Írta: Margittai H. Ágnes
− Hófehérke, Hófehérke! Hol vannak a törpék? Itt egy alma, Hófehérke! – visították a játszótér törpéi. A pad szélén egy asszony ült zavaros tekintettel, kezében egy darab kenyér, amiből néha aprókat tépett, és a körülötte le-leszálló galamboknak dobta − Hófehérke. Harminc éve mindennap lement a játszótérre, a gyerekek cserélődtek, új galambok jöttek, csak Hófehérke nem változott: fehér cipő, fehér harisnya, fehér sapka télen-nyáron. Nem változott? Dehogynem változott! Hol van már a szép csillogó fekete haja? A prémes sapka alól csimbókokban lógnak ki megszürkült tincsei, egyenes dereka meggörbült, vékony, sápadt arcáról ezernyi ránc kiáltja világgá a meggyötörtséget.
Sorsát mindenki ismerte a városban, talán nem is volt család, amelyben ne került volna szóba a neve legalább addig, míg továbbadták a történetét. 1943-at írtak, a német csapatok körülzárták a várost, megkezdődtek a bombázások, az emberek naponta kényszerültek az óvóhelyekre.
Hófehérke – akkor még Matildka – éppen húszéves volt és az esküvőjére készülődött. Katona vőlegényétől nemrégen kapott hírt, hogy a sebe szépen gyógyul, és ha Isten is úgy akarja, hamarosan találkoznak. Matildka elment a varrónőhöz a menyasszonyi ruhájáért, már megvolt a cipő, a fátyol, a kesztyű is. Hazafelé az utolsó száz métert már futva tette meg a bombázásokra figyelmeztető fülsiketítő hang miatt. Mire a lakásba ért, a szirénák elhallgattak, ő pedig lázasan húzta magára a frissen elkészült ruhakölteményt. A szülei sürgették, hagyja a próbálgatást, siessenek a pincébe, de Matildka csak serdült-fordult a talpig érő, csupa csipke fidres-fodros fehér csodában, hiszen többször előfordult, hogy feleslegesen mentek le, vaklármának bizonyult a légitámadás.
Az örömtől mámoros ifjú menyasszony még a ruha patentjaival bíbelődött, amikor óriási robbanás rázta meg a házat. Az ablakok betörtek, a plafon leszakadt, a légnyomás a szoba sarkába repítette a lányt. Órák múlva az üszkös romok között találtak rá, cafatokban, füstösen tapadt rá élete legszebb ruhája. Semmire sem emlékezett többé, nem tudta, ki ő, kik a szülei, hol élt, hány éves, csak egyet tudott, hogy hogy jön a vőlegénye, és készülnek az esküvőre, már rajta van a menyasszonyi ruhája. Ettől kezdve csak fehérben járt, semmilyen más színt nem fogadott el. Darabjaira hullt a világ, és képtelen volt többé összerakni az apró mozaikokat. Elmosódott emlékképek szaggatták néha az elméjét, olyankor jajgatva kereste az utcákon az emlékeiben felsejlő alakokat. Összefüggéstelenül beszélt az emberekhez, zavartan kérdezgetett, és a végén mindig a vőlegényét követelte. Fürkészte az arcokat, néha egészen közelre merészkedett, tudattalanul kereste a szempárt, a tekintetet, amit annyira szeretett. Az idegenek megrémültek tőle, a városlakók hol együttérzőek, hol közömbösek, hol gyalázatosan közönségesek voltak vele.
Az évek múlásával eltűntek a kínzó emlékképek, lassacskán mély apátiába süllyedt, nem érdekelte semmi, önmaga ellátása is meghaladta az erejét. Kórházba került, nem evett, nem ivott, minden kapcsolatot elhárított.
Egy reggeli vizit alkalmával azonban megmagyarázhatatlan dolog történt. Amikor a főorvos, a szokásos két tanársegéd és a vidéki kórházba tapasztalatcserére érkezett három fiatal rezidens megállt az ágy mellett, Hófehérke máskor érdektelen, semmitmondó tekintete élénkké vált, a szeme és a szája körüli mély ráncok vibrálni kezdtek, és hihetetlen harmóniát sugárzott egész lénye. A professzor értetlenül állt, hiszen egy kedves, szeretnivaló, életteli arc ragyogott rájuk. Aztán a madárcsontú hófehér karocskák kitárultak, mintha az egész világot akarnák átölelni.
− János, János, János!
Ez a hang más volt, mint amit eddig hallottak tőle, ez a hang erőteljesen, boldogan, bizakodón csengett. Pár pillanat múlva karjai halkan puffantak a paplanon. A dermedt csendben három tétova szempár meredt a főorvosra. Mire végigjárták a kórtermeket, megismerték Hófehérke történetét. Megérintette őket a cseppet sem mindennapi sors, de nem sok idejük maradt töprengeni fölötte, hiszen folytatódott a rendelés, a betegfelvétel.
Este az egyik fiatal orvosnak eszébe jutott a délelőtti különös átváltozás, magán érezte a nő átható tekintetét, szinte érezte a kézfogását, beleborzongott, amikor a nevet is újra hallotta, hiszen az ő neve is János, vagyis Jana, ahogy otthon hívják. Öt évvel ezelőtt Berlinből jött Budapestre tanulni az apja kívánságára, aki talán így akarta jóvátenni, hogy kicsi korában nem tanította meg rendesen magyarul.
Másnap távirat várta, hogy az édesapja haldoklik.
A temetésre érkezett haza. A szertartás után bement az apja szobájába, leült az íróasztalához, csodálta példás rendet, elgondolkodva nézte a falon lógó fényképeket. Tolultak az emlékek, a bájos mama ölében a két gyerek, a bátyja és ő, a szülei esküvői képe, az anyja lány korában decens csipkegalléros szövetruhában.... Ekkor búcsúzott el mindentől, ami az otthont jelentette számára. Lendült a keze, hogy kihúzza az íróasztal fiókját, ám félúton megtorpant. Gyerekkora óta tudta, hogy tiszteletben kell tartani egymás magánéletét, levélbe, naplóba soha nem olvasunk bele.
Félve, nagyon lassan húzta ki a fiókot. Csekkek, számlák, újságcikkek sorakoztak élükre állítva. Megkönnyebbülten próbálta visszatolni – örült, hogy semmi személyes dolgon nem akadt meg a szeme –, de a vaskos tölgyfa fiók nem engedelmeskedett, mert egy fekete bőrfedelű, kopottas notesz útját állta. Kezébe vette, ujjbegyeit le-fel járatta rajta, míg szinte égni nem kezdtek az ujjai. Furcsán érezte magát, mintha egy láthatatlan erő húzta volna vissza, de egy hirtelen mozdulattal mégis kirántotta a kis könyvet lezáró reteszt. A megsárgult lapokon apja sűrű soros, szálkás betűi ugráltak a szeme előtt: szerelmem, újra, esküvő, fájdalmas, napsütés, várlak, szeretlek, selymes, elválni, gyáva, háború, Isten, bánatban, gyönyörű, zokogó, örökké, örökké, örökké, Matild, Matild, Matildkám…