Írta: M. Szlávik Tünde
Remek dolog jó társaságban az újságban szerepelni, a címlapon látni magamat pláne, de nem tudtam ezidáig, hogy jobb hely is létezik ezeknél: egy idős családtag kis kopott, jobb napokat látott pénztárcája.
– Azonnal megláttalak az újságban Gyöngyikém... Rékám... Ancsám... – bizonytalanodik el a mondat végére Kereszt, a férjem 93 éves nagynénje.
– Tündém! – segítek.
– Jaj, eltévesztem már! – csóválja ősz fejét.
Biztosítom róla, hogy semmi baj, én is keverek minden nevet, néha még a fiaimét is. (Bocs, srácok!)
– Ki is vágtam a képet azonnal – mondja, s előveszi a pénztárcáját. Diadalmasan kivesz egy színes lapot, a kezembe nyomja. Széthajtogatom. Szilvás kevert süti – olvasom félhangosan.
– Akkor ez az! – De nem, egy boríték letépett sarka az, s egy falubeli neve van reszketeg kézírással a szélére róva. Veszi a harmadikat, már előre látom, hogy más a színe. Valóban, újabb recept: Kefires meggyes pite. Már kicsit bosszúsan belekotor a másik rekeszbe: – Na, itt van! – Színes, fényes lap, ez nem lehet a Kelet-Matyi. Nem is, sült hús van a fotón. Már csak egy darab papír lapul a tárcában, kiveszi, kissé megnyálazza két ujját, úgy hajtja szét. És ott vagyok! A kép nem túl nagy, szemüveg nélkül nehezen vagyok felismerhető rajta, de biztosítom róla a családot, hogy én vagyok az, sőt, ma ugyanaz a ruha van rajtam; pózba vágom magam: látjátok, így néztem ki a fotózáskor is, csak több volt rajtam a púder.
A lapok visszakerülnek a kis rekeszbe. Akkor kap észbe a sógorom: ő nem is látta rendesen a képet. Pénztárcát elő! – Nézd meg, itt van Tündike! – De nem én vagyok, hanem a szilvás kevert süti. Aztán a boríték széle a ráírt névvel. Már nevetünk, de nem engedi, hogy segítsünk. Találgatunk, szurkolunk, s valóban, előbb a kefires pite jön, aztán Attila megnézheti a guszta sült húsos receptet is. Ismét az utolsó a helyes választás. S igen, megnyálazza az ujjait, mielőtt ketté hajtaná a kis vékony papírdarabot. Mosolygok az újságfotón és a heverőn ülve egyaránt. Lehet, hogy a nyálazós technika volt a trükk? Mert megint akkor talált meg.
Ahogy újra megcsodáljuk a körömvágó ollóval girbegurbán kinyiszabált cikket, olyan büszkeség fénylik Kereszt arcán, hogy kicsit elszégyellem magam az előző nevetésért. Aztán elveszi tőlünk, s gondosan összehajtja a lapocskákat, majd visszacsomagol engem jó helyre, a szilvás és a kefires süti és a sült hús közé, meg a drága öreg szívébe.
