Kukuts Csilla úti naplója Norvégiából (2.)
Preikestolen – Bergen – Besseggen
Biztosan többen ismeritek azt a viccet, hogy miért nem tudnak a nők parkolni. Ha nem, kérdezzetek meg valakit gyorsan! Én találkoztam a „Fordított Férfival,” aki ha azt mondja rövid, az hosszú, az általa kevésnek tartott… az sok(k), a kicsi az nagy...
A következő túránk csak 8 km, csak 300 m szint és csak 3 óra. Cserébe fenn lehetünk a Szószék-sziklán, ami Norvégia legfelkapottabb látványossága. Nem érdemtelenül. Gyönyörű, az biztos, és az ember nem mer még pisszenni sem, pedig éppen mind a két lábára sántít, mert apró gyerekek, kutyák, idős emberek vágtáznak fel-le lelkesen. A kedvencem viszont egy igazi, élő, eredeti buszsofőr volt, aki fehér ingben, fekete nadrágban, félcipőben toporgott a bakancsos, sportruhás turisták között a Preikestolen-en. Imádtam. Csak szégyelltem lefényképezni. Itt csapott meg legjobban, hogy mennyire képi világ a mi világunk. Sokan úgy közlekedtek fenn, hogy szabad szemmel semmit sem láttak, mert csak a fényképezőgép lencséjén keresztül néztek mindent.
Viszont a képektől benn reked majd a levegőtök. A peremről lábat lógatók között ne keressetek! (Lenn maradtam fotózni.)
Az éjszakát Bergenben, egy katolikus iskolában töltöttük. Talán a kényelemtől lehetett – bőséges meleg víz, meleg tantermek, padlófűtéses zuhanyzó, jól felszerelt konyha, közös étkező, terasszal stb. –, olyan honvágyam volt, hogy ha nem szégyellem, biztos sírva fakadok. Ezt be is vallottam a családomnak, lányomat bőven elláttam szívecskékkel, és álomba ájultam.
Másnap városnézéssel kezdtük a napot. Bergen, a csodálatos-csapadékos város napsütéssel, meleggel fogadott. Megmutatta izgalmas kikötőjét, színes házait, apró utcáit, kedves lakóit, és egy kicsit – csak a rend kedvéért – esett az eső is. Minden percét szerettem.
Estére megérkeztünk Besseggen Fjellparkba, ahol már hűvös volt a levegő, vadul zúgott a folyó, és tundraillatot hozott a szél. Éreztük, hogy ezzel már kezdetét veszi egy igazi északi utazás.
Kis történetem a kicsi-nagy, könnyű-nehéz problémájával kezdtem. Ami, mint kiderült, nem is volt probléma – eddig. De most a következő túrát úgy írta le a vezetőnk: „Fizikailag nagyon kemény túranap.” Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben: Mit is keresek én itt?
Visszaút nincs, nem is akarom, kellenek a kihívások, tehát Besseggen-gerinc.
Hideget, esőt, szelet jósolt a meteorológia, kellőképpen felszerelkezve nekivágtunk. Természetesen hétágra sütött a nap, a pulcsik bekerültek a hátizsákba, a kabát a derékra, de legalább megmutattam neki nagyon-nagyon közelről, milyen is egy hegygerinc. Egy nagyon fontos tapasztalat: A túraútvonalakon sziklákat és bakancsos lábakat látsz főleg, és Norvégiában piros T-k jelölik a helyes irányt. Ja, és a 17 km a hegygerincen át nem könnyű, és néha többé válik, ha itt-ott elveszítjük a T betűt. (Ez utóbbira boruljon a feledés jótékony fátyla.)
A Besseggen-gerinc fantasztikus volt. Nem fizikailag jelentett gondot. Ám egy tériszonnyal addig viszonylag békésen együtt élő embernek a tudat, hogy jobbra van egy sziklafal, balra viszont semmi, és akkora peremen állsz, ahol a bakancsod orra éppen elfér – ezt azért fel kellett dolgoznom. Sokat segített az egyik kedves útitársnőm, aki szóval tartott, és időnként szó szerint a lábnyomában jártam. Lelkes „odanézz, de gyönyörű” kiáltásai után, látva a mosolyomat, azt mondta: Inkább ne nézd!
Szabolcsi vagyok, tudom, mi a magyar virtus. Amiért érdemes küzdeni, azt nem adom fel. Megbeszéltem minden szép tájjal, hogy maradjanak, ahol eddig is voltak, és abban a pillanatban, amikor mindkét bakancsom alatt szilárd dolog van – bármi is legyen az –, én becsülettel megnézem, lefényképezem őket. Mindketten megtettük a magunkét. Ők maradtak, én meg néztem. Sőt ámultam és bámultam. Majd meglátjátok a képeket. Emberi fantázia ilyet nem alkot. Csak a természet.
Természetesen estem egy nagyot. Hol máshol, mint a sima talajon? Úgy pattantam fel, mintha időre ment volna, és azonnal a Gyalog galoppból idéztem: ,,Húú, de jól vagyok!" Itt-ott lejött rólam a bőr, és az egyik bordám még most is sajog, de ezen már csak mosolygok.
Megkoronázta a napot a hajóút vissza, és a kikötőben még szivárványt is láttunk, ami már elég giccses dolog. Kerestem is a Hollywood feliratot. Vagy a kandi kamerát. Semmi. A világ ilyen kiszámíthatatlan.
Irány a következő kemping, nemcsak északra, hanem magasabbra is visz az utunk!
Folytatom…
2019.
A szerző további fotóiért katt a képre!
(A megjelenő Flipbook-ban a jobb felső sarokban lévő nyilakkal lehet navigálni.)
