a használatba vételkor leellenőrizték. Elmondta, hogy egy bélelt borítékban elküldi a kapu és a garázs kulcsát, csak úgy simán. Nem ajánlva meg tértivevénnyel, hogy ne kelljen érte menni a nagypostára a közeli városba. A postás nem járt be már régen az ilyen településekre. Az útelágazásnál volt egy levélszekrénysor, ide dobálták be a küldeményeket. Aki levelet várt, kisétált, és kivette belőle, mi az az egy kilométer. De ritkán érkezett ide küldemény, a magányos öregeknek csak választások idején írt a „Szavazz Ránk.” A nyaralók meg telefonálgattak egymásnak meg SMS-eztek.

A fűtőbox a garázsból nyílott, a biciklitároló mellett, benne volt megszerelve a gázóra is. Szalacsi úr feladta a garázskulcsot, már másfél héttel a nyomáspróba előtt, de egy hét múlva, amikor felhívta az öreget, még nem érkezett meg.

A rohadt életbe, szentségelt Szalacsi, mert minden napja be volt táblázva a pesti út előtt is. Jött egy szerelvény fűrészáru az oroszoktól, amit bartellbe vett. Kész faházakat adott értük, kellett volna nekik ezer számra. A keletről hazatelepített katonák családjainak nem volt hol lakni. Ezeket állították fel nekik az ukrán határvidéken. Ilyen ügyeket csak személyesen lehet elintézni. Az egyik dolgozóját elküldte az öreghez egy másik kulccsal, miközben forgott az agya, hogy ha illetéktelenek kezébe kerülne, nagy baj lehet belőle. Ott van a ház tárva, nyitva. Még szerencse, hogy a lakásba való feljárat ajtaja zárt és kettős biztonsággal van ellátva, rács is van rajta. Az öregre nem gyanakodott, hogy eltette, a postást is ismerte, az is rendes ember…

Így október 10-én a nyomáspróba, visszakötés megtörtént probléma nélkül, de a kulcs addig se került elő. Ennek már fele se tréfa, kérdezte a postát, azt mondták, hogy felelőtlenség volt simán feladni, de a Magyar Posta történetében még nem fordult elő, hogy egy levél nem érkezik meg az ő hibájukból. Még ma is kézbesítenek világháborús leveleket, ha elkallódott valahol, és előkerül. Ez is meglesz biztos, lehet, hogy rosszul volt felírva rá az irányítószám vagy a falu neve, vagy megázott útközben. Október végén Szalacsi úr egy vasárnap mégis leautózott lakatos haverjával a faluba, és pikk-pakk felszerelt egy új zárat meg egy tekintélyes lakatot a garázs ajtóra kívülről is. Így már biztosan áttelelhet a ház, tértek haza nagy megnyugvással.

Szalacsi úr április elején ment ki legközelebb a nyaralójához, hogy megnézze, nem tettek-e kárt a tetőben vagy az udvaron a téli vihar meg a fagyok.   

Amikor a garázsba begurult, nagy rendetlenség fogadta. Mindenhol szemét, üres konzerves dobozok, összetört boros üvegek, még tűzrakással is próbálkoztak, de nem volt mit elégetni. A gázvezetéket szerencsére a gázosok a kerítés melletti nyomásszabályozónál elzárták, az öreg kérésére.

Valaki járt itt, állapította meg rögtön Szalacsi. A bicikli darabjait feszítővasként próbálták használni. Hiába, itt minden vasból és betonból volt. Kiabálás, kopogás hiábavaló lehetett, mert a falak jól szigeteltek, és senki nem lakik a közelben az üdülőszezon után. Benn, az atomburkerben még nagyobb volt a rendetlenség és pusztítás. Háború esetén se lehetett volna nagyobb. A beköltöző megtalálta zsilipelt bejáratát. De hova tűntek a rablók, mert minden kaja elfogyott. Nem csoda, csak egy hónapra volt a kamra feltöltve.  

Szalacsi úr elégedetten állapította meg, hogy a technológiai rendszer hibátlanul működött. Világítás, vízellátás, légutánpótlás rendben, nukleáris sugárzásnak nyoma sincs, biológiai fertőzés nem látszik, mert egy pókhálón valamilyen nyolclábú még élt. A vegyi fegyver elleni védelemben lehetett valami gebasz, állapította meg, mert valamilyen átható szag mégiscsak bejutott a bunker nappali szobájába. Szalacsi mint egy kutya, szaglászva kereste a bűz forrását. A hálófülkék melletti zsilipkamránál érződött leginkább. Felmászott a hágcsón, és elindult a zegzugos járatokon fölfelé. Csak kúszni lehetett a hatvanszor-hatvan centiméteres kürtőben. Egyszer csak nem tudott tovább haladni. Útját állta egy lyukas tornacipős láb, a másikon az se volt, egy combban folytatódott. A bőre már rá volt száradva a csontokra. Egy pokrócba bebugyolált ember lehetett beszorulva. Hideg és száraz volt az a tél. Ilyenkor a test hamar mumifikálódik.

Szalacsi úr ijedten visszakúszott a bunkerbe. Biztos akkor jött be ez a szerencsétlen, amikor már elmentek a gázosok. Ő lophatta ki a kulcsot a levélszekrényből, és itt akart áttelelni.  De a zárcsere miatt nem tudott kijönni. Amikor szereltük, biztosan aludt a bunkerben.

A Tüzépes vállalkozó rendes ember volt, csak tehetős. Nem bolygatta a halottat. Tavasszal csináltatott egy másik menekülőjáratot. A régi aknájának mindkét bejáratát egy márványlappal zárta le. Egy feliratot vésetett rá a mogyoróbokrok közötti avarban, a felszínen – hátha lesz ember, aki egyszer megtalálja:

ISMERETLEN KATONA SÍRJA

AZ ATOMHÁBORÚ ELSŐ ÁLDOZATA

Az illusztráció forrása: https://www.erdekesvilag.hu/las-vegas-i-luxus-ovohely-az-atomhaboru-idejere/

Kukuts Csilla úti naplója Norvégiából (2.)

Preikestolen – Bergen – Besseggen

Biztosan többen ismeritek azt a viccet, hogy miért nem tudnak a nők parkolni. Ha nem, kérdezzetek meg valakit gyorsan! Én találkoztam a „Fordított Férfival,” aki ha azt mondja rövid, az hosszú, az általa kevésnek tartott… az sok(k), a kicsi az nagy... 

A következő túránk csak 8 km, csak 300 m szint és csak 3 óra. Cserébe fenn lehetünk a Szószék-sziklán, ami Norvégia legfelkapottabb látványossága. Nem érdemtelenül. Gyönyörű, az biztos, és az ember nem mer még pisszenni sem, pedig éppen mind a két lábára sántít, mert apró gyerekek, kutyák, idős emberek vágtáznak fel-le lelkesen. A kedvencem viszont egy igazi, élő, eredeti buszsofőr volt, aki fehér ingben, fekete nadrágban, félcipőben toporgott a bakancsos, sportruhás turisták között a Preikestolen-en. Imádtam. Csak szégyelltem lefényképezni. Itt csapott meg legjobban, hogy mennyire képi világ a mi világunk. Sokan úgy közlekedtek fenn, hogy szabad szemmel semmit sem láttak, mert csak a fényképezőgép lencséjén keresztül néztek mindent.

Viszont a képektől benn reked majd a levegőtök. A peremről lábat lógatók között ne keressetek! (Lenn maradtam fotózni.) 

Az éjszakát Bergenben, egy katolikus iskolában töltöttük. Talán a kényelemtől lehetett – bőséges meleg víz, meleg tantermek, padlófűtéses zuhanyzó, jól felszerelt konyha, közös étkező, terasszal stb. –, olyan honvágyam volt, hogy ha nem szégyellem, biztos sírva fakadok. Ezt be is vallottam a családomnak, lányomat bőven elláttam szívecskékkel, és álomba ájultam.

Másnap városnézéssel kezdtük a napot. Bergen, a csodálatos-csapadékos város napsütéssel, meleggel fogadott. Megmutatta izgalmas kikötőjét, színes házait, apró utcáit, kedves lakóit, és egy kicsit – csak a rend kedvéért – esett az eső is. Minden percét szerettem.

Estére megérkeztünk Besseggen Fjellparkba, ahol már hűvös volt a levegő, vadul zúgott a folyó, és tundraillatot hozott a szél. Éreztük, hogy ezzel már kezdetét veszi egy igazi északi utazás.

Kis történetem a kicsi-nagy, könnyű-nehéz problémájával kezdtem. Ami, mint kiderült, nem is volt probléma – eddig. De most a következő túrát úgy írta le a vezetőnk: „Fizikailag nagyon kemény túranap.” Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben: Mit is keresek én itt?

Visszaút nincs, nem is akarom, kellenek a kihívások, tehát Besseggen-gerinc.

Hideget, esőt, szelet jósolt a meteorológia, kellőképpen felszerelkezve nekivágtunk. Természetesen hétágra sütött a nap, a pulcsik bekerültek a hátizsákba, a kabát a derékra, de legalább megmutattam neki nagyon-nagyon közelről, milyen is egy hegygerinc. Egy nagyon fontos tapasztalat: A túraútvonalakon sziklákat és bakancsos lábakat látsz főleg, és Norvégiában piros T-k jelölik a helyes irányt. Ja, és a 17 km a hegygerincen át nem könnyű, és néha többé válik, ha itt-ott elveszítjük a T betűt. (Ez utóbbira boruljon a feledés jótékony fátyla.)

A Besseggen-gerinc fantasztikus volt. Nem fizikailag jelentett gondot. Ám egy tériszonnyal addig viszonylag békésen együtt élő embernek a tudat, hogy jobbra van egy sziklafal, balra viszont semmi, és akkora peremen állsz, ahol a bakancsod orra éppen elfér – ezt azért fel kellett dolgoznom. Sokat segített az egyik kedves útitársnőm, aki szóval tartott, és időnként szó szerint a lábnyomában jártam. Lelkes „odanézz, de gyönyörű” kiáltásai után, látva a mosolyomat, azt mondta: Inkább ne nézd!

Szabolcsi vagyok, tudom, mi a magyar virtus. Amiért érdemes küzdeni, azt nem adom fel. Megbeszéltem minden szép tájjal, hogy maradjanak, ahol eddig is voltak, és abban a pillanatban, amikor mindkét bakancsom alatt szilárd dolog van – bármi is legyen az –, én becsülettel megnézem, lefényképezem őket. Mindketten megtettük a magunkét. Ők maradtak, én meg néztem. Sőt ámultam és bámultam. Majd meglátjátok a képeket. Emberi fantázia ilyet nem alkot. Csak a természet.

Természetesen estem egy nagyot. Hol máshol, mint a sima talajon? Úgy pattantam fel, mintha időre ment volna, és azonnal a Gyalog galoppból idéztem: ,,Húú, de jól vagyok!" Itt-ott lejött rólam a bőr, és az egyik bordám még most is sajog, de ezen már csak mosolygok.

Megkoronázta a napot a hajóút vissza, és a kikötőben még szivárványt is láttunk, ami már elég giccses dolog. Kerestem is a Hollywood feliratot. Vagy a kandi kamerát. Semmi. A világ ilyen kiszámíthatatlan.

Irány a következő kemping, nemcsak északra, hanem magasabbra is visz az utunk!
Folytatom…

2019.

A szerző további fotóiért katt a képre!

(A megjelenő Flipbook-ban a jobb felső sarokban lévő nyilakkal lehet navigálni.)

Írta: Arany Piroska

A második világháború jár az eszemben. Most ne legyints, hogy persze, a régi nagy események, a sok szenvedés, amit ki kellett bírni a katonáknak. Hősködni akarsz. Várj, még nem ilyesmiről akarok beszélni. Hiszen nem voltam katona, még csak felnőtt sem. Tizenegy éves kislányként éltem meg a háborút. Falun laktunk, úgy 20 km-re Debrecentől. Elég jómódúnak számítottunk, már a többiekhez képest, akik a szomszédaink voltak. Ha légiriadót süvöltött a sziréna, a mi pincénkben bújt össze a sok barát. Féltünk, fázunk. Éjszaka világítottak a sztálingyertyák, és az ágyúdörgéstől nem hallottuk egymást, sem a repülőktől, amik ott húztak el a falu fölött. Ősz volt, október. Dunyhákban, takarókban próbáltunk aludni. Hajnal felé, amikor csönd lett, apám felment, szétnézett, és ha úgy találta, hogy lehet, olyankor a szomszédság hazamerészkedett.

Hiába reménykedtünk, egyre közeledő fenyegető, félelmes morgással, tankok jöttek. Orosz katonai tankok szabdalták fel a falu gondozott  kertjeit ,utcáit, összezavarva ki hol lakik, melyik utcán járunk. Ijesztő volt, hogy mintha ember nélkül robognának át kerítésen, zárt ajtón, kapun. Szünet nélkül jöttek a teherautók, akiket mi a nyárikonyha ablakából lestünk. Láttuk, hogy leugrálnak és éjszakai szállás után nézve mennek föl a felső házba, ahonnan azelőtt menekültek el a németek. Oda kvártélyozták be magukat. Ittak. Azután enni akartak. Kijöttek a házból, ennivalót kerestek. Egy tisztféle mutogatta anyámnak, hogy főzzön. Hoztak is egy fél disznót, amiből hamarosan pörkölt készült. Ették a kenyerünket, itták a borunkat. Még akkor este rátaláltak a szomszéd két szép fiatal lányára. Milyen szerencse, hogy előre felkészülve az ilyenekre, apám már előbb búvóhelyet készített a disznóól padlására, ahova sötétedés után anyámmal és a kishúgommal kilopóztunk, ott aludtunk, nem találtak ránk.

Reggel már korán útra keltek. Azt hittem, vége a megszállásnak, amikor újabbak érkeztek. Gyalogosokat láttunk jönni, hányt-vetett, rendetlen csapatot, akiknek ferde kirgiz szeme kutakodni látszott. Mindent összeszedtek. Képet a falról, porcelán vázát, órát, ékszert, az egyik elvitte az anyám magassarkú lakkcipőjét…

Ott voltak mindenütt. A mi otthonunk az övéké lett. Mi a nyárikonyhában húztuk meg magunkat. Mozgó alakulatuk folyton cserélődött. Alig lélegeztünk fel, már ott volt a következő transzport A nagy Oroszország minden katonája betért a mi falunkba. Idegen, ellenséges indulattal. Semmi emberség vagy jóindulat nem látszott rajtuk. Féltem. Féltem a tekintetüktől, a hanyag öltözetüktől és a vállukon hordott puskájuktól. Ellenség volt minden katona, bánthattak, ha akartak. De szerencsére velem senki sem törődött. Anyámnak volt dolga a katonák ellátásával.

 Apám kicsi orosz tudásával éppen egy követelőzőt győzködött, amikor leültem a földre a kamara küszöbén, és sírni kezdtem Némán, hogy észre ne vegyék,  lélekszakadva tört ki rajtam a rémült reménytelenség .

Már-már elhagyott az erőm, amikor lódobogás ütötte meg a fülemet. Az akkor szinte szokatlanul üres udvarunkra lovasok érkeztek, nyomukban szekerek, katonák. Négy vagy öt délceg, piros ruhájukon arany paszomány, fejükön tiszti tányérsapka, csizmájuk tisztán ragyogó. A lovasok láttán elálltak a könnyeim. Arcuk megnyerően nyugodt volt. Azt hittem, álmodom. Azelőtt ilyenekkel nem találkoztam, olyan szépek voltak. Apám is őket csodálta, ezek kozákok, mondta. Vagy hátvéd, vagy valami leszakadt különítmény lehet.

 A lovasok leszálltak, a lovakat megkötötték, és bementek a konyhába. Az utolsó lovas meglátta könnyáztatta arcomat, rám mosolygott, lehajolt, kézen fogott, és bementünk a többiekhez.

Anyám nagyot nézett láttukra.

Megnyerő ruházatuk, illendő viselkedésük felébresztette a vendégnek kijáró tiszteletet, új terítékkel és frissen főzött gulyáslevessel kínálta őket. És ők a fogadtatásnak megfelelő módon illemtudóan ebédeltek, csöndes beszélgetéssel.

Az idősebb tiszt, akivel bejöttem, észrevette, hogy fel-felcsuklik a sírásom, maga mellé ültetett. Egy fényképet vett elő és megmutatta, hogy neki is van egy ilyen kislánya, Másenyka. Intett a kezével, hogy messze, doma, otthon. Kissé elszorult a torka, köhintett egyet, felállt, kiment, de hamarosan jött is vissza. Kezében egy aranyszélű porcelán kékvirágos tálacskával. Nyújtotta felém, hogy vegyem el és ne sírjak. Vonakodva nyúltam érte.

– Fogadd csak el – szólt anyám. – Úgy adja, mintha az ő Másenykája lennél.

Nehéz volt a kis tál. Mézzel volt tele, és egy kis ezüstkanál is tartozott hozzá. Már mosolyogtam a katonára: – Köszönöm!

Ő megsimogatta a hajamat: – Másenyka, Másenyka! – sóhajtotta, és megtörölte a szemét.

S a délceg kozák katonatiszt, aranypaszományos piros egyenruhában csak ült ott, hallgatott, nem evett egy falatot sem.

Hargitai Beáta illusztrációja

Írta: M. Szlávik Tünde

Sokféle bátorságot ismerek. Lenyűgöznek például az ejtőernyősök, akik boldog örömmel vetik ki magukat a semmibe, vakon rábízva életüket némi vászonra és kötelekre. A tűzoltókat szent borzadállyal csodálom – ezt bizonyára nem kell magyaráznom. Sosem tudnék bányában dolgozni, árammal foglalkozni, a háztetőt meglovagolni. Aki ezekre képes, ámulatom tárgya. De a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, édesanyám volt.

Anya kicsi, vékony és törékeny volt, aki kitért a konfliktusok elől. Csipetnyi megalkuvással indult a dolgoknak, szüntelen készen állva a visszavonulásra –cselédsorsú szülei vére csordogált benne is. Még tisztelettel övezetten, bár már akkor is alulfizetetten élte a falusi pedagógusok életét. Autónk nem volt, kerékpár jelentette a falu végéről a mobilitást. Húgom és én már elkerültünk a háztól, Apát elvitte a hajnali busz a munkába, Anya és az öcskös iskolába készülődtek. Kitolták és a ház falához támasztották a kerékpárokat: Anyáé ócska Csepel, Csabáé is régi, de egyedi mintájúra festett: fehér alapon randa fekete foltokkal éktelenített vázú gyerekjármű. Csaba visszament, a hátára vette a táskát, Anya is kicipelte a cekkert az örök dolgozatfüzetekkel – de a járdán csak egy bicikli árválkodott, a kisebbik, a férfivázas eltűnt. Határozottan tudták, hogy mindkettőt kitolták már a fészerből, de azért újra benéztek: a reggeli naptól káprázó szemüknek kellett pár pillanat a benti félhomályban, ezért körbetapogatóztak, de semmi. A kapu nem nyikorgott, Néró nem ugatott, tehát idegen nem járhatott az udvaron. Felszívódott?

Tétován nézelődtek a kapuban: jobbra négy ház, majd a falu végét jelző tábla után a Mózsi domb, majd az erdő, a túloldalon szántóföld, mögötte a Négyes, a Záhony felé tartó műút  – néhány kék pille száll, méhdöngés, a hátsó udvaron tyúkok káricálnak. Csönd. Sehol egy lélek. Csak a falu felől jön lélekszakadva egy ismerős, már messziről kiabálja, hogy most tekert el mellette egy orosz katona, hosszú lábaival úgy ült a Csaba biciklijén, mint majom a köszörűkövön.

Jobbról, le a dombon, az erdő felől ekkor váltott ki a fák közül a szántásra egy szakasznyi egyenruhás. A határban, a Vitéz-háznál szoktak tanyázni az oroszok, ott gyakorlatoznak, vagy Isten tudja, mit csinálnak, senki nem mer a közelükbe menni, azt mondják, vademberek. Végig sem gondolva, mit csinál, Anya felpattant a biciklire, megindult a katonák felé. A közelükbe érve kirúgta maga alól a járgányt, s rohant át a puha barázdákon, egyenesen a parancsnokhoz. Hangosan kiabált, először magyarul, majd oroszul – szerintem maga sem tudta, hogy ilyen szókincs van a birtokában: mit gondolnak, hogy éppen egy kisgyerek biciklije kell nekik?

A tiszt próbált közbevágni, hiszen valójában fogalma sem volt a történtekről, de Anyát nem lehetett leállítani. Talán lelőni igen, de szerencsére azok az idők már elmúltak. Biztosították róla, hogy előkerítik a kerékpárt, tisztelegtek a minden ízében reszkető, feldúlt asszonynak, majd elsomfordáltak.

Persze nem ők adták vissza a bicajt. Ahhoz kellett másik két bátor ember: az öcskös meg egy mindenre szer osztálytársa. Meglátták az iskolaablakból, hogy merre menetelnek a ruszkik, utánuk osontak, s egyszerűen visszalopták. A sors furcsa fintora, hogy később mindkét srácból rendőr lett…

Bár bátor tette nem járt eredménnyel, soha nem feledhető, hogy a kisfiáért az én vékony, törékeny édesanyám képes lett volna végigpofozni az egész Ideiglenesen Hazánkban Állomásozó Szovjet bagázst.

A kép forrása: Facebook

https://www.facebook.com/sovietreenactinghungary/photos/a.675354235833113/1913858278649363/?type=3&theater

Kukuts Csilla úti naplója Norvégiából (1.)

Földrajz szakosként, érdeklődő emberként és még sorolhatnám miként, kihagyhatatlan lehetőség volt az a 18 napos utazás, aminek a fő célja Norvégia, azon belül is Európa legészakibb pontja: a Nordkapp. Amikor a fő csapás kirajzolódott előttem, el is határoztam: holnaptól futni fogok. Mivel ma még csak ma van, így ma nem kell. Heteken át csak holnaptól terveztem futni. Ilyen markáns előkészületek után megdöbbenve láttam a buszba sorakozó megannyi gazellát, Sportacust, és nagyon szurkoltam, hogy legalább egy molettebb legyen az utazók között. De nem! Mindenkit a turistareklámok prospektusáról vágtak ki. Sebaj! Gondoltam, a buszon az 50 kilómmal elvegyülök, aztán csak nem küldenek már haza. 

Rostockba érve rövid látogatást tettünk a tengerpartra. A képen látható póló ott még megvolt, az utazás további részében szőrén-szálán eltűnt. Ez biztos az én hanyagságom, mert az északi országokban nem lopnak, ez teljesen biztos. Hajózás a Balti-tengeren, érkezés Dániába és végre nem kell majd törnöm a fejem, ha Dániát tanítom. Olyan képeket készítettem, amelyen látszik, hogy alapvetően mezőgazdasági országról van szó. 

Tovább, tovább, tovább! Irány Oslo! Már fjordokat nézünk a buszból, és rövidvágtával bepillantunk a norvég főváros zajló életébe. Káprázik a szemünk az Operaház hófehér falain és az Oslo-fjord naplemente-ragyogásán. Meglátogatjuk a Vigeland szoborparkot, ahol 200 meztelen szobor mutatja be az emberi életet, szépségeivel, nehézségeivel egyaránt. (Nem! Nem töltök fel 200 képet!) 

És végre az első túra! A terv szerint 11 km, 700 m szintemelkedés a Kjeragbolten szikla. Az odaút egy csoda, és üzenem mindenkinek: a láncok időnként nagyon jól jönnek! Főleg azok, amelyek meredek falak megmászásában segítenek. A Kjeragboltenról saját képet készítettem, de nem másztam fel egy vagány fotóra. Az én tériszonyommal?! Mint kiderült, ezzel csalódást okoztam Levi fiamnak, aki szerint: igenis ki kellett volna állnom! (Szerintem az örökségre hajt. Újabb üzenet: Élve egyelőre többet érek!) 

Fiatal útitársnőm viszont kiállt a beszorult sziklára. Én fotóztam, és közben annyira rettegtem, hogy éreztem, mikor a hajam ledobja a rákent kemikáliákat, és gyors őszülésbe kezd. Mikor biztonságban mellém ért, hagytam remegni a lábam egy kicsit, majd abban a bizonyos vágtában igyekeztünk utolérni a csoportot. Jóbarátként üdvözöltem a láncokat, sziklákat, emelkedőket, lejtőket és már a busznál is voltunk. (Ez még csak a 4. nap) A fjellek és a fjordok… kőbevésett csodák. A képek magukért beszélnek.

2019.

A szerző további fotóiért katt a Kjeragbolten sziklára!

(A megjelenő Flipbook-ban a jobb felső sarokban lévő nyilakkal lehet navigálni.)

A Facebook-on egy arctalan, névtelen feljelentő jóvoltából hosszú ideig nem lehetett posztolni az írásainkat, sőt, a korábbi megosztásokat is elérhetetlenné tették. Alternatív megoldásként akkor hoztam létre ezt a társblogot. Mindenkinek köszönöm, aki kitartott mellettünk!

 Az eltiltás alatt megjelent tárcáinkat itt lehet elérni:

https://olvassunktarcat.blogspot.com/

 Üdvözlettel: M. Szlávik Tünde felelős szerkesztő