Írta: Margittai H. Ágnes
Rendel, rendelési idő, a rendelőben a munkát ne zavarja mobiltelefon használatával, kérjük, a rendelőbe lépés előtt kapcsolja ki a telefonját, köszönjük, kopogtatásával ne zavarja a munkát, kérjük, megértésüket köszönjük, a betegeket nem érkezési sorrendben hívjuk be…
Huszonöt perc telt el, mióta beléptem a rendelőintézet várótermébe. Amikor harmincötödszörre téved tekintetem az ajtóra kiírtakra, a gondolatom meglódul kínomban. A betegeket nem érkezési sorrendben hívjuk be. Hanem? Szemszín? Hajszín? Mellbőség? Lábméret? Mindig ebből lesz a baj. Mindenki elfogadja azt az egyszerű axiómát, hogy aki előttem jött, hamarabb bejut, aki később jött, mint én, utánam következik. Ezek a kiírások feszültséget keltenek az amúgy is szorongó, a várakozásban türelmetlenné vált betegekben. Senki sem tudja, miért mehetett be előtte az, aki utána érkezett. És ezt senki sem magyarázza el, maradnak a találgatások, a rosszindulatú, dühös megjegyzések.
A hat kopott, egymással összekötözött szék elfoglalja a váró felét. Az alattomos salétrom évek óta lassan, belülről mállasztja a falakat, maró szúrós szagot árasztva. Az orvosi rendelő lepukkant épülete így vállal közösséget a betegségére enyhet kereső, nagyot halló, hétrét görnyedt, sebes lábú, gyomorbeteg páciensekkel. Egy rendelőintézetben ez így dukál, együttérzés az emberekkel.
Amikor a kartonozóban a mogorva asszonyságnak leadtam a taj kártyámat, a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, kaptam egy számot. Nyolcvanhat, ez jó, a lányom születési évszáma. Te jó ég! Vajon hányan állnak, ülnek már a folyosón? Még negyvenen? Ötvenen? Kettesével szedtem lépcsőket, repített a kíváncsisággal vegyes izgalom, összevissza kalapált a szívem, lehet egy EKG is jól jönne. És láss csodát, senki nem volt az ajtó előtt, egyedül voltam a félhomályos folyosón. Jobbra néztem, balra néztem, komolyan mondom, nem hiszem el, mondtam volna legszívesebben, ahogy a most futó, amatőr színészekkel teli tévéműsor minden adásában legalább ötször elhangzik. Akkor most mi van, lezavartak nyolcvanöt embert nyolctól tizenkettőig? Mindenkire jutott 2,82 perc, rekordidő, egy szavunk sem lehet.
Tizenöt perc múlva már öt szék foglalt, én sétálok a folyosón. Itt is hasonló szövegek az ajtókon. Kérjük, ne telefonáljon, mert zavarja a rendelést. A telefonáljon szó piros filccel durván áthúzva, és fölé írva: telefonállyon, aztán a lap aljára vésve, kicsit az ajtóra is rákunkorodva: ANYÁD.
A rendelőből egy pissz sem hallatszik. A huszadik percben már tízen vagyunk, hatan ülnek, négyen le s fel járkálunk. Egy középkorú, hallókészülékes férfi beszélgetést kezdeményez. Van bent valaki? Tőlem kérdezi, mert ő jött utánam. Ebédidő van, mondom. Tudja, az a jó itt, hogy figyelnek a betegekre, hogy mindenki egyformán szívjon, ha reggel kilenc körül jövünk, akkor két órát kell várni, mert annyian vannak előttünk, ha dél körül érkezünk az ebédidő miatt szívunk. Aztán tompa klatt, klatt, klatt hallatszik, hömpölyögve közeleg egy fehér embertömeg; a jóllakottság édes mámora sugárzik a szétfolyt orcán. „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa” – kattog a fejemben kacéran József Attila verssora. Két éve még normálisnak tűnt a doktornő súlya, bár lehet, hogy a köpeny már akkor is jótékonyan takarta a növekedő hájfodrokat. Ez nem betegség, hisz ő maga kiabálta nevetve az egyik kolléganőjének, hogy eszem, ha boldog vagyok, eszem, ha magam alatt vagyok, eszem, ha unatkozom, szóval mindig van ok az evésre.
Nem tudom elfogadni, ha egy egészségügyi dolgozó – orvos, nővér, ápoló – nyilvánvalóan fittyet hány az egészséges életmódra. Eszembe jut egy háziorvos is, aki még a rendelőben is fújta a füstöt. Mindegy volt, hogy gyereket vizsgál, öreget vagy asztmás beteget. Nem tudott vagy nem is akart uralkodni magán, neki lehet, ő az orvos. Mesélték, hogy kihívták egyszer egy igen pedáns asszonyhoz, aki nem érezte jól magát. Természetesen a szája jobb sarkában a két ajka között szorosan becsippentve hegyesedett a jó félig elszívott cigaretta. Közben beszélt, nyitotta a táskáját, kereste a szemüvegét, és amikor a fonendoszkópot egyik kezével a fülébe próbálta betuszkolni, a másik kezével a beteg hátához igyekezett illeszteni az eszköz másik részét, megtörtént a megbocsáthatatlan. A cigarettahamu végiggördült a monogramos, hófehér, keményített paplanhuzaton, és amikor egyenesbe ért a kis körömnyi pernye, két redő között megállt. A doktor a maga természetes otrombaságában menteni akarta a menthetetlent, rácsapott a darabjaira hullott hamura, amely a friss ropogós ágyneműn hosszú, sötétszürke csíkot hagyva szétröppent a levegőben. Az asszony a szívéhez kapott és felkiáltott: Na, most kapok szívinfarktust!
A doktornő mögött bezárult az ajtó. Megint eltelt tizenöt perc, nem jött új beteg. Aztán résnyire nyílik a rendelő ajtaja, és egy harsány kiáltás, nyolcvanhat. Nincs időm elemezni tovább a sorszámadás logikáját, mert felpattanok, hogy elkapjam az ajtógombot. Belépek a négyzetméternyi vetkőzőbe. Felakasztom a kabátomat, a sálamat az ujjába dugom, levetem a pulóveremet, állok hívásra várva. És akkor csörögni kezd a telefon a rendelőben: – Igen, én kerestem, itt van…, azt hiszem AIDS-gyanús…, persze…, sok partner…, átküldjem? …ötven éves nőbeteg, hogyne…, vannak panaszai… most jött először…
Úristen! Minden kihallatszik, úgy üvölt a fehér bálna. Mit gondolnak a gyógyírra vágyó emberek a váróteremben? Azt, amit akarnak, azt, hogy aki bement, arról beszél a doktornő, ez a nő az, aki … szóval az a nő én vagyok.
Felkapom a pulóveremet, a kabátomat a hónom alá csapom, kirobbanok a folyosóra, egy pillanatra látni vélem a rám meredő, megvető szempárokat. Hármasával szedem a lépcsőket, kiérek az utcára, zord őszi szél csap az arcomba, kapok a nyakamhoz, tekerném a sálamat…
A kép forrása: praxis.blog.hu
