Írta: Borbély Balázs
„Se keze, se lába,
mégis feláll magába.”
A fenti idézet egy szép estén hasított bele a fonó csivitelő hangzavarába, ráadásul egy „megesett”, gyermekét apa nélkül nevelő jányanya szájából. Rajta kívül el is veresedett mindenki. Még a zöldalmák is belepirultak. Éppen találós kérdésekkel szórakoztatták egymást a jelenlévő asszonyok, férfiak, jányok és legények.
Például:
„Döndön deszka,
Hajló pecka,
Dörög a vármegye,
Hétszáz a kötele.” (esztováta)
Vagy:
„Sok felesége van, nem vétkezik soha, végül mégsem megy a mennyországba.” (kokas)
Nem kell persze itt arra gondolni, hogy a falvak lakói ott a szatmári végeken találós kérdésekkel érintkeztek, netán versbeszéddel fejezték ki magukat, esetleg epigrammákat költöttek, jambusokat is ritkán faragtak, cseréltek eszmét. Az eszmecsere amúgy is beszélgetés volt, ugratás. Ez sem igaz ebben a formában, mert arrafelé maximum a lovat ugratták, mint Rózsa Sándor. Egymást „húzták”. Ha a kérdésnek, megszólításnak éle volt, az volt a húzás. Aki meg tudott felelni, az jól járt, aki nem, azt kikacagták. (Nem kinevették, mert arrafelé senki sem nevetett, még a nemes, nemzetes, szépreményű kisasszonyok is kacagtak). Vagy éppen az uraság, maga a híres-nevezetes Staudinger úr, aki kilovagolt a répaföldre, és azt látja, hogy a répák kidőlve, borulva sorjáznak a maguk összevisszaságában. Az egyik cseléd vigasztalni próbálja:
− Ne búsuljon Tekintetes Úr! Ezek hónap reggelre felállanak, nem úgy, mint az uram fa…
A mókának (ami szintén nem így neveztetett arrafelé valamikor, hanem huncutkodás, kacagtatás, röhögcsélés) helye volt mindig (mindétig), ha épp nem volt gyász. Vagy ha nem voltak olyan fáradtak, mint a brant. Tavasszal azért ez gyakran előfordult, mert a munkaidő pusztán látástul vakulásig tartott, azaz pirkadattól alkonyatig. Éjszaka csak azért nem dolgoztak, mert nem volt elég olaj a lámpásba, pedig lett volna hova akasztani. Éjszakánként együtt húzta a csendest a kis bogárhátú házikókban apraja nagyja, úgy a kicsinyek, mint a nagyok. Egy fedél alatt élt három-négy generáció. Sokszor nem csak a fedél volt közös, de a szobákon is osztozni kellett, a generációs szakadék akkor még csak egy kis gödröcske volt, azt meg könnyű volt letakarni. Nem volt nappali, meg ebédlő, gyerekszoba sem, sőt hálószoba sem. A hálószoba egyik funkcióját átvette a virágillatú mező vagy a szénakazal, esetleg hászija, meg még ki tudja milyen helyek. A paraszti élet szokásai elég szépen fel lettek már dolgozva, vannak azonban olyan titkok, amelyeket nem lehet felfedni, örökké a múlt ködében maradnak. A paraszti élet szexuális szokásai mindenképpen ebbe a kategóriába tartoznak. Pedig hej, de sokakat érdekelt és érdekel is, hogy miből lett a cserebogár, sárga cserebogár!
Egy szép napon ott az Erdőháton egy derék ember nosza úgy döntött, hogy a végére jár ennek a titoknak, megfejti a paraszti testiség enigmáját, kiszínezi a nép életének eme fehér foltját. Mert, ahogy mesélte nem egy alkalommal, sokat töprengett ezen. Megfigyelte, hogy amikor dologidőben az ember kint dolgozik a mezőn és eljön a dél, az asszonyok kimosakodva, szépen felöltözve viszik ki uruknak az ebédet. Haza meg esetleg kipirulva jönnek? Úgy bizony. Felkerekedett hát, hogy egy közeli faluban, amit nem Aholcnak hívnak, mert a Csé ott van az elején, megfejti a titkot. Kalapot fel, magnetofont táskába téve biciklire pattant és meg sem állt a korcsmáig abban a bizonyos faluban. A pulthoz lépett és halkan elmondta a korcsmárosnak jövetele célját. A korcsmáros megsúgta neki, hogy a jelen lévők közül kinek van szerinte a legnagyobb tudásanyaga ezen a téren, ugyanis nemcsak saját asszonyát, hanem másokét is dicsérni tudja tapasztalatai alapján. Hősünk kért is a helyi Casanovának „egysöregyféldecit”, majd szóba elegyedett vele. A potenciális adatközlő arra kérte, hogy ne itt vegye fel a beszélgetést, mert nem akar egy két „sógora” előtt a hőstetteiről beszélni, inkább menjenek el hozzá (náluk). Úgy is lett, leülnek a konyhában, magnetofon kikerül az asztalra, már a „rec” gomb is lenyomva, felvétel indul. Ahogy a házigazda elkezdi a mondandóját, abban a minutumban nyílik a konyha ajtaja és egy villámló tekintetű nő lép be. Emígyen szóla:
− Te befogod a mocskos pofád, maga meg otthon az anyját kérdezze errül!
A néprajzi kutatómunka így véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Értett a szóból, csendesen összepakolt és hazament, feladva a lehetetlen küldetést.
Egyszer az „ecceri fiú” fia is gyűjtőútra indult. Lehetett vagy hat éves, almaszedés volt. Nagyanyja a szomszédos kukorica (málé) táblában könnyű dolgát végezte. Az ifjú kutató utána lopakodott és megleste. Persze mindenki látta az akciót. Amikor aztán visszasettenkedett, kérdőre vonták, hogy mit látott, milyen volt.
− Olyan vót az, mint a rothadt alma!
A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
