Írta: Kukuts Csilla
Vadul zúgott a folyó, és tundraillatot hozott a szél
Földrajz szakosként, érdeklődő emberként kihagyhatatlan lehetőség volt az a 18 napos norvégiai utazás, amelynek legnagyobb vonzereje Európa legészakibb pontja, a Nordkapp. Amikor az útiterv kirajzolódott előttem, el is határoztam: holnaptól futni fogok. Mivel ma még csak ma van, így ma nem kell. Heteken át csak holnaptól terveztem futni. Ilyen markáns előkészületek után megdöbbenve láttam a buszba sorakozó megannyi gazellát, Sportacust, és nagyon szurkoltam, hogy legalább egy molettebb legyen az utazók között. De nem! Mindenkit a turistareklámok prospektusáról vágtak ki. Sebaj! Gondoltam, a buszon az 50 kilómmal elvegyülök, aztán csak nem küldenek már haza.
Túravezetőnket évek óta ismerem. Ő egy fordított észjárású ember, aki ha azt mondja rövid, az hosszú, az általa kevésnek tartott… az sok(k), a kicsi az nagy... A túránk ezen a napon csak 8 km, csak 300 m szint és csak 3 óra. Cserébe fenn lehetünk a Szószék-sziklán, ami Norvégia legfelkapottabb látványossága. Nem érdemtelenül. Gyönyörű az biztos, és az ember még pisszenni sem mer, pedig éppen mind a két lábára sántít, mert apró gyerekek, kutyák, idős emberek vágtáznak fel-le lelkesen. A kedvencem egy igazi, élő, eredeti buszsofőr volt, aki fehér ingben, fekete nadrágban, félcipőben toporgott a bakancsos, sportruhás turisták között a Preikestolen-en. Imádtam. Csak szégyelltem lefényképezni. Itt éreztem legjobban, hogy mennyire képi világ a mi világunk. Sokan úgy közlekedtek fenn, hogy szabad szemmel semmit sem láttak, mert csak a fényképezőgép lencséjén keresztül néztek mindent.
A látvány szemmel vagy fényképezőgépen keresztül egyformán lenyűgöző. Az éjszakát Bergenben, egy katolikus iskolában töltöttük. Talán a kényelemtől lehetett - bőséges meleg víz, meleg tantermek, padlófűtéses zuhanyzó, jól felszerelt konyha, közös étkező, terasszal stb.- olyan honvágyam volt, hogy ha nem szégyellem, biztos sírva fakadok. Ezt be is vallottam a családomnak, lányomat bőven elláttam szívecskékkel, és álomba ájultam.
Másnap városnézéssel kezdtünk, Bergen, a csodálatos-csapadékos város napsütéssel, meleggel fogadott. Megmutatta izgalmas kikötőjét, színes házait, apró utcáit, kedves lakóit, és egy kicsit (csak a rend kedvéért) esett az eső is. Minden percét szerettem.
Estére megérkeztünk Besseggen Fjellparkba, ahol már hűvös volt a levegő, vadul zúgott a folyó, és tundraillatot hozott a szél. Éreztük, hogy ezzel veszi kezdetét az igazi északi utazás.
Kis történetem a kicsi-nagy, könnyű-nehéz problémájával kezdtem, ami nem is volt probléma - eddig. De most a következő túrát úgy írta le a vezetőnk: „Fizikailag nagyon kemény túranap.” Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben: Mit is keresek én itt? Visszaút nincs, nem is akarom, kellenek a kihívások, tehát Besseggen-gerinc.
Hideget, esőt, szelet jósolt a meteorológia, kellőképpen felszerelkezve vágtunk neki. Természetesen hétágra sütött a nap, a pulcsik bekerültek a hátizsákba, a kabát a derékra, de legalább megmutattam neki nagyon-nagyon közelről, milyen is egy hegygerinc. Egy nagyon fontos tapasztalat: A túraútvonalakon főleg sziklákat és bakancsos lábakat lehet látni, és piros T-k jelölik a helyes irányt. A 17 km a hegygerincen át nem könnyű, és néha többé válik, ha itt-ott elveszítjük a T betűt. (Ez utóbbira boruljon a feledés jótékony fátyla.)
Besseggen-gerinc fantasztikus volt. Nem fizikailag jelentett gondot. Ám egy tériszonnyal addig viszonylag békésen együtt élő embernek a tudat, hogy jobbra van egy sziklafal, balra viszont semmi, és akkora peremen állok, ahol a bakancsom orra éppen elfér - ezt azért fel kellett dolgoznom. Sokat segített az egyik kedves útitársnőm, aki szóval tartott, és szó szerint a lábnyomában jártam időnként. Lelkes „odanézz, de gyönyörű” kiáltásai után, látva a mosolyomat, azt mondta: Inkább ne nézd! Szabolcsi vagyok, tudom, mi a magyar virtus. Amiért érdemes küzdeni, azt nem adom fel. Megbeszéltem minden szép tájjal, hogy maradjanak, ahol eddig is voltak, és abban a pillanatban, amikor mindkét bakancsom alatt szilárd dolog van (bármi is legyen az), én becsülettel megnézem, lefényképezem. Mindketten megtettük a magunkét. Ők maradtak, én meg néztem. Sőt ámultam és bámultam. Emberi fantázia ilyet nem alkot. Csak a természet.
Természetesen estem egy nagyot. Hol máshol, mint a sima talajon? Úgy pattantam fel, mintha időre ment volna és a Gyalog galoppból idéztem azonnal: „Húú, de jól vagyok!” Itt-ott lejött rólam a bőr és az egyik bordám még sokáig sajgott, de ezen már csak mosolygok. Megkoronázta a napot a hajóút vissza és a kikötőben még szivárványt is láttunk, ami már elég giccses dolog. Kerestem is a Hollywood feliratot. Vagy a kandi kamerát. Semmi. A világ ilyen kiszámíthatatlan. Irány a következő kemping, nemcsak északra, hanem magasabbra is visz az utunk!
Még egy epizódot szeretnék elmesélni, hiszen minden jó, ha a vége jó. Milyen is volt a hazatérés?
Az Aranyos Szegelet
Az Északi-fok után hazaindultunk. Könnyű ezt kimondani. Könnyű leírni is.
De ez több mint 3000 km-t jelent árkon-bokron át. És milyen árkok-bokrok? Bizony finn, lett, észt..
A finn autóút éppen olyan, mint minden más út, amin autók járnak. Az érdekesége, hogy a figyelmeztető táblákon jávorszarvas áll. Sajnos a tavakból szinte semmit nem láttunk, és kiéhezve valamire - ami igazán Finnország - érkeztünk el Helsinkibe.
Helsinki - a város, ahol minden szobor fején ül egy madár. :D
Helsinki - a város, ahol az utcán halat evőket megtámadják a sirályok, ezért a kikötő melletti piac fölé hálót feszítettek.
Helsinki – a város, ahol kriptában kávéztunk…
A Helsinki székesegyház lenyűgöző méreteivel, hófehér falaival, magas lépcsősorával kiinduló- és végpontja volt városnéző körútunknak. Játékos kedvünkben a katedrálisban olvasható felhívásnak engedelmeskedve a Kripta Kávéházban megnéztünk egy kiállítást, ittunk egy finom kávét, ettünk egy jó sütit. Nagyon vagánynak éreztük magunkat.
Ezután vásárlás, menekülés a sirályok elől (kizárólag csak a halevőknek), séta a kikötőben. Jaj! Azok a kikötők! A könnyedén sikló hajók, a tengeri élet ezernyi eszköze a parton is. Készítettem a lelkem a látványra már hetekkel ezelőtt pl. elolvastam az Onedin családot, de erre nem lehet. Többször gondoltam rá a séta közben, hogy vannak emberek, akik egyszerűen ide születnek. És mindennap ezt élik meg… Hihetetlen. Az Uspenski székesegyház olyan, mintha Oroszországban járnánk. Érthető, mivel ez a terület egykor orosz föld volt, nem csoda, hogy tudtak hatni az építészetre. Esplanadi Parkban, ha lett volna időnk, akkor kényelmesen üldögélve szemlélhettük volna a sokszínű lakosságot, turistákkal kiegészítve. De minél többet szerettünk volna behabzsolni a városból, ezért csak végigsiettünk a parkon, és utcazenészeket hallgattunk, modern épületeket néztünk.
A kemping kényelmes, tiszta volt, lehetőséggel a főzésre, mosásra, mosogatásra. A kellemesen meleg időben sokáig beszélgettünk odakinn, el-elérzékenyülve, mert megcsapott bennünket az elválás szele. Már csak 2 nap utazás várt ránk.
Ebbe viszont további csodák fértek. Kompozás a Balti-tengeren, ahol előkerült a nővérem könyve szóban és fizikálisan egyaránt. Elvégre: ha utazás, akkor M. Szlávik Tünde. :D
Tallin. Miért nem tudunk erről a városról többet? Tallinban járni olyan, mintha a történelemben lépkednénk. Jó érzékkel tartották meg a belváros hangulatos régi épületeit úgy, hogy a modern kényelem nem szúr szemet, de jelen van. Nem lehet ezt a várost nem szeretni. Rá kellett jönnöm, hogy keveset tudok a Hanza-szövetségről, de ezt azóta igyekeztem pótolni, töri szakos nővérem és az Internet segítségével.
Rigában nem volt akkora szerencsénk, hogy egyénileg nézzük meg a várost. Kevés volt az idő, így együtt tekintettük meg a fontosabb látnivalókat. Farkas tanár úr kényelmes sétatempóban haladt elől. Ezt én úgy éltem meg a 162 cm-es magasságommal, és ezzel arányos hosszúságú lábaimmal, hogy folyamatos vágtában róttam az utakat mögötte. Szerintem Tanár úr reggelente titokban versenylovat reggelizik. Viszont érdemes a közelében maradni, mert nagyon okosakat mond, utánozhatatlan humorral.
A harmadik balti állami fővárossal mostohán bántunk. Oda nem mentünk. Ez egy lehetséges ürügy lehet arra, hogy visszajöjjünk erre a vidékre.
Innen pedig már csak utaztunk. Lengyelország egy templomok látványával gazdagított hosszú út volt számunkra. A tájak pont olyanok voltak, mint ahogy a földrajzi tanulmányaim során elképzeltem. Nem okozott csalódást.
Újabb országhatár. Mindenkiben nőtt a feszültség. Közeledünk. Hazajövünk. Találgatások, hányra érünk oda, mikor szóljunk a családnak?
Már régóta magyar földön jártunk, amikor elértük az országhatárt. Fura, hogy az idegenben, a távoli országban nem féltünk úgy, nem akartunk annyira megfelelni, nem akartunk annyira észrevétlenek lenni, mint pár kilométerre az otthonunktól. Nem is fura. Inkább szomorú.
Átgurultunk a határon, és ha tehettem volna, kiszállok és megcsókolom az anyaföldet.
A világ csodálatos. Ez az utazás életem nagy ajándéka volt. Az északi országok barátsággal fogadtak. Hálásan köszönöm nekik.
De én magyar vagyok. Szeretek magyar lenni. Büszke vagyok a magyarságomra. Kincsként gondolok a földre, amely a szüleim, a családom, az őseim sírját őrzi.
A világ csodálatos. De az én hazámnál nem szebb. Nekem itt a világ Aranyos Szegelete.
Ide tartozom.
Hazaértem.
A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
Fotó: MZSK
