Tárcán kínálom

Írta: Balku László

Braun Leopold nem volt a kisváros leggazdagabb embere, de mindent elkövetett, hogy annak látszódjék. Fűszer és vegyi áru kis- és nagykereskedésében hat „vizesnyolcas” – négy segéd és két inas – húzta az igát látástól vakulásig. Szó szerint, hiszen Leopold kegyetlenül hajtotta őket.

– Szedd a lábad fiam, úgy mozogsz, mint egy beteg tetű – szólt rá hol egyik, hol másik alkalmazottjára – Nem vánszorgásért kapod a fizetésed! Vagy így ösztökélte őket az ebéd gyors befejezésére: „El ne hízzatok, mert akkor nem fogtok elférni a polcok között, oszt’ kénytelenek leszünk megválni egymástól!”. Szegény segédek, ha egy-két percre meg akartak állni, hogy kifújják magukat, két őrszemet is kellett a raktár két ajtajába állítaniuk, mert soha nem tudhatták, hogy a főnök úr az udvar, vagy az üzlet felől toppan-e be váratlanul, ahogy szokott óránként többször is. Nem csoda hát, hogy nemigen kedvelték kenyéradó gazdájukat.

Egyetlen dolgozója volt az üzletnek, aki bármit megtehetett, soha nem kapott szidást: Sára, Braun Leopold egyetlen szépséges leánya. Ő volt a pénztáros. Nyitáskor még soha nem volt a helyén, és a roló lehúzását is csak ritkán látta. Kézimunkázgatott, ha éppen nem kellett tekernie a nagy díszes kassza kurbliját, de ha kedve úgy tartotta, intett valamelyik segédnek, hogy üljön be a helyére, és kiállt a boltajtóba, negyedórákig beszélgetve egyik-másik ismerősével. A segédek kifejezetten örültek az ilyen alkalmaknak, mivel amíg a kasszában voltak, nem nógatta őket Leopold. „Hadd legyen csak az ajtóban a lány, a szépségével becsalogatja a vevőket” – gondolta.

Meg is lett az eredménye az ajtóféltámasztásnak. Pálóczi Feri, a délceg fiatal gazda olyannyira beleszeretett Sárába, hogy még a férfiassága végét elfedő bőrkarimától is kész volt megválni a lányért. Így Leopoldnak sem volt kifogása a házasság – és főleg a háromszáz hold ellen, amelynek Feri, mint szintén egyetlen gyermek, apja korai halála után örököse lett.

A kereskedő lánya férjhez menetelét is gazdagsága fitogtatására igyekezett kihasználni. Pontosan megtervezte az esküvő és a lakodalom minden részletét, és arra is volt gondja, hogy egyetlen szemefénye nem ám akármilyen ágyban búcsúzzon el a lányságától. Felutazott Budapestre, és fél napig járt bútorkereskedőtől bútorkereskedőig, amíg rá nem bukkant az igazira – egy hatalmas, baldachinos franciaágyra. Nyomban ki is fizette, és megrendelte a vasúttól a szállítást is.

Hazaérve első dolga volt, hogy mindenki füle hallatára beszámoljon a nászágy megvásárlásáról – hosszan ecsetelve annak mívességét – és ki is jelölte azt a négy segédet, akik a vasútállomásról a helyére, Feriék házának tisztaszobájába fogják szállítani az üzlet gumikerekes talyigájával.

A kiválasztottak persze nem megtiszteltetésnek, hanem sokkal inkább megalázónak tekintették a feladatot. Hangot is adtak nemtetszésüknek, amint a főnök úr dicsekvését befejezve kisétált az üzletből. Földi Béla, a legfiatalabb, legalacsonyabb, de egyben legfurfangosabb társuk azonban jelezte, hogy van egy terve. Meg is osztotta a többiekkel, amikor együtt voltak a raktárban. Elfojtott kuncogás jelezte az egyetértésüket.

Zárás után Béla a cigánysor felé vette útját. Megszólította az első gyereket, és üzletet kötött vele: egy gyufaskatulya poloskáért fizet fél krajcárt. Gyűlt is a bogár rendesen, mikor az ágy megérkezése előtti estén a segéd ismét tette tiszteletét a város szélén, öt tele doboz poloskáért kellett fizetnie.

A talyiga már a peronon várta a postavonat érkezését. Óvatosan leemelték a vagonból a nyoszolyát, gondosan rögzítették a szállító eszközön, és megindultak vele a Pálóczi porta felé. Út közben hol egyik, hol másik segédből tört ki az elfojtott röhögés.

Pálócziék cselédei akarták a szobába vinni az ágyat, de ők azt mondták, Braun úr szigorúan megparancsolta, hogy csak ők állíthatják a helyére, és amíg ez meg nem történik, más rajtuk kívül a szobában sem tartózkodhat.

Szépen akkurátusan el is végeztek mindent, nehogy valaki ne találjon valamit rendben és igazítani akarjon a fejedelmi fekvőhelyen, ám mielőtt a brokát ágyterítőt is a helyére tették volna, a matracon szabadon engedték a legalább száz apró, akkorra már jócskán kiéhezett vérszomjas fenevadat.

Braun Lipót valóban olyan fergeteges lakodalmat rendezett, hogy még ma, közel száz év távlatában is elevenen él a helyiek emlékezetében. Mi történt a nászéjszakán? Azt csak a Magasságos tudja, az azonban tény, hogy másnap reggel a lepedő kissé gyűrötten ugyan, de patyolat tisztán került a szennyesbe.

Írta: Kulcsár Attila 

Szeretek piacra járni. Mennyivel másabb az, mint a Plázák személytelen világa. Itt beszélgethetsz az eladóval, alkudozhatsz is. Megkóstolhatod az árut, kritizálhatod, és a választék is sokkal nagyobb. A zöldségből, gyümölcsökből mindenképpen.

– Vegyen paradicsompalántát is – szólít meg az egyik. A másik orrom alá dug egy elmorzsolt levelet: – Ezt szagolja meg, orvosi zsálya, néhány levelét megfőzi teának, és mind bajra jó.

Na és találkozhatsz a régi ismerőseiddel. A volt iskolatársakkal, nyugdíjas kollégákkal, mert azok is piacra járnak.

Engem most a nejem dióbelet venni küldött el.  Ez így pünkösd után nem egyszerű feladat. Elmúltak az ünnepek, a diós-patkó és a zserbó egyre ritkábban kerül a vendégek asztalára. Én is csak egy kis aranygaluskára éheztem. Na, akkor vegyél dióbelet, kaptam az ukázt.

Tettem a dolgomat, sétáltam az áruktól roskadozó asztalok között, és nézelődtem.  Dióbél nem volt sehol. A portyázás során többször a szemem elé került egy asszony, aki hosszasan lekötötte az eladók figyelmét, mert nehéz eset volt. Jól szituált hatvanas lehetett – ápolt haj, joging, edzőcipő, otthon talán még túrabotja is van. Elegáns kézikocsit húzott maga mellett, afféle NÉBIH ellenőrnek tűnt – ez a szervezet az élelmiszer-biztonságot vizsgálgatja.

Elnéztem, ahogy kiválogatta a paradicsomhalomból a legszebbeket. Mindet megfogdosta, megnyomkodta, hogy elég frissek-e. Lenyúlt a láda aljára, hogy megtalálja azt, amelyiket még senki nem dobott félre, és nagy sokára összeválogatott egy kilóra valót.

– Ezt mikor szedte le, jóasszony? – kérdezte az uborkáknál. Persze nem hitte el, hogy ma hajnalban, és odébb állt.

Az almáknál is megszagolgatta a szebbnél szebb gyümölcsöket, és megkérdezte: – Hol tárolták ezt a szerencsétlen Jonagold almát? Teljesen átvette a krumplisverem szagát. Ezt adja el az ukránoknak, azok úgy is megvesznek mindent.

Az import szőlőket fajtánként végigkóstolta, az egyiknél megjegyezte,  ha húsz forinttal olcsóbban adja, mindet megveszi.

– Nem vagyok megveszve – mondta a kofa –, ezt Spanyolországból hozzák, asszonyom.

Hogy, hogy nem, minden soron összefutottunk, mert a dió miatt végig kellett járnom a piacot. Hol a kápia paprikára alkudozott, mert fonnyadtnak találta, hol egy csomó retket harapdáltak az eladóval, aki így bizonygatta, hogy ez magának pudvás, pudvás a maga valaga…

A végén már szinte kerestem a tekintetemmel, hogy hol válogat, és egyre ismerősebbnek tűnt. Csak azt nem tudtam, hogy honnan.  Itt figyeltem fel rá, vagy valahol a múltban találkoztunk?

– Ez a krumpli már kicsirázott, uram – hallottam a másik oldalról –, és miért ilyen földes? Homokot nem veszek – vitatkozott hangosan az eladóval.  

Otthagyta, és már nekem mondta: – Ez az eladó azt se tudja, hogy melyik krumplifajta való a sütésre és melyik a főzésre. Aztán tanácsokat adott nekem is: – Fordítsa fel azt a nylon zacskót, és észreveheti, hogy az alján törmelékek vannak.  Nézze, ott van egy dióhéj is! Az, ha átmegy a darálón, belekerül tésztába, és oda van a koronája a fogán. Ne vegye meg így, zacskóban kiporciózva.  A fél kiló biztos ki van mérve, de kóstolja meg előbb, mert lehet, hogy már avas.

Megköszöntem a tanácsokat, és belekóstoltam az áruba. A napokban pucolhatták meg a héjától, úgyhogy megvettem.

Addigra a hölgy már muskátliknál válogatott. Na, nem szeretnék a férje lenni egy ilyen kákán is csomót kereső nőnek, jutott az eszembe. Biztos azt így választotta ki magának. Megfogdosta a kákáján a csomót, megtapogatta bicepszét, megnézte fogsorát, elvégeztetett vele egy IQ-tesztet, kipróbálta, beleült, mint egy BMV-be, belekóstolt.  És még így se bízza rá a piaci bevásárlást, mert félő, hogy hazahoz valami szemetet.

Az előcsarnokban még egyszer megpillantottam. A sváb húsosnál vett 10 deka tepertőt – de ne legyen rajta bőrke – hallottam reklamálását.

Mögé érve, profilból észrevettem egy anyajegyet a füle alatt a nyakán, és akkor megvilágosodásom támadt. Nem a Bogárdi Piroska ez a nő, az negyedik A-ból?  Akivel vagy negyvenöt évvel ezelőtt többször is táncoltam a diákbálokon. Egy kicsit meg van rottyanva, de még jól tartja magát – legalább is hozzám képest.  A Bobák Janival járt egy időben a B. osztályból.

Utána sündörögtem, és piac előtt megszólítottam:

– Köszönöm a segítségét a dióbél vásárláskor! Ne haragudjon, hogy megkérdezem: mi van a Bobák Janival, megvan még?

Szúrós tekintettel végigmért, hogy ki ez az alak, olyan piacon nem ismerkedek tekintettel.

– Nem tudom, hogy ki maga, de a Bobák az egy rohadék volt.

Tisztáztam magamat, és így már emlékezett is rám. Biztos megállapította magában, hogy én is olyan vagyok, mint egy krumplisveremben tárolt Jonagold alma, amelyik ráadásul még varasodik is.  De azért elpanaszolta:

– A Bobákhoz hozzámentem, de egy fél év múlva lelépett, ma Brazíliában éj. Jól beleválasztottam. Azóta jobban megnézem, hogy mit veszek.

Még váltottunk néhány szót, abból kiderült, hogy így se talált magának megfelelő – BMV típusú – férjet. Láttam, amint felszállt a 12-es BUSZra. 

A kép forrása: https://hiros.hu/kecskemet/hirek

Írta: K. Rados Marcella 

Úgy érezte, nem lesz több dobása. Tökéletes benyomást kell tennie a férfira, már az első pillanatban. Ahogyan a férfi is azonnal elnyerte az ő tetszését. Pedig még csak fotón látta, amint éppen egy Mercedesnek támaszkodik. A férfi jól nézett ki, és az autója is gyönyörű volt.

Nem akart késni, így aztán korábban is érkezett az étteremhez. Nem voltak sokan odabent, a belvárosban még nem kezdődött el az este. Amint belépett, érezte, ahogy minden szempár felé fordul. Lám, hiába lesz mindjárt ötvenéves, még mindig dekoratív jelenség, nyugtázta magában. Testre simuló, leopárdmintás miniruhájában ő az egyetlen színfolt ezen az elegáns, és emiatt kissé unalmas vendéglátóhelyen, gondolta. Szerette, ha megnézik.

– Ez a ruha kurvás, és kiadja az összes hurkádat, néztél te egyáltalán tükörbe? – szólt rá a múlt héten Klári a számfejtésről. Irigy az a nő. Már hogy lenne kurvás egy harmincötezer forintos ruha?

– Negyvenezerbe került – vágta oda önérzetesen, de már meg is bánta, hogy nem negyvenötöt mondott. A Klárinak családja van, nincs pénze öltözködni, nyilván az fáj neki. Meg hogy nem mutogathatja a lábát, kellett neki a két gyerek, hát tessék, rejtegesse csak a visszereit. Bezzeg az ő lába még most is akár egy filmszínésznőé. Esze ágában nincs takargatni. Most is direkt neccharisnyát húzott, feketét, legyen csak még feltűnőbb. A látványra tűsarkú aranyszandállal tette fel a koronát. Ha mindenki a lábát nézi, az a kis túlsúly, az a pár hurka a dereka körül már fel sem tűnik. A pocakját meg majd behúzza, ahogy a tükör előtt még otthon kipróbálta. A kivágott ruha és a százhúszas mellbősége felfelé is elvonja a figyelmet. Még ha a dekoltázsa már is nem a régi: a pórusai tágak, a nyakán is kicsit petyhüdtebb a bőr, de ha az arcát vastagabban púderezi, annyira fel se tűnik az az ötven év.

Feketére festett hajában megigazította a hatalmas, arany pillangócsatot. Remekül illett a szandáljához, meg persze a fülében függő karikákhoz. A Klári persze a fülbevalót is leszólta, hogy közönséges, pedig ez hülyeség, ha egyszer színaranyból van. A leopárdmintás kis retikül is aranyláncon lóg a válláról, az persze bizsu, bár a táska ennek ellenére nem volt olcsó. A finom darabokat meg kell fizetni, gondolta.

Bemondta a férfi nevét, a pincér odavezette a lefoglalt asztalhoz. A földig érő ablak mellett ülve kilátott a sétálóutcára. Kár, hogy ide csak a taxik hajthatnak be, gondolta, pedig amikor majd a vacsora után a férfi karján kilép ebből a drága étteremből, milyen jó lenne rögtön beülni a Mercedesébe, és úgy elhajtani. Mindenki őket nézné is irigyelné. Legfőképpen őt, az érett és mégis vonzó nőt a drága ruhában, gyönyörőrű aranyékszerekkel, és persze tökéletes sminkben. Erről eszébe jutott, hogy ideje megnézze magát a zsebtükrében, még mielőtt a férfi megérkezik. Bosszúsan észlelte, hogy a vastagon felvitt tűzpiros rúzs rákenődött a fogára. Gyorsan letörölte. A feketével körbehúzott szeme és a drága pénzen csináltatott, sűrű műszempillái viszont legalább rendben vannak, nyugtázta elégedetten, és gyakorlásképp pár igéző pillantást vetett a tükörképének.

– Hozhatok valamit, amíg várakozni tetszik? – Összerezzent a pincér kérdésére, gyorsan eltette a tükröt. – Egy pohár ásványvizet, vagy egy üdítőt esetleg?
– Proszekkót legyen szíves – felelte.

Még sosem ivott proseccot, de biztos volt benne, hogy előkelő ital lehet, a főnöke a múltkor említette, hogy a legutóbbi üzleti vacsorán azzal indítottak. Titkárnőket sose vittek magukkal az üzleti vacsorákra, csak azt az új, marketinges csajt. Persze, mert fiatal. Meg mert közgázt végzett, nem csak gépíróiskolát. Nem szakiskolába küldte az apja, hogy minél előbb legyen kenyérkeresete és ne kelljen többé eltartani. Hát nem is kellett eltartsák, mert a szakvizsga után amint tehette, feljött Pestre. Akkor még nem zavarta, hogy nincs magasabb végzettsége. Minek az? A gépírással azonnal el tudott helyezkedni, és mert csinos volt, feltűnően csinos, minden ujjára jutott férfi, akár egyszerre több is. És mind szerelmes volt belé. Fizettek neki az étteremben, elhalmozták ruhákkal, ékszerekkel. De neki egyik sem kellett igazán, így aztán elég sűrűn cserélődtek az udvarlói. Eleinte ő küldte el őket, egy idő után már maguktól is leléptek. De mindig akadt másik. Egy darabig. Mert már vagy két éve nem volt senkije. Mintha többé már nem lennének rá kíváncsiak a férfiak. Talán mert mindjárt ötven éves lesz? Vagy mert meghízott? Pedig annyira azért nem kövér. Az utcán továbbra is megnézik, de arra már rég nem vállalkoznak, hogy meg is szólítsák. Lehet, hogy örökre egyedül fog maradni? A gondolat megrémítette. Az irodában a kollégáinak nem árulta el, hogy magányos, mégis attól félt, a homlokára van írva, hogy senkinek nem kell már.

Ezért regisztrált fel a társkeresőre, ahol aztán megismerkedett a férfival. Ott már akartak vele randevúzni mások is, de azok nem feleltek meg az elvárásainak. Például mert nem volt semmijük, az elvált feleségükön kívül, akinek gyerektartás címén szinte az összes fizetésüket átutalták. Neki stabil férfi kellett. Mármint anyagilag stabil. Éppen olyan, mint ez a Mercedeses. Olyan, akivel megint étteremben vacsorázgathat. Aki elhalmozza ruhákkal, ékszerekkel. És aki mindig vele marad. Még ma este lenyűgözi a szépséges lábával. A csodás mellbőségével. Az igéző pillantásával. Ugyanúgy, mint régen az összes többit. És ezt a férfit nem fogja elszalasztani. Mert hozzá fog menni feleségül. Így kell lennie.

A pincér meghozta az italát. Belekóstolt.

Szóval a gazdagok a pezsgőt proszekkónak hívják, állapította meg. Nem baj, mostantól ő is így fogja hívni. Ezentúl minden máshogyan lesz. Még drágább ruhákban fog járni, és talán az állását is végre felmondhatja. Majd dolgozik a férfi vállalkozásában, akármi is legyen az. Vagy csak otthon marad, és egész nap vásárolgat a városban. Szépségszalonokba jár. Felvarratja a ráncait, mint a luxusfeleségek.

Kézbe vette az étlapot, nem annyira az ételeket, inkább az árakat figyelte. Libamájat fog rendelni, döntötte el, mert az a legdrágább. De előbb valami előételt, abból is kinézte, melyik kerül a legtöbbe, furcsa, francia neve volt. Legfeljebb csak rámutat, hogy ne kelljen kimondani. Desszertnek palacsintát fog kérni, határozta el, miután örömmel nyugtázta, hogy ebben a flancos étteremben a palacsinta sem olcsó.

Kitette maga mellé az asztalra a mobilját, hátha hívja a férfi, aki már vagy tíz perce késett. Ekkor vette észre az SMS-t. Nem tudok menni, közbejött valami, ne haragudj. Félretolta a hiúságát és visszahívta a számot. A férfi őszinte volt, elmondta, hogy ugyanarról a társkeresőről megismert valaki mást, előző nap találkoztak és úgy tűnik, akár komoly is lehet kettejük között a dolog.

Letette a telefont. Odaintette a pincért. 
– Ezt az előételt kérném – bökött az étlapra –, utána libamájat, és a végén majd a palacsintát. 
Az ételeket egymás után, némán fogyasztotta el. Kérte a számlát, a horror összeget szemrebbenés nélkül fizette ki. 
– Hívjon nekem egy taxit, legyen szíves – szólt a pincérnek.
– Milyet szeretne?
– Mercedest. 
A pincér zavarba jött.
– Már úgy értem, melyik társaságtól hívhatom?
– Teljesen mindegy.

Írta: Szombati Gréta

A hetedik sor tizedik székén kapott helyet, majdnem teljesen középen. A nézőtér enyhén lejt, így még az előtte ülő középkorú nő hajviselete sem zavarja a kilátást. A díszlet tökéletesen élethű, a színpad minden szegletét jól látni.

Élvezi az előadást. Örül, hogy a darab eredeti változatát adják elő. Szerinte az összes modern átdolgozás egy átverés. Azon tűnődik, talán jobb lett volna egy évszázaddal korábban megszületni. Akkor nem kellene aggódni mindenféle újítani vágyó alakok mesterkedésein. Persze ha egy évszázaddal korábban születik, valószínűleg nem a színház lett volna a legnagyobb gondja. Tulajdonképpen képtelen lenne harcba szállni bárkivel is.

Elgondolkodik, vajon a színészeknek meg kell-e tanulnia vívni egy-egy szerep eljátszásához. Meggyőzően forgatják a kardot, az egyik leszúrja a másikat, majd hangosan gyötrődnek. Segéd jelenik meg a színpadon, sötét ruhája jelzi, hogy ő igazából nincs ott, róla nem kell tudomást venni. A haldokló mellkasából vörös szalag burjánzik. A közönség megrökönyödik ettől a régi és iszonytató technikától. Míg a színész szörnyű kiáltásokkal kíséri szenvedését, a vérét jelző szalag szép lassan elfogy. A gyilkos fáradtságot tettet, majd levonszolja a holttestet a porondról.

A hetedik sor tizedik székéről tökéletesen látni minden részletet. Mire a következő szín kezdetét veszi, ő még mindig az előző haláljeleneten töpreng.Tudja, hogy az a szalag kezdettől fogva oda volt rejtve a jelmez alá. Nem vette észre, mert nem figyelt rá. De most egyre több szereplő ruhájában fedez fel egy kilógó vörös szálat, fűzők, ingek alá gyűrve. Mintha meg tudná jósolni, ki az, aki hamarosan meghal.

Oldalra pillant, hátha más is észrevette azt, amit ő. A mellette ülő lány nyugodtan követi az előadást. És a széksoron végignézve mindenki ugyanígy tesz.

Nem tudja elhinni, hogy rajta kívül senki sem vesz tudomást arról, ami történik. Közömbös arccal ülnek, várják, hogy ki meddig marad talpon. És aztán egyszerűen beletörődnek.

Megakad valamin a szeme. A mellette ülő lányra néz. Virágmintás blúzának gombjai között valami kilátszik. Valamiféle selyemdarab. A nézőtér sötétjében nem látja biztosan, de meggyőződése, hogy vörös színű.

Kétségbeesetten forgolódni kezd. A háta mögött mindenki ruhájából ugyanolyan vörös szalag lóg ki. Nem látja be, hogy nem lehet ezt észrevenni. Legszívesebben felállna, és elkiáltaná magát.

Rettegve hajtja le fejét. Mellkasához kap, és megpróbálja jobban összehúzni magán az inget. Magára teríti fekete zakóját, kezével összefogja, de mindhiába. A vörös szalag mindig ott van, és bármikor kihúzódhat a ruhája mögül.

Írta: Veres Roland

Megforgatom a tárat a pisztolyban. A számba dugom. Meghúzom a ravaszt. Tett nélkül kattan egyet. Miután kivettem a számból a fegyvert, megtörlöm a csövét. Visszarakom az éjjeliszekrény fiókjába. Főzök egy kávét. Előtte sohasem iszok. Inkább álmosan mennék a túlvilágra, hátha olyan lesz, mint egy álom. Bár valószínűbb, hogy lófasz sincs utána.
Minden reggel eljátszom ezt az orosz rulettet. Nem vetkőzős pókert. Előtte mindig megfürdök, megmosom a fogam. Felöltözök. Senki nem akarja, hogy egyszál faszban találjanak rá hullamerevségben. Meztelenül születünk. Véresen. Aztán felöltöztetnek. Ha egyszer így meghalok, felöltözött leszek. És véres. Aztán levetkőztetnek. Mondhatnád, hogy ez alapján a halál az élet ellentéte, de én nem így gondolom. Mindkettő csak egy állomás. A legtöbben úgyis halva születünk.
Éppen ezért találtam ki az egészet.
Legjobb barátom temetésén voltam. Taxis volt. Elütötte egy busz. Reggel még csókot adott feleségének, barackot fia fejére. Aztán elindult munkába. Meghalt.
Maga mögött rengeteg hiteladósságot hagyott. Előtte való nap velem összeveszett. Nem is foglalkoztunk vele. Tudtuk, másnap kibékülünk. De nem volt rá alkalmunk. Utolsó emléke rólam a középső ujjam volt egy baszd meg kíséretében. Bár, ha egy vigyor lett volna mellette az arcomon ez akár egy hiteles, jó emlék is lehetett volna. Minden mondat a hangsúlyon múlik.
Aznap mikor meghalt, egy előre lefoglalt fuvarhoz igyekezett. Egy fejes egy békeszerződés aláírására ment volna. Így elkésett. Másnap lebombázott a másik fél egy várost. Kisembereken is múlnak a nagy dolgok.
A temetésen felesége és fia sírva bújt hozzám. Én is sírtam. Az volt az utolsó. Azt hiszem, véglegesen kiszáradt a szemem.
Akkor döntöttem el, egy napot sem fejezek be úgy, hogy befejezetlen dolgaim maradnak. Nem okozok fájdalmat senkinek, akit magára hagyok.
De az ember csak ember, hiába az elhatározás. Gondolatban mind nemesek vagyunk. Tetteinkben gyarlók.
Ekkor vettem meg a pisztolyt. Egyetlen golyóval. Minden reggel megforgatom a tárat, és a számba dugom. Bármelyik napom lehet az utolsó. Mint mindannyiunknak. Ezzel a tudattal, hogy másnap meghalhatok, mindent kiteljesítek az adott napban, mert lehet utána nem lesz esélyem kijavítani a hibákat.
Élj a mának, halj meg máskor.
Persze ez áldozatokkal jár. De az egész élet erről szól. Annak idején egy feltörekvő zenekar énekes-dalszövegírója voltam. De otthagytam őket. Ha egyik reggel meghalok, ne hagyjam őket pácban. Azóta csak verseket írok. Ha meghalok, halálom után úgyis többet érnek, mint életemben. Az írók mind meghalnak, de az írások akár évezredekig is fent maradhatnak.
Egyéjszakás kalandoknál többre sem futja, mert nem akarok senkit hiányomban hagyni. Bár ha sikerülne összeszedni egy feleséget, aki gyűlöl, lehet, örülne a halálomnak. De olyan nehéz manapság egy rossz házasságot összehozni. Körülbelül annyira, mint kankót összeszedni egy drogos kurvától gumi nélkül.
Ha most azon agyalsz, hogy elég szomorú ez az egész, tévedsz. Minden reggel újjászületek. Minden napomat úgy élem, hogy teljes legyen. Van egy pisztolyom, és nem félek használni. Te félsz kihasználni az életedet.

Ez a reggel is úgy indult, mint a többi. Megfürödtem, fogat mostam, határozott mozdulattal a számba dugtam a pisztolyt. Fontos, hogy a szádba dugd, ne a halántékodhoz rakd, mert az első biztos halál, az utóbbi lehet, csak megnyomorít, és nem akarnék kibaszni magammal, hogy agyhalottként éljek tovább. Bár sokaknak ez pisztoly nélkül is megy.
Számba dugtam a pisztolyt, mögöttem a festővászon. Ha kiloccsan az agyvelőm, szeretném, ha műalkotás lenne. Pedig nem az. De, hé, Van Gogh a fülét vágta le egy nőért. Ilyet én sohasem tennék. Inkább a semmiért durrantom a vérem a vászonra.
De ma sem festettem semmit. Visszaraktam a pisztolyt a helyére.
A kávézóban a kávémat iszogatom. Igen, már megint kávézok. Tudom, otthon is ittam, de egyrészt minden napomat éberen akarom tölteni, másrészt koffeinfüggő vagyok meg cigi- és alkoholfüggő. De hé, ha bármelyik nap meghalhatsz, nem tök mindegy mivel mérgezed magad? Legalább élvezd ki.
Az ég kék, a felhőkből boldog gyerekkorom plüssállatai formázódnak, de elbújhatnak a lány kék szeme mellett, aki a szomszédos asztalnál Camust olvas. Az élet szép, ha azzá tesszük, de ő alapvetően gyönyörű.
Észreveszi, hogy őt nézem. Először nem vettem észre, hogy visszanéz, mert épp a lábát néztem. Nadrág van rajta, azon kisszoknya. Határozott és szexis. Szexisen határozott. Erre gondolok.
Összeakad a szemünk. Zavaromban azt kérdezem, szereti Camust? Az irodalmi témákban legalább otthonosan mozgok. Gyönyörű kék szemében zavartan úszkálok.
– Először csak egy feladat volt egyetemen. De megszerettem. Kicsit olyanok nekem az írásai, mint a Biblia. Megnyugvást ad. – Elmosolyodik. Ellágyul a testem. Kint legyek szálldosnak az otthagyott kutyaszarra. Gyomromban pillangók.
Odaülök mellé. Bemutatkozunk egymásnak. Nevét a karomra tetoválnám. Bár soha senki nem egy nevet tetováltat magára egy szívbe foglalva, hanem az érzést.
Azt mondja, szerinte igaza van Camusnek. Tőle idéz.
– „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.”
Azt mondom, ha az élet mellett döntünk is sok mindent halogatunk. Azt hisszük, sok időnk van, pedig az élet véges, és bármelyik nap meghalhatunk. 
Azt kérdezem, milyen zenéket szeret. Milyen filmeket. Van-e párja.
Az ágyban nem kérdezem meg utána, hogy jó volt-e. Az elég cink. Úgyis azt mondja, csodás. És ugyanannyira esélyes, hogy hazudik, mint hogy igazat mond.
Reggel elmegy. Megadja a számát.
Mikor elmegy, előveszem a pisztolyt a fiókból. Fürdés és fogmosás után.
Hosszú idő óta először remegő kézzel dugom a számba a pisztolyt, mint az első néhány alkalommal. Mosolya van arcom előtt, mikor meghúzom a ravaszt. 
Úgy néz ki, még felhívhatom.

Együtt töltjük a napokat. A pisztolyos rituálém mostanában csúszik délutánra vagy estére. Sok időt töltök nála. Hosszú idő óta először reménykedek, nehogy az agyvelőm fesse ki a vásznat. Szívecskéket rajzolnék rá, mint egy kamaszlány az irodalomfüzetébe.
Kimondanám neki, hogy szeretem, de ő nem az én időzónámban él. Ő tudja, hogy lesz holnap, én nem tudhatom. Te sem tudhatod. És ha ilyen hamar kimondanám, valószínűleg korai lenne.
Már otthonosan mozog a kérómban. Én otthont találtam benne. Eddig csak egy lakásom volt.
Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját. Meglátja a pisztolyt.
– Hát ez? – kérdezi.
– Csak dísz – mondom. – Nincs is megtöltve.
Nem akarom, hogy azt higgye, egy paranoid idióta vagyok, aki attól fél, hogy migránsok betörnek az otthonába.
Nevetve rám fogja a fegyvert. Én is röhögök. A két társam a mindennapokban. A szerelmem és a végzetem.
– Vigyázz, most meghalsz! – mondja. Nevetésétől ellágyul a testem. Meghúzza a ravaszt.
A pisztoly böfögve egyetért vele.
Szívemhez kapom a kezem. Évek óta úgy éltem az életemet, hogy ne legyenek befejezetlen dolgaim. Most csak az jár a fejemben, nem mondtam meg neki, hogy szeretem.

Írta: Ozsváth Sándor

Évtizedek óta figyelem honfitársaink külhoni viselkedését. Az ötvenes-hatvanas évek első határátlépései után – még csak a szocialista országok némelyikébe – szolidan viselkedő turistáink kellő megilletődöttséggel bóklásztak a határon túli területeken, elsősorban a történelmi Magyarország elcsatolt részein, olykor csak suttogva mondva el gyermekeiknek kincses Kolozsvár vagy az egykori koronázó város magyar  történelmi tudnivalóit.

Később, távolabbra merészkedve, már más kultúrákba is belekóstolhattak, elkalandozva a román vagy a bolgár tengerpartig, a drezdai Zwingerig vagy a Mazuri-tavakig. Olykor még a nagy Szovjetunió közeli területeit is fel lehetett keresni, természetesen szigorúan csak elvtársi-baráti szervezeti keretek között. Idővel aztán közbe lehetett iktatni kisebb üzleti utakat, főleg az NDK-t megcélozva vagy a színesebb és nyugatiasabb Jugó felé tájékozódva. A nagy áttörést a világútlevél bevezetése hozta. Ha valutakerete – vagy némi kinti rokoni támogatás – lehetővé tette, bárki elutazhatott háromévente már a Lajtán túlra is. A rendszerváltást követően azonban elszabadult az ár. Csőstül kezdett Olaszba, Spanyolba meg Görögbe járni a magyar. De kalandvágyó fiataljaink, rongyrázó újgazdagék meg az ilyen-olyan hazai sztárocskák vitték ám magukkal az itthoni módit is. Hangoskodó rajok szállták meg az Akropoliszt, a Colosseumot, s teljesen természetesnek számított strandpapucsban meg bermudában grasszálni a Vatikánban vagy a monserrati kolostorban. Közelükbe kerülve idősebb, nosztalgiázó hazánkfiai ilyenkor meg sem mertek szólalni édes anyanyelvünkön… Legutóbb meg tehetős középkorúak szervezett csoportjai hagytak maguk után kitörölhetetlen emlékeket, teleüvöltve a bájos mediterrán éjszakát az Amúri partizánokkal meg a Bunkócskával.

Ma leginkább erdélyi vendégszereplésük tölt el keserűséggel. Harsányan magyarkodó alkalmi különítmények, turulos dzsekiben vagy nagy-magyarországos pólóban, árpádsávos kellékekkel felszerelve feltűnősködnek irodalmi-történelmi emlékhelyeken, ünnepségeken, köztereken, nemzetközi sporteseményeken – hangosan oláhozva, olykor kórusban üvöltve: „Az én régi mániám / tankkal végigmenni Románián…” Ezért nem szeretem a – bármily nemes szándékkal is indított – túllobogózott irányvonatokat, és ugyanígy az évente egyszer, térdig érő kokárdával kint díszelgőket sem. Miattuk nem megyek már két évtizede Csíksomlyóra, mert egy ideje e szent helyre s a pünkösdi lélekemelő eseményre is rátelepedett a konzumturizmus. De nem akarok újra találkozni a Salvator-kápolnánál megigazult párttitkárral vagy volt fő-KISZ-essel, meg azzal a tanító nénivel sem, aki negyedszázada még megvizsgálta kis tanítványai tenyerét, származásuk után kutakodva.

Mert hazajönnek az ilyen magyarjárás résztvevői, el is dicsekednek kinti „hőstetteikkel”, de ott maradnak a székelyek meg a partiumi magyarok, s nekik kell hallgatva tűrni a román kolléga vagy szomszéd – jó esetben csak rosszalló – megjegyzéseit. Jobb szeretem azokat a honfitársaimat, kik szabad idejükben vasárnapi iskolában tanítják a szórványban élő magyar gyermekeket, ingyen és bérmentve, vagy évekre csángóföldre szerződnek, meg azokat, akik Csaba testvér intézményeit segítik, keresztszülőséget vállalnak, és az olyan vállalkozókat, akik fantáziát látnak székelyföldi beruházásokban, akár a hazainál lényegesen kisebb haszon mellett is. Ezekhez hasonló minőségi segítségre van szüksége az erdélyieknek – melldöngető magyarkodás helyett. Kokárdát varrni meg koszorúzni ők is tudnak. 

Írta: Fehér Noémi

– Hányszor intett csendre apád óvó keze? Hogy kívánta meleg ajkad anyád tejtől dagadó keble! De most... Nézd, mi lett belőled! A nevelés, a szép szó... Verés? Vagy mi kell, hogy megértsed? Te árva... Lélekben halott pára! Emlékszel? Rohanva megálltál a fa előtt. Az előtt a fa előtt! Istenem! Teteje karcolta az ég töretlen tükrét! S mindig magad láttad benne! Hogy nőtt veled, hogy hajlott remegve, zsenge törzse csodát keresve, a már megromlott világban! Emlékszel? Ringtál sírva karomon, mert más nem lehetett veled, mikor tipegtél, fogtam pici kezed, és vezettél. Vezettél a nagy fához. Nézted a rajta szunnyadó, álmos madarakat. Mindig szóltál nekem: „Néni!” Mert akkor még így hívtál. „Tessék nézni! A madarak halottak? Vagy csak a lekük sorvad el csendben?” Már ekkor tudtam, hogy nincs minden rendben, mégis mosolyogva válaszoltam: „A madár alszik, nem halott. Neki méreg nem hatott, csak elfelejti bánatát!” Mint ahogy jóapád tette, volna. De nem.  És most? Rohansz a világ megrontóival, te, ki Himnuszt, Szózatot nem szaval. És nem állsz meg a magas fánál! Helyette rohansz ide, hogy hányjál! Mert kövérnek tartanak! Nézd meg magad! Már az ország rabja vagy! Egy láncra vert kutya! Egy betört ló! Szánalmas, hogy azt teszed, amit akarnak! Mire jó neked? A mosdó felett vágod kezed! A kötél, a pisztoly ott a fiókodban! Azt hiszed, nem tudtam? A fához rohantál, és felmásztál az ágára! És mosolyogva nézted, hogy onnan milyen a természet. De most! Csak akkor mosolyogsz, ha megengedik neked, vagy ha társaságban vagy! Magadban meg harcolsz, hogy ne légy magad! Hányszor rohantál sírva, hogy sebes lett a térded, és dajkád csókját adva rá, már újra élted, a naiv életed! Lehet, naiv volt! Hittél abban, ami nem látszott, hagytad felborulni a világot! De legalább az te voltál!  Mit kezdjek már veled? Úgyse hallgatsz a szavamra! Apád már nincs, hogy megmondja, hibázol! Anyád meg nem érdekled, tudod te is magadtól! Itt vagyok én, egyetlen dajkád! Meg még van valaki, a te magas fád! Támogat, megvéd! Nincs félned, nincs, ki megtép, magadból darabod add a csendnek, a sötétnek, a fénynek, a jövőnek, a múltnak, de legfőképp a jelennek, aki tudja, hol vagy! És felejts el mindenkit! Felejtsd el a látszat törött tükreit! Szerinted nekem jó? Csak nézem az ágyad! És hogy ott fekszel, csendben, szótlan, tudod egyáltalán, az a fa hol van? Te egyetlen, te drá...

– Asszonyom! Már nem hallja! Elvesztettük. Figyelni kellett volna, mikor a késért nyúlt, a hideg fémet a kezéhez illesztette, és amikor vérbe borult gyenge teste... S lezuhant a padlóra. Mikor fejét verte. Támogatni, miután apját vesztette és az anyja megőrült. De maga csak ült, és nem tudta, hol vannak a kötőtűk! Ilyen után ne jöjjön a fával. Nem véletlen, nem állt már többet meg nála! Mindenki tudja! Maga volt, aki kivágta....

 A szerző Szabadkán él, a Debreceni Nagyerdőért Egyesület mentorpályázatának felfedezettje, a 10-14 évesek prózakategóriájának III. helyezettje.

A kép forrása: https://www.orszagalbum.hu/egig-ero-fa_p_28297

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

A férfi lassan, komótosan dolgozott. A tálba belecuppantotta a friss túrót, ráborította a tejfölt, és alaposan megsózta. Az újhagyma egész friss volt, tavaszillatú, hersegően zöld. Leharapta a zöld végéről a hegyet, és nézte, ahogy kiserken az átlátszó lé. Csak egy csepp, kicsit csípős nedű. Minden szálat belekarikázott a tejfeles túróba, nagy körültekintéssel.

A retek előtt belenézett a lenyugvó napba. Még mindig meleg volt, és ő minden pillanatát kiélvezte a kora estének. A retkeket karikára vágta, de nem hámozta meg. Szerette a szép színét, leginkább azt, ha a retekkarikák belseje is kicsit rózsaeres volt. Igaz, akkor megcsípte a hideg, ezért az íze is csípőssé vált, de gondolta, ha már van íze, legyen karakteres.

A paradicsomokat gerezdekre szabdalta. Hosszúkás, még fóliás, de már valódi föld ízű piros kis csákók sorakoztak előtte. A gyönyörű piros lében remegtek a zöldes magocskák. A kenyér vastag, ropogós héja a recés kés alatt ontotta a morzsát mindenfelé. A kenyér illata összekeveredett a zöldségek frissességével. Beszippantotta, és lenn tartotta egy pillanatra, amíg gyermekkora képei keveredtek elő a távoli vidéki rokonok csodakertjeiből.

A végére hagyta legjavát. A papírból lassan csomagolta ki a házi füstölt mangalica kolbászt. Szinte még meleg volt, hajlott a kezében. A kenyér mellé terített belőle hat hosszú, vékony szeletet. Egy pillanatig nézte a kolbászt, elmosolyodott, és jóízűt harapott belőle. Az íze még az illatánál is jobb volt. A finom zsír feltapadt a szájpadlására; a fűszerek, a hús, a fokhagyma egyszerre támadta meg az ízlelőbimbóit. Még a szeme is benedvesedett a gyönyörűségtől. Megvárta, míg leér a falat, elmúlik az ízrobbanás. Nézte a lenyugvó nap után maradt rózsaszín égboltot. A kenyér héját letépve beletunkolt a hagymás-tejfeles túróba, harapott mellé a retekből. Ízlelgette, aztán úgy érezte, az egész világot fel tudná falni. Nekiesett, és tömte a kenyeret a túróval, retekkel. A paradicsom leve folyt a szája szélén, a kolbász és a hagyma csípte a szemét, de nem hagyta abba. Amíg elpusztította a szépen elkészített vacsorát, beesteledett. Mikor az alsó szomszéd ordítva becsapta az erkélyajtót, magához tért. Felállt nyolcadik emeleti panellakása dísztelen betonerkélyén, a maradékot beleseperte a műanyag szemetesbe, és egy üveg kőbányait kinyitva keresett valami meccset a tévében, amin elalhat. Álmában disznópásztor volt, mangalicát hajtott a mezőn. Reggel undorítónak találta ezt az álmot, és égett a gyomra az előző esti parasztvacsorától.

Illusztráció: Márton Bence fotója

Írta: Kiser Edina

– Na, ezt mondom! Ugye? Ezt csinálta a múltkor is! Azt mondta, hogy szüksége van ránk! Aztán egy frászt! Emlékeztek, amikor a lánya férjhez ment? Azt is hogy’ tudtuk meg? Utólag!

Persze, akkor tudott a vállamon sírni, amikor az aktuális Ferije elhagyta. Akkor kellettem neki, mert én számára nélkülözhetetlen vagyok!

Zokogva hívott fel, hogy menjek azonnal, mert Feri elment! Megijedtem, mert tudtam, hogy Feri már régóta küszködik a prosztatájával. Icus mindig tagadta, de én tudom, hogy Feri rákos!

– Uram atyám, azonnal ott vagyok! Csak ne csinálj semmi butaságot! – kaptam a kabátot, húztam a cipőmet, és annyira zavart voltam, hogy kifelé menet a bejárati ajtón kikopogtam.

Rohantam lefelé a lépcsőn, és elképzeltem, ahogy Feri fekszik az ágyon felravatalozva, körülötte virágszirom, émelyítő füstölő illat terjeng a lakásban, annyira, hogy már nyelni sem lehet, és amikor belépek, Icus látványosan, zokogva, haját tépve borul majd a vállamra, és azt kérdezi: – „Miért? Miért történik ez velem?”
Mindig ezt kérdezi.

Átszaladtam a téren, kabátom kigombolva, hajamban még benne éktelenkedett az utolsó hajcsavaró, de bánja a rosseb, vészhelyzet van, és nekem segítenem kell, mert Icus menten a Tiszának megy.

Megérkeztem a lépcsőházba, verem a bejárati ajtót:

– Iiiiiiicus! Nyisd ki, én vagyok, Teca! Te! Te nehogy hülyeséget csinálj! Mindjárt hívjuk a mentőket? Iiiiiiiicus! Nyisd már ki!

És amikor Icus kinyitotta az ajtót, és láttam, hogy nincs a sírástól kivörösödve a szeme, haja rendezett, és épp most gyújt rá decens úrinő módjára egy szál cigarettára, úgy, hogy a telefon rá van gyógyulva a fülére,  rögtön tudtam: aktuális Feri nem fekszik felravatalozva a kisszobában, nem gomolyog a lakásban fullasztó tömjén illat, mert aktuális Feri nincs is a lakásban.

Amikor pedig megkérdeztem, hogy mi történt, csak ennyit válaszolt:

– Szerinted? Megint csavarog. Addig hisztizett éjjelente, amíg végül is engedtem neki. Oké, menjen éjszaka is, ha neki az kell! És erre tessék! Már negyedik napja várom haza, és semmi!

Erre én rákérdeztem:

– Miért vagy ilyen engedékeny, Icus? Most is telefonálsz? Kivel beszélsz? Hívtad a dokit?

Felemelte a hangját, és szinte hisztérikusan mondta:

– Beszélek és kész! Én így tudom kiadni magamból a feszültséget! Te pedig ahelyett, hogy megengednéd, hogy a válladon zokogjak, kioktatsz!

– Persze hogy kioktatlak! Mert ezerszer megbeszéltük, hogy Ferinek kell a chip! Vidd el trénerhez, mert ez a Feri nem a jó Pista, aki nem csavarog el mellőled az esti sétáltatásnál! Jaaaaaj, Icus! Mikor nősz már fel? Én a kutyámat mindig rövid pórázon tartom. És nem telefonálok, ha a barátaimmal vagyok.

Látjátok lányok, ilyen egy jó gazda! 

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

1990. okt. 1.

Tisztelt igazgató úr 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

***

 okt. 10.

Kedves Cinka Asszony! 

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében 

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

*** 

1990. okt 11

Igen tisztelt polgármester úr 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérései fordulok magáho utaltason ki a polgármester úr a családomnak valami járadékot, mer a családi pótlékból mik nem tudunk megélni. Legaláb munkanélküli segéjt adjanak. az is töb a seminél. így csak guberálunk pedig érek én is anyit mint Vacakné a szomszédból aki szintén munkanélküli mégis óton jár vásárolni a piacra. Igaz hogy csak egyszerű cigány vagyok meg szakmám sincs azér nekem is jogom van az élethe. Jó, tudom én azt, hogy az állam támogatja a romákat ám mit érünk vele ha más van a törvénybe és más a szivébe. Ha a polgármester úr megért engemet még megtódja a járadékot egy lakásal. Mahónap öten leszünk, túl sokan aho a likho amiből hiányzik a gáz fürdőszoba és egyebek. Ójan hejen szeretnénk lakni aho nincs bűdösség, a szomszédok tisztelnek és szégyenkezés nélkül fogadhatom a postást vagy a rajkók tanitónénijét. A magyarok azt monggyák semmi bajuk velünk éjjünk ügy mint ők akko ők se nézzik le a romákat. Hát jó de ehhe munka kel rendes lakás és megértés mer híjába mozsdunk meg és akármijen cifrán beszélünk attól még mindig romák maradunk.

Válaszát várja Cinka Hanna. Ha nem hallgat meg má most megmondom hogy a köztársasági elnökhöz fordulok.

*** 

1990. okt. 30.

Tisztelt Cinka Asszony! 

Örülünk, hogy változtatni óhajt eddigi életmódján, pusztán azt furcsálljuk, miért éppen most jutott eszébe ilyesmi. Ettől függetlenül megígérjük, tőlünk telhetően támogatjuk a kérelmét. De miután nem Ön az egyetlen, aki a segítségünket igényli, és egyesek még Önnel is hátrányosabb körülmények között élnek, dolgoznak, kérjük, várjon türelemmel, amíg érdemben foglalkozhatunk Magával.

Üdvözli 

Hidegházy Antal, a városi polgármesteri hivatal vb-titkára

***

1991. Ápr 1.

Drága Elnök Úr! 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy vagyis már öt purdé annya. Azal a kérésell fordulok magáho tegyen igasságot egy csóró bibasz dogába. Én má sokszor láttam az Elnök Urat a tévébe és isten bizony irtó teccik nekem – legjobban a bajussza Csak az a baj hogy túl kurta ha nem haragszik amér kimondom az őszintét. Egy bajusz akko szép ha jo hoszu legaláb is nálunk szegény romákná. Ennél nagyobb baj, hogy két éve élek munka, segéj és férj nélkül. A gyerekek éheznek, a házban nincs víz, villany, fűttés. Én még csak kibírom valahogy de hogy várjam el ugyanezt a purdéktó? Mindenki azt kérdi mér nem csórok nekik eztazt időnkén? Ez óján bűn amér az isten is behunyná a szemeit – Én mégis dógoznék ehejett. Nem szégyen a, kérem alázatai akármijen munka csak megfizessék. De hát senkinek még a devlának se kelek én má ugy látom. Mindenki csak bolondit, hivatalból ki hivatalból be küldenek, oszt nesze semmi fogd meg jol. Utósó reményem magába van, ha maga sem segít kihez fordujjak?

Cinka Hanna

*** 

1991. máj 1

Elnök Úr! 

Ügy nézem maga sem különb a deákné vásznánál. Nem baj éjjen boldogul. Én nem is zavarom se most se máskor ezután.

Cinka Hanna

 ***

Éjfél. Cinka Hanna nyitott szemmel feküdt hortyogó gyerekei körében. A hold nyájasan kukkantott a füstös szükséglakásba.

– Oá, oá! – sírt fel a bölcsőben a legkisebb Cinka-bébi, az ötödik.

– Sss, tente, baba, tente!

– Oá, oá!

A nő gépiesen nyúlt löttyedt melle után, aztán legyintett, és odabaktatott a kredenchez.

– Nem jó, he, pedig ez is csak tej, kis prücsök. Ha nem húzod meg, együtt zörgetünk be Szent Péterhez ma éjjel.

Egyik fia kitakarózott, azt betakarta, majd elővett egy antennadrótot, ráhurkolta a lámpára, és elszántan lépett egy billegő sámlira.

– Viszlát, csipiszek, majd mindnyájan találkozunk egyszer odafönt.

Tekintetével még egyszer utoljára végigszaladt a lakáson, az alvó gyerekeken, és egy pillanatra megpihent szülei falra akasztott arcképén. Vajon mit szólnának, ha meglátnák, mire készül ő idelenn? Biztosan nagyon megszidnák. De hát mit csináljon? Aki születik, meghal, és olykor jobb előbb, mint később, a purdékról meg gondoskodjék a kormányuk.

Hirtelen elsápadt. Eszébe jutott a gyár, a polgármester, felvillantak előtte a kukák és a tisztviselők gúnyos arcai. Ezek közül hányan gondoskodtak őróluk, ki adott nekik tanács helyett kalácsot? Egyik sem, ezért jöjjön csak vele az egész családja. Elvégre az övé, ő szülte valamennyi gyermekét. Ez új gondolat volt a számára, fejbe is kólintotta alaposan. Mindenre felkészült, és bele is nyugodott jól tudván, hogy ez az egyetlen kiút a bajból, nyomorból. De hogy a gyerekeit is megölje… Mindegy, akárhogy is van, nem rossz gondolat – hajtogatta magában. Hiszen a pap is azt mondta tegnap a templomban, a halál nem büntetés, hanem megváltás, az egyedüli út a mennyországba, ahol nincsenek sem szegények, sem gazdagok.

Leugrott a székről, és előkereste a kisbaltát. Jó éles volt, éppen aznap fente borotvaélesre. Kezdte a bölcsővel, majd jobbat talált ki: miért ne fojtsa meg álmában a kicsiket? Az nem olyan kegyetlen és fájdalmas. Gyors mozdulat, kis roppanás, és volt purdé, nincs purdé. Hanna csöndesen mosolygott, gyorsan odakapott a kicsi nyakához, és valóban volt baba, nincs baba.

– Ez má a mennyből figyel bennünket. Jöhet a következő.

Semmi lelkifurdalást sem érzett, sőt, kifejezetten elégedett volt. Egyébként ez sem érdekes! Aminek meg kellett történnie, megtörtént, mert így volt megírva. Még csak meg se rendült, amikor ugyanilyen módon végzett a másodikkal, harmadikkal, egész a legidősebb lányáig. A nagylánya kitakarózva terült el a szutykos matracon. Hálóingje felcsúszott, csípője finom, épphogy kerekedett, akár a mellkasán dudorodó mellecskék. Hosszan nézte, gyönyörködött a sötét szempillákban, a szeméremdombon ütköző pihékben. Valamikor ő is hajszálra ilyen volt, ilyen üde, kecses, mint egy tündérrózsa. Aztán mi lett belőle? Ráncos, büdös öregasszony, akinek az egész világ hátat fordított. Megcsókolta a lányt, és nekiesett a torkának.

– Mm-a-ma! – fuldoklott a tinédzser. – Ss-egítséég!

Keményen védekezett, s mivel ő volt a legnagyobb, őt már nemigen lehetett csak úgy fél kézzel elintézni.

– Lalaaa! – hívta segítségül egyik testvérét. – Mama megint megkergült.

– Elment. Hugyos, Lala, Bobo. Mindegyiket felküldtem – mutatott a nő a magasba.

– Hugyos, Lala, Bobo! – sikította a lány el magát.

A gyerekek meg sem moccantak. Valamennyi, beleértve a babát is eltorzult arccal, mozdulatlanul nyúlt el a fekhelyén.

– Nem igaz! Ez nem lehet! – fogta fel a lány rémülten, mi is történt valójában. – Nem tudom elhinni, hiszen te szereted… szeretted a rajkókat.

– Ezért mentek el, és ezért mész te is utánuk – kapta fel a cigányasszony a kisbaltát.

– Könyörülj rajtam, és megfogadom, ezentúl minden megteszek, amit csak parancsolsz. Ha akarod, kimegyek a sarokra, és mindenkivel lefekszem, kéregetek, vagy csórok is a kedvedért – borult anyja lábaihoz a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlány.

– Dinka, hiszen pont ezt nem akarom. Na, mondj el egy imát utoljára!

– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám.

– Más? A Miatyánkot nem ismered?

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

– Most mér álltál meg? Folytasd, hogy az anyád is felkészüljön.

– Nem tudom. Elfelejtettem.

– Akkor viszontlátásra! – emelte rá a baltáját Cinka asszony.

Hanem a lány gyorsabb volt az anyjánál, elkapta a kezét, és birokra kelt vele. Egy darabig állva, utána a földön tépték, marták egymást. Végül győzött az erősebb, azaz Cinka Hanna, és a lány lelke egyetlen jajszó nélkül szállt a másvilágra. Az anya meggyújtott öt gyertyát, és a gyerekek fejéhez rakta.

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Tovább ő sem tudta, ezért csak ült, ült órákon át mozdulatlanul, szemben az öt halottal. Így köszöntött rá a reggel. Nyolc óra körül felállt, és elkezdett fel-alá sétálni. Úgy érezte, sürgős dolga van, valami nagyon-nagyon fontosat kell még tennie. No, de mit? Hát erre bizony sehogy sem bírt emlékezni.

Délfelé bezörgettek az ajtaján. A postás hozott egy ajánlott levelet.

– Itt írja alá, itt lent, a jobb sarokban! – nézett körül egykedvűen a fiatal, jóképű levélkihordó; micsoda lepusztult nyomortanya, és ez a rendetlenség, levegő…! – Jézus Mária, betörtek ide, vagy mi történt? – fedezte fel a hullákat az ágyakon.

– Pszt, halkabban! Nem látja, hogy alszanak? – sietett a nő a babához, megringatta a bölcsőt, és elkezdett dúdolni: 

A levélkihordó kezéből kiesett a golyóstoll.

– Elolvasná, mit írnak abban a levélben?

– Ho… hogyne, de…

– Akkor, legyen szíves, olvassa!

A levélben a következő önkormányzati határozatot közölték: 

1992 ápr. elsején kelt levelére válaszolva tudatjuk, hogy családi és vagyoni helyzetét elemezve a városi önkormányzat Önt rendkívüli segélyben részesíti, továbbá felajánl az Ön számára egy kétszobás önkormányzati bérlakást. Ezzel párhuzamosan elfoglalhatja régi munkahelyét is az üzemben, amennyiben ezután is ott óhajt dolgozni. 

Igaz István, a Családvédelmi Osztály vezetője

Írta: Kulcsár Attila

Az orvostudomány  legújabb kutatásai szerint korunk népbetegsége: a horkolás.  Hosszú lappangási ideje van, mert a hálószobák intim homályában jelentkezik  először, mint az impotencia és a meddőség. Minden beteg igyekszik sokáig  titokban tartani. Leghamarább a hálótárs vagy a házastárs veszi észre.   Először csak hangos szuszogás jelentkezik, majd  karcosabb lélegzetvétel. Aztán ha  jobban ellazulnak a  torok- és a nyelőcső izmai, egyre hangosabb   a harákolás, hörgés,  mígnem egyszercsak átmegy  röfögésbe.  A fortisszimó csúcsán  lesz egy másodpercnyi csend, szünet,  majd kettő…, négy…, és jó esetben egy pillanatra felriad az alvó, és visszatér az élők sorába. Mert ilyenkor bizony néhány másodpercre megáll a horkoló szíve is, állapította meg a az orvostudomány. Ha ez a jelenség sokszor megismétlődik,  a páciens nem alussza ki magát, fáradtan ébred, teljesítménye  lecsökken. Olyan, mintha másnapos lenne.  Megrövidül az élete is ettől a kórtól, egy szívritmus kimaradáskor  a billentyűk kiakadnak,  és kampec. De addig  még  sok életet keseríti meg környezetében, mert mások sem tudnak aludni tőle,  maga is ingerlékeny, türelmetlen lesz.  Elalszik a  TV  előtt, a templomban,  a munkahelyén, a szexuális zaklatás közben otthon és mindenhol. A volán mögött is, és mások életét is kioltja. Ezért ma már jogosítványt nem kaphat,  aki horkol.

Voltak híres horkolók. A II. világháború két hőse is  szenvedett a kórtól, a HOR-kórtól. Az angol miniszterelnök, Winston Churchill ordenáré módon horkolt. A felesége felköltözött  mellőle a padlásszobába. Sztálin is  rettenetesen röfögött,  Zsukov marsall azt írta emlékirataiban, hogy  inkább kétszer kimegy  a frontra, semhogy a Kremlben három szobával odébb pihenjen  egy-egy  hosszabb  haditanács szünetében. Mindketten ettől voltak indulatosak és ingerültek, talán ezért vezényeltek ezreket a golyózáporokba.

A kór azóta Amerikában is felütötte a fejét. Évente 3000 ember hal meg alvási apnoéban – ez az alvászavar latin neve. Kihagy a beteg szíve, és úgy marad. A felesége meg mellette, a szomszéd ágyban csak  átfordul a másik oldalára, és azt mondja: – Na végre,  Boby.

Nálunk se jobb a helyzet. Tartsa fel a kezét, aki nem horkol… Néhányan nem mozdulnak. Ezeknek a a nyomozó hatóságok meg fogják kérdezni a szobatársát. Minden horkoló egy alvó ügynök. Az Iszlám  ÁLOM terroristája. Az ilyenek vezetik majd  bele autóikat a gyalogosok tömegébe.  Horkoló volt a brüsszeli, londoni,  merénylő is.

A legutóbbi orvosi vizsgálaton, amikor a jogosítványom akartam meghosszabbítani, éntőlem is  megkérdezte a körzeti orvosom: – Jól alszik?

– Mint a bunda – mondtam.

– És a felesége? 

Mondtam, hogy mit tudom én, én éjszaka nem hallgatózok. Szerintem ő se. Az ajtónkon biztonsági zár van.

De azért elküldött Debrecenbe a Klinikára, az Alváslaborba. Ez egy egyéjszakás kaland. Állítólag kötelező a sok közúti baleset óta. Mert az elalvó sofőrök és a  szívelégtelenség miatt rosszul lett úrvezetők okozzák a  legtöbb közúti balesetet. Mindennek a horkolás az oka.

Debrecenben befektettek egy inkubátor szerű szobába. A testem minden nyílására tapasztottak egy érzékelőt, és hanyatt lekötöztek egy ágyra, mint ahogy a kényszerzubbonyban szoktak lenni.  Villanyoltás, és próbálj aludni.  Közben veszik az adást, és mindent rögzítenek. Ebben a pózban taknyod-nyálad lecsorog a torkodba, a nyelved belelóg a gégédbe. Reggel, mikor  felkeltettek,  mondják, hogy szerencse, hogy most nem ültem a volán mögött, mert annyira horkoltam, hogy  elgázoltam volna egy óvodás csoportot is.

De az orvostudomány amit felfedez, azt megpróbálja gyógyítani is. A természetgyógyászok  is megtalálják  a maguk gyógymódját.  A marketing meg beindul ezerrel.  Ma már több horkolásgátló  szer kering a net-en, mint fogyókúrás recept.

A legradikálisabb gyógymód a műtéti beavatkozás. Michael Douglast, a híres amerikai színészt nem műtötték, de egy lézeres  kezeléssel tünetmentes lett, mert állandóan elgázolta az egyirányú francia ágyban a feleségét, a szépséges  Katherina Zeta Jonest-t.

A természetgyógyászok az illatosított párnát ajánlják.  Életed társa mossa ki a párnacihádat orgonavirág szappannal, és  azt a párnát szorítsa az arcodra horkolás esetén éjszaka, amíg  már nem rugdalózol a lábaddal – hidd el, el fog múlni ez a bajod. Az orgonaillat nagyon egészséges.

Kapható még  horkolásgátló hálósapka. Ez egyszerűen felköti a beteg állát, hogy csak az orrán keresztül lélegezzen.  De ehhez kell előtte egy speciális  orrcsepp,  ami  lefolyik  az ember torkába, és így tud lélegzetet venni az orrsövény ferdüléses is… Amíg erre rájöttek, több  önkéntes  kísérleti alany meghalt.

De azóta tökéletesítették. Nekem egy Amerikából  importált implantátumot írtak fel az Alváslaborban.  Ez egy műanyag szájbetét, amit egy fogorvos igazít a fogsorodra, ez felnyomja az nyelvedet a szájpadlásodra és nem lóg bele a garatodba.  

Résnyi nyílás van a fogaim között, amelyen át lélegzetet vehetek, de van egy apró hibája. A fogak közük kiáramló levegő, a  foghiányok miatt mindenkinél más dallamot dúdol közben. Na nem olyan hangosan, mint egy horkolás, a feleségem fel sem ébred tőle. Nekem a  bal felső 4-6 és a  jobb alsó 3-5 zápfogam hiányzik.

Én Nagy Feró kultikus számát horkolom el minden éjszaka azóta. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.

A fenti írás elhangzott 2018. június 8-án, Nyíregyházán, a 89. Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! c. rendezvényén. A csoportképet Kazai Béla készítette.

Margittai H. Ágnes, M. Szlávik Tünde, Kulcsár Attila, Ésik Sándor, dr. Bihari Albertné főkönyvtáros, Borbély Balázs

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

A haját a füle mögé simította. Érezte, ahogy a tenyerét pengeként hasítják a hajszálak. Fájt a hólyagos bőr. Egész délután szénát vasvillázott az apjának. Nem volt pénz napi embernek, hát csinálnia kellett, pedig tudta, hogy este is mennie kell. Nem mondhatott nemet sehol. Az apja nem tudhatta meg, merre jár éjszaka, a férfi nem tudhatta meg, hogy megsérült. Mindkettő haragudna érte.

Zsanda most is késett, volt ideje gondolkodni. Tornacipős lábát a falnak vetve várt. Még csak 14 volt, de már régen tudta, mi a világ rendje. Alig volt nyolc, mikor az anyja elment. Ránézett és azt mondta, ha enni akar, kérjen az apjától vagy használja, ami a lába közt van. Mikor az apja hazaért, őt verte meg, és az anyja összes holmiját elégette az udvaron. Aztán jobb lett, bár dolgozni kellett, de az apja vigyázott rá, etette, ruházta, az iskolát is kijáratta vele. Na, azt utálta. Volt, aki öklendezett a szagától, pedig még virágot is tett a hajába. Egyszer szájon vágta az öklendezőt, de aztán jöttek mások, és a kényesek eltűntek. Ezek az újak onnan jöttek, ahonnan ő. Tanulni nem sokat sikerült, de az iskola véget ért, és az apja nem erőltette a szakmát. Segített neki, és várta otthon. Ez mindkettőnek jó volt.

Zsandát az apja utálta. Mindig köpött egyet, ha szóba hozta, pedig nem volt rossz ez a Zsanda. A felét sem értette, amit mond neki, csak azt tudta, hogy nagy autója van, jó szaga, és olyan helyre viszi, ahol neki jó. Zsanda autója befordult a sarkon. A lány ökölbe szorította hólyagos tenyerét, és mosolygott. Azt remélte, jól használja anyai örökségét, és Zsanda felesége lesz, mert megtartotta magát neki. Az apja meg majd megnyugszik… Az autót vezető férfi sportos volt, negyvenes. Nyájas mosollyal tette az ölébe a gyorséttermi menüt, persze ajándék játékkal. Zsanda sosem bántotta, most is csak beszélt, hogy mennek egy találkozóra, ahol fontos dolga van, és a lány ne mondjon semmit, csak ha ő kérdezi, de szerette volna, hogy ott legyen, mert neki ez fontos. A lányt szinte hipnotizálta a férfi hangja, a finom étel, a műanyag kutya, ami a menühöz járt. Mosolyogva nézte, ahogy a kis műanyag kalapja rezeg a fején, ha hozzáér. A táskájába tuszkolta.

Zsanda kézenfogva vezette át egy szálloda előterében. Egy szobában egy asztalhoz ültette, ahol már voltak vendégek. Férfiak mind. Zsanda kérésére köszönt, mosolygott, majd felállt, sétált, elmondta, hogy 14 éves múlt. Aztán koccintottak és ő is ihatott

– … Az áru érintetlen, megéri a milliót. Kezdődhet a licit, uraim! – hallotta Zsanda hangját, mielőtt elájult.

 A kép forrása: cruzine.com

Írta: Arany Piroska

Amikor a szomszédból kigördült a kapun a szekér, egy vékony gyermekhang utána kiáltott:

– Keresztapu, száz csók! – és az ember onnan a szekérről visszanézett, kezében az ostorral intett, és ez így volt minden reggel. Böske azután átjött, és többet volt nálunk, mint a keresztanyjáéknál. Mi, a két kislány, mindketten éppen abban a korban voltunk, amikor a serdülni kezdő gyermeknek a barátkozás lesz mindennél fontosabb. Egymás mellett laktunk, hát természetes volt, hogy reggelenként együtt megyünk iskolába, hazafelé vagy a délutáni órákra. Elválaszthatatlanok voltunk, még a tanárok is együtt emlegettek, mint az ikreket. Pedig csak annyira hasonlítottunk egymásra, mint a tűz meg a víz. Persze a tűz nem én, a tűz Böske volt. Ahogyan a gyermeknek természetesnek tűnik minden, ahová születik, a ház, az utca, elfogadja, nekem is olyan magától értetődő volt, hogy a szomszédban lakó kis osztálytársam olyan, amilyen. Nem elsős korunktól, hanem tízévesen ismertem meg. A keresztanyjáéktól járt velem a polgári iskolába. A Böske anyja meghalt tüdőbajban, az a semmirevaló apja ki tudja merre kószált, a gyermek a nagyszüleinél élt, ahonnan a családi tanácskozás után, a nagyszülei bánatára vagy megkönnyebbülésére elhozta, keresztanyja – anyjának nővére – a gyermektelen Ella. Úgy gondolták, felnevelik, mint a sajátjukat.  Csakhogy nem lehet könnyű a szülői feladatok ellátására elszánni magát annak, aki nem vágyik szívből egy gyermek után, hanem csak úgy, egyszeriben az ölébe pottyan. Ráadásul egy olyan növendék kisasszonyt vállalni, akit a nagyszülői végtelen szeretet és szabadság édességéből hoznak egy magányhoz szokott házaspárhoz. Ella és Károly amolyan jó negyvenesek, már úgy éltek, mint akiknek nem kell alkalmazkodni senkihez. Ahhoz szoktak, hogy akkor kelnek-fekszenek, akkor és azt esznek, mikor mire van kedvük. És most egy kis vadócra kellett odafigyelni, pontosan járatni iskolába, kötelességre nevelni, szoktatni, beszélgetni vele, és így tovább, szünet nélkül, ahogy kell. Igen, csakhogy a gyermek és a keresztanya nem tudott összemelegedni. Talán, ha igyekeztek volna megszeretni egymást. De egyrészt könnyebb lett volna összeszokniuk évekkel előbb, másrészt egyik sem tudta vagy nem is akarta feladni a bennük, mindkettőjükben már meglévő akaratos, dacos önfejűséget. Ki tudja, ez a gyermek is miért akart mindenkinél különb lenni. Ráadásul anélkül, hogy tenne is érte valamit, ami erőfeszítést igényel. Őt, valami ősi, magával hozott vagy hányt-vetett élete során felébredő bizonyítási kényszer hajtotta, amit később – a kudarcok nyomán – titokban érvényesített dacos ellenállás váltott fel, de azóta, ezt sem lehet már tudni. Engem mindenképpen elvarázsolt. Hogy nekem mi tetszett rajta és miért? Az a vad, zabolátlan szabadságvágya. Ahogyan emlékeimben él, kicsattanó egészségű, piros arcú, göndör barna hajú, feketeszemű, ruganyosan friss termetű, könnyen nevetős, nagyon szemrevaló szép kislány volt. Mellette én valósággal semminek, senkinek éreztem magamat. Azért is, hogy a táskacipeléstől fájt a hátam. Ő elvette tőlem az iskolából hazafelé, és a sajátjával együtt, könnyedén lendítve vitte hazáig. Nem aggódó szeretetből segített, dehogyis. Hanem hogy erejét bizonyítsa. Mondta is, na, te kis nyavalyás, látod, ezt csináld utánam! Én szégyenkezve elismertem őt, és ha megsértődtem a kegyetlenkedő megjegyzéseitől, a büszkélkedő hetyke magatartásától, magamat hibáztattam. Azt hittem, én vagyok túlságosan érzékeny, vagy mint ő mondta, te egy nyavalyás kényeskedő. Még azt is restelltem, hogy én, a jó tanuló, kitűnő érdemjegyeket kapok, míg ő vállvonogatva, nevetve, mintha csak jó vicc lenne, vitte haza a rossz jegyeit. Büszkélkedhettem volna, de strébernek éreztem magam, Böske szerint buta vagyok, mint a föld, csak azért tanulok a könyv mellett hátfájásig, hogy rajta győzzek, mintha őt akarnám megszégyeníteni. Jaj, milyen nehéz volt szó nélkül hagynom a házi feladatainak bődületes helyesírási hibáit. Nem mertem szólni, azt ne higgye, hogy nála okosabb akarok lenni. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna. Vártam, mikor tesz szemrehányást, amiért nem figyelmeztettem. Na, attól hiába féltem. Mintha minden rendben lenne, nem emlegette, hallgatott az elégtelen jegyeiről, ő maga sem akart róla tudomást venni. Sohase bánta meg, ha nem felelt meg a mások elvárásának. Mintha az egy remek tréfa, a bátorság jele lenne, hogy ne fogadjon szót, ne akarjon megfelelni, ne keresse a mások helyeslését, inkább ellenkezzen. Más legyen, rosszabb, mint amilyennek lenni kéne.

– Bosszantsuk őket! – nevetett rám játék közben, és mintha csak véletlenül tenné, szétrúgta a többiek homokvárát. Egyszerűen nem értettem, hogy a keresztanyja távollétében miért hoz ki a kamrából és bont ki egy üveg befőttet, belekóstol, fújj!, rám kacsint, és a tartalmát kiönti a malacok elé, az üveget a többi mögé rejti, hogy a hiányt ne lehessen észrevenni. Egyáltalán, mindent úgy tett, mint aki valamiért bosszantani akarja a keresztanyját. Pedig az nem volt hozzá goromba – lehet, hogy nem szerette –, de arra vigyázott, el ne árulja, hogy terhére van a gyermek, inkább kedveskedve, szinte gügyögve szólt.

– Ugye kedves, jók lesztek, nem zajongtok, míg lepihenek?

Ha szépen felöltözve, illatosan ment a városba, mindig megsimogatta:

– Osztán te csak jó legyél, míg nem jövök, az ételt megleled a konyhán. Vagy:

– A cipődet máris vesd le aranyos, kíméld meg, tudod, ilyen melegben jobb neked mezítláb. Az ilyen beszédre a háta mögött nyelvét kinyújtva szamárfület mutatott rá Böske. A keresztanyja megijedt, ha a gyermek köhögött? Éneklő lágy hangon, ismételgette:

– Ej, ej, gyermek, nem szabad betegnek lenni, te gyermek!

És láss csodát, a kis vadvirág orvosság nélkül, magától meggyógyult. Károly, Ella férje, a nagybácsi, elnéző, türelemmel bánt Böskével. Már, ha épp otthon volt. Ő még vasárnap is dolgozott a földeken. Soha nem szidta, viselkedését sem kifogásolta, inkább viccelődött Böskével:

– Na mi van, kisasszony, de fekete a szemed, nem mostad meg máma, igaz?

A gyermek tudta, hogy a keresztapja szereti. Amikor esténként Károly hazazörgött a szekerén, Böske messziről szaladt elé:

– Keresztapu, száz csók!

Én láttam azt a mezőről jött fáradt embert, amint lekászálódik a szekeréről, gyakorlatlan tétova öleléssel viszonozza a viharos szeretetrohamot. Pedig a gyermek az Ella rokona volt, és mégis. Böske, az iskolai kudarcokat – a kötelességmulasztásból adódó – sikertelenségét a maga módján vagányságként tüntette fel. Amúgy, amihez nem kellett különösebb szorgalom, nagyon is tudta magát mutogatni, különb voltát büszkén fitogtatni. Ha volt valamije, amiről feltételezte, hogy irigységet kelthet, azonnal úgy mutatta be, amiről én, a gyanútlan naiv, nem is gondoltam volna, hogy így lehet. Például, nekünk télen is friss almánk volt, amit a pincében tartósított anyánk, tavaszig. Nem volt érdekes, ha akartuk, ehettük. Ő kapott egyszer a keresztanyjától egy piros almát. Egyet. Azt hinnéd, megette? Nem, átjött azzal az egyetlen egy piros almával hozzánk, és még ott se harapott bele, hanem a kötényében ragyogóra fényesítette, csak a száránál emelte pörgette-forgatta, míg mindenki odanézett, mije is van neki. Adni belőle, megfelezni? Senkinek sem jutott eszébe, neki a legkevésbé. Majd átment a szembe lakó csóró suszterékhez, hogy ott is körberagyogtassa, irigyeltesse kincsét. Hát még a malomjátékban, amilyen megsemmisítő győzelmet aratott rajtam, ha ő percek alatt leszedte az én babszemeimet a csikicsukiban. Még én észbe se kaptam, ő már előrelátó ravaszsággal belelátott a babszemek csatasorába, és mint cseles hadvezér, letarolta az én katonáimat. És kacagott kicsit rekedtes hangján, győzedelmes örömmel kikacagott engem. Dehogyis is álltam volna ki még egyszer játszani vele, a biztos vereség tudatába. És,…. ahogy nőttünk, iskolából hazajövet fiúk jöttek mögöttünk, őt követték, füttyögettek utána. Ő rám nevetett, látod, tetszem nekik, és csak a haját, lobogó haját dobta hátra könnyed mozdulattal, mint akit egy fiú sem érdekel, míg engem, a kis fejletlen, soványkát, az irigység titkos „foga rágott” a fiúk után. Mit nem adtam volna érte, ha velem akarnak ismerkedni, igaz, én lettem volna legjobban megijedve, mit szóljak, miről beszélgessek velük. Előttem ismeretlen volt a serdülők közt szokásos, játékos, huncut, évődő, könnyed pajtásság. Böskének volt két bátyja, azok barátai, a tréfás, viccelődő, kedveskedő, szépeket mondó fiúk, férfiak jöttek hozzájuk, Böskének ismerősek voltak, természetes volt a velük való bolondozás. A mi családunkban fiúk nem születtek, viszont bővében voltunk lányoknak. Nekünk hát, mivel apánk örökké sóhajtozott – bár csak legalább egy fiam született volna –, így, a fiúk a csak a másoknak megadatott ritka kincset jelentették. A lányok-asszonyok között élve az a néhány férfi – nagyapám, nagybátyám, apám – nem számított olyan fiúnak, akiknek tetszeni szeretnénk, akik mellett nőnek érezhettük volna magunkat. Legfeljebb – de akkor is restelkedve – ha egy kis ösztönös, felcsillanó kacérság miatt szigorú feddést kaptunk, helytelen viselkedésünkért. A fiúk, mondta apám, a lányokat elcsábító gazemberek, ügyesen kihasználják az illetlen rosszféléket, és az olyanokat azután már senki sem veszi feleségül. Akkor még, ott falun, aki vénlány maradt, szégyellni való, eladhatatlan portékának számított. Böskét nem gátolták efféle intelmek, ha incselkedtek vele, ő nevethetett, ő hányaveti modorban feleselhetett, mint aki bővében van öntudatnak, mint akinek ez játékon kívül semmit sem jelent. Csodáltam, irigyeltem. Szabad volt, neki szabad volt élni. De nem sokáig. Fejcsóválva suttogtak a felnőttek, valami előlem rejtett titokról, amit sejtettem, de megkérdezni nem mertem, mi történt, mert egyszer csak, ripsz-ropsz, hazavitték a nagyszülők az unokájukat. Azóta sem tudok semmit, és akkortájt nem volt szokás hogy a gyermek beleüsse az orrát a felnőttek dolgába. Egy ideig nem is bántam, mert már untam, hogy mindig neki van igaza, ám olykor hiányoltam a jókedvét, a bátor huncutságát, és azt, igen azt is, hogy mindig tudta, mit akar. Nekem, mielőtt eldöntöttem volna, mit is szeretnék – új ruha, kirándulás, akármi –, latolgatnom kellett, helyes-e, nem lesz-e anyámnak, apámnak ellenvetése. De milyen is a gyermek, jobb híján, annak örültem, ha szófogadó voltam. Elvitték Böskét, és én nem kérdezősködtem utána, ha hazavitték a nagyszülei, hát akkor ott fog lakni náluk, abban a szomszéd faluban, és kész.

Már eltelt akkor talán három, négy hónap, nagy tél köszöntött ránk. Az utak mellett a havat reggelenként fellapátolták a járda mellé magasra, hogy már a derekunkig ért, a nádtetőkön félméteres jégcsapok csüngtek, a sűrű hóesésben olykor csak a csengős szánkók csilingelése hallatszott, és a verebek, a cinkék egészen megszelídülve csipegették az ablakpárkányra kitett magvakat, faggyúdarabot, amikor apám szokatlanul csendesen lépett be. Most is suttogva titkolóztak, de én most már hallgatóztam.

– A gyermeket ne vidd, ebben az időben, megfázik.

– De a nagyanyjáék azt üzenték, hogy még utolsó szavával is őt emlegette, vigyük el, azt kérték.

– Ugyan, hogy bírná ki a temetőben, végig a szertartás alatt.

– Oda nem visszük. Csak a háznál leszünk. Ne félj, szánnal megyünk, a nagy bundába ültetjük, a lába alá meleg téglát teszünk. Készíts jó forró teát. Estére itthon leszünk. A Károly jó lovai haza repítenek.

És így történt, hogy elvittek engem, az én szilaj kis barátnőm temetésére, a szomszéd faluba. A csengős szán gyorsan siklott a havon, az út mellett hátrafelé futottak a zúzmarás fák. Hárman mentünk. Elöl ült Károly és az apám, engem a szán öblébe ültettek, bebugyoláltak, csak az orrom látszott ki. Örültem az útnak, nem gondoltam rá, hova visznek. Ott ebéddel vártak, alig ettem, félni kezdtem az idegenek között. Nem engedték látnom Böskét, hogy úgy emlékezzek rá, ahogy ismertem. Nem sírtam. Miért nem sírtam? Nem hittem el, hogy nincs többé. Elképzelni se akartam. Böske? Ő győztes, nem olyan fajta, aki feladná. Hátraléptem megriadva, amikor a nagymama rám borult, nedvesre sírt zsebkendőjével törölgette szemét, a száját, úgy hüppögte, suttogta a fülembe:

– Te vagy az? Téged szólított mindig! Jaj, jaj, nekünk édes gyermekem, oda a kisjányunk, jaj, mikor hazahoztuk, még az ősszel, ez a gyermek azokkal a szomszéd rongy kölykökkel felmászott a szénára, a szénaboglya tetejére, versenyeztek, hogy ki mer leugrani. Ez a kis hóbortos, ez meg akarta mutatni, hogy ő a legbátrabb, még fiúknál is bátrabb, ez elsőnek leugrott. Jaj, ugrott, és beleesett a villa hegyébe, a négyágú vasvilla hegyébe esett. Sokáig azt hittük meggyógyul, de látod, csak meghótt. Elvitte az anyja az árvát, érte jött, elvitte magához. Bele kell nyugodni, bele kell nyugodni – törölgette a szemét.

Vágytam ki, a szabadba abból az ételszagú, fülledt, fullasztó melegből. Hazafelé fáztam a szánon. Nem volt gondosan odakészített meleg tégla a lábam alatt, sem forró tea. Komorrá vált, borongós, szeles az este, a sötétben nem láttam az út menti zúzmarás fákat. „Keresztapu, száz csók” – Károly keresztapa rekedt, sírós, hazáig tartó mormolásától, a hidegtől, a sötéttől, mitől reszkettem? Alig vártam, hogy hazaérjünk.

A kapu kopott rézkilincse még emlékezhet. Még nyikorogja, „keresztapu, száz csók”. És rozsdás sarokvasa rázörög, megroppan, ha néhanap kinyitja, ha kinyitná valaki.

Hargitai Bea illusztrációjával

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

Ma már többnyire csak régi regényekben vagy a nagymamák elbeszélésében olvashatunk, hallhatunk a régi szokásokról. Már az én fiatal koromban is sokat halványultak a május első éjszakájához kapcsolódó szokások. Édesanyámnak még cigányzenészek húzták az éjjelizenét, miközben édesapám hátrébb meghúzódott. Ettől én már jóval szerényebb szerenádot kaptam.

Még csak 14 éves voltam, de már közel egy éve egy szomszéd fiú kísérgetett. Melyik lány hiúságának nem esik jól, ha tudja, hogy tetszik valakinek? Így voltam ezzel én is. Bár még csak általános iskolába jártam, Ő egy harmadikos gimnazista volt, igazi nagyfiú. Közeledett a május, ami mindig az újjáéledés, a szerelem ideje volt. Eltervezte, hogy szerenádot fog nekem adni. Ehhez természetesen pénze nem volt, de volt benne találékonyság bőven. Édesapámmal megbeszélte a dolgot, és hozzáláttak a kivitelezéshez. 

Már lefekvéshez készülődtem, amikor felcsendült az ablakom alatt, a „Szeretnék május éjszakáján, letépni minden orgonát…” kezdetű nóta. Mindig is kedvenc virágom volt az orgona, most is az. Utána követte az „Akácos út, ha végig megyek rajtad én”, és a „Csak egy kislány van ezen a világon”, és sorban a többi régi szép fülbemászó dallam. Ma már azt hiszem, kevesen emlékszünk ezekre a nótákra, kevesen szeretik őket. 

Persze az első hangra kiugrottam az ágyból, és izgatottan leskelődtünk anyukámmal és a testvéreimmel kifelé. Azt, hogy örömmel vettem az éjjeli zenét, illett tudtára adni a fiúnak. Egy szál gyertyát gyújtottunk, és azzal jeleztünk, azzal mondtam köszönetet. Ahogy kilestem a függöny mögül, akkor láttam, hogy egy bicikli csomagtartóját alakította át úgy, hogy elférjen rajta a hatalmas lemezjátszójuk. Természetesen árammal működött, ezért volt szükség édesapám segítségére, aki a másik szoba ablakán vezette ki a hosszabbító zsinórt, hogy a lemezjátszó áramot kapjon. A számomra kedves lemezek elő voltak készítve, és lejátszotta őket. Úgy emlékszem, egész hosszú szerenád volt. Nem tudom, a szomszédság mennyire élvezte, de én nagyon, hiszen az ország legjobb cigányzenészei muzsikáltak nekem.

Manapság, mint minden régi, ez is elavult lett, sajnos a régi jó zenészeink is kifogyóban vannak. Abban azért bízom, hogy a romantika nem ment ki a divatból, a mai fiatalok is szeretnek egymásnak örömöt szerezni, sok idő tölteni egymással. Erre azt hiszem, nagy szükség van. A rohanós, tanulással, munkával teli hétköznapok közben meg kell állni egy kicsit, lazítani kell, örülni egymásnak, szép emlékeket gyűjteni.

Sok május telt 1957-től, éjjelizenét nem kaptam utána többször. Azért későbbi májusokról is vannak szép emlékeim, de azt az egyetlen, rendhagyó szerenádot nem felejtem el, amíg élek.

A kép forrása: magyarnota.com

Írta: Kulcsár Attila

Közeledett az egyetlen unokánk 12. születésnapja. Nagy gondban voltunk a nagyanyjával együtt, mivel tegyük emlékezetessé a napot. Tizenkét év, tizenkét névnap, ugyanennyi karácsony. Kifogytunk az ötletekből, mert elveink vannak. Az ajándék legyen személyes, és ne haladja meg anyagi kereteinket. Cipőt, ruhát vegyenek a szüleik. Okostelefon, laptop nekünk sincs, nem tudom megtanítani a használatukra. Legyen ez a szülő felelőssége – meg már van is neki. Úgy kell nekik! Könyvek kilőve, úgy sem olvassa el.

Megállapodtunk abban, hogy valamilyen élményt adunk ajándékba a Zotyának. Valami olyat, ami a nevezetes napon túl is folytatódik, és pedagógiai elemet is tartalmaz: vegyünk neki valamilyen háziállatot. Azon keresztül megtanulhatja a gondoskodást, a kötelező feladatok elvégzését, és kiragadja az okostelefon bűvköréből.

Ebben meg is egyeztünk a nagymamával. De ő azt javasolta, hogy kérdezzük meg azért a szülőket, hogy meddig mehetünk el. Ló, ugye szóba sem jöhet. Istállónak nincs helye a bérházban. Kecske, bárány – dettó.

Nyula már volt egy húsvétkor, de nem szerették takarítani a tojásait, két hét múlva visszavitték az eladónak. Bérházban kis cica tartható kulturáltan. Macskaalom, macskaeledel. De nem eléggé férfias, és én nem szeretném, hogy az unokám egy macskasimogató széplélek legyen. Egyébként is előbb ivartalanítani kell, mert ha egyszer kiszökik a gangra, egyből felcsinálja valamelyik szomszéd kandúr, és mit csinálnak a kölykeivel. A múltkor is egy ilyen probléma miatt dugult el a WC-lefolyó a másodikon.

– Igen, kutya lesz a legjobb. Egy német juhász. Én is mindig azt szerettem volna. A nejem kijózanított: a harmadik emeletre? Akkor inkább magyar vizsla – adtam fel neki a magas labdát.

– Te, hát az egy vadászeb. Akkora mozgásigénye van, hogy viheti a gyerek futtatni kilométereket az erdőbe. Ott meg összeszed egy kullancsot, és máris jön egy agyvelőgyulladás.

– Ne fesd az ördögöt a falra, az a célom, anyám, hogy ne a laptop előtt üljön az a gyerek. Mi reggeltől estig a grundon fociztunk. Ez meg az ajándékba kapott korcsolyát is kinőtte úgy, hogy nem tanult meg tisztességesen futni se vele.

Végül egy spánielben megegyeztünk, mert ilyen kutyája volt a nejemnek is kislánykorában. El is mentünk egy címre, ahol jó pedigréjű kölyökkutyák voltak eladók. Kinéztük a legszebbet, szénfekete volt, barna foltokkal – black and ten, tanította meg a színét a tenyésztő. Óvatosságból azért megkérdeztük a lányomat, hogy mit szólna egy ilyen aranyos csöppséghez.

– Jaj anyukám, ne toljatok ki velem! Egy fél év múlva már én viszem majd sétáltatni esőben, hóban, fagyban, nájlon kesztyűben szedhetem a kutyaszart az út mellől. Ide ne hozzatok kutyát!

Nem adtuk fel, a gyerek tanulja meg a másokról való gondoskodást, valamilyen élőlény kell neki, amelyet ő gondoz, etet, és eltereli a figyelmét a monitortól. Elmentünk egy állatkereskedésbe, és elvarázsoltak bennünket az aranyhörcsögök. Olyan aranyosak voltak, ahogy teletömték a pofazacskójukat kajával, és bujkáltak a ketrecük alagútjaiban. Venni is akartunk egy párat ketrecestől, volt hozzá mókuskerék is, azt is forgatták. De az eladó figyelmeztetett, hogy ezek magányosan élnek, párban nem tarthatók együtt, mert verekednek, és nagyon szaporák. Ezen elgondolkodva hazamentünk mondván, hogy alszunk rá még egyet. Akkor veszünk egy hím állatot magában – fontoltuk meg, amikor megakadt a szemem egy újsághirdetésen: „Aranyhörcsög fiókák ingyen elvihetők – hatosával is.” 

Felhívtuk az eladót, azt mondta, hogy bármikor vihetjük, mert az anyaállat – amit ő is ajándékba kapott – most fialt le. 20 kölyke van, és mind egészséges, de már 8-at felfalt, állítólag ilyenek, ha nem tudja őket felnevelni. – Amikor hazahoztam, ki a fene gondolta, hogy már fel van csinálva – mondta az asszony dühösen a telefonba.

Amikor visszamentünk az állatkereskedésbe, megkérdeztük, hogy melyik kis hörcsög a hím. Mondta az úr, hogy még nem vizsgálta. Na, erre elkezdtük tanulmányozni az akváriumokat. Gyönyörű aranyhalai voltak. Ez az igazi ajándék, gondoltuk, veszünk néhányat. Jól fognak mutatni az ellenfényben a hínárok között.

A kereskedő azonban figyelmeztetett, hogy azoknak milyen sok vízigénye lesz. 30 cm-es vízben csak egyet szabad tartani, azt is takarítani, cserélni kell. És hogy vigyázni kell az etetéssel, mert ezek nagyra nőnek.

Nem tudtunk dönteni. Még egyszer konzultáltunk a szomszéd városban lakó lányomékkal, hogy mit szólnak hozzá, de nem kaptunk segítséget. Sőt, tovább szűkült a kör: papagájt se. A szomszédban van egy kalitkára való. Hangosak, kiverik a magokat a szárnyukkal. Ha röptetik a lakásban, nehéz őket visszaterelni. Meg van a felettük levő erkély sarkában egy fecskefészek, az is mennyi piszkot csinál, állandóan takarítani kell alatta…

Ekkor döntöttünk. Visszamentünk a boltba, és vásároltunk egy egzotikus  különlegességet: indiai botsáskát.

Még kölyök volt, de már akkora, mint a tenyerem. Vettünk hozzá egy viváriumot. Ez egy üvegdoboz, felül dróthálóval, hogy ki ne másszon. Az ágak között szinte észrevehetetlen benne. Nappal mozdulatlan. Hosszú lábai vannak, csápja, tora, potroha mindenütt ízelt és rejtőzködő. Egy mukkanása nincs, alig piszkol. Nem kell sétáltatni. Eléggé férfias jelenség, egyenes jellem, szép nagy szemei vannak, tele melegséggel. És ami fontos, nincs szárnya. Falevelekkel táplálkozik, szeder a kedvence, de a borostyánt is szereti – az meg mindenütt megtalálható. Nálunk, a ház falán is. Ha harmatos a levél, akkor az a vízigényét is biztosítja. A nőstény szűznemzéssel szaporodik. Szapora ugyan, de petéinek több hónap kell, amíg kifejlődnek – nyugtatott meg az eladó.

Eljött a nagy ünnep, az unokánk születésnapja. Elutaztunk hozzájuk, vittük az üvegben az ízeltlábút. Nagy volt a meglepetés, és a szokatlan ajándék miatt az öröm is. Előadtuk, a pedagógiai szöveget, hogy erről ám gondoskodni kell, hetente enni adni, és egy kis innivalót a leveleken. A szülőknek is tetszett.

De aztán azt is megemlítettük, hogy ezt azért nem hagyjuk itt. Nálunk, a nappaliban lesz a helye. Mindig jönni kell gondját viselni, etetgetni, megnézni mi van vele. Mi csak a fűtést biztosítjuk a lakásban, mert ez a kis rovar sok melegségre vágyik.

Írta: Borbély Balázs

A nyári konyha bútordarabja volt mindig is, ameddig én vissza tudok emlékezni. Egy sárga-fehér konyhaszekrény, amely száműzetését tölti a nyári konyhában. Van benne valami különleges. Látszik rajta még így elárvultan is, a mindennapi használatban levő edények, konyhai eszközök, fűszerek és a mindennapok súlya alatt, hogy nem közönséges konyhaszekrényről van szó. Pedig már rég parkolópályára került, elvesztette igazi funkcióját. Még mindig őrzi régi kincseit, a huszti vásárból származó húsdarálót, réz derelyemetszőt, „amerikás” tálakat, sótartót, „centes” poharat, hortobágyi tálcát, de ezek a szekrénylakók már elég régóta húzódó téli álmukat alusszák, nincsenek használatban.

Ugyanígy a szekrény sem. Csak állt-állt naphosszat a régi elárvult konyha sarkában, állt éjszaka is becsülettel, rendületlenül. Hallgatta a csendet, hallgatta a neszeket, a szú percegését, az egerek surranását, a szomszéd háztetőn napnyugtakor rendre megszólaló bagoly kuvikolását, a hajnalt köszöntő kakasok kukorékolását, a baromfiudvar bábeli zenebonáját. És csak állt gyűjtve a hang kollázs terjedelmes anyagát. Visszaemlékezett a régi szép időkre.

A konyhaszekrény fénykorában szobabútor volt, és „csak” valamikor a háború után alakították konyhabútorrá. Eredeti jellegét, valamikori pompáját elveszítette, de a benne rejlő titkokat hűen megőrizte.  Emlékezett a régi idők más zajaira, a tehenek kérődzésére a közeli ólban, hajnalban a frissen fejt tej sercegésére a sajtárokban, az egykor itt állomásozó óriási bika, a „falu bikája” bömbölésére, szuszogására. Az Ecceri fiú édesanyjának aggódó tekintetére, amikor a fiú kivezette az óriást az istállóból. A régi, igazi, nagy, csikorgó telekre, a nyarak forróságaira, a hirtelen feltámadt nyári viharokra, utána a frissítő eső illatára.

Aztán amikor tartozékává vált egy rádió is a konyhának, érdeklődve hallgatta a híreket. Háborúk, békék, propaganda, vízállás, időjárás, nótaszó. Megölték Lumumbát, zengte a rádió 1960 őszén. Lumumba a Kongói Demokratikus Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke volt, akit aztán lemondattak, bebörtönöztek és kivégeztek az egykori gyarmatosító belgák ármánykodása nyomán. Ez a hír akkoriban sokakat foglalkoztatott. Többek között a Szamosmenti Állami Tangazdaság dolgozóit is. Mondta is az egyik atyafi a kollegájának:

– Meghalt Lumumba.

– Nem ösmertem – érkezett az egykedvű válasz.

A szekrény ezt a történetet is hallotta már aznap, amikor megtörtént, mert az Ecceri fiú nevetve mesélte el a vacsoránál.

Tanúja volt a szekrény annak is, amikor jeles napokon jöttek a rokonok, jó szomszédok, barátok köszönteni, névnapot, születésnapot, újévet, karácsonyt, húsvétot. A kántálókat is hallotta szenteste. A cigánybanda muzsikájára maga is táncra perdült volna, ha nem fából készültek volna a lábai. A disznótorokon mindig nagyokat nyelt, a hurkát és kolbászt mindig a szeme előtt töltötték meg, szívesen megízlelte volna, ha teheti. No de hogy nézett volna ki, ha a szekrény kezdi el a töltelék kóstolgatását! Fűszerezés közben mondta volna, hogy hmm…, még egy kis paprikát, sót elbír. Hmm…, így már tökéletes. Pedig ó, de értette! Aztán meg a hosszú téli estéken az almahámozások duruzsolása, az összegyűlő rokonság, szomszédság jó hangulatú kalákái, a sparheltben pattogó tűz vidám ropogása. A szeme előtt több generáció nőtt fel, ő meg egyre csak bölcsebb és tapasztaltabb lett, őrizte a maga titkait.

Azt tudtam és láttam, hogy az egykor nagyapámék szobájában álló másik ruhásszekrény belső oldalára kerültek fel anno feliratok, amelyek jelentős események időpontjait rögzítették. Születési dátumok, tartozások, kifizetett adók, az új ház fundámentuma elkészítésének dátuma és még oly sok minden. Ezek a bútorok olyanok, mint egy kalendárium vagy családi krónika, ami tele van nyílt és titkos üzenetekkel.

Aztán ahogy kezdetét vette a konyhaszekrény takarítása is, titkok tárultak fel előttem. Egykori köldökzsinórom másik végének tulajdonosa hívta fel a figyelmemet a szekrény polcain levő feliratokra. Ezekről eddig nem tudtam, édesanyám viszont olyan természetességgel beszélt a polcokon lévő feliratokról, mintha azok annyira ismertek lennének, mint az egyszeregy.

Lekerült a polcokról a védőpapír és valóban ott álltak szemeim előtt a tintaceruzával felrótt feliratok. Ki jegyezhette fel például Pinczés Lajos és Torma Amália házasságkötésének dátumát, a Pinczés gyermekek születési dátumait és nem utolsósorban annak a fontos ténynek a rögzítését, miszerint a „kútyaadó az 1930. évre ki van…”

87 év távlatából is hirdeti a tényt, hogy az adó befizetve, a sintérnek itt semmi keresnivalója nincsen, mert nem itt van a kutya elásva!

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

Volt Kajántó határában egy sással benőtt, 1,5-2 méter mély tavacska. Azt mesélték, él a fenekén egy százéves öregasszony, a szeme zöld, haja hosszú. Ezzel a hínáros, az egész tavat átfogó hajával szokta magához húzni a szófogadatlan gyerekeket, ha azok beljebb, a tó közepe felé merészkedtek. Én persze nem tartottam magam ilyen gyereknek, és szinte naponta kijártam a tóra csónakázni, fürödni mindaddig, amíg rám nem tapadt egy-két pióca. Attól kezdve még a tó közelébe sem mentem, bármennyire is csábítottak a társaim. A ludak, bivalyok bezzeg nem féltek, irigykedtem is reájuk. Bivalyok. Hú de féltem tőlük is. Ha ezek a szarvukra kapnak, kispajtás!

– Dehogy kapnak, gyere, barátkozz meg velük! – nevetett ki apám, azzal hopp, máris ott lovagoltam a legfélelmetesebb, legfeketébb bivalyon.

– Édesanyám! – hívtam segítségül anyámat.

– Pszt, ne kiabálj! Inkább vakard meg a hátát, azt nagyon szereti.

– Mi van már megint? – bukkant elő anyám, meglátott a bivalyon, és csak hápogott. – Já… János, a gyerek! Jaj, kapd le, gyorsan, mert lepottyan!

– Ne légy már olyan kishitű! Isten vigyázz rá, azonkívül hadd szokjon egy kicsit a melegebb helyzetekhez is. Az életben nem lehet mindig csak futni, futni. Szükség van bátorságra, erőre, no meg tapasztalatra is ahhoz, hogy, ne rezzenjünk össze minden zörejre. Na, mi lesz, simogasd már meg azt az állatot!

Félve engedelmeskedtem, és óvatosan megsimogattam a bivaly széles, forró hátát. Az állat békésen tűrte, és semmi jelét nem adta, mintha le szeretne rázni magáról. Nagyszerű! Nem is igen értem, miért féltem én eddig ezektől. Maradtak a libák, merthogy azoktól is tartottam ám. Mitől nem tartottam én akkor, istenem! Féltem a boszorkányoktól, a kígyóktól, patkányoktól, nem mertem kimenni este az utcára… Egyszer mégis szembeszálltam egy sziszegő gúnárral, befogtam a csőrét, és láss csodát, már tőlük sem féltem többé.

Nemsokára olyan Tarzan-félének éreztem magamat. A falu volt a birodalmam, és az állatok a barátaim. Sosem jártam egyedül, mindig elkísért valamelyik kutya, macska, elsősorban Szivar, édesapám kutyája. Hatalmas kutya volt vicsorgó nagy fogakkal, egyébként olyan kezes, mint a bárány, így kedvére nyargalhatott velem is meg egyedül is, bárhol a faluban. A tiszteletes szíve bütyke – mondták az emberek, és senki sem bántotta. Együtt hancúroztunk odakinn a réten vagy akár otthon, a széles rekamién is. Egyedül a templomból tiltottuk ki őkelmét. Pedig oda csakugyan bárki beléphetett, látogatták is sokan, főleg ünnepnapokon. Itt prédikált naponta az apám, lelkipásztor lévén, de hogy miről, arra sajnos már nem emlékszem. Elfelejtettem, vele a templomot is, csak a hangulatát őrzöm, és a karácsonyfák képét szívem valamelyik rejtett zugában. Hű, hogy csillogtak-villogtak azok a fenyők tele dióval, dísszel, szaloncukorral, alattuk ajándék, felettük angyalok. Igen, angyalok, szinte láttam őket, amint suhogva röpködnek a karácsonyfánk körül.

Egy nyáron szörnyű vihar támadt, utána napokig ömlött az eső. A sáncok megduzzadtak és kiöntöttek, a víz elárasztotta a kerteket, udvarokat, aztán tovább emelkedett.

– Imádkozzunk az Úrhoz, hogy állítsa el az esőt! – biztatta híveit az apám. – Szálljunk magunkba, és bánjuk meg a bűneinket! Emellett segítsünk is, testvéreim, mert Isten is akkor segít leginkább, ha mi, emberek is segítünk magunkon.

Ezzel kirohant a templomból, ki a töltésre, hogy megvédje faluját egy újabb vízözöntől.

Mihelyt kiszépült az idő, és rendbe jöttek a dolgok, siettem kocsikázni egyet. Igaz, nem volt nekem se kocsim, se lovam, viszont mire való a domb, szekérnek meg ott a babakocsi. Pár éve még ebben tologatott anyám, színe kifakult, egy kereke hiányzott, de a többi még úgy-ahogy működött.

– Szivar! – füttyentettem a kutyának. – Ezentúl te leszel a paripám.

Befogtam a kocsiba, és elvágtattunk. Az utca végén borzas asszony figyelt minket. Bolond Irén! – torpantam meg előtte riadtan. Akkoriban minden faluban akadt ilyen Bolond Irén. A nép etette, ruházta őket, és jókat derült rajtuk. Én inkább féltem, és lám, nemhiába. Amint észrevett, különös arccal kapott ölbe, elkezdett ringatni, majd visszagyömöszölt a babakocsiba. Mint a szélvész vágtattam ki a kezei közül, utánam Szivar boldog csaholással. Amikor hátranéztem, Irén csípőre tett kézzel táncolt, és énekelt valamit.

Azóta sajnos egy egész élet vágtatott tova, ám Kajántó képe ma is fel-feldereng bennem. És akkor... Akkor újra gyermek vagyok, versenyt futok Szivarral, és pislogva nézem, hogyan ille­geti magát a kajántói Bolond Irén.

Az első szerelem a felhők fölé dob.
Különjárattal repít el a világ minden tájára.
Ugyanakkor tönkre is tehet.
Hogyan éltem túl az első szerelem mindent felperzselő következményét?
Van rá gyógyír?

Írta: Kovács Kinga

Villámcsapás egy nyári délutánon, miután elvonult az eső. Pontosan így érkezett az életembe, és valahogyan így is távozott. Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a hasonló természetű emberek pedig taszítják. Talán a fizikában így van, de a mi esetünkben atombombát lehetett volna robbantani a pólusváltozásokkal. Nem voltunk egyformák, de talán nem is különböztünk egymástól annyira. Szerettük egymást? Egy biztos, én szerettem őt.

Sosem felejtem el, ahogyan azt a napot sem, amikor először találkoztunk. Amolyan szerelem volt első látásra, tűzijáték egy kihalt lélekben. Játszottunk egymással, akár a gyerekek, de végül belevágtunk ebbe a kalandba. Közösen, együtt, mindent egy lapra feltéve. Végül egyedül maradtam ebben a kalandban, emlékekkel és megannyi könnycseppel az arcomon. Mellette éltem csak igazán, de még ő sem látta igazi valómat. Olyan volt, mintha hosszú idő után újra kaptam volna levegőt. Mintha egy levegővel kellett volna átúsznom a medence túloldalára. Ahol ő várt rám, hogy végre kiemeljen a mélyből. Vele megállt az idő, képes voltam súlytalanul lebegni. A lelkem szabad volt, többé már nem aggódtam a jövő miatt. Vele képzeltem el a boldog pillanatokat, a felhőtlen boldogság érzését. A mindennapjaim szerves része volt, szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya. Minden egyes nap szerettem, féltettem, és tiszta szívből aggódtam érte, ha nem tudtam elérni.

Az együtt töltött időben tanultam tőle, sőt együtt tanultuk meg, hogyan működik egy egészséges párkapcsolat. Közösen készítettük el a bizalom, és a szerelem építőkockáit, majd ebből építkeztünk.  Napról napra, hónapról hónapra, míg el nem fogyott az utolsó tégla is. Naivan bíztam abban, hogy minden pótolható, de hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi sem tart örökké. A nevetésével, a törődésével, a pillantásával, mely gyakran elnémított, megbabonázott, többé már nem tüntetett ki. A ledönthetetlen fal, amely távol tartotta az ártó lelkeket, omladozni kezdett körülöttünk. Egyre jobban eltávolodott tőlem. Szenvedtem ettől. Olyan volt, mintha egy olajjal szennyezett tengerben kapálóztam volna azért, hogy a felszínen maradjak. Hiába lebegett a szemem előtt a megmenekülés reménycsillaga tudtam, hogy utána már semmi sem lesz ugyanolyan. Az olaj égetett. Mély sebeket hagyott rajtam, amely talán már sosem fog begyógyulni. A lelkem hétről hétre kínlódott, belülről mardosott a tehetetlenség. Bármit megtettem volna, hogy megmentsem őt, magamat, minket. Tehetetlenül néztem végig, hogyan omlik össze mindaz, amit együtt építgettünk. Néhány kép fel-felvillant, az illata átjárta elmémet, a sírás fojtogatott. Kinyitottam a szememet, és őt láttam. Többé már nem akarta, hogy közünk legyen egymáshoz. Elengedte a kezemet, én pedig lezuhantam. Egyedül ültem a sötétben. A bennem égő zabolátlan tűz egyik pillanatról a másikra éppen még pislákoló lánggá alakult át.

Egy vakító fehér fénysugár zavar meg lelkem darabjai összerakásának pillanatában. Nem illenek össze, lehetetlen ezt a puzzle-t kirakni. Valaki leül mellém, és két darabkához nyúl, majd összeilleszti őket. Tökéletesen passzolnak. Nem látom az arcát, túlságosan elvakít a fény. Megsimogatja az arcomat, és ebben a pillanatban ismerős érzések, illatok hada lep el. Ismerem ezt az érzést, ismerem ezt a felemelő, felszabadító érzést. Újra lélegzem. A darabkák a helyükre kerülnek, én pedig újra lábra tudok állni. Ujjaink összefonódnak, és tudom, érzem, hogy megmenekültem. Átértem a fekete vizű tenger túloldalára, és újból melegség járja át a testem. Nem tudhatom, hogy ezúttal meddig tart ez az állapot, de biztosra vélem, hogy ezért az érzésért, mint őseim, meghalni is képes lennék. Szeretni és szeretve lenni. Az első szerelem tarthat örökké vagy csupán pár napig is. De meg is ismétlődhet újból és újból, megmentve minket önmagunktól. Semmi sem fogható az első rózsaszín ködhöz, viszont minden egyes köd valami mást tartogat számunkra. Fejlődünk, tanulunk, és tiszta szívből szeretünk. Izgatottan várjuk az újabb villámcsapást.

Írta: Réti János

Hiányzik az öregember a kert végéből. Béla bácsi. Ott lakott az udvarunkkal kerítésnyire határos kis házban a sógorával. Ha kinéztünk az ablakon, gyakran láthattuk, hogy gondosan ápolt szőlőtőkéi közül világít tükörkopasz feje. Kijött a házból, visszament, ruhát teregetett vagy a kertben piszmogott. Úgy mondják ezt, hogy állandóan tett-vett a ház körül. Nyáron ott napozott a háza sarkánál egy nyugágyban ülve, amikor szerét ejthette. Köszönő- és jószomszédi beszélőviszonyban voltunk, ami néhány megállónyi együtt utazások alkalmával a hogytetsziklenni, köszönömjól, ésmaguk, miis szintjénél mélyebbre nem hatolt, legfeljebb még az időjárásra és napi bosszúságokra terjedt ki. De Béla bácsi benne volt a képben! És most hiányzik belőle.

Alig fordult januárra a naptár, amikor hírét vettük, hogy meghalt. Csak így egyszerűen, ahogy buszmegállóban hall valamit az ember, kivált, ha nem is neki mondják közvetlenül. Még hogy Béla bácsi? Hiszen makkegészségesnek látszott!...Utána még egy-két napig nahátoztunk, meg mitörténhetetteztünk a házbeliekkel, majd napirendre tértünk az eset felett, hiszen az öreg kiegyensúlyozott, látszólag konfliktusoktól és ellentmondásoktól mentes ember volt, amolyan született agglegény, mit is beszéltünk volna róla. Botrányhős, családgyötrő, adóssághagyó alkoholistákról is legfeljebb három napig hallható ez meg az, tovább semmiképp. Már ismeretlen ember ébresztgette a kertet a kerítésen túl, amikor megtudtuk, hogy Béla bácsi gyógyszert vett be. Méghozzá karácsony szentestéjén.

Első döbbenetünket fülsiketítő hallgatás követte. Miért? Magányosnak érezte magát? Hiszen mindig is egyedül élt. De ha mégis, hát bárki a házból meghívta volna egy tányér halászlére, egy pohárka borra a gyertyagyújtás idején. Vagy szenvedést ígérő betegség küldte el neki első üzenetei egyikét? Netán titkolt érzelmek miatt bekövetkezett csalódás korbácsolta a halálba? Soha nem fogjuk megtudni. De hát ez így nem járja! Micsoda dolog, hogy utólag sem derül ki róla semmi?

Hiányzik az öreg a kert végéből. Mert vele, az ő látványával szokott kezdődni a tavasz. Mert része volt a mindennap látott képnek. Emlegetjük is a házbeliekkel, elég sűrűn. Miközben régen elhalt szeretteink, barátaink olykor évszámra sem jutnak eszünkbe. Némelyikről azt sem tudjuk, hol kellene keresni a sírját.

Írta: Dinók Zoltán

Kora délután volt, borongós téli nap. Zoli a fiatal író, most nem írt, hanem a tudását gyarapította – olvasott. Arra gondolt, régen vett már új könyvet kedvenc antikváriumában.

Ezért fogta magát, s azt mondta Adélnak, az anyjának:

– Szétnézek a könyvesboltban!

– Jó, de ne maradj sokáig!

– Valószínűleg veszek egy könyvet!

Adél felelet nélkül bólogatott, s fejének biccentésével elköszönt, majd ment mosni. Zoli meg ahogy kiért a Március 15. utca végére, megpillantotta a boltot. Bekopogtatott, majd benyitott.

– Jó napot Sanyi bácsi!

– Szia Zoli!

– Valami új olvasnivalót szeretnék!

– Válogass csak, nézz szét, ahogy szoktál!

– Oké!

Majd Zoli nézte a falnak nekitámaszkodott könyvespolcokat, és sok érdekeset talált. Közben Sanyi bácsi megkérdezte:

– Mit írsz most?

– Sokfélét!

– De mégis… Ami a legjobb…

– Novellákat. Sok a befejezetlen. Nem győzöm agyam gondolatait leírni!

– Csak abból jó novella is szülessen! – mondta a könyvkereskedő.

Közben Zoli levett a polcról egy könyvet, s olvasgatni kezdte. Sanyi bácsi hátradőlt a széken, szemeit megdörzsölte, s megkérdezte:

– Nem is hoztál nekem valami olvasnivalót?

– Most nem, de ne haragudjon Sanyi bácsi!

– Kíváncsi vagyok az újabb elbeszélésedre!

Zoli mosolygott.

– Azt elhiszem! – mondta.

Az öregedő férfi éppen egy nőkről szóló könyvet forgatott.

– Ez izgalmas! – mondta a könyvet olvasva Zoli

– Mit olvasol? – kérdezte Sanyi bá, mert a székből nem látta.

– Gorkij életrajzát – mondta Zoli

– Hiszen az már megvan neked! Tőlem vásároltad!

– Igen, de ez olyan jó, hogy többször elolvasom.

Sanyi bácsi nevetett. Majd Zoli egy másik könyvet vett a kezébe a polcról. Egy ismeretlen író novelláskötete volt. Zoli egyből meg akarta venni.

– Ez mennyi lesz? – kérdezte az író

– Az háromszáz forint.

– Megveszem – felelte Zoli

S a boltos becsomagolta neki.

– Ha erre jársz, hozd magaddal a legújabb folyóiratodat! – kérte Sanyi

– Oké.

Majd egy pillanatra elgondolkodott, miközben a könyvet s a visszajárót átvette.

– Mi jutott eszedbe? – kérdezte Sanyi

– Goethe nem kapható?

– Most nem. De várj csak… Holnap érkezik a Faust.

Zoli elgondolkodott.

– Ez nem igaz! – mondta az író

– Mi nem igaz? – kérdezte Sanyi

– Épp olyan magas gondolataim voltak ma, hogy valósággal – persze naiv és hiú módon – arra gondoltam, hogy drámát írok, ami a Faust tartalmához hasonlítható.

– Akkor gyere, holnap vedd meg ezt!

– Jó, s hozom a lapot.

– Viszlát! – mondta Sanyi

– Holnap találkozunk! – búcsúzott Zoli, s kisétált a boltból.

Hazaérkezve neki is látott új művének, a drámának az írásához. Csak lassan írta, könnyedén. Este előkészítette a folyóiratot, amelyet Sanyi bácsinak tervezett megmutatni. Egy színvonalas elbeszélés volt abban. Másnap már kora reggel készült a boltba. Mikor Zoli megérkezett a folyóirattal, Sanyi bácsi mosolygósan várta az asztalán a Goethe kötetekkel.

– Na, meghoztad a lapot?

– Persze. Látom a Goethe is megérkezett.

– Igen. Válogathatsz közülük.

Zoli kezébe vette a könyveket, s olvasgatni kezdte, de még előtte Sanyi bácsi kezébe adta a lapot. Az is bújni kezdte azt.

– Ez tetszik! – mondta a boltos. – Páratlan fantáziád van.

– Ezek a Természettudományos írások is tetszenek nekem. Azt hiszem, ezt veszem meg, nem a Faustot, hiszen azt betéve tudom.

– Te tudod!

S mikor becsomagolta a Goethe könyvet, a folyóiratot is vissza akarta adni, de Zoli azt mondta:

– Magánál maradhat!

– Meddig? – kérdezte Sanyi bácsi

– Én tőlem sokáig!

Sanyi bácsi nevetett. Hiszen tudta, hogy a saját szerzeményeit mindig nagy becsben tartja.

– Holnap gyere érte! – mondta mosolyogva. – Én már elolvastam.

– Oké, hiszen itt a közeli papírboltba is mennem kell.

– Na viszlát, és jó alkotást!

– Köszönöm. A Goethés könyvről meg majd véleményt mondok.

Sanyi bácsi válasz helyett bólogatott. Elbúcsúztak. De Zoli nem másnap, hanem csak két hét múlva ment a lapjáért, mert hisz nagyratörő álmai voltak. Ha az átlagember nem olvas – legalább az irodalom után érdeklődők hadd olvassák az ő lapját… – gondolta.

Írta: Kulcsár Attila

Amikor kitört a nagy gyalogos sztrájk, néhány óra alatt megbénult a város. Mindenkit felkészületlenül ért, még a rendőrséget is, mert nem volt bejelentve. Tipikusan vadsztrájknak indult, és persze a legrosszabbkor, a munkaidő végén. A mentőautók nem jutottak el a kórházba, a dolgozók kocsijukkal nem tudtak hazamenni, a buszok a megállókban vesztegeltek. Pedig egyik-másik megpróbált felhajtani a járdára, hogy kikerülje a sétafikálókat, de ott is eléjük állt néhány kutyasétáltató.  Otthagytak Mercedeseket is az úttesten, és dühöngve hazasétáltak az úrvezetők.

Ugyanis a gyalogosok kivonultak az utcára, néhányan székeikkel, és leültek a zebrákon.  Egyesek sátrakat vertek fel a körforgalom minden kijáratánál – mobilon szervezhették meg az egészet.

Az autósok szentségeltek, próbálták mellékutakon kikerülni a forgalmi dugókat. Itt ugyan nincsenek zebrák felfestve, de a gyalogosok mindenre gondoltak. Totyogó nyugdíjasokat küldtek oda, akik amúgy is elkerülik a kijelölt gyalogátkelőket. Kisgyerekeket béreltek fel Túró Rudikkal, hogy ott ugróiskolázzanak, meg kamaszokat, hogy átlósan kiskapuzzanak a csomópontokban.

Kérdezgették a sztrájkolókat, hogy mit akarnak, mondják el követeléseiket, de senki nem tudott többet, csak hogy a KRESZ miatt, nekik csak annyit mondtak, hogy ez flashmob, vagyis villámcsődület, és hogy hova menjenek.

De aztán bekísértek néhányat a kapitányságra, vallatásra került sor – futópadon –, és akkor előkerült végre a sztrájkbizottság vezetője is, és hozta a petíciójukat. Hosszan sorolták benne a gyalogosok sérelmeit, amelyek a rendőri túlkapásokról szóltak. Amióta ugyanis kiterjesztették a KRESZ-t a gyalogosokra is, büntetés büntetést követ. A térfigyelő kamerák mindent kiszúrnak, mert az új törvény szerint mindenkinek ki kell tűzni a személyi számát a sapkákra, kalapokra, fejkendőre, homlokra. A gyaloglást nem kötötték ugyan vizsgához, de a régi beidegződések nehezen felejthetők el.

Aki indokolatlanul lassú haladással akadályozza a forgalmat, megbírságolják.  Andalgás, séta azóta nem megengedett. Hetven év felett elveszik a jogosítványát annak, aki húzza a lábát. Akinek nincs rendesen bekötve a cipője – mivel balesetveszélyes –, tízezer forint. Aki menet közben mobilozik, pláne zebrán, annak is fizetni kell, mint az autósoknak. Hátra tett kézzel gyalogolni tilos. Póráz nélkül kutyát sétáltatni – megengedhetetlen. Karonfogva, kézen fogva gyalogolni vétség, mert a két ember már kilóg a forgalmi sávból, és koccanások lehetnek belőle, személyiségi jogokat sértő anyázások.  Kapubehajtóban csókolózni szintén bírságot von maga után, mint ahogy az indexelés nélküli irányváltoztatás is. Futkosás járdán: gyorshajtásnak minősül. Ácsorogni járdán: szabálytalan parkolás. Volt, akit ittasan gyalogláson értek, azonnal elvették a jogosítványát. Innentől már csak gépkocsival közlekedhet.

Megkezdődtek a tárgyalások a rendőrség és a tüntetők között, a gépkocsivezetők nem értették, hogy mi közük nekik az egészhez. Miért őket lehetetlenítik el, amikor a gyalogosoknak alapvetően a rendőrséggel van bajuk.

A rend szigorú őrei persze nem engedtek, mert ez sértené az egyenlő elbírálás elvét, ezt az uniós jogszabályt.  Ebben a patthelyzetben a kormány sietett a szemben álló felek segítségére: 20 %-kal csökkentette a lábbelik ÁFÁ- ját.  A cipők sokkal olcsóbbak lettek a magyar családok részére, miközben benzin ára folyton emelkedik. Egyre jobban megéri gyalogolni –ezt üdvözölte az Orvosi Kamara és a Turista Szövetség is.

Azt a fránya KRESZ-t meg, ha az autósok megtanulták betartani, a gyalogosoknak is menni fog az.

Bocsánat, hogy ilyen nagy feneket kerítettem ennek a reklámnak, de gyalogoljanak többet, higgyék el, egészséges.

 Illusztráció: Pólik Zalán 

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.

– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista –, a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!

Egy pillanatra torkára forrt a szó, pedig az öreg meg se mukkant, éppen csak hogy felült, s a hírlapíró szemébe nézett.

– Az istenit! – rúgott a tollnok egy törött zsámolyba, térült-fordult, s egy szatyor élelemmel csörtetett vissza.

A házigazda békésen ült a tolószékben, ágya megvetve, a kályha begyújtva. Éppen a Bibliát olvasta, amikor a fiatalember ismét rányitott. Elkattintotta fényképezőgépét, majd szótlanul pakolni kezdett, felvágottat, sajtot és tojásokat rakosgatott az asztalra.

– Isten fizesse meg – rebegte az öreg. – Maga igazán rendes, csak az a baj, hogy...

– Persze, persze – vágott szavába a riporter –, a radikális megoldás még hátravan, de bízzék bennem, hiszen szolidaritás is van ám, kollektív felelősség. Apropó, iszik, már úgy értem...

– Soha, legfeljebb, ha a fiam hoz valami cseresznyét.

– Mennyi a nyugdíja?

– Ötezer.

– Lehetetlen, hiszen maga rokkant. No, majd utánanézünk.

– Nagyon hálás lennék, csak azt a cikket...

– Semmi hála, itt követelni kell, érti, különben ugyanúgy jár, mint az a szemérmes koldus a közmondásból. Elnézést, nem akartam megsérteni.

– Nem sértett meg.

– Pazar, kissé befűtünk a tanácsházán. Pro primo: megírom a cikket. A címe... Egyelőre nem tudom. Béla bácsi tarisznyája vagy ilyesmi.

– Hálásan köszönöm, akarom mondani...

– Tessék, halljuk!

– Arról van szó, hogy... Megmondjam? – bizonytalanodott el a házigazda.

– De Béla bácsi...!

– Hát kérem. Van nekem egy fiam. Komoly, jófejű gyerek. Mérnök – tette hozzá büszkén –, ezenkívül...

– Ide se dugja az orrát. Autója, nyaralója van, miközben az apja...

– Szereti – emelte fel a hangját. – Akár van nyaralója, akár nincs. Még pénzt se kell, hogy adjon, csak jöjjön. Jött is, havonta egyszer meglátogatott. Pedig messze lakik, négyszáz, nem, ötszáz km-re innen. És pénzt is küldött.

– Gratulálok! – hordozta körül tekintetét az újságíró. – Remélem, nem akarja, hogy ezt el is higgyem magának.

Az öreg elhallgatott, s az ablakra meredt. Kint erős szél fújt, s időnként jeges légáram sepert át a szobán.

– Oké, tegyük fel, hogy elhiszem. De akkor mi a probléma? Összevesztek?

– Nem, egyszerűen elmaradt. Előbb a fiam, aztán a pénz, levél. Fogalmam sincs, mit csinál, hogy van. Talán beteg, vagy... Mondom, nem tudom. Nekem semmi bajom vele, és szeretném, ha ő is tudná, ezért kérem...

Nagyot nyelt, aztán kibökte.

– Ne írjon cikket rólam. Minek kiteregetni a szennyest? A fiam, ugye, megérti, ártatlan. Még azt hinné, hogy ő a hibás – komorodott el, aztán gondolt egyet, ráncai kisimultak, s szinte vidáman folytatta.

– Viszont van egy ötletem. Mi volna, ha a szerkesztő úr levelet írna neki? Igen, hívja haza Karcsikát! Magyarázza meg, hogy,.. Szóval mindent. A pénz mellékes. Hátha neki sincs, és még nálamnál is szegényebb. Nézze! – ráncigált ki lázasan zsebéből egy zsebórát. – Tiszta arany – lóbálta meg kacsintva. – Ez lett volna az öröksége, de ha már így esett, akár holnap Karcsikának adom. Hát csak ennyit akartam mondani – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Maga, látom, derék, rendes ember, van szíve és a tollal is könnyebben bánik – mutatott reszkető kezére.

Az újságíró álmélkodva tapogatódzott fel a lépcsőkön. Természetesen mindent megígért, sőt, a leghatározottabban kijelentette, ha kell, akár személyesen megy a fiúért. Az ablak előtt ismét a szuterénbe lesett. Az öreg eltorzult arccal esett az asztalnak. Hol a szalámiba harapott, hol a sajtba, kenyérbe, a nyers tojás lecsordult az állán, vele a nyála és a könnyei is.

Ballay az ABC-be sietett kávéért, éppen kifogyott belőle, márpedig e nélkül egy levelet sem tud megírni. Hirtelen hegyes állú, madárcsontú alakra lett figyelmes. Csokoládét, cseresznyepálinkát és egyebeket dugott a... zsebébe.

– Tolvaj! – kiáltott fel csaknem a riporter, de meggondolta magát. – Ki tudja, ez is mikor evett utoljára. Talán munkanélküli, mindenesetre elég nyúzott képű.

– Kérem, fáradjon az irodámba! – bukkant elő váratlanul egy polc mögül a boltos.

Az újságíró hosszasan bámult utánuk. Szegény ürge! Valahogy olyan ismerősnek látszott. Hát persze, a Karcsika: szakasztott Béla bácsi, csak jóval fiatalabb kiadásban.

Írta: Margittai H. Ágnes

Rendel, rendelési idő, a rendelőben a munkát ne zavarja mobiltelefon használatával, kérjük, a rendelőbe lépés előtt kapcsolja ki a telefonját, köszönjük, kopogtatásával ne zavarja a munkát, kérjük, megértésüket köszönjük, a betegeket nem érkezési sorrendben hívjuk be…

Huszonöt perc telt el, mióta beléptem a rendelőintézet várótermébe. Amikor harmincötödszörre téved tekintetem az ajtóra kiírtakra, a gondolatom meglódul kínomban. A betegeket nem érkezési sorrendben hívjuk be. Hanem? Szemszín? Hajszín? Mellbőség? Lábméret? Mindig ebből lesz a baj. Mindenki elfogadja azt az egyszerű axiómát, hogy aki előttem jött, hamarabb bejut, aki később jött, mint én, utánam következik. Ezek a kiírások feszültséget keltenek az amúgy is szorongó, a várakozásban türelmetlenné vált betegekben. Senki sem tudja, miért mehetett be előtte az, aki utána érkezett. És ezt senki sem magyarázza el, maradnak a találgatások, a rosszindulatú, dühös megjegyzések.

A hat kopott, egymással összekötözött szék elfoglalja a váró felét. Az alattomos salétrom évek óta lassan, belülről mállasztja a falakat, maró szúrós szagot árasztva. Az orvosi rendelő lepukkant épülete így vállal közösséget a betegségére enyhet kereső, nagyot halló, hétrét görnyedt, sebes lábú, gyomorbeteg páciensekkel. Egy rendelőintézetben ez így dukál, együttérzés az emberekkel. 

Amikor a kartonozóban a mogorva asszonyságnak leadtam a taj kártyámat, a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, kaptam egy számot. Nyolcvanhat, ez jó, a lányom születési évszáma. Te jó ég! Vajon hányan állnak, ülnek már a folyosón? Még negyvenen? Ötvenen? Kettesével szedtem lépcsőket, repített a kíváncsisággal vegyes izgalom, összevissza kalapált a szívem, lehet egy EKG is jól jönne. És láss csodát, senki nem volt az ajtó előtt, egyedül voltam a félhomályos folyosón. Jobbra néztem, balra néztem, komolyan mondom, nem hiszem el, mondtam volna legszívesebben, ahogy a most futó, amatőr színészekkel teli tévéműsor minden adásában legalább ötször elhangzik. Akkor most mi van, lezavartak nyolcvanöt embert nyolctól tizenkettőig? Mindenkire jutott 2,82 perc, rekordidő, egy szavunk sem lehet.

Tizenöt perc múlva már öt szék foglalt, én sétálok a folyosón. Itt is hasonló szövegek az ajtókon. Kérjük, ne telefonáljon, mert zavarja a rendelést. A telefonáljon szó piros filccel durván áthúzva, és fölé írva: telefonállyon, aztán a lap aljára vésve, kicsit az ajtóra is rákunkorodva: ANYÁD.

A rendelőből egy pissz sem hallatszik. A huszadik percben már tízen vagyunk, hatan ülnek, négyen le s fel járkálunk. Egy középkorú, hallókészülékes férfi beszélgetést kezdeményez. Van bent valaki? Tőlem kérdezi, mert ő jött utánam. Ebédidő van, mondom.  Tudja, az a jó itt, hogy figyelnek a betegekre, hogy mindenki egyformán szívjon, ha reggel kilenc körül jövünk, akkor két órát kell várni, mert annyian vannak előttünk, ha dél körül érkezünk az ebédidő miatt szívunk. Aztán tompa klatt, klatt, klatt hallatszik, hömpölyögve közeleg egy fehér embertömeg; a jóllakottság édes mámora sugárzik a szétfolyt orcán. „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa” – kattog a fejemben kacéran József Attila verssora. Két éve még normálisnak tűnt a doktornő súlya, bár lehet, hogy a köpeny már akkor is jótékonyan takarta a növekedő hájfodrokat. Ez nem betegség, hisz ő maga kiabálta nevetve az egyik kolléganőjének, hogy eszem, ha boldog vagyok, eszem, ha magam alatt vagyok, eszem, ha unatkozom, szóval mindig van ok az evésre.  

Nem tudom elfogadni, ha egy egészségügyi dolgozó – orvos, nővér, ápoló – nyilvánvalóan fittyet hány az egészséges életmódra. Eszembe jut egy háziorvos is, aki még a rendelőben is fújta a füstöt. Mindegy volt, hogy gyereket vizsgál, öreget vagy asztmás beteget. Nem tudott vagy nem is akart uralkodni magán, neki lehet, ő az orvos.  Mesélték, hogy kihívták egyszer egy igen pedáns asszonyhoz, aki nem érezte jól magát. Természetesen a szája jobb sarkában a két ajka között szorosan becsippentve hegyesedett a jó félig elszívott cigaretta. Közben beszélt, nyitotta a táskáját, kereste a szemüvegét, és amikor a fonendoszkópot egyik kezével a fülébe próbálta betuszkolni, a másik kezével a beteg hátához igyekezett illeszteni az eszköz másik részét, megtörtént a megbocsáthatatlan. A cigarettahamu végiggördült a monogramos, hófehér, keményített paplanhuzaton, és amikor egyenesbe ért a kis körömnyi pernye, két redő között megállt. A doktor a maga természetes otrombaságában menteni akarta a menthetetlent, rácsapott a darabjaira hullott hamura, amely a friss ropogós ágyneműn hosszú, sötétszürke csíkot hagyva szétröppent a levegőben. Az asszony a szívéhez kapott és felkiáltott: Na, most kapok szívinfarktust!

A doktornő mögött bezárult az ajtó. Megint eltelt tizenöt perc, nem jött új beteg. Aztán résnyire nyílik a rendelő ajtaja, és egy harsány kiáltás, nyolcvanhat. Nincs időm elemezni tovább a sorszámadás logikáját, mert felpattanok, hogy elkapjam az ajtógombot.  Belépek a négyzetméternyi vetkőzőbe. Felakasztom a kabátomat, a sálamat az ujjába dugom, levetem a pulóveremet, állok hívásra várva. És akkor csörögni kezd a telefon a rendelőben: –  Igen, én kerestem, itt van…, azt hiszem AIDS-gyanús…, persze…, sok partner…, átküldjem? …ötven éves nőbeteg, hogyne…, vannak panaszai… most jött először…

Úristen! Minden kihallatszik, úgy üvölt a fehér bálna. Mit gondolnak a gyógyírra vágyó emberek a váróteremben? Azt, amit akarnak, azt, hogy aki bement, arról beszél a doktornő, ez a nő az, aki … szóval az a nő én vagyok.

Felkapom a pulóveremet, a kabátomat a hónom alá csapom, kirobbanok a folyosóra, egy pillanatra látni vélem a rám meredő, megvető szempárokat. Hármasával szedem a lépcsőket, kiérek az utcára, zord őszi szél csap az arcomba, kapok a nyakamhoz, tekerném a sálamat…

A kép forrása: praxis.blog.hu

Írta: Somorčík Sz. Rozália

A nappali délkeleti sarkában, ahol a nagy étkezőasztal van, Giampietrino Madonna és a gyermek című festményének reprodukciója függött a falon.

A Szépművészeti Múzeumban vettük az első férjemmel, lányunk alig volt két éves. A reprodukció eredetileg egy vékonyka plakát volt. Férjem akkor a régészeknél dolgozott mint művészi rajzoló, több réteg papírlemezzel aláragasztotta, és hogy a kép felfüggeszthető legyen, a hátlapjára két rajzszög segítségével madzagot erősített.

Így kerülhetett a legelső otthonom falára.

Egy következő otthon-kezdés falán ez a kép már bekeretezve, egy markáns, túlságosan is nehéz, az anyaságot tartós keretek közé szorító alapérzésként függött.
 
Szerettem ezt a képet, mert kifejezte legfőbb vágyamat: „csak anya akartam lenni”.

Az erős napsugárzástól a kép az évek során kifakult, olyan lett, mint egy rossz színes fénykép, elvesztette színeit, maradt helyettük a kék és a szürke acél-hideg ridegsége.

Az alapmotívum ott volt, de a melegség a képből kihalt. Erős vágyat éreztem, hogy megsemmisítsem, mert nem találtam benne, amit eddig sugárzott felém. Kijelentettem, hogy a képnek mennie kell, karácsonyig mindenképp, mert különben késsel fogok benne kárt tenni, beleszúrok vagy haránt felhasítom.

Döntésem elfogadták. Már csak nekem kellett bizonyítanom, mert úgy döntöttem, majd én festek egy odavaló képet, ami mellett lehet étkezni és kifejezi a mostani érzéseimet.

Karácsony előestéjén, mikor már megsütöttem az összes süteményt, dobozokba raktam, és közben megnéztem az összes édes karácsony-filmet, ott álltam megfürödve a megfordított kép előtt, amit előző nap kivettem a keretből; nem dobhattam ki az alapot.

Járkáltam a papír előtt, múlt az idő. Elmúlt éjfél, már karácsony lett. Láttam valahol belül magamban egy elképzelést, láttam a tárgyakat egy térben, amik a festményt alkotják. Letettem a vastag papírlapot a fűtőtest mellé a földre, mert már fáztam. Megnéztem festékkészletet, rögtön láttam, hogy silány. Volt pár darab pasztellkrétám, alapszínek, egy fehér szabó krétám és az ősidők óta itt száradó vízfestékeim. Az edénykékben megrepedezett festékekből alig volt valamennyi. Az olajfestékeim, a temperáim már teljesen kiszáradtak.
Hogy ne maradjak szégyenben, hát belefogtam.

Évek óta nem festettem, nem rajzoltam, nem tudtam, hogy a kezem képes lesz-e megcsinálni azt, amit magam előtt láttam, de tudtam, reggelre lesz itt egy kép, amit én csináltam.

És lett.

A másik oldalon, ami a falhoz simul, ott van a kifakult, szerény Madonna a gyermekkel.

A szerző illusztrációjával

 

Írta: Láng Judit

Kedves Gizike!

Elutazom négy napra, sürgős hivatalos ügyek miatt, kérem, gondozza a cicámat, míg megjövök. Micsónak hívják, a „mit csodálkozol” rövidítéséből, ezt majd megérti, amikor találkoznak, addig is néhány tanács a gondozásával kapcsolatban.

 Micsó napközben csak Junior száraz ételt hajlandó enni, mást minőségileg nem méltat. Ennek a dobozát Gizike megtalálja a konyhában, az ablak alatti polcon. Biztonsági óvintézkedésként – tekintettel Micsó önellátó hajlamaira – javasolt a patentzár rendszeres ellenőrzése.

A cica hasmenésének elkerülése érdekében az itatótálban legyen mindig friss a tejecske, gondoljon a lakás hőmérsékleti viszonyaira, ezért kérem Gizikét a tálka rendszeres kisikálására és újratöltésére. Micsó mosdáskényszerének hiányosságai miatt a tej általában rászárad az orra és a szeme közötti részre, melynek eltávolítására még visszatérek.

A megfelelő kalcium és egyéb nyomelemek bevitelére időnként javasolt Micsó sajttal történő etetése. Az igényre utaló jel: agresszív hűtőajtó kaparászás vagy az arcba tolakodó szuszogás a nappaliban, saját sajtfogyasztás esetén. Ilyenkor Gizike kicsi, gyermekkörömnyi falatot letör vagy leharap, melyet a szájában kissé megforgat, hogy benyálazza, majd a tenyerén felkínálja. Micsó, mivel ilyenkor vak és szaglása sincs, ezt hosszasan keresgélni szokta. A táplálékot finoman lehet unszolni, de kérem, vegye figyelembe Micsó érzékenységét: tudniillik, ha észreveszi, hogy testi hiányosságai miatt történik a segítség, megsértődik, és a benyálazott, amúgy fogyasztásra alkalmas darabkát sértetten elutasítja. Ebben az esetben az átkozódást kéretik halkan, lehetőleg nem a füle hallatára megtenni, javasolt inkább a szemeteshez közelítő úton elvégezni. A továbbiakban a sajttal való unszolás felesleges, ez Micsót idegesítheti, esetleg megsértődhet.

Kefír fogyasztásakor a gondozott mértéktelen falánkságát figyelembe kell venni, mert az őrizetlenül letett, nyitott dobozt a manccsal való beleturkálás veszélyének tesszük ki. Ennek ellenére az elfogyasztását csak is gondozói segédlettel hajlandó megtenni. Ekkor mutatóujjunkat merítsük meg a kefíres doboz tartalmában, és kínáljuk fel Micsónak, közben javasolt Gizikének a védőruházat használata, mert a tevékenységre jellemzően akár egy méteres körben is szétfröcskölhet az anyag.

A nyers hússal való etetés nem javasolt, ha Gizike kezdő, de próbálkozás esetére néhány fontos tudnivaló. A figyelemfelkeltés módjai a táplálék iránt: a mikró bekapcsolása. Második variáció az étek felajánlása, mint lopási lehetőség: némi húslengetés után a cafat lelógatása a konyhapult széléről. Ez után diszkrét séta a lakásban, míg a lopás folyamatban van. Harmadik variáció a cafat zsákmányként való felkínálása – a nevezett húst a konyha jól tapadó felületeire kell felvinni, a legalkalmasabb a hűtő vagy a pult ajtaja. A darabot egy határozott mozdulattal vágjuk valamelyik felületre, ahol, ha szerencsénk van, elsőre lazán megtapad, majd lassan csúszni kezd, ezzel hívva fel figyelmét a gondozottnak.

Ha Micsó elsőre unott pofát vág, legyünk kitartóak, a többszöri próbálkozás általában sikerélménnyel jár. A táplálékbevitel ilyen módja igen nehézkes, és nagy rutint igényel. Javasolt a húscafatok után maradt foltok azonnali eltávolítása, melynek halasztása esetén ez csak körömmel oldható meg.

Micsó szakaszparancsnoki teendőket lát el a családban, ezért joga és kötelessége az alapos és mindenre kiterjedő vizsgálat. Ezért kéretik minden olyan tárgy bemutatása, mely a figyelmét felkeltheti. Különös figyelmet szentel a cipőknek és a szatyrok tartalmának.

A bemutatás módja: az orrba beépített szkenner elé helyezzük a tárgyat, és az érdeklődés lanyhulásáig tartsuk ott. Ennek elmulasztása súlyos depressziót okozhat, melynek megnyilvánulási formája a sértődött mekegő nyávogás, de hisztériás roham kitörésére is számítani lehet, mely akár karmolásban is végződhet.

Naponta több alkalommal javasolt a szőrzet végigsimogatása a mellékelt kefével. Feltétlen figyelembe kell venni egyéni igényét, mely általában kizárólag a fül körüli tájékra szorítkozik. Csöndes enyhe unszolással, esetleg egyéb régió is megközelíthető, bár ennek esélye általában minimális. A pocak elkerülendő terület. Ez idő alkalmas arra, hogy a már említett száraz tejpacákat az orrocskáról eltávolítsuk. Ehhez a köröm használata bizonyult a legalkalmasabbnak. Az óvatosság ebben az esetben is alapvető, mert amint Micsó észleli a kapargatást, súlyos ellenérzéseknek adhat hangot.

A macska, az emberekkel ellentétben, a lábbal való rugdosást nem tekinti játéknak.

Megfelelő kedélyállapot esetén Micsó hajlandó Gizikével játszani; erre utaló jelek: a kitágult pupilla, lapos kúszás, rejtekbe való visszahúzódás, ahonnan jól kilát, de ő is tökéletesen látható. Jellegzetes búvóhely az újságtartó. Az innen való kitámadások gyakorisága az általános, mely általában idétlen kalimpálásban be is fejeződik, de néhány esetben Gizike különös fürgeségére van szükség, különösen, ha harisnya van a lábán.

A kitámadás lényege a játékra való felszólítás. Ekkor a felkért bújjon el. A fürdőszoba és a vécé a tanácsolt hely, mert ennél bonyolultabb rejtekhely megtalálására nincs mód, hiszen a játék érvényét veszti, és Gizike hiába üldögélt hosszasan, mondjuk a szekrényben. A megtalálás módja, hogy Micsó betekint a rejtekhelyre; különös kegy, ha leipiapacsol. Ekkor a megtalált Gizike némi hangkísérettel üldözőbe veheti. Ez egészségileg áldásosan hat Micsó keringésére és lelkére, mert roppant gyorsan, hátát begörbítve, immár ő keres búvóhelyet, mely alatt illetlenség figyelni. Ekkor a játék megfordul, és őt kell lassan megközelíteni, miközben hangosan szólítgatjuk, aztán „Megvagy” felkiáltással utat engedünk a bombaként kirobbanó Micsónak. Amennyiben nem hajlandó rejtekét elhagyni, az „Egér, egér ki a házból” kezdetű gyermekdal hangos kántálása annyira felizgatja, hogy a csalogató valóban eredményes módszernek bizonyul. A játék mindaddig tart, míg a gondozott érdeklődése nem lanyhul. Ez unott „Hát te mi a frászt rohangálsz itt?” pofakifejezésben nyilvánul meg. Ha ezt észleljük, a játék befejezettnek tekinthető.

Egy másik játék kellékei: egy banános doboz és az MBB (Micsó Betartó Bot). Ez a szórakozás a vadászösztönök és a reflexek ébrentartására alkalmas. A banános dobozban helyet foglaló Micsó ritka heves agresszióval kapkod a feléje lassan benyújtott bot után, összes karma csúcsteljesítményen járatása közben. Az élvezet emelésére javasolt a doboz oldalán enyhe zajok és motoszkálások keltése, melyek a végsőkig fokozhatják a gondozott érdeklődését. Munkavédelmi szempontból a MBB hosszának meg kell haladnia a hetven centimétert, de még így is fennállhat a sérülés veszélye – emiatt a gondozott sem anyagi, sem lelki felelősséget nem vállal.

Játék a fürdőszobában: a kádban való szunyókálás Micsó rendszeres elfoglaltsága, ekkor nyílik lehetőség erre a tevékenységre. Alapja a gondozott pedáns rendszeretete. Helyezzük a dugót a kád peremére, és hívjuk fel rá a bambán néző Micsó figyelmét, aki némi rosszalló mérlegelés után a dugót egy határozott mozdulattal onnan lepofozza. Ezt a műveletet végezzük addig, míg unottan ott nem hagy minket. A játék felpörgetésére más eszközöket is bevonhatunk.

Micsó, a saját állításával ellentétben, nem alhat az ágynemű között. Ebben a tekintetben akár a sértődésig is el lehet menni. A bevetett ágy azonban jogosan használt területe. Segítséget nem igényel a hálószobaágyra való felmászás, de a háttámla felső peremére való felkepeszkedésben a fenék enyhe megtolását szívesen elfogadja. Rejtett alvózugként meg kell említeni a szobasarok függöny által elzárt területét, mely abban az esetben esedékes, amikor a „Hol lehet az a szemét dög?” gondolatok spontán törnek fel.

Kitörésre a legalkalmasabb pillanat a bejárati ajtó kinyílása. Ekkor Micsó a felkészületlen Gizike mellett elhaladva kirobog a lépcsőházba, ahol egy méter múlva megtorpan, de ez az esetek nagy részében csak annak a gyenge illúziónak keltése érdekében történik, hogy lehetőséget ad a lakásba való visszacipelésre. Ez általában négykézláb rohangálást vált ki a gyakorlatlan gondozóból, nem kevés szórakozást nyújtva ezzel Micsónak; viszont a lépcsőházi elfogás esélye kábé egy a millióhoz.

A kitörési akció megakadályozására néhány lehetőség: a szatyor ajtórésen való bedugása, illetve a lábak előre helyezése. A siker kizárólag Micsó elhatározási aktivitásától függ. Az elkóborolt cica begyűjtésére legalkalmasabb a közöny színlelése, mellyel súlyos kétségeket tudunk benne ébreszteni személye fontosságát illetően: tehát mintha észre sem vennénk távozását, ne is tekintsünk utána. Ezt követően általában Micsó a résnyire nyitva hagyott ajtón visszatér szálláshelyére. A folyamat meggyorsítására használjunk egy üvegpoharat, melyben egy kanállal hangosan kalimpáljunk, és a „Cic, cic!” hívást alkalmazzuk. A módszer tökéletesen működik, Isten áldja Pavlov urat.

Gizike drága, Micsóval kapcsolatban a tájékoztatás csak minimális információkat tartalmaz, ezért kérem, hogy a kivételes és nagy koncentrációt igénylő gondozói munkát szívem csücskével kapcsolatban vegye komolyan, és teendőit ennek tudatában végezze. Ehhez kívánok jó munkát és kitartást, pár nap múlva találkozunk, köszönettel,

Láng Judit

Eredeti megjelenés: huppa.hu