Írta: Arany Piroska
A második világháború jár az eszemben. Most ne legyints, hogy persze, a régi nagy események, a sok szenvedés, amit ki kellett bírni a katonáknak. Hősködni akarsz. Várj, még nem ilyesmiről akarok beszélni. Hiszen nem voltam katona, még csak felnőtt sem. Tizenegy éves kislányként éltem meg a háborút. Falun laktunk, úgy 20 km-re Debrecentől. Elég jómódúnak számítottunk, már a többiekhez képest, akik a szomszédaink voltak. Ha légiriadót süvöltött a sziréna, a mi pincénkben bújt össze a sok barát. Féltünk, fázunk. Éjszaka világítottak a sztálingyertyák, és az ágyúdörgéstől nem hallottuk egymást, sem a repülőktől, amik ott húztak el a falu fölött. Ősz volt, október. Dunyhákban, takarókban próbáltunk aludni. Hajnal felé, amikor csönd lett, apám felment, szétnézett, és ha úgy találta, hogy lehet, olyankor a szomszédság hazamerészkedett.
Hiába reménykedtünk, egyre közeledő fenyegető, félelmes morgással, tankok jöttek. Orosz katonai tankok szabdalták fel a falu gondozott kertjeit ,utcáit, összezavarva ki hol lakik, melyik utcán járunk. Ijesztő volt, hogy mintha ember nélkül robognának át kerítésen, zárt ajtón, kapun. Szünet nélkül jöttek a teherautók, akiket mi a nyárikonyha ablakából lestünk. Láttuk, hogy leugrálnak és éjszakai szállás után nézve mennek föl a felső házba, ahonnan azelőtt menekültek el a németek. Oda kvártélyozták be magukat. Ittak. Azután enni akartak. Kijöttek a házból, ennivalót kerestek. Egy tisztféle mutogatta anyámnak, hogy főzzön. Hoztak is egy fél disznót, amiből hamarosan pörkölt készült. Ették a kenyerünket, itták a borunkat. Még akkor este rátaláltak a szomszéd két szép fiatal lányára. Milyen szerencse, hogy előre felkészülve az ilyenekre, apám már előbb búvóhelyet készített a disznóól padlására, ahova sötétedés után anyámmal és a kishúgommal kilopóztunk, ott aludtunk, nem találtak ránk.
Reggel már korán útra keltek. Azt hittem, vége a megszállásnak, amikor újabbak érkeztek. Gyalogosokat láttunk jönni, hányt-vetett, rendetlen csapatot, akiknek ferde kirgiz szeme kutakodni látszott. Mindent összeszedtek. Képet a falról, porcelán vázát, órát, ékszert, az egyik elvitte az anyám magassarkú lakkcipőjét…
Ott voltak mindenütt. A mi otthonunk az övéké lett. Mi a nyárikonyhában húztuk meg magunkat. Mozgó alakulatuk folyton cserélődött. Alig lélegeztünk fel, már ott volt a következő transzport A nagy Oroszország minden katonája betért a mi falunkba. Idegen, ellenséges indulattal. Semmi emberség vagy jóindulat nem látszott rajtuk. Féltem. Féltem a tekintetüktől, a hanyag öltözetüktől és a vállukon hordott puskájuktól. Ellenség volt minden katona, bánthattak, ha akartak. De szerencsére velem senki sem törődött. Anyámnak volt dolga a katonák ellátásával.
Apám kicsi orosz tudásával éppen egy követelőzőt győzködött, amikor leültem a földre a kamara küszöbén, és sírni kezdtem Némán, hogy észre ne vegyék, lélekszakadva tört ki rajtam a rémült reménytelenség .
Már-már elhagyott az erőm, amikor lódobogás ütötte meg a fülemet. Az akkor szinte szokatlanul üres udvarunkra lovasok érkeztek, nyomukban szekerek, katonák. Négy vagy öt délceg, piros ruhájukon arany paszomány, fejükön tiszti tányérsapka, csizmájuk tisztán ragyogó. A lovasok láttán elálltak a könnyeim. Arcuk megnyerően nyugodt volt. Azt hittem, álmodom. Azelőtt ilyenekkel nem találkoztam, olyan szépek voltak. Apám is őket csodálta, ezek kozákok, mondta. Vagy hátvéd, vagy valami leszakadt különítmény lehet.
A lovasok leszálltak, a lovakat megkötötték, és bementek a konyhába. Az utolsó lovas meglátta könnyáztatta arcomat, rám mosolygott, lehajolt, kézen fogott, és bementünk a többiekhez.
Anyám nagyot nézett láttukra.
Megnyerő ruházatuk, illendő viselkedésük felébresztette a vendégnek kijáró tiszteletet, új terítékkel és frissen főzött gulyáslevessel kínálta őket. És ők a fogadtatásnak megfelelő módon illemtudóan ebédeltek, csöndes beszélgetéssel.
Az idősebb tiszt, akivel bejöttem, észrevette, hogy fel-felcsuklik a sírásom, maga mellé ültetett. Egy fényképet vett elő és megmutatta, hogy neki is van egy ilyen kislánya, Másenyka. Intett a kezével, hogy messze, doma, otthon. Kissé elszorult a torka, köhintett egyet, felállt, kiment, de hamarosan jött is vissza. Kezében egy aranyszélű porcelán kékvirágos tálacskával. Nyújtotta felém, hogy vegyem el és ne sírjak. Vonakodva nyúltam érte.
– Fogadd csak el – szólt anyám. – Úgy adja, mintha az ő Másenykája lennél.
Nehéz volt a kis tál. Mézzel volt tele, és egy kis ezüstkanál is tartozott hozzá. Már mosolyogtam a katonára: – Köszönöm!
Ő megsimogatta a hajamat: – Másenyka, Másenyka! – sóhajtotta, és megtörölte a szemét.
S a délceg kozák katonatiszt, aranypaszományos piros egyenruhában csak ült ott, hallgatott, nem evett egy falatot sem.
Hargitai Beáta illusztrációja
