Írta: Fehér Noémi
– Hányszor intett csendre apád óvó keze? Hogy kívánta meleg ajkad anyád tejtől dagadó keble! De most... Nézd, mi lett belőled! A nevelés, a szép szó... Verés? Vagy mi kell, hogy megértsed? Te árva... Lélekben halott pára! Emlékszel? Rohanva megálltál a fa előtt. Az előtt a fa előtt! Istenem! Teteje karcolta az ég töretlen tükrét! S mindig magad láttad benne! Hogy nőtt veled, hogy hajlott remegve, zsenge törzse csodát keresve, a már megromlott világban! Emlékszel? Ringtál sírva karomon, mert más nem lehetett veled, mikor tipegtél, fogtam pici kezed, és vezettél. Vezettél a nagy fához. Nézted a rajta szunnyadó, álmos madarakat. Mindig szóltál nekem: „Néni!” Mert akkor még így hívtál. „Tessék nézni! A madarak halottak? Vagy csak a lekük sorvad el csendben?” Már ekkor tudtam, hogy nincs minden rendben, mégis mosolyogva válaszoltam: „A madár alszik, nem halott. Neki méreg nem hatott, csak elfelejti bánatát!” Mint ahogy jóapád tette, volna. De nem. És most? Rohansz a világ megrontóival, te, ki Himnuszt, Szózatot nem szaval. És nem állsz meg a magas fánál! Helyette rohansz ide, hogy hányjál! Mert kövérnek tartanak! Nézd meg magad! Már az ország rabja vagy! Egy láncra vert kutya! Egy betört ló! Szánalmas, hogy azt teszed, amit akarnak! Mire jó neked? A mosdó felett vágod kezed! A kötél, a pisztoly ott a fiókodban! Azt hiszed, nem tudtam? A fához rohantál, és felmásztál az ágára! És mosolyogva nézted, hogy onnan milyen a természet. De most! Csak akkor mosolyogsz, ha megengedik neked, vagy ha társaságban vagy! Magadban meg harcolsz, hogy ne légy magad! Hányszor rohantál sírva, hogy sebes lett a térded, és dajkád csókját adva rá, már újra élted, a naiv életed! Lehet, naiv volt! Hittél abban, ami nem látszott, hagytad felborulni a világot! De legalább az te voltál! Mit kezdjek már veled? Úgyse hallgatsz a szavamra! Apád már nincs, hogy megmondja, hibázol! Anyád meg nem érdekled, tudod te is magadtól! Itt vagyok én, egyetlen dajkád! Meg még van valaki, a te magas fád! Támogat, megvéd! Nincs félned, nincs, ki megtép, magadból darabod add a csendnek, a sötétnek, a fénynek, a jövőnek, a múltnak, de legfőképp a jelennek, aki tudja, hol vagy! És felejts el mindenkit! Felejtsd el a látszat törött tükreit! Szerinted nekem jó? Csak nézem az ágyad! És hogy ott fekszel, csendben, szótlan, tudod egyáltalán, az a fa hol van? Te egyetlen, te drá...
– Asszonyom! Már nem hallja! Elvesztettük. Figyelni kellett volna, mikor a késért nyúlt, a hideg fémet a kezéhez illesztette, és amikor vérbe borult gyenge teste... S lezuhant a padlóra. Mikor fejét verte. Támogatni, miután apját vesztette és az anyja megőrült. De maga csak ült, és nem tudta, hol vannak a kötőtűk! Ilyen után ne jöjjön a fával. Nem véletlen, nem állt már többet meg nála! Mindenki tudja! Maga volt, aki kivágta....
A szerző Szabadkán él, a Debreceni Nagyerdőért Egyesület mentorpályázatának felfedezettje, a 10-14 évesek prózakategóriájának III. helyezettje.
A kép forrása: https://www.orszagalbum.hu/egig-ero-fa_p_28297
