Írta: Borbély Balázs
A nyári konyha bútordarabja volt mindig is, ameddig én vissza tudok emlékezni. Egy sárga-fehér konyhaszekrény, amely száműzetését tölti a nyári konyhában. Van benne valami különleges. Látszik rajta még így elárvultan is, a mindennapi használatban levő edények, konyhai eszközök, fűszerek és a mindennapok súlya alatt, hogy nem közönséges konyhaszekrényről van szó. Pedig már rég parkolópályára került, elvesztette igazi funkcióját. Még mindig őrzi régi kincseit, a huszti vásárból származó húsdarálót, réz derelyemetszőt, „amerikás” tálakat, sótartót, „centes” poharat, hortobágyi tálcát, de ezek a szekrénylakók már elég régóta húzódó téli álmukat alusszák, nincsenek használatban.
Ugyanígy a szekrény sem. Csak állt-állt naphosszat a régi elárvult konyha sarkában, állt éjszaka is becsülettel, rendületlenül. Hallgatta a csendet, hallgatta a neszeket, a szú percegését, az egerek surranását, a szomszéd háztetőn napnyugtakor rendre megszólaló bagoly kuvikolását, a hajnalt köszöntő kakasok kukorékolását, a baromfiudvar bábeli zenebonáját. És csak állt gyűjtve a hang kollázs terjedelmes anyagát. Visszaemlékezett a régi szép időkre.
A konyhaszekrény fénykorában szobabútor volt, és „csak” valamikor a háború után alakították konyhabútorrá. Eredeti jellegét, valamikori pompáját elveszítette, de a benne rejlő titkokat hűen megőrizte. Emlékezett a régi idők más zajaira, a tehenek kérődzésére a közeli ólban, hajnalban a frissen fejt tej sercegésére a sajtárokban, az egykor itt állomásozó óriási bika, a „falu bikája” bömbölésére, szuszogására. Az Ecceri fiú édesanyjának aggódó tekintetére, amikor a fiú kivezette az óriást az istállóból. A régi, igazi, nagy, csikorgó telekre, a nyarak forróságaira, a hirtelen feltámadt nyári viharokra, utána a frissítő eső illatára.
Aztán amikor tartozékává vált egy rádió is a konyhának, érdeklődve hallgatta a híreket. Háborúk, békék, propaganda, vízállás, időjárás, nótaszó. Megölték Lumumbát, zengte a rádió 1960 őszén. Lumumba a Kongói Demokratikus Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke volt, akit aztán lemondattak, bebörtönöztek és kivégeztek az egykori gyarmatosító belgák ármánykodása nyomán. Ez a hír akkoriban sokakat foglalkoztatott. Többek között a Szamosmenti Állami Tangazdaság dolgozóit is. Mondta is az egyik atyafi a kollegájának:
– Meghalt Lumumba.
– Nem ösmertem – érkezett az egykedvű válasz.
A szekrény ezt a történetet is hallotta már aznap, amikor megtörtént, mert az Ecceri fiú nevetve mesélte el a vacsoránál.
Tanúja volt a szekrény annak is, amikor jeles napokon jöttek a rokonok, jó szomszédok, barátok köszönteni, névnapot, születésnapot, újévet, karácsonyt, húsvétot. A kántálókat is hallotta szenteste. A cigánybanda muzsikájára maga is táncra perdült volna, ha nem fából készültek volna a lábai. A disznótorokon mindig nagyokat nyelt, a hurkát és kolbászt mindig a szeme előtt töltötték meg, szívesen megízlelte volna, ha teheti. No de hogy nézett volna ki, ha a szekrény kezdi el a töltelék kóstolgatását! Fűszerezés közben mondta volna, hogy hmm…, még egy kis paprikát, sót elbír. Hmm…, így már tökéletes. Pedig ó, de értette! Aztán meg a hosszú téli estéken az almahámozások duruzsolása, az összegyűlő rokonság, szomszédság jó hangulatú kalákái, a sparheltben pattogó tűz vidám ropogása. A szeme előtt több generáció nőtt fel, ő meg egyre csak bölcsebb és tapasztaltabb lett, őrizte a maga titkait.
Azt tudtam és láttam, hogy az egykor nagyapámék szobájában álló másik ruhásszekrény belső oldalára kerültek fel anno feliratok, amelyek jelentős események időpontjait rögzítették. Születési dátumok, tartozások, kifizetett adók, az új ház fundámentuma elkészítésének dátuma és még oly sok minden. Ezek a bútorok olyanok, mint egy kalendárium vagy családi krónika, ami tele van nyílt és titkos üzenetekkel.
Aztán ahogy kezdetét vette a konyhaszekrény takarítása is, titkok tárultak fel előttem. Egykori köldökzsinórom másik végének tulajdonosa hívta fel a figyelmemet a szekrény polcain levő feliratokra. Ezekről eddig nem tudtam, édesanyám viszont olyan természetességgel beszélt a polcokon lévő feliratokról, mintha azok annyira ismertek lennének, mint az egyszeregy.
Lekerült a polcokról a védőpapír és valóban ott álltak szemeim előtt a tintaceruzával felrótt feliratok. Ki jegyezhette fel például Pinczés Lajos és Torma Amália házasságkötésének dátumát, a Pinczés gyermekek születési dátumait és nem utolsósorban annak a fontos ténynek a rögzítését, miszerint a „kútyaadó az 1930. évre ki van…”
87 év távlatából is hirdeti a tényt, hogy az adó befizetve, a sintérnek itt semmi keresnivalója nincsen, mert nem itt van a kutya elásva!
