Írta: M. Szlávik Tünde
Hetek óta készülünk megnézni az erdőt – az erdőnket –, de egyszer túl hideg van, máskor nagy a sár, a lelkesedés olyan, mint az ócska bili füle: könnyen letörik. Hétvégén délelőtt főzünk, ebéd után kajakóma, mire összevackolódnánk, besötétedik. A fiúkat is nehéz már anyával közös programra rábeszélni, nem motiválja őket, hogy megnézzék, hol estem el augusztusban a villanypásztoron átkelve. (Nem is értem őket…)
Ma csoda történt: vagy a kedvemben akartak járni, vagy az erdőt szerették volna látni végre, nem tudom. De jöttek.
A falu határáig autóval mentünk. Ez van. Mert odafelé még csak-csak elballag az ember legényesen, de mi értelme van, ha szégyenszemre hazafelé meg már rezeg az ina…
Gyerekkoromban egyik kedvenc Kisjó Sándor-történetem az volt, amikor a turista nekivágott a pusztameredeki útnak – hét kilométer Pusztaverejtékes, újabb hét Budanyelvekilóg, megmászta a Kisrogyasztót, a Nagyrogyasztót, hegynek fel, völgybe le menetelt vidáman –, hazaérve pedig meg akarta verni a házmestert, mert elromlott a lift, ezért gyalog kellett felmásznia harmadik emeletre, s majdnem belepusztult. Óvatos duhaj vagyok, mondtam már párszor, nem szeretnék így járni.
Igazi öregasszony lettem, újra és újra elmondom ugyanazokat a történeteket, s mindig azt hiszem, először regélek erről. Most nem akartam, hogy esetleg a fiúk jelezzék, szóról szóra ismerik már a sztorimat. Ezért aztán inkább csöndesen bandukoltam, s hagytam, hogy mindenki a maga módján élje meg a pillanatot. Misa fotózott, Bence csak nézelődött, élveztük a csendet, a napsütést, a puha avart, a selymes, zöld moharéteget a fákon, a korhadó tönkökön, csobakokon. Jó kis dombok vannak az erdőben, meg-megbakkan az ember lába, míg felér. Túlnan meredeken indul, majd szelíd lankában végződik a völgy. Nemrég tudtam meg, hogy itt tanyáztak a háborúban a tankok. Ezek a fák már a gyerekei, unokái a szemtanúknak, ezek már csak őzek, nyulak, szarvasok halálát láthatták. Meg talán rókáét. Ebben az erdőben gyerekkorom óta vannak rókalyukak, de lábnyomot soha nem találtam a bejárat előtti puha homokban. Mindegyiknek a környéke elhagyatottnak tűnik, mégis megvannak a lyukak, sosem omlanak be, úgyhogy bizonyos, hogy vannak lakói a föld alatti járatoknak.
Őz jelenik meg a dombtetőn, mi a szemköztin vagyunk. Őzek, kiáltom a fiúknak. Emberek, szól hátra a négylábú, majd irányt mutatva elöl robog, a többiek a szolgálati utat betartva szökellnek a nyomában, még menekülés közben sem térve le a keskeny erdei csapásról.
Csönd van. A madarak behúzódtak a faluba, csak egy héja szitál a magasban. A falu irányából traktorpöfögés hallik – nem bántó, belesimul a tájba. A fák fölött utasszállító húz el. „Tolják a csíkok” – őzet is többet látunk manapság, mint repülőt, úgyhogy megbámuljuk. Én amúgy is mindent megcsodálok, ami repül: madarat, pillangót, katicabogarat…
Tavaszkék az ég. A felhőbodorítók ma pihennek, nélkülük csak egy-két elnagyolt fehér maszat billeg a fák hegyén. Nincs igaza a nótának: az erdő nem csak akkor szép, mikor zöld. Levelek nélkül sem halott a táj. Az élet ott van a mélyben, a nedves avar alatt, a vastag fakérgek ölelésében. Meg persze Misa fiam minden mozdulatában, Bencém mosolyában.
A fenti írás 2021. szeptember 3-án hangzott el, a 92. Ünnepi Könyvhét és 20. Gyermekkönyvnapok Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
