Írta: Kulcsár Attila
Este hatkor gördült be a család barátjának vadászkastélyra emlékeztető nyaralója kapuján a gépkocsi, benne az ünnepelttel, a ma hatvanöt éves Búzási Bertalan nyugalmazott gimnáziumi tanárral. A lánya vezette az autót, mert az erdőbe épített rejtekhelyen a tanár úr se járt még. Egy jól sikerült privatizáció során került a vendégház a volt főkönyvelőhöz. Most meg egy különlegesnek ígérkező kerti partira gyülekezett össze a népes társaság, amelyek közül sokan nem is ismerték egymást, mert az egyetlen összekötő kapocs a tanár úr felesége volt közöttük, aki a férjét még az egyetemen ismerte meg. Ő is biológia szakos volt, és már negyven éve hűséges társa, életének koronatanúja.
Hatalmas kutatómunkával sikerült kinyomoznia férje pályájának fontos epizódszereplőit, a meghatározó személyiségeket, felkutatni elérhetőségeiket, és rábeszélni őket, hogy emlékezetesnek szánt születésnapi köszöntésen jelenjenek meg, és vonuljanak fel egy időutazáson a férje előtt. Szinte minden élő ismerőse elvállalta, és most ott sorakoztak a sétány szélén vagy ötvenen, amikor a tanár úr kiszállt az autóból
Adott jelre tűzijáték sugarai lövelltek a fel teraszon, és a társaság belekezdett a boldog szülinapot köszöntőbe.
− Ha valakit nem ismernél, bemutatom neked vendégeinket − vette át a szót a ceremóniamester háziasszony −, kezdjük az elején.
− Úgy hallottam tőled, hogy elsőéves korodban az egyetemen az évfolyam szépe, Geraldin volt a kedvenced a földrajzosok közül. Gyere özvegy Vancákné, született Hapák Geraldin, borulj a tanár úr kebelére!
Búzási tanár úr úgy bámult a nőre, mint amikor elterelték az INTERCITY-t Újszáz felé egy karambol miatt. Semmiféle ismerős táj, arc nem idéződött fel a lestrapált, alkoholistának tűnő asszony vonásaiban, pedig az: „nem ismersz meg Bercikém, gondolj arra, mi történt a Károly-kilátóban azon a gombaismereti kiránduláson, éjfél után.”
De a Károly-kilátó is idegenül hangzott az ünnepeltnek. Aztán jöttek a tankörtársak, szobatársa a kollégiumból. – „Emlékszel, amikor lefűrészeltük a vaságy lábát, hogy még egyszer le ne zuhanjunk a magasból részegen”− hiába minden sztori, nem ugrott be a tanár úrnak semmi.
Van ilyen, szelektív emlékezet, egyes szégyellni való eseményeket szándékosan el akar feledni az ember, és néha sikerül is blokkolnia. Hogy például egyszer lopott a boltból egy fürdőgatyát...
Aztán előállt az első iskolájának igazgatója, és hozott neki egy Szocialista Munka Hőse kitüntetést a „Kiváló nevelőtanár”- oklevél mellé, szabályos korabeli, pártbizottsági pecsétekkel ellátva.
De Búzási tanár úr nem értette a humort. Arra se emlékezett, hogy párttag volt valaha, és hogy az Esze Tamás Kollégiumban nevelőtanárkodott volna.
Köszöntötték sorra a kollégák, akivel egy pedagógus kongresszuson volt hetvenes években, egy másik, akivel egy országos középiskolai tanulmányi verseny zsűrijében barátkozott össze. Senki nem tűnt ismerősnek az ünnepelt számára. A vendégek egyre feltűnőbben bámultak az arcába, keresték rajta az aggkori elbutulás kifejezéstelen arcmimikáját, de még mindig úgy nézett ki, mint a húsz évvel ezelőtti tablóképeken, nyugodtan letagadhatott volna tíz évet is a korából
− Mindenki változik, nekem akkor fekete Che Guevara-szakállam volt, de te is soványabb voltál húsz kilóval − próbálták az emlékmorzsákat felidézni, de semmi eredménye nem mutatkozott. Kezdte mindenki rosszul érezni magát, mert úgy jöttek ide, hogy kérődznek egy jót a régi emlékeken, és nagyokat mulatnak a retro sztorikon.
Ez vagy teljesen elhülyült, vagy csak valami furcsa játékot űz mindenkivel, találgatták egy idő után, és kérdezgetni kezdték a feleségét, hogy mi a helyzet a férjével, megütötte a fejét, agyonitta magát? Valóban teljes az amnézia nála? És az asszony bevallotta, hogy öt éve kezdődött, minden előzmény nélkül, és mára már semmire sem emlékszik. Se jóra, se rosszra. Azért is rendezte ezt a partit, hogy hátha a régi emlékek hatására beugranak neki valamilyen emlékfoszlányok. A régebbi dolgokra jobban emlékszik az ember, és most itt vannak a harminc éves barátok, a történeteikkel.
− Na de ez csak a te aláírásod −ajándékozott az egyik vendég egy focilabdát az ünnepeltnek. − Itt meg az enyém, amikor megnyertük a pedagógusok kispályás bajnokságát. Akkor írta alá a csapat. Te voltál a kapus, meg a gólkirály, hát erre csak emlékszel?
− Én sohase fociztam uram, és ne tegezzen − utasította el a bizalmaskodást az ünnepelt…
Hát erre már mindenki elképedt, a felesége is kérlelni kezdte, hogy mi van veled Berci, szedd össze magad, próbálj emlékezni, régen olyan memóriád volt, hogy fejből elsoroltad a Mongol Nagy Népi Hurál összes elnökét, amit az egyetemi felvételire magoltál be, élén Zsámszarangin Szambuval. Tudtad a Mengyelejev-féle periódusos rendszert, és az összes memoritert amit a gimnáziumban tanultatok.
− Az érettségiig emlékszik a dolgokra. Ami azután történt, amit azután tanult, mintha elvágták volna − közölte az asszony.
− Hát akkor mit keresünk mi itt, ennél a háznál, ha ez a fickó meg se ismer minket? Mától kezdve én se fogom megismerni − és kezdtek a vendégek szedelődzködni.
− Manyika, add oda annak az elmebeteg férjednek ezt a kis hordó szatmári szilvát, az én főzetem, igya meg, és meglátod minden az eszébe fog jutni.
− Hát engem csak megismersz, te süket − állt elé a barátja, akinek a nyaralójában összegyűltek erre a furcsa ünneplésre.
Búzási úrnak végre valami megvilágosodása támadt, szinte látni lehetett egy gyufányit a szemében: − Ugye együtt voltunk katonák Baján?
Amikor kiderült, hogy a házigazda sohase volt katona, teljes lett a hangzavar. A vendégek bosszúsan és sajnálkozva sorakoztak jókívánságaikkal és az alkalomhoz illő ajándékaikkal. Ha már idehozták, csak nem viszik vissza, odajárultak az ünnepelthez, és egyre ingerültebben bizonyítgatták közös emlékeiket:„Itt vagyunk, ezen fényképen, egy házibulin, nem emlékszel? Na jó, elölről nem ismersz meg, kezdte az egyik, mert megöregedtem, de ezt nézd meg, ezt a tetoválást a csípőmön, Bercikém! − tolta le a szoknyája korcát egy szépasszony. − Itt a nyíllal átlőtt ötágú csillag, nem emlékszel?
Még a sarki hentest se ismerte fel, akihez pedig tíz év óta járnak, és egy gyönyörű füstölt sonkával köszöntötte fel. De nem, és nem…A kísérlet és terápia úgy látszik nem sikerült, a régi idők tanúi sem voltak képesek világosságot gyújtani Búzási úr fejében.
A végén már az ünnepelt is beleunt ebbe a körülötte zajló nagy felhajtásba.„Mit akarhat itt ez sok vadidegen ember? Tele van az asztal mindenféle haszontalan holmival, mire való ez a nagy tolongás, uraim?
− De Bercikém, ne beszélj itt összevissza mindent. Ez csak egy ártatlan parti akart lenni, mert hatvanöt éves lettél, kedvesem − próbálta az asszony menteni a helyzetet az elképedt hallgatóság gyűrűjében −, de te nem akarsz megismerni senkit. Talán már rám sem emlékszel?
Most másodszor költözött valami élénkség Búzási úr a tekintetébe, amint végigpásztázta az asszonyt a mélyen dekoltált selyemzsorzsett alkalmi ruhájában
− Igen, te valahonnan ismerős vagy − és végre felcsillant valami élénkség is a tanár úr arcán, és ő is úgy látta a fali órájuk üvegében tükröződni, hogy lángnyelvek jelentek meg kopaszodó feje felett, mint pünkösdkor a tanítványok felett, amikor megszállta őket a szentlélek:
− Te vagy a Paszternyákné Muci az OTP fiókból, akivel harminc év óta viszonyom van, és sohase kérdezett tőlem semmit, csak egyszerűen szeretett − köszönöm ezt neked…
A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
Fotó: Kazai Béla
