Írta: Borbély Balázs
Gyerekkoromban, sihederkoromban még működött „a parasztélet rendje" (Luby Margit ezzel a címmel egy csodálatos könyvben összegezte a falusi társadalom íratlan szabályaival és szokásaival kapcsolatos kutatásainak gyümölcsét, kiadás éve:1935). Az íratlan szabályok, a szokásjog kisgyerekkorunktól kezdve belénk voltak itatva. Az idősebb nénik, bácsik jó időben és rossz időben is kint üldögéltek a kapuban a padon, ha tízszer mentünk el előttük, tízszer köszöntünk. Pad meg szinte minden ház előtt volt, ugyanúgy tartozéka volt a portának, mint a kerítés. Volt olyan, hogy az egyik utcabeli néni eljött hozzánk és adni akart egy ötvenest (barna papírpénz, II. Rákóczi Ferenc arcképével díszítve), mert aznap vagy húsz alkalommal elbicikliztem előttük és mindannyiszor köszöntem. Az ötvenes akkoriban jelentős értékkel bírt, el is fogadtam volna, ha nem szégyellem. Mert mit szóltak volna utána a faluban? Ez a fiú ingyen már nem is köszön?! Az idősebbeknek feltétel nélkül meg kellett adni a tiszteletet, az előre köszönés minimális elvárás volt, ha kérdeztek, felelni kellett, nem feleselni.
Már gimnazista voltam, „bejárós", azaz reggel a busszal be Gyarmatra, délután haza. Leginkább a csuklós busz közepén, a forgórészben álltunk, télen olykor keresztülsüvített rajta a szél, rendesen átfagytunk, mire beértünk a városba. Abban az időben jelentek meg vidékünkön a csuklós buszok, eleinte szokatlan látványt nyújtottak, sokan nem is tudták könnyen feldolgozni a modern technika fejlődésének ezen mérföldkövét. A buszsofőr azon a járaton abban az időben Kirilla József volt, akit, ha személyesen nem is, de látásból mindenki ismert Tisztaberektől Fehérgyarmatig. Várják a buszt valamelyik faluban az atyafiak, észrevéve a csuklós szörnyeteget, az egyik elkiáltotta magát:
– Óóó, dikk, Kirilla meg két busszal jön!
Kedd piacnap volt Fehérgyarmaton, mire a reggeli „hetes” busz Tisztaberekről Vámosorosziba ért, ülőhely már nem nagyon akadt, meg amúgy is át kellett volna adni, így a legritkább esetben fordult elő, hogy ültünk. Kedves tisztaberki rokonunk, Béres Miklós bátyám szerette a piacot, többször találkoztam vele a keddi járaton. Ilyenkor rendszerint az történt, hogy amikor Orosziban felszálltam a tömött buszra, a busz hátsó részéből (ott szeretett ülni) ismerős hang hasított az éterbe:
– Baláááázs! Gyerrre csak ide!
A buszban egy pillanatra csend lett, mindenki felkapta a fejét, érdeklődve figyelték, hogy kinek szóltak. A diszkréció ettől a pillanattól kezdve fél órára szabadságra ment. Vörös képpel odafurakodtam mellé, ő mosolyogva üdvözölt és ugyanolyan hangerővel és alaposan kihangsúlyozva minden szót, sőt szinte minden hangot, kérdezte végig a szűkebb, a tágabb rokonságot, az ismerősöket, de még talán a jószágokat is. Valahogy így:
– Hááát apáááád!?
– Jól van.
– Háááát anyáááád!?
– Jól van.
– Háááát Jóóska!?
– Jól van.
– Háááát Petiii!?
....így mire Fehérgyarmatra értünk, az egész busz tisztában volt a rokonság állapotával, eseményeivel, történéseivel, én meg bíborvörös fejjel köszöntem el tőle a gimnázium előtt, tudva, hogy jövő héten kedden újra piacnap lesz.
Az „ecceri fiú” egyik, ha nem a legkedvesebb rokona volt Béres Miklós bátyánk. Nagyon szerettek egymásnál vendégeskedni. A Vámosoroszi–Tisztaberek és a Tisztaberek–Vámosoroszi futballmérkőzések különösen abban az időszakban jutottak magasabb szintre a két rokon barátságában, amikor egyik oldalon a Borbély fiúk, másik oldalon meg a Torma és Bodó nevezetűek léptek pályára ezeken a különleges hangulatú rangadókon. A két jó barát persze nem elsősorban a berki és oroszi csapatok tolódásos játékrendszere miatt várta ezeket a meccseket, hanem a személyes találkozások miatt. Olyan is volt, hogy egy-két meccset megnéztek, de a fő cél a vendégség volt.
Egyik évben történt, hogy az „ecceri fiú” udvarán kilenc 200 literes hordóban várta az almacefre a megvilágosodását. Nem tudták ugyanis abban az évben értékesíteni a becsomagolt étkezési almát, így azt részben meg kellett hámozni és úgy értékesíteni, részben meg ki kellett főzni pálinkának. Abban az évben került lakat a spájz ajtajára, mert az egyszerű ajtózár nem biztosított megfelelő védettséget az értékes nedű biztonságát illetően.
Ennek az évnek az őszén Vámosorosziban került sor a Tisztaberek elleni rangadóra. Megjön a berki Ikarus, megáll az „ecceri fiú” háza előtt, egy jó kiállású, kalapos ember leszáll, a busz továbbmegy.
Mintegy két és fél óra múlva ugyanaz a busz újra megáll az „ecceri fiú” háza előtt, dudál kegyetlenül. Rajta a berki ifi és nagycsapat, szurkolók. Az „ecceri fiú” felesége úgy éli meg ezt a dudaszót, mint a felmentő sereg trombitáit Nándorfehérvárnál valamikor 1456-ban a vár védői. A házigazda és a kedves vendége ugyanis ekkor már egy teljesen más dimenzióban cseréli eszméit oda, s vissza. Na, de felharsan a busz dudája, menni kell. Miklós bátyánk komótosan búcsúzkodik, talán még egy „elmenőt” is legurítanak. Aztán kilépve az udvarra felfedezi a kilenc hordó cefrét. Ettől felvillanyozódik, és egyenként odalép mindegyikhez, megsimogatva és hangos szóval számolva:
– Eeegy…
– Keeetőőőő…
….
– Kiiileeenccc… Endre! Ebben meglesz a pénzed!
A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
Fotó: Kazai Béla
