Írta: K. Rados Marcella 

Úgy érezte, nem lesz több dobása. Tökéletes benyomást kell tennie a férfira, már az első pillanatban. Ahogyan a férfi is azonnal elnyerte az ő tetszését. Pedig még csak fotón látta, amint éppen egy Mercedesnek támaszkodik. A férfi jól nézett ki, és az autója is gyönyörű volt.

Nem akart késni, így aztán korábban is érkezett az étteremhez. Nem voltak sokan odabent, a belvárosban még nem kezdődött el az este. Amint belépett, érezte, ahogy minden szempár felé fordul. Lám, hiába lesz mindjárt ötvenéves, még mindig dekoratív jelenség, nyugtázta magában. Testre simuló, leopárdmintás miniruhájában ő az egyetlen színfolt ezen az elegáns, és emiatt kissé unalmas vendéglátóhelyen, gondolta. Szerette, ha megnézik.

– Ez a ruha kurvás, és kiadja az összes hurkádat, néztél te egyáltalán tükörbe? – szólt rá a múlt héten Klári a számfejtésről. Irigy az a nő. Már hogy lenne kurvás egy harmincötezer forintos ruha?

– Negyvenezerbe került – vágta oda önérzetesen, de már meg is bánta, hogy nem negyvenötöt mondott. A Klárinak családja van, nincs pénze öltözködni, nyilván az fáj neki. Meg hogy nem mutogathatja a lábát, kellett neki a két gyerek, hát tessék, rejtegesse csak a visszereit. Bezzeg az ő lába még most is akár egy filmszínésznőé. Esze ágában nincs takargatni. Most is direkt neccharisnyát húzott, feketét, legyen csak még feltűnőbb. A látványra tűsarkú aranyszandállal tette fel a koronát. Ha mindenki a lábát nézi, az a kis túlsúly, az a pár hurka a dereka körül már fel sem tűnik. A pocakját meg majd behúzza, ahogy a tükör előtt még otthon kipróbálta. A kivágott ruha és a százhúszas mellbősége felfelé is elvonja a figyelmet. Még ha a dekoltázsa már is nem a régi: a pórusai tágak, a nyakán is kicsit petyhüdtebb a bőr, de ha az arcát vastagabban púderezi, annyira fel se tűnik az az ötven év.

Feketére festett hajában megigazította a hatalmas, arany pillangócsatot. Remekül illett a szandáljához, meg persze a fülében függő karikákhoz. A Klári persze a fülbevalót is leszólta, hogy közönséges, pedig ez hülyeség, ha egyszer színaranyból van. A leopárdmintás kis retikül is aranyláncon lóg a válláról, az persze bizsu, bár a táska ennek ellenére nem volt olcsó. A finom darabokat meg kell fizetni, gondolta.

Bemondta a férfi nevét, a pincér odavezette a lefoglalt asztalhoz. A földig érő ablak mellett ülve kilátott a sétálóutcára. Kár, hogy ide csak a taxik hajthatnak be, gondolta, pedig amikor majd a vacsora után a férfi karján kilép ebből a drága étteremből, milyen jó lenne rögtön beülni a Mercedesébe, és úgy elhajtani. Mindenki őket nézné is irigyelné. Legfőképpen őt, az érett és mégis vonzó nőt a drága ruhában, gyönyörőrű aranyékszerekkel, és persze tökéletes sminkben. Erről eszébe jutott, hogy ideje megnézze magát a zsebtükrében, még mielőtt a férfi megérkezik. Bosszúsan észlelte, hogy a vastagon felvitt tűzpiros rúzs rákenődött a fogára. Gyorsan letörölte. A feketével körbehúzott szeme és a drága pénzen csináltatott, sűrű műszempillái viszont legalább rendben vannak, nyugtázta elégedetten, és gyakorlásképp pár igéző pillantást vetett a tükörképének.

– Hozhatok valamit, amíg várakozni tetszik? – Összerezzent a pincér kérdésére, gyorsan eltette a tükröt. – Egy pohár ásványvizet, vagy egy üdítőt esetleg?
– Proszekkót legyen szíves – felelte.

Még sosem ivott proseccot, de biztos volt benne, hogy előkelő ital lehet, a főnöke a múltkor említette, hogy a legutóbbi üzleti vacsorán azzal indítottak. Titkárnőket sose vittek magukkal az üzleti vacsorákra, csak azt az új, marketinges csajt. Persze, mert fiatal. Meg mert közgázt végzett, nem csak gépíróiskolát. Nem szakiskolába küldte az apja, hogy minél előbb legyen kenyérkeresete és ne kelljen többé eltartani. Hát nem is kellett eltartsák, mert a szakvizsga után amint tehette, feljött Pestre. Akkor még nem zavarta, hogy nincs magasabb végzettsége. Minek az? A gépírással azonnal el tudott helyezkedni, és mert csinos volt, feltűnően csinos, minden ujjára jutott férfi, akár egyszerre több is. És mind szerelmes volt belé. Fizettek neki az étteremben, elhalmozták ruhákkal, ékszerekkel. De neki egyik sem kellett igazán, így aztán elég sűrűn cserélődtek az udvarlói. Eleinte ő küldte el őket, egy idő után már maguktól is leléptek. De mindig akadt másik. Egy darabig. Mert már vagy két éve nem volt senkije. Mintha többé már nem lennének rá kíváncsiak a férfiak. Talán mert mindjárt ötven éves lesz? Vagy mert meghízott? Pedig annyira azért nem kövér. Az utcán továbbra is megnézik, de arra már rég nem vállalkoznak, hogy meg is szólítsák. Lehet, hogy örökre egyedül fog maradni? A gondolat megrémítette. Az irodában a kollégáinak nem árulta el, hogy magányos, mégis attól félt, a homlokára van írva, hogy senkinek nem kell már.

Ezért regisztrált fel a társkeresőre, ahol aztán megismerkedett a férfival. Ott már akartak vele randevúzni mások is, de azok nem feleltek meg az elvárásainak. Például mert nem volt semmijük, az elvált feleségükön kívül, akinek gyerektartás címén szinte az összes fizetésüket átutalták. Neki stabil férfi kellett. Mármint anyagilag stabil. Éppen olyan, mint ez a Mercedeses. Olyan, akivel megint étteremben vacsorázgathat. Aki elhalmozza ruhákkal, ékszerekkel. És aki mindig vele marad. Még ma este lenyűgözi a szépséges lábával. A csodás mellbőségével. Az igéző pillantásával. Ugyanúgy, mint régen az összes többit. És ezt a férfit nem fogja elszalasztani. Mert hozzá fog menni feleségül. Így kell lennie.

A pincér meghozta az italát. Belekóstolt.

Szóval a gazdagok a pezsgőt proszekkónak hívják, állapította meg. Nem baj, mostantól ő is így fogja hívni. Ezentúl minden máshogyan lesz. Még drágább ruhákban fog járni, és talán az állását is végre felmondhatja. Majd dolgozik a férfi vállalkozásában, akármi is legyen az. Vagy csak otthon marad, és egész nap vásárolgat a városban. Szépségszalonokba jár. Felvarratja a ráncait, mint a luxusfeleségek.

Kézbe vette az étlapot, nem annyira az ételeket, inkább az árakat figyelte. Libamájat fog rendelni, döntötte el, mert az a legdrágább. De előbb valami előételt, abból is kinézte, melyik kerül a legtöbbe, furcsa, francia neve volt. Legfeljebb csak rámutat, hogy ne kelljen kimondani. Desszertnek palacsintát fog kérni, határozta el, miután örömmel nyugtázta, hogy ebben a flancos étteremben a palacsinta sem olcsó.

Kitette maga mellé az asztalra a mobilját, hátha hívja a férfi, aki már vagy tíz perce késett. Ekkor vette észre az SMS-t. Nem tudok menni, közbejött valami, ne haragudj. Félretolta a hiúságát és visszahívta a számot. A férfi őszinte volt, elmondta, hogy ugyanarról a társkeresőről megismert valaki mást, előző nap találkoztak és úgy tűnik, akár komoly is lehet kettejük között a dolog.

Letette a telefont. Odaintette a pincért. 
– Ezt az előételt kérném – bökött az étlapra –, utána libamájat, és a végén majd a palacsintát. 
Az ételeket egymás után, némán fogyasztotta el. Kérte a számlát, a horror összeget szemrebbenés nélkül fizette ki. 
– Hívjon nekem egy taxit, legyen szíves – szólt a pincérnek.
– Milyet szeretne?
– Mercedest. 
A pincér zavarba jött.
– Már úgy értem, melyik társaságtól hívhatom?
– Teljesen mindegy.