Írta: Lampl Zsuzsanna

Volt két testvér. Közösen vezették az apjuktól örökölt gazdaságot, amit egy folyó szelt ketté. Jómódban és egyetértésben éltek, becsülték és segítették egymást. Aztán egyszer valamin összevesztek, és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy már csak a legszükségesebb dolgokat beszélték meg, aztán már azt sem, sőt eldöntötték, hogy elosztják a birtokot, külön fognak gazdálkodni. Az egyik a folyó jobb oldalán, a másik a bal parton. Volt ott egy fából épült híd, azt is lezárták, mindkettő a saját oldaláról. Hogy még véletlenül se mehessen át valamelyikük a másik által birtokolt oldalra. Nem mintha át akartak volna menni. Hiszen ha meglátták egymást (mert azért átláttak a másik partra, nem volt olyan széles az a folyó), akkor káromkodva elfordították a fejüket.

Telt az idő. Az elrekesztett hídon is nyomot hagyott. Ronda ez a híd, csak csúfítja a környezetet, morfondírozott egyszer az egyik testvér. Likvidálni kellene, hogy nyoma se maradjon, hogy volt itt valaha valami átjárás. Éppen arra járt egy építőmesterféle. Elvállalod ennek a hídnak a lerombolását? Jól megfizetlek, mondta neki a gazda. A mester elvállalta. Aznap este lefekvéskor a gazda különös izgalmat érzett. Nem tudott elaludni. Holnap végre eltűnik a híd, de jó lesz azután, nyugtatgatta magát, de nem volt jó, és nem jött az álom.

Másnap nagy kopácsolást hallott, de csak este jutott rá ideje, hogy megnézze, hogy halad a híd lebontása. Amikor a parthoz ért, földbe gyökerezett a lába. A mester lebontotta a torlaszokat, de a hidat nem! Azt gyönyörűen újjáépítette, illatos, friss fából ácsolta, épp a korláton ügyködött! Mit csináltál, te szerencsétlen, hát nem azt mondtam, hogy rombold le, ordította a gazda, de valahogy nem tudott igazán dühös lenni, pedig látta, hogy az építőmester somolyog a bajusza alatt, a szemtelenje!

És akkor hirtelen hangokat hallott és megfordult. A túlsó partról a testvére rohant feléje a hídon. Lélekszakadva futott, s amikor átért, olyan erővel ölelte őt át, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Édes öcsém, kiabálta. Hát honnan tudtad, hogy én is azon töröm a fejem, hogy meg kellene nyitni a hidat?! Honnan tudtad, hogy bocsánatot akartam kérni tőled, mert hiányzol?! És akkor a másik, aki addig csak elképedve hallgatott, hirtelen olyat mondott, mintha nem is ő, hanem valaki más szólt volna a szájával. Édes bátyám, kiáltotta, hát azt hiszed, te nem hiányoztál nekem?! Mindig hiányoztál, minden egyes nap, de nem tudtam, hogy te is ezt érzed!

Az építőmester közben lassan elsomfordált. Biztosan máshol is volt munkája. Máshol is van.

Írta: Arany Piroska                 

Lídia halkan szól. Alig hallom a suttogását. De ha hangosabban mondaná, elsírná magát: – Nézd a galambomat! A szeme színére emlékeztet!

A reggeli napsütésben a vadgalamb szürke tollazata  halványlila fényekben játszott. Már-már azt hittem, szelídített galamb. Először az erkély szélén tollászkodott, mint aki épp fontos reggeli toalettjét végzi. Olyan nyugalommal vizsgálta végig magát, mintha egy lakatlan mező közepén szedné rendbe tollazatát. Nem figyelve arra, van-e a közelében valaki vagy nincs. Amikor meglebbent a függöny, akkor felnézett szánya alól, és oldalra hajtott fejjel ragyogó gombszemét az ajtómra függesztette. Nem repült el. Várt. Amikor  látta, hogy semmi sem mozdul, nincs aki bántsa, akkor leszállt a  kistányérhoz. A búzaszemeket csipegette. Majd újra az erkély szélére röppent, kicsit még forgatta a fejét, váratlanul  elrugaszkodott, és zajos  szárnycsapással tovacsattogott.   Azóta mindennapos.

Jó itt neki? Miért jön vissza este is? Most ott fészkel az erkély csupasz sarkában. Másnap hoz egy-két vékony ágacskát. Majd még néhányat. Azokon ül. Még a legjobb jóakarattal se lehetne fészeknek,  meleg fészeknek nevezni a tákolmányt. Most itt lakik. Nappal nem látom. Este megjön, sokszor későn, már nem is várom; amikor hallom, suhog a szárnya. Mint egy lump, mint bűntudatos, késői ágyrajáró. Szálkás,ágas-bogas tanyáján csöndesen megül. Reggel tollászkodik, fontoskodva bólogat, búg, búg, burukkol, magot szemez, csipeget, tovaszáll.

 Megszoktam. Hozzám tartozik. Nem én, ő választott engem. Egy kicsit  büszke is vagyok erre. Úgy érzem magam, mint akit kitüntettek.  Ha ő, aki bárkihez, bárhova beköltözhetne, fákra, tetők védett eresze alá, titkos zugolyba, térre, torony magányába, ő csak tudja, kit akar választania.Ezt a helyet  akarta. Örömmel várom. Etetem. Alkalmazkodok hozzá, jobban már nem is lehet, nem is tudnék.

A tányérját megtöltöm. Nem zörgök, nem csapkodom az ajtót. Már lábujjhegyen lépkedek. Azon töröm a fejem, mit tegyek, hogy ezt is el ne  riasszam. Mint azt a másikat. Csak ettől is meg ne kérdezzem: – Ilyenkor kell hazajönni?

Volt már nekem egyszer egy galambom.                                                    

Ricsi. Fiatal. Még épp most kamaszodó. Őt ajánlották az intézetből. Idejött, hozzám. Itt lakott. Azt mondta, jó itt nálam. Ígérte, ha megnő, majd ő vigyáz rám. Akkor még neki volt énrám szüksége. A szeme színe szürke, mint a vadgalambok szárnya. Jött, ment, amikor akart.Szerettem. Ő is, “nagyon bírt” engem. Mondta. Nem kellett kecsegtetnem. Ezért voltam nyugodt. Ő tudja, mit akar. Bizalommal  léphetett be, ő idetartozott.

Csak, valahogy, mégis elriasztottam.

El. Talán, mert odafigyeltem. Kérdezgettem: – Honnan jössz ilyen későn? Érdeklődtem. Azt hihette, faggatom? Ezért? Miért? Elhagyott, akár egy idegen, akár egy vadmadár.Egy napon úgy tűnt el, mintha senki se várná haza. Se szó, se beszéd. Szelídnek látszott, de vadmadár. Jön, megy, örökre idegen. Nem tudtam én ezt. Jaj,hova ment? Kerestetem, hírdetgetem, üzengetek, hogy visszavárom.

Az intézetiek? Csak legyintenek,vállukat vonogatják: – Ha meg is jön, el fog tűnni megint. Ő ilyen.

Nem az  a döbbenetes, hogy nincs hely, merre keressem; nem csak az rémít, hogy bajba kerülhet valahol. Hanem az a szívszorító magánya, amelyet ő, szabadságként, látszólagos  elégedettséggel, nemtörődöm, laza könnyedséggel, önként elvisel. Vagy –attól félek – talán  keres?

Senki sem szabhat neki határt. Nem lehet rá haragudni. Hívogatni? Mivel csalogatnám? Azzal, hogy gyere vissza, rád írattam a házamat? Csodálkozna: – A házat? Minek az nekem?

Nem lehet megszelidíteni. Szabad  madár. Vadgalamb.

Lídia suttogva hív az ablakához: – Nézd a galambomat. Tejeskakaó színű szürke tollát fújja  a szél, ragyogó szemét rád függeszti, ha enni kap, elfogadja, ha nem, azt se panaszolja. Lehet forró a nyár,  fagyos a tél, virágzó a tavasz, búgó hangjára álmaidból gyakran felriadsz. Hallod?

Szedett-vedett tanyáján  lágyan burukkol most is valahol.

Illusztráció: Hargitai Beáta                                       

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

Ismét megnyomtam a csengőt, és a kiskapu vasrácsai között tovább fürkésztem a bejárati ajtót. Tekintetemmel végiglépdeltem a repedezett betonjárdán, számolgattam a gazos hézagokat. A vállam mögött visszanéztem, mert neszezést hallottam. A szomszédból idősebb asszony lesett ki a ház sarkától.

– Itthon van, de nem szokta kinyitni – mondta súgó hangon. Amikor közelebb mentem hozzá, még halkabban folytatta. – Ordítani szokott, tudja, ordítani. Bentről csak az üvöltés hallatszik, ő maga ritkán jön ki. Nagyon vigyázzon, mert ez veszélyes. Mi már jelenteni is akartuk, de sajnáljuk. – Megigazította a fejkendőjét, aztán váratlanul, köszönés nélkül besietett a házába.

Megfordultam, láttam, hogy kinyílt az ajtó. Borzos, álmos tekintetű nő nézett rám. Bizonytalan mozdulattal engedte el a kilincset, és a kiskapuhoz indult. A terméskő kapuoszlop kormos tövű zöld moháihoz hasonlított a szeme színe. Ruhája gyűrött, cipője félretaposott, a vállán pedig egy valószínűtlenül rózsaszín műszőrme díszelgett.

– Mit akar? – kérdezte ijedt, rekedt hangon.

A válasz szemmel láthatóan meglepte.

– Igen? Kiközvetítettek a munkaügyön? – kapta fel a fejét. Aztán leküzdötte a meglepetést.

– Éppen ideje – legyintett.

Kicsit könnyedebb lett az arckifejezése.

– Nem mintha nem volnék meg nélküle – igazította meg a rózsaszín műszőrmét.

– Várna egy picikét? – Sarkon fordult, és faképnél hagyott.

A néptelen utca csendjét csak egy magasan húzó repülőgép távoli zúgása oldotta. Vártam, vártam. Megfordultam, és kitekert nyakkal követtem a kondenzcsíkot az égen. Mi az, hogy ordít, jöttek vissza fejemben a szavak. Mi az, hogy üvölt?

A szőlőlugason keresztül a másik szomszéd árnya tűnt fel. A középkorú férfi egy pillanatra megállt, döbbenten nézte, hogy a kiskapuban egyik lábamról a másikra állok. Botladozva folytatta útját, és zavarában átköszönt, majd kilépve kiskapuján távozott.

Végre ismét feltűnt a ház ajtajában a rózsaszín műszőrme.

– Egy kicsit rendbe szedtem magam – mondta olyan kacérsággal, hogy hideg verejtékcsepp indult el a hátamon. Próbáltam megfejteni, mit szedett rendbe magán a nő, de ilyesminek semmi jelét nem láttam. Rajta volt-e az előbb a szakadt harisnya vagy nem, eldöntetlen maradt.

– Jöjjön be – invitált széles mozdulattal. Az előszoba közepén egy Singer varrógép mintha asztalként szolgált volna. Rajta beszáradt margarinos doboz, mellette egy fél fej hagyma, körülötte a lepucolt héja. A sarokban egy törött ajtajú vaskályha sugárzott sarkvidéki hűvöst a langymeleg nyári délutánba. A falon viszont egy gyönyörű, míves kard függött.

– Ezt visszapereltem – tette rá gyengéden a kezét. Gyászkeretes körmei ívbe hajlottak, mint a ragadozó nagymacskáké. – Mikor meghaltak a szüleim, nem volt pénzem – sóhajtotta  –, fillérekért vitte el az ócskás.

(Meghaltak a szülei, mégpedig mindketten ugyanazon a héten – harangozott a fülemben a hivatalnok hangja, aki a munkára ajánlotta. – Egy kicsit furcsa a természete, de jól jönne neki a pénz.)

– Nagyon szép kard – dicsértem meg őszintén.

– És szakszervezet van maguknál? – érdeklődött a nő.

– Igen – mondtam.

– Mennyi baba – folytattam csodálkozva. A szomszédos szoba résnyire nyílt ajtaja látni engedett egy nagy ágyat, telis-tele kicsi, nagy, szoknyás, nadrágos, pártás, pruszlikos babákkal.

– Jaj, ki hagyta nyitva az ajtót? – lépett hátra fürgén a nő. Kezével olyan mozdulatot tett, mint egy balett-táncos. Bénultan engedte, hogy belépjek. Ott még több baba várt. Az ablakpárkányon, az éjjeliszekrényen, a komódon, a párnákon, a terítőkön, a ledobott ruhákon, az eldőlt cipők között.

– Ugye milyen szépek? – nézett végig rajtuk kigyúlt tekintettel.  – Ezt anyámtól kaptam, ezt keresztanyámtól, ezt a barátnőmtől.

Egyiktől a másikhoz lépett.

– Ezt a sírósat meg a vőlegényemtől – vett az ölébe egy nagyobbacskát az ágy melletti bölcsőből. – Csak már elromlott benne a masina.

Ringatni kezdte, a mellére vonta. Előbb halkan dúdolni, aztán mind hangosabban sírni kezdett. Az ordítást, ahogy torkaszakadtából üvöltött, már csak az utcáról hallottam. A kicsődült szomszédok sorfala között futottam vissza-visszapillantva.

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr… A messze szatmári tölgyes, kökényes legelők ölén, a Túr folyó partján, azon a vidéken, ahol nem is olyan rég letört Petőfi fájának utolsó csonka karja, még jókor tavasszal találkoztam egy koszorús ágú csipkebokorral. Száz virágszem mosolygott rajta, és ezüstös levelek rejtették el ezer tüskekörmét. Ahogy az már tavasszal lenni szokott, a madarak fészkeiket bélelték, a halak ívóhelyet kerestek, az emberek harapták a friss levegőt, és arcukat a simogató napfényben mosdatták. Én magam a csipkebokorral maradtam kettesben, hiszen a büszke tearózsákra alig-alig emlékeztető virágocskái nemigen vonták magukra sokáig másoknak a figyelmét.

Akkor és ott, már én sem a virágokat láttam. Talán furcsa és szokatlan, de a télre gondoltam. A fagyos napokra, amikor majd a zöld köpeny alól ismét előtűnnek a kökény szomorú, kormos ágai, és varjúkárogástól lesz hangos a szürke ég. A kétkörömnyi csipkerózsák helyén piros csipkebogyó virít majd. Tekintetem lányom után futott, aki a vén diófa alatt labdát kergetett. Elhatároztam, hogy elhozom majd karácsony táján is, és megmutatom néki, hogyan kell csipkebogyót enni. Ahogy nagyapámtól tanultam, amikor magam is nyolcéves voltam.

Forróságot lehelt a kocsi ventilátora, kedvenc kirándulóhelyünk felé tartottunk. A levegő olyan tiszta és áttetsző, mint kis vízkor a Tisza. A beregszászi hegy szinte karnyújtásnyi távolságra magasodott előttünk. Zsófikát elzsongította a meleg és a kocsi monoton zúgása. Szótlanul nézte a mellettünk elfutó tájat. Fejét a megfeszített biztonsági övre hajtotta. Azt hittem, elalszik, de váratlanul megszólalt.

– Apa, hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Mit csinálnak a bacilusok, kislányom? – kérdeztem értetlenkedve. Megszoktam már gyerekeim merész képzettársításait, ám most semmit sem értettem. Látta szememen a bizonytalanságot. Csengő hangján felnevetett, felém fordította csillagos szemeit.

 – Nyomd a füledet a biztonsági övhöz! – Megtettem. Kicsit megfeszítettem, hogy keményen érjen a cimpámhoz. Beszédes zúgás rezegtette meg koponyacsontomat. A kerekek surrogását, a szél neszét, a kocsi lemezeinek apró nyekergéseit, de még talán a környező kukoricaföldek száraz kóróinak zörgését és a fázva bujkáló mezei nyulak nyüszítését is hallani véltem. Ránéztem a lányomra. Tekintete a bizonyságot várta.

– Ugye hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Miért pont a bacilusok? – kérdeztem.

– A bacilusokat nem látjuk, de mindenben benne vannak, mindenütt ott vannak. És harcolnak egymással.

Elégedetten dőlt hátra. Láttam az arcán, hogy büszke a magyarázatra.

A folyóparton, a fácánnyomos havú föld pucéran mutatta meg magát még a bokrok alatt is. A túlsó oldalon szakadt ruhájú emberek rozzant biciklijükön frissen sebzett fák ágaiból szedett nyalábokat toltak. Egyikük zsíros katonasapkája alatt nyári halászcimborámat ismertem fel. Harsány hangon köszönt át, kezem üdvözlésre lendült. Zsófika szorongva bújt hozzám.

– Ismered azt a bácsit? – kérdezte.

– Persze, te is találkoztál vele még a nyáron – feleltem.

Kerestük a csipkebokrunkat. A vízparti akácsuhángok között lépdeltünk, elég soknak csak a nyársa maradt, mert elvitték a biciklis tűzifa-gyűjtögetők. Az idén valahogy több nyomot hagytak. Régebben csak a diót tallózták fel, meg az elhagyott tengeriföldet. A korábbi esztendőkben, karácsonyhoz közeledve már csak a vadászok nyomába hordta a szél a porhót. Most pedig innen is, onnan is mozgás, fejszecsapás, reccsenés zaja hallatszott. Az én bokrom viszont megvolt. Szép nagy, piros csipkebogyók soroltak az ágán. Megtapintva éreztem, hogy jól átfagyhattak, mert a filmszerű héj alatt lekvárként engedett a pirosság. Zsófika idegenkedve állt mellettem, arca pirosabb volt, mint az istenadta bogyók. Megijedtem. Vajon ízleni fog-e néki? Felülről fogtam meg az ágat, ahogy annak idején nagyapámtól láttam, így nem kapaszkodnak belém a tüskék. Levettem egy kövér szemet, lecsíptem a tetejét, a régenvolt szirmok megfeketedett csonkját, és akkor jött a varázslat. Ahogy a tubusból a fogkrém, úgy kígyózott elő a természet adta csipkelekvár a bogyó hegyén. Összefutott számban a nyál, pontosan úgy éreztem csípős, zamatos aromáját, ahogy annak idején. Zsófika felé nyújtottam.

– Nem, apa, nem, én ezt nem szeretem – hárította el.

– Csak egyszer kóstold meg, kislányom, én nagyon szeretem, neked is ízleni fog – kérleltem. Láttam rajta, csak a kedvemért teszi, de elvette tőlem. Aggodalommal vegyes kíváncsiság ült az arcán.

– Ez tényleg finom – lelkendezett, és láttam a tekintetén, hogy egy életre el van varázsolva. Szedte a bogyókat, szakszerűen lecsípte tetejüket, és ette, ette. Aztán elszaladt a közeli tócsa jegére csúszkálni, majd visszaszaladt. Hosszú, napbarna haja lebbenve követte mozdulatait.

Csendesen álltam a bágyadt napfényben, és néztem fáradt pilláimon át, ahogy kitágul körülöttem a világ. Már nem csak a gyűjtögető emberek halk derűjét éreztem szinte kézzelfoghatóan. Minden bokor, minden lengő nádszál élt, halálában is. A Tisza ukrán oldalának fagyos nyárfái, a távoli bércek jeges sziklái, minden, minden… Tétován szemelgettem a bogyókat, és eszembe jutott a lelőtt amerikai pilóta esete a boszniai erdőkben. Neki az életét mentették meg az ehető bogyók, bogarak. Ő könyvből tanulta mihez nyúljon, mihez nem. Lehet, hogy elviszi majd a gyermekét vagy az unokáját abba a zordon vadonba, ahol ő maga űzött vad volt. Ahol szusszanni se mert, ha valamilyen neszt hallott. Ahol csak a fű, fa, bokor és az erdő állatai voltak a barátai.

Ahol azóta már béke van…

És itt, ahol gyermekem őzgidaként szökell, szaladgál, mert nincs mitől félnie, itt béke van. A csendes, a barátságos és a bensőséges természet békéje.

Hm, de emelkedett vagyok, villant belém. Ideje hazamenni, gondoltam. Láttam Zsófi lányomon is a fáradás jeleit. Talán a cipője is elázott. Nem is nagyon ellenkezett, amikor a kocsiba parancsoltam.

A lemenő nap vöröslő korongja világított a szemembe a hazafelé vezető úton. Zsófika nem sokáig hallgatta a harcoló bacilusokat. Nagyon, nagyon fáradt volt. Feje oldalra csuklott, végül csendes álomba ájult. Magam maradtam ismét, én és a gondolataim. A biztonsági övre hajtottam a fejem, és elmosolyodtam, meghallottam a harcoló bacilusok hangját. Zsófikára néztem, aki kipirult arccal, kinyílt szájjal aludt, és talán a csipkebogyókkal álmodott.

Írta: Réti János

A filmre átírt nagy regényfolyamokban valamint a szódavízzel bélelt tévésorozatokban az úgy szokott lenni, hogy az erőteljes és szépen sarjadó családfa ágaival-bogaival történik ez meg az, lélegzetelállító fordulatok és hajmeresztő érzelmek közepette, amíg végül a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz megérdemelt büntetését. Mint a mesében. Mert az életben a jó nagy valószínűséggel nem nyeri el jutalmát, a rossz még annyira sem büntetését, és ettől lesz aztán olyan cselekménytelen az egész.

A nagy regények és sorozatok mindegyike megegyezik abban, hogy cselekményük egy pontjától fogva átveszi uralmát a mindenható pénz, a családot szervező vagyon. Kőkemény nagyapák agonizálnak megtörhetetlen büszkeséggel részeken át, miközben döntenek leszármazottaik jelenéről, jövőjéről, mi több utólag múltjáról is. Többnyire feltételeket szabva a fiataloknak, ritkábban kegyet gyakorolva unokáik felett, de mindig a dinasztia érdekeit szem előtt tartva.

Ilyenkor aztán olajmezők jönnek, sörgyárak és birtoktestek mennek, kiadói tulajdonjogok suhognak színpadias kijelentésekben és a család ügyvédje által sűrűn lapozgatott végrendeletek oldalain. A szeretet meg egyszeriben dollárosul, frankosul vagy euróban kifejezhető mértékűvé változik.

Így láthatja ezt a földön járó szegényember is, aki minden isten áldotta napon – mármint egyik vasárnaptól a másik szombatig – vasúton zötykölődik át reggelente és délutánonként a végtelen tájon munkába menet, meg onnan hazafelé: Sok-sok éve már, és néhány hónapig még a nyugdíj eljöveteléig.

És mesél a családról, de leginkább a kis unokáról, olyan mennyből kapott szeretettel, amitől a kétéves leányka valósággal láthatóvá válik az útitársak előtt. A pici kezéről, amit a nagy tányérfogó kesztyűbe dugott, a lábacskájáról, amiről a legnagyobb rimánkodásra sem akarta lehúzni az új csizmát és loknis haja gyűrűcskéiről, amik vidáman lifegnek jártában-keltében az emeleti panellakás falai között. A nagy utat megtett játék babakocsi pedig a nap minden órájában használatba vétetik kis tulajdonosa által, úgyhogy nem hiába volt a körülményes szállítás. Nagy örömöt szerzett a leánykának, és az bizony tart azóta is. Mert ez a kocsi elég bonyodalmas utat tett meg az ország tőlük távoli városából, az unokatestvértől az ő szobácskájáig.

Amikor a nagypapáék legutóbb voltak látogatóban a másik lányuknál, azok akkor kérdezték meg tőlük, nem vinnék-e magukkal a kis kocsit, mert jó állapotban van, az ő lányuk meg már úgysem játszik vele. – Hát hogyne hoztam volna, egyem meg a szívét – dörmögte gyémánt mosollyal a szemében az öreg, miközben kibámult a havas mezőkre.

És hozta. A városi buszon az állomásig, ott át a hétvégi tömegen, fel a vonatra, annak is a peronjára, illedelmesen meghallgatva a kalauz dorgálását. Aztán minden megismételve az átszállásnál, zsibbadó karral, újabb mentegetőzések egy másik tömegben, majd a másik, már az otthont jelentó város másik busza fel- és lekászálódással, sűrű elnézéskérések közepette. De a kis kocsi megérkezett a címzetthez. – Micsoda öröm volt az annak? És hogy puszilt azzal a pici szájával! – végződött a mese. Akik hallották, talán észre sem vették, hogy egy tünde mosoly táncra perdült a szájak szegletén.

Bizony így van ez: a pöttöm lány élete másként alakulna, ha húszévesen olajfinomítót örökölne a nagyapjától, de akkor ki hozott volna neki most babakocsit az Óperencián túlról?

Írta: Onderó Szilárd

Hazafelé a volán mögött végig azon gondolkodtam, milyen teendők várnak még rám. Hiába robogok az autópályán 130-cal, egyre inkább úgy érzem, minél inkább gyorsítok, annál kevésbé tudom utolérni magam.

Nagy nehezen hazaérek, de parkolás előtt még türelmetlenül várom, hogy a tanulóvezető végre haladjon is valamerre, mert csak feltart engem. Pár perc és végre leparkolok, kiszállok, és a hátsó ülésre dobott mini irodámat magamhoz veszem, határidőkkel és beszámolókkal. Caflatok a lifthez, minden kezem foglalt, még szerencse, hogy babakocsival is most érkeznek mellém, így mindenféle artistamutatványokkal bizonygathatom, hogy még így is ki tudom nyitni azt az ajtót az érkező anyuka előtt, hogy egy emelettel feljebb újra bebizonyítsam, a férfiúi előzékenységet mindig és minden körülmények között meg kell tartani.

Egy pillanatra elgondolkodtam: ha én fáradt vagyok, papírjaimat letehetem az asztalra, nem fognak sírni, hogy foglalkozzak mééég velük, de ő, 0-24-ben édesanya, most, egy vagy 20 év múlva és míg világ a világ. Pedig biztos, hogy neki is vannak „papírjai”…

Elfordítom a zárat, az én gyerekem is nyávog már az ajtóban, szinte fellök, ahogy át átsuhan a lábam alatt, de neki is meg kell mutassam, hogy kiváló akrobatikai képességekkel rendelkezem. A papírok fontosak, nem eshetnek ki a kezemből. Megvacsoráztatom őt is, magamat is, majd lehuppanok az ágyra, és az asztalon heverő irományokra tekintek. Épp csak nem üvöltenek a törődésért.

A nagy hangzavarban egyszer csak suttogást hallok. Az iratok közül elegánsan kikandikál egy kötet. Bevallom férfiasan, ritkán van alkalmam olvasni. Vagyis olvasok sokat, csak azok nem igazán nevezhetőek szépirodalmi műveknek. Most viszont „tárcán kínálkozik” az alkalom.

Kezembe veszem, felkapcsolom az olvasólámpám, miközben ciculi is megérkezik a vacsoráját befejezve; nagyot nyújtózik rajtam, és dorombolva a hasamra fekszik. Már-már idillikus jelenet.

Magamhoz veszem a könyvet és olvasok. Végre egy könyv! Nem tudom, ki hogy van vele, de csakúgy, mint az emberekhez, egy irodalmi alkotáshoz is csak nyitott szívvel és lélekkel lehet hozzákezdeni. Ahogy kinyitottam az első oldalt, úgy zártam be én a külvilágot, és engedtem a Bűvölők hívó szavának. 

Vége. Máris vége? Az előbb még szinte magamat láttam az udvaron, ahogy gyermekként a szülői ház kertjében a fecskék és verebek csivitelését hallgatom elterülve a fűben. Az előbb még az iskolapadban ültem, azon aggódva, vajon én kerülök-e sorra a feleltetéskor és hogy az én fejemet miért nem simogatta meg egy tanár sem? Az előbb még édesanyám ölében hallgattam világszép meséket. Az előbb még nagymamám sírjánál álltam megkövülten és bizonytalanul. Az előbb még azon gondolkodtam, milyen lenne, ha lenne gyerekem és miket válaszolnék, ha kérdezne. Az előbb még az a szombat volt, amikor a család család volt. Az előbb még azt éreztem, boldog vagyok.

Többet kellene olvasnom.

Tünde! Kérek még!

Onderó Szilárd gondolatai M. Szlávik Tünde A Férfi illata c. kötetének bemutatója előtt.
A fotó a Nyírség Könyvtár Alapítvány által szervezett „Könyvtár az éjszakában" eseményen készült, 2017. november 10-én.

Írta: Kulcsár Attila

Nem vagyok Sigmund Freud – a nagy pszichiáter –, de amit látok, azt elhiszem pszichoanalízis nélkül is. Azt azért sokan elfogadják tőle ma is, hogy az életünk első 5 évében bekövetkezett élmények határozzák meg személyiségünk kialakulását. Engem például  megdicsért az anyám öt  évesen, amikor a szoba  politúrozott  ajtajába belekarcoltam a kisvillámmal a nevem kezdőbetűjét, a nagy „A”-t,  50 centi nagyságban,  mert addig értem fel. Ez a pozitív visszajelzés úgy hatott rám, hogy azóta is grafomán vagyok. Sok szellemes graffitit sikerült elhelyeznem templomok falán és egyet a Kossuth-szobron is. Meg írok mint állat...

Úgy 12-13 évvel ezelőtt részt vettem egy emlékezetes óvodai vizsgán. Csupa hat év alatti kisgyerek szerepelt ott a nagyszámú közönség előtt. Elöl ültek a főszereplők, a nagycsoportosok egy tornapadon, mögöttük a meghívott illusztris vendégek, és hátul mi szülők, tömött sorokban, vastapsra készülődve. A gyerekek szépek és okosak voltak. Az óvó nénik mindent elkövettek a siker érdekében. Ők is furulyáztak, együtt táncoltak velük, súgtak, ha kellett, és tartották a díszletet, ha el akart dőlni, mert nekimentek a zakatolók.

 A legszebb Orsika volt, meg is néztem az anyját, de egy rendőr ült mellette. A kislány  szőke haja két copfba volt fonva, csintalanul mosolygott, és a két  varkocs  mint gyíkpár táncolt a vállain. Ö volt a köszöntőmondó és a játékokban a szólótáncos. Mindenben profi volt. Ismertem a gyerekeket, a fiam barátai voltak. Botond állandóan hátra-hátra forgott, az anyját kereste a szemeivel, még tánc közben is, ha sikerült egy-egy összekapaszkodása, integetett neki a győzelem jelével. Kristóf – a nagydarab kölyök – nem engedte visszaülni maga mellé, a helyére Török Pötyit a szavalata után, mert szűknek érezte sávját a tornapadon. Amikor az mégis befurakodott, az erős fiú lökött egyet rajta, és a szélen ülők a földre huppantak. Az apja kihúzta magát hátul: így kell ezt csinálni az életben is. Angéla mosolytalan arccal táncolt, mintha unná az egészet, biztosan sokat próbálták. Mégis a „Bújj, bújj zöld ág”-nál elfelejtett lehajolni, és lefejelte az aranykaput, elszakadt az eszterlánc. Az anyja ijedten a szájához kapta a kezét: – Nem ütötted meg magad, kicsim? – motyogta. Kisgergő nem volt hajlandó felugrani a nyuszi ül a fűből, sőt hanyatt feküdt és vígan szundikált. Az anyukája, aki színésznő volt, megdicsérte magában: – Úgy van, ne hagyd, hogy epizódszereplő legyél.

De a legvagányabb Karesz volt. Szöghaja égnek állt, mint mindig. Van egy forgója ott elöl, nem is lehet lefésülni. Ő még az elején – amikor az intézményfelügyelő nyomta a protokoll szövegét – felfújta a száját, és a mutatóujjával ki-kibuggyantotta a levegőt az ajkai között csücsörítve. Jó hangosan, többször is. Ha finom akarok lenni, akkor a brekegéshez hasonlítóan, mígnem az óvó néni durván be nem fogta a száját. A gyerekek dőltek a nevetéstől, az államtitkár egy pillanatra megállt, mintha csak egy ellenzéki bekiabálás zavarta volna meg, majd rutinosan folytatta beszédét.

Mondanom se kell, hogy Karesz az én fiam. A végén én is megdicsértem, mint a társai, hogy ezt jól kitalálta. Azt mondta, hogy azért, mert olyan békaszerű volt a bácsi, és jelezni akarta neki, hogy ő is az. El kellett ismernem találó meglátását és a kreativitását. A többi szülő is boldog volt, elvarázsolt tekintetekkel, homályos szemekkel nézték végig a műsort, pozitív visszajelzésben nem volt hiány.

Azóta eltelt 12 év – hogy múlik az idő... Nemrégen voltam egy ballagók által rendezett gálaműsoron, a Bercsényiben.  Én se vagyok már a régi, de Karesz is eljutott az érettségiig. Osztálytársai közül sokkal együtt járt az óvodába is. Nekem nem volt nehéz felismerni egykori csoporttársait az anyányivá növekedett lányok között és a régi süvölvényeket felborotvált hajuk ellenére. Egy kis kreativitással összeraktam az egykori emlékeket a gálaprodukcióval. Ez a képességem a genetikai adottságok és a megismerések kombinációja,  mondta egyszer a pszichiáterem.

Orsika most is celeb volt. Szerintem egy kicsit nagyobb volt a melle a természetesnél, de jól állt neki. Ő konferált, szólót táncolt, és a végén őt emelték a magasba a fiúk egy kagylón állva, mint Botticelli születő Vénuszát, egy testszínű pólóban. Visszatapsolták a nézők, erre rátett egy lapáttal, lement hídba is. Néztem az anyját, el volt ragadtatva. A város milliomosa ült mellette. Botondék, a Kállai kettőst járták. De ő tánc közben is mobiltelefonozott, mert éppen hívta a csaja Lyonból és az anyja Amsterdamból. Alig volt észrevehető az apró mikrofon mellénye hajtókáján. „Felülről fúj az őszi szél, majd küldöm a videót, nézz meg” –szőtte bele az éneklésébe üzenetét.

Kristóf úgy kipörgette párját – a Pötyit – a rock and rollban, hogy alig tudott visszajönni, pedig akkor még jött a fejen át való dobás. Az íve gyönyörű volt, de nekiesett egy másik párnak, és azok lesérültek. Senkit nem érdekelt. Elvis Presley ismert dalára a szülők is nosztalgiáztak, ritmusra tapsolt mindenki. Angéla fapofával járta a bécsi keringőt partnerével, szája rágózva is együtt mozgott Strauss muzsikájával. Mintha unta volna az egészet, biztosan sokszor gyakorolták. Az anyukája így is elnézte volna órákig is, az első szerelmére gondolt, aki még tudott keringőzni. Kisgergő brékelt. Mindig is szeretett földközelben lenni. A hátforgása egészen elfogadhatóra sikerült. Nemcsoda, van egy saját breakdance együttese. Az anyja a menedzser.

De most is Karesz volt a legjobb. Kémiából mindig is jelest kapott. Már másodikba letöltött a netről egy robbanó folyadékot, és télen sikerült elriasztani a varjakat a közeli kiserdőből. Most egy kisebb rakétával készült a műsorra. Készítettek ugyanis egy időkapszulát, amelybe az  osztálytablót, órarendet, napi újságot, és „Mi leszek ha nagy leszek?” terveiket helyezték el. Ezt az iskola névadója, Bercsényi Miklós szobrának talapzatába tervezték elhelyezni, ki is emeltek belőle egy nagy kődarabot.

Már vonultak volna a szoborhoz a gála nézői, amikor Karesz egy – a szertárból elkért – rossz csillagászati távcsőből összeszerkesztett Sztálin orgonát húzott elő a függöny mögül, és abba az időkapszulát, mint egy rakétalövedéket, betöltötte.

–Viszontlátásra 30 év múlva!- kiáltása után nagy robbanással elsütötte a távcsövet, és kilőtte az időkapszulát a tornaterem mennyezeti ablakán. Ilyen ablak most minden új tornacsarnok tetején van, a tűzoltók által előírt füstelvezető rendszer részeként, amely robbanásra és füstre automatikusan nyit. Az első ijedtség után óriási ováció tört ki a teremben, mindenki azt hitte, hogy így volt megrendezve. Ez volt az utóbbi évek legnagyobb durranása, a legjobb visszhangot kiváltó gálaműsor. Később a kapszulát megtalálták a tornaudvaron.

Nagyon büszke voltam. Nemhiába, az én fiam. Az időben elhangzott pozitív visszajelzéstől a tehetség kiteljesedik.

***

Valahogy a fiam kezébe került ez az írás, az mondta: – Fater, ha ezt a sok baromságot valahol meglátom nyomtatásban, a láncfűrésszel vágom le az ujjaidat!

Most be vagyok tojva, mert tudom, hogy megteszi.

A kép forrása:http://idokapszula.bme.hu/

Írt: Czimbula Ibolya

Egy alkalommal nyilvánosság előtt azt a kérdést kaptam, mivel töltöm konkrétan az időmet, hogyan múlik el egy napom? Meglepődtem, nem tudtam miért is lehet ez mások számára érdekes. Nehéz volt igazán spontán mód ezt megválaszolni, pláne, hogy akkor még nem döbbentem rá az idősödő állapotomra. Tudatosan, több minden hatására most már átgondoltam magam is ezeket.

Sosem cserélném már el az én nagyszerű nyugdíjas életemet, a családomat, a számomra még kedves embereket, a barátaimat a fiatalságért, a kevésbé ősz hajért, a hibátlan külsőségekért. Ahogy korosodom, valahogy egyre engedékenyebb és kevésbé kritikus lettem magammal szemben. A saját barátommá váltam, jó társaság vagyok magamnak szoktam hangoztatni. Nem tolom le magam, ha netán megengedek némi kis bűnözést, ha később vetem be az ágyat, vagy megveszek olyasmit, amire talán semmi szükség nincs, de jól néz ki, esztétikai örömöt jelent. (Miközben az ápoltság azért mindenek fölött kötelező.)

Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezzek mindent, ami örömömre van, hogy már ne legyek annyira szigorú magamhoz, hogy az illendő mértékig akár extravagáns is legyek. Tudva persze, hogy a társadalom sokkal öregebb mint én, ezért könnyen kivetheti a különcséget magából. De megéltem már, hogy kedves barátaim, jó ismerőseim idő előtt elmentek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az idősödés hoz magával. És ez sajnálatosan nagy fájdalom, nagy felkiáltójel.

Nem nagyon kell törődnöm azzal, ha napközben is elalszom, ha ezért hajnalig is olvasok, vagy ha a Facebook-on felejtem magam. Ha gondolatban olykor szinte táncra perdülök valami régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem. Többnyire nem mérem az időt, nem nagyon figyelem a faliórát.

Ha sétálok bárhol is, fáradtabb és kevésbé kecses léptekkel, nem nagyon bánt a várakozó autósok vagy az ifjabb gyalogosok lesajnáló pillantása. Bízom benne, hogy ők is lesznek idősek.

Tudom persze azt is, hogy időnként már keresnem kell a szavakat mert feledékenyebb, önmagam számára is megbízhatatlanabb vagyok. Mert hát, van is néha mit elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra mégiscsak emlékszem még, természetesen.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne törne meg, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, amikor a gyermekeink, vagy bármelyik gyermek bármiért is szenved körülöttünk? De a megtört szív az, ami erőt ad, megértést és részvétet kelt bennünk. Az olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog tudni örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Nagyon boldog vagyok, hogy eleget éltem ahhoz, hogy engedjem már magam akár megőszülni is, hogy a nevetésem lassan mélyülő ráncokat vet az én arcomra is. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek, és oly sokan, akik nem érhették meg az ősz hajszálaikat.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb már pozitívnak is lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. Magunknak már ritkábban teszünk fel kérdéseket, szemrehányásokat. Sőt tartsuk fenn magunknak a jogot, hogy ne legyen igazunk, de azt különösen, hogy mindig csak az igazat mondjuk. Bármikor együnk kevés édességet, sósat, savanyút - már ha kedvünk van hozzá.

Nos, ezek miatt elmondhatom, hogy nem bánom, hogy idősödöm, hogy hihetetlenül gyorsan repülnek a napok. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha..., Vagy hogy azon izgassam magam, mi lesz majd, de azt sem mondom, hogy soha nem... És minden áldott napért, amelyet megértem, hálát adok a Teremtőnek.

Szeretettel ajánlom a kor- és kórtársaknak a fenti gondolatokat.

Ajánlom elsősorban, hogy mindig nevessünk, magunkon, főként a saját ostobaságainkon, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya, ami erősíti az immunrendszert!

Mindig mosolyogjunk, és ami még nagyon fontos, vigyázzunk a szívből fakadó igaz barátságokra! 

Soha ne adjuk fel! Ha nem megy valami így, hát majd megy úgy. Ha nem megy ma, hát majd megy holnap. Amivel felhagyunk, azzal egy darabot önként odavetettünk magunkból az enyészetnek. Apránként halunk meg. 

Ne pihentessük az agyunkat, mindig dolgoztassuk valamivel, mert a pihentetett agy az ördög fészke. Az ördög neve Altzheimer! Testünket is tornáztassuk kissé.

Legyenek ne csak rövid, de hosszabb távú terveink is, olyanok, ami nem jelent akkora pénzkérdést. Írjuk meg emlékiratainkat, vagy mondjuk hangrögzítőre, videóra. 

Nyaraljunk ott, ahol élünk. Hisz mekkora összegeket fizetnek emberek azért, hogy a turista szemével nézzék a városunkat. Használjuk ki a lehetőségeinket, és buszozzunk, vonatozzunk olykor egyet. Mindig, mindenütt találhatunk új dolgokat, miközben találkozhatunk itthoni ismerősökkel, és ha kedvünk van, anyanyelvünkön beszélgethetünk emberekkel.

A gyerekeinket, unokáinkat pedig mindenképp hagyjuk küzdeni, ahogyan mi is tettük egykor. Ne kössük erőnek erejével magunkhoz és ne kontrolláljuk őket. Joguk van nekik is tévedni, megszerezni saját önbecsülésüket. Akkor segítsünk, ha külön megkérnek erre.

Szeressük megkülönböztetetten önmagunkat is, hisz az idősebbekre kevesebb figyelem jut, mint a fiatalokra.

Ne az orvosoknál keressük a ránk figyelést, figyeljünk mi magunkra, miközben ellátjuk magunkat, megkímélve ettől a családunkat.

Tudnunk kell – s ha nem, tanuljunk – szépen idősödni.

Írta: Balogh Géza

Lékhalászok a Túron

 
Hajnalban kelünk, lékelni indulunk. Kegyetlen a hideg, szikráznak a csillagok, szinte belefájdul az ember szeme. A szerszámokat még tegnap délután kikészítettük a tornácra, ne kelljen azokkal hajnalban vaklálni. Szálvágó fűrész, balta, háló, kávarúd, szák … Egy teljes kocsira való rakomány. Befutnak közben a fülesdi halászok is: N. Karcsi, a környék egyik legismertebb halásza vezeti őket, itt van F. Miki meg N. Zoli is.

Nem sokat időzünk, indulunk. Sonkád alatt táborozunk le, a Túr egyik holtágát szemeltük ki. A két parancsnok, N. Karcsi és M. Béla lép először a jégre. Sarkukkal kocogtatják, megbírja-e a lékhalászokat. Intenek, hogy rendben van minden, mehetünk. Elöl a fotósok, filmesek, mert ők is itt vannak. Örül majd ötven év múlva a néprajzkutató, ha kezébe kerül az ősi foglalatosságot megörökítő felvétel.

Még a nyáron kinézték ők ezt a helyet. A sonkádi oldalon százéves tölgyek hajolnak a vízre, azt mondják, van itt négy-öt méter mély is a folyó. Igazi halfészek. Amur, busa, kárász, csuka, compó tanyázik itt telente, keresve sem találtunk volna biztatóbb szakaszt. Elő hát a két hatalmas szálvágó fűrészt! A gödörtől kicsit lejjebb, egymástól úgy félméternyire két léket vágunk a baltával, leeresztjük a fűrészeket, s megkezdődik a munka.

Felváltva vágjuk az arasznyi vastag jeget keresztben a folyón. Az ördög sem gondolta, hogy ilyen kemény munka ez! Még negyed óra sem telt el, már a  víz csorog a hátunkon, de még mindig a holtág közepénél tartunk. A fűrészelőktől vagy háromszáz méterre megkezdődött a munka második szakasza is. Vagy heten baltát fogtak, s kéttenyérnyi lyukakat vágnak a jégbe. Itt dugják majd be a karókat, hogy a vizet zurbolva a háló felé zavarják a halat.

Végre átvágták a folyót. Ott feketéllik a víz alattunk, már csak a nagy záróhálót kell leengedni. Ezzel rekesztjük el keresztben a folyót, hogy a felénk szorított hal meg ne szökhessen. Igen ám, de nem számított arra senki, hogy a víz itt is több mint két méter mély, a háló meg nincs ilyen magas. Nem baj, nagy rudakat vágunk, rákötözzük a hálót, s leverjük az iszapba − az a fontos, hogy a fenéknél zárjon, úgyis ott jár ilyenkor a hal.

Hát ezzel megvolnánk! Közel a parthoz a fűrészelők újból kezdik vágni a jeget. Ötször ötméteres léket metszenek, hogy le lehessen engedni az emelőhálót, vagy ahogy erre nevezik, a kámzsát. Befejezték közben a munkát a baltásak is, vagy nyolcvan fekete lyuk ásít a jégből.

− Lesz itt hal, meglátjátok − mondja Béla a tűznél, ahová pihenni telepedtünk le néhány percre. Körbejár a butykos − megtöltve igazi szatmári szilvával −, majd indulunk. Elöl a hajtók, mindegyik kezében jókora rúd. A hálótól legtávolabbi lyukaknál kezdik a hajtást, szorítják felénk a halat. Már mindenki elfoglalta a helyét. A hajtóknál Béla, a hálónál Karcsi irányítja a munkát, ő kezeli a kámzsát is. Vár néhány percet, hagyja, hogy közelebb kavarják a vizet, és felhúzza a hálót. Semmi.

A rudakkal már egészen közel járnak. Hallani a fenéken felkavart iszap bugyborékolását, a víz loccsanását. Karcsi emeli, majd megint, de semmi.

− Nem tetszik nekem ez a víz! − bosszankodik. − Attól félek, hogy a csukák, meghallva mozgolódásunkat, már rég megszöktek, a busák meg nem mozdulnak ilyen hidegben.

− Emeld! − kiáltanak a fiúk. Karcsi szót fogad. S mit tesz isten, fogtunk! Igaz, egy árva keszeget, de kezdésnek ez sem rossz.

Megvan az első, jöhetnek a nagyobbak!

A hajtók visszaballagnak a holtág végére, újból kezdik a zurbolást. Hárman maradtunk a hálónál: Karcsi, a mester, Zoli meg én.

− Ej, fiúk, ha beugrana egy ötkilós csuka! − mondja Zoli.

− Aligha − így Karcsi. − Az új Túron, ott kellett vóna megpróbálni. Tavaly nyáron, lenn a bukógátnál negyvenkilós harcsát fogott egy kóródi ember. Éjfélben kapta el, de hajnalig küszködött vele.

Állunk a léknél, a hajtók dolgoznak keményen. Idáig hallik a hangjuk.

− Ne menj előre! Visszazavarod a halat!

− Mélyebbre dugd a botot!

Hátunk mögött vígan pattog a tűz. Süt a nap, szikrázik a hó, de itt, a jég hátán hűvös van. A léken már gérádzik a víz, s alighogy kiemeljük a hálót, nyomban ráfagynak a cseppek.

Valahol harangoznak, dél van.

− Ebéd! − kiált valaki, s a tűz köré sereglünk. Készülnek a nyársak, vágjuk a húst, a szalonnát. Egy szelet hús, egy szelet szalonna, egy szelet hús . . . fölséges ez így együtt. Dobos Bercitől tanultuk, ő az igazi mestere ennek.

− Nem hiszitek el − meséli Béla −, volt olyan tél, hogy egy-egy ilyen lékelésnél tizenöt-húsz kilót is fogtunk. Csukát mind, volt köztük négykilós is.

Csendesen csordogál a beszélgetés, pihennek a halászok. A zsákmány nem valami fényes, de hátra még a délután.

Indulnak is, kézbe véve ismét a rudakat. Lyukról lyukra egyre közelebb jönnek, mikor rezdül a hálókra kifeszített ideg, és Miki rántja. De a hálóban semmi, pedig hal volt az, egészen biztos, csuka. Vagy csak egy elszabadult jégdarab? Hisszük, hogy csuka volt, csak elügyetlenkedtük. Sejtjük pedig már, hogy ma itt nemigen lesz fogás. Majd legközelebb, tavasszal.

Ezt gondolhatják a hajtók is, mert egyre kedvetlenebbül kavarják a vizet. Nyugodni készül már a nép is, és sehol semmi. Fent, a holtág jegén egy fácán szalad át, a partra érve riad kiabálással lódul a levegőnek. Még télen sem hagyják nyugton az embert, gondolhatja, mert nagyon mérgesen rikácsol.

− Nem lesz itt már semmi! − mondják többen is.

− Szereljük le, mert ránk esteledik − mondja Béla. Nem kell biztatni a legényeket. A partra ballagunk, cihelődünk. A tűzre ölnyi jégdarabokat dobálunk, a lékekbe jókora husángokat állítunk. Figyelmeztesse az erre járót, nehogy elmerüljön a lyukakban. A hídnál gyülekezünk. Valaki megszólal:

− Nincs itt hal. Jövőre máshol kell próbálni, ha akkor sem fogunk, másik ágat keresünk. Valamikor csak szerencsénk lesz − ha van még egyáltalán hal az egykor olyan halbő szatmári vizekben.

Írta: Dinók Zoltán

Egy harmincnégy év körüli költő a buszmegálló egyik padján feküdt részegen. Kezében ott volt a borosüveg, de senki figyelembe se vette. Sok volt errefelé a hajléktalan, s az emberek már nem törődtek ezzel – a dologgal és az üggyel –, ezért nem érdekelte őket ennek az emberi lénynek a sorsa. Csak éppen ő nem hajléktalan volt, hanem egy sikeres költő. És most itt feküdt. Álmában lidércek gyötörték. Majd hamarosan magához tért. A busz motorja ébresztette fel.

Egy öregasszony sétált arra. A költő, János nem hitt a szemének: hiszen ez az az öregasszony, akivel kilencéves korában itt, ugyanezen a helyen találkozott. Ő is felismerte a művészt. Csalódott benne. Borosüveget fog?

– Jó napot Irma néni! Emlékszik rám?

– Hát persze! Kilencéves korod óta nem láttalak!

– Ó, azóta én már költő lettem!

Az öregasszony csendben hallgatott majd megszólalt:

– S talán alkoholista is?

A költő a borosüvegre nézett. Elszégyellte magát. De hiszen azért alkoholista nem volt.

– Nem vagyok én alkoholista!

– Akkor az mi a kezedben?

– Csak felöntöttem a garatra, de nem szoktam mindig így…

– Milyen aranyos kisfiú voltál…

A költő maga elé nézett.

– Talán most nem vagyok aranyos?

– Ilyen a világ… – mondta a néni. – Változnak az idők… Te sem vagy már a régi…

– De hát Irma néni! Felnőtt emberré váltam!

– Igen, látom, vettem észre.

– És meg se kérdi, milyen verseket írok? Erre talán nem büszke?

 Az öregasszony elgondolkodott. Irma néni ezt valóban nemes cselekedetnek vélte.

– És miről írsz?

– Ezt nem tudom így összefoglalni… Sok mindenről. A szeretetről, a gyűlöletről, életről, halálról, szerelemről…

– Ezek nagyon szép és nemes dolgok…

– Hát, azt meghiszem…

– A szeretetről írj, ne a gyűlöletről…

A költő elmosolyodott.

– Hát persze…

– Anyád él még?

– Sajnos nem.

– Őszinte részvétem.

János bólogatott.

– És maga hogy van?

– Hát.. Épp most jövök az orvostól. A lábammal van baj.

– De azért jól van?

– Persze. Túlélem.

János maga elé nézett, nem volt kedve már beszélni.

– És te? Jól vagy?

– Azon kívül, hogy most részeg vagyok, igen, megvagyok.

Az öregasszony sajnálta a költőt. Azt szánta a legjobban, hogy már nem az a vidám kisgyerek. De hát ilyen az élet, azért mégis tudomásul vette, ha jó húsz év neki nem, de a költőnek nagy idő.

– És most hová igyekszik? – kérdezte János

– Most éppen haza. És te? Nehogy azt mondd nekem, hogy nincs otthonod!

János nevetett kínjában.

– Volt pedig időszak, amikor nem volt otthonom! De most van, megnyugtathatom.

Irma arca rezzenéstelenné vált. Nagyon fura arcot vágott. Csak annyit mondott végül is:

– Segíthetek valamiben?

– Köszönöm Irma néni, de nem. A rezsi bár sokba kerül, de elvagyok.

Egy csókot adott a néni János arcára, s erre mindenki figyelmes lett a buszmegállóban. Mert megható látvány volt.

– Viszlát, Irma néni!

– Viszlát! – mondta zavartan a vénség.

Majd felült a buszra, s az elhajtott. János meg nagyon szégyellte magát. Hiszen ez az öregasszony mindig hogy mosolygott rá, amikor ő még csak kilencéves volt…Csak könnyezett, részegen…

Írta: Ozsváth Sándor

Bármerre is járok a Kárpát-haza déli és keleti részein, szembeötlő a hagymakupolák szaporodása. Délvidéken még visszafogott, Kárpátalján már erőteljesebb, Erdélyben és a Partiumban meg kifejezetten agresszív ez a templomépítési igyekezet. A Trianont követő impériumváltás vallási szempontból legnagyobb vesztesei e térségben a görögkatolikusok voltak: egyszerűen más akolba terelték őket.  Elvették majd „átkeresztelték” templomaikat - az 1948-as betiltás után Romániában például ortodoxék mintegy kétezerrel gazdagodtak!

Erdélyben s különösen a Partiumban először a kolonisták (a tömbmagyarság közé betelepített máramarosi meg mócvidéki románságot nevezte így a népnyelv) kezdtek nagy templomépítésbe, díszes bisericakat ültetve szegényes házacskáik közé.

A létező szocializmusban, bár a mindenható Párt elvileg tiltotta, gyakorlatilag folytatódott a térhódítás, most már elsősorban a városokban, hiszen a Regátból tömegesen áttelepített románság ilyetén igényeit is ki kellett elégíteni. A rendszerváltást követően, de különösen az utóbbi tíz esztendőben aztán elszabadult az ár! Szabályos templomépítési láz lett úrrá az ortodoxián, s már-már versenyszerű építkezés zajlik Szilágyságtól Székelyföldig, Szatmártól a Bánságig. Hogy adatokkal is illusztráljam, figyeljük meg kedves partiumi városkámat, Zilahot! Ady idejében e „vidám pincekatlan” lakossága éppen csak meghaladta a tízezer főt, háromnegyedük magyar volt, s túlnyomó részt református. Száz év alatt a lélekszám megötszöröződött, a 2011-es népszámlálás már 56.202 főt regisztrált – ennek bő háromnegyede román nemzetiségű, a magyarok lélekszáma alig haladja meg az Ady-korabelit. A magyarság zöme változatlanul református (két templomuk van: az „ősi” belvárosi és a nemrégiben épült ligeti), mellettük a római katolikusok és a baptisták képviselnek még jelentősebb számarányt. A románok túlnyomó többsége ortodox, s annak ellenére, hogy csak mintegy 40 százalékuk gyakorló hívő, nyolc templom harangja hívja őket misére!

Itt is, mint Erdély- és Partium-szerte mindenütt, Trianon után indult az első invázió. A prefektusi hivatal mögötti templomuk ’30-as évekbeli, a következő, a Saguna utcai, mely esperesi rangú, még szintén „régi”, de a további hat már egytől egyig a rendszerváltás után épült. Ezek a tősgyökeres zilahiak számára igencsak furcsa, olykor kifejezetten hivalkodó építmények szinte uralják környezetüket. A legújabbat, a Kraszna utcait (mai nevén str. 22. Decembrie 1989), ahol mindmáig tán a legtöbb magyar él, csak pár éve húzták fel, s a hívőknek bizony komoly sportteljesítmény átgyalogolni a fél városon, hogy az utca végén célba érjenek. Mint sok helyütt, Zilahon is van félkész biserica, építik már vagy 5-6 éve a főút mellett, de lényegen ez mit sem változtat, minél több hagymakupolát Erdély-szerte!

Romániában már a két világháború között is jelentős állami támogatást kapott az ortodoxia, de az utóbbi két évtizedben vált igazán államegyházzá. Hatalmas összegek forognak a pópák kezein, s az uniós támogatások jelentős része is náluk landol - mondják a hozzáértők (az erdélyi autópályákra szánt pénzek egy jelentős részéről szól a fáma, meg a külföldi élelmiszer- és pénzsegélyek osztogatásáról). Az ortodox egyház már nemcsak állam az államban, hanem komoly gazdasági-üzleti tényező is Romániában.

Írta: Kulcsár Attila

A pedagógustársadalomnak meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a mai fiatalok nem olvasnak. A kötelező olvasmányok rendszere elavult. A költészet pedig olyan távol áll tőlük, mint a lakodalmas rock. Persze nem mondhatunk le arról, hogy az utánunk következő generációk megismerjék nemzeti irodalmunk gyöngyszemeit. Csak meg kell találni a hozzájuk vezető utat, azt a csatornát, amit ők látogatnak, azt a nyelvet, amit értenek. A Facebook világa az, amelyen perfektek. Posztolnak, lájkolnak, megosztanak és kommunikálnak egymással.

Persze a Facebook is a reklámokból él. Egyes ablakok akkor nyílnak meg, ha lájkolod vagy megosztod, hogy ismerőseid is olvashassák. Kíváncsiságod ejt csapdába. Megnyitod és közben terjeszted  a terméket, a gondolatokat továbbítod. A cookiek a költészetet is közelebb vihetik a fiatalsághoz.

A Facebook módszereit kellene az iskolának is alkalmazni. Fenn kell lenni az irodalomnak is a Facebookon.

Petőfi is eladható ezen a fórumon. Csak jól kell tálalni a Szeptember végén örökbecsű sorait, például így:

– Magadhoz nyúlsz, mint David Becham, amikor kihagyta a tizenegyest a kupadöntőn, ha elolvasod ezeket a rezignált sorokat:

Még ifju szívemben a lángsugarú nyár,

S még benne virít az egész kikelet. 

Még a Nemzeti dal is befogadható némi kamasz-szleng megközelítésben:

– Te agymosott g..i, ha tenni akarsz valamit ezzel a szétkúrt világgal, ezt figyeld meg:

Sehonnai bitang ember,

Ki most ha kell, halni nem mer.

Kinek drágább rongy élete

Mint a haza becsülete.  

A Tisza című versre pedig így kellene rávezetni a Facebook-olvasókat:

– Szemeden fog kicsordulni a nyálad, és az agyad is eldobod, ha elolvasod ezt a szöveget, mert úgy fogod érezni, mintha a csajod kényeztetne:

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.

A XIX. század költői is a figyelem központjába kerülhet ilyen reklámsorokkal:

– Fel akarod adni? Előbb valósítsd meg önmagadat. Aranylövésed lesz, ha elolvasod ezt a négy sort, mint Oszama Bin Ladennek, mikor meglátta az ablakban az első kommandóst:

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

A reklám ma már mindenhol előtolakszik. Fordítva is gyakori, hogy egy termék a költő örökbecsű sorait használja fel eladhatatlan termékeinek a propagálására.

A Szeptember végén erre is jó példa. Minden sora egy-egy terméket népszerűsíthet. Nemcsak a házak falára lehet teleírni, nemcsak a neon feliratok hirdethetnek. A TV reklámok megszakítják a filmeket, de sportközvetítéseket is, és mi kényszerűségből végignézzük a számunkra érdektelen termékbemutatókat is.

De ne legyünk finnyásak, ha csak így adhatjuk el Petőfit sokaknak. Engedjünk be a kor marketing fogásait az irodalomba! Mondhatja a piac a maga  üres hirdetéseit, ha mi csak a költészetre vagyunk vevők. Petőfi szelleme átvilágít „e mai kocsmán, az értelemig, és tovább”, ahogy kedves druszám, a Józsi, vagyis az Attila mondaná.

REKLÁM-PETŐFI

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

            „Most vegye muskátlinkat, fél árat fizet érte!”

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

            „Festékünk koloritjai színtartása időtlen”

De látod amottan a téli világot?

            „Sítúránk baba-áron liftezi nyárból a télbe”

Már hó takará el a bérci tetőt

            „Olcsó kis mediterrán szálloda várja Görögben”

Még ifju szívemben a lángsugarú nyár

            „Naptejeink száz faktora védi sugártól a bőrét”

Még benne virít az egész kikelet

            „Most ültess holland tulipánhagymánkból a kertbe”

De íme sötét hajam őszbe vegyül már

            „Ifjúvá teszi tincs-festékünk hajviselőjét”

A tél dere már megüté fejemet.

„Bajban segíthet az orvosa, gyógyszerésze receptje”

Elhull a virág, eliramlik az élet…

            „Gépkocsi márkánk Volvót úttapadással előzi”

Ülj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

            „Bőrkanapénk kényelme után nincs kedve felállni”

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

            „CARDO matraca hátán nem fog máshol időzni”

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

            „Kulturált temetésünk méltó élet-utáni”

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

            „Harmincas szerelő keres házias élete párját”

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

            „Nemzeti jelképünk, trikolórja nem kerül sokba”

Én feljövök érte a síri világból

            „Sírköveink márványból olcsón kéthete várják”

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

            „Áruit minden időben cégünk elfuvarozza”

Letörleni véle könyűimet érted,

            „Piszke-papír kendőnk mindennek jó itatósa”

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

            „Rest memóriagondod velük feleded”

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

            „ Ragtapaszunk vízálló már az özönvíz óta”

Még akkor is, ott is, örökre szeret…

            „Szex-italunktól szíve örökre merev…”

Megjegyzés: Az írásban szereplő reklámok valós tartalmáért a hirdetők a felelősek, a szerkesztőség csak Petőfivel ért egyet.

(Facebook: sokezer szmájli)

Írta: André Ilona-Ibolya

'77 augusztusa, háromhetes katonai kiképzés Bukarestben. Csak mi lányok vagyunk bent, a fiúk vakációznak, a Petőfi Ház üres, az őszi szesszió még messze van. Por, meleg és dög unalom.

Nagyjából így kezdődik minden valamire való mese. Hát ezért kezdtem  én is így.

Egyedül kószálok valamerre a városban, amikor magyar szóra figyelek fel: három fiatal férfi egy utcai mérleg előtt nézelődik, nem tudnak kiigazodni rajta, hogy megméretkezzenek. Az egyik észreveszi, hogy mosolyogva őket figyelem, és megszólít.

– Szkojke máni... tegyek oda be, hogy megmérjen?

Apám, ilyent is csak a tősgyökeres magyarok tudnak mondani, mint ahogy valamelyik magyar filmben Csöpi rendőr közli az amerikai kollégájával, hogy: bugyet oké.

A legtökéletesebb magyar rádióbemondói hangsúlyommal válaszolok.

– Tegyél be egy huszonöt banis érmét a nyílásba, és akkor működik.

– Kák? Kák? – jött a további értetlenkedés, mert úgy meglepődtek, hogy hirtelenjében már magyarul sem értettek.

– Kaka nem kell, huszonötös érme jó lesz,  ilyen – nyújtok oda vidáman egy pár megfelelő piculát, és indul is a bemutatkozás, barátkozás.

Laci magas, fekete hajú, jóképű, huszonötös srác, Péter negyven fele van, alacsony ember, de vidám, nagy dumás, amolyan társaság bohóca, és a harmadik a kettő között magasságban és korban, de olyan seszínű, sehangú, lagymatag, flegmatikus alak, hogy a nevét sem jegyzem meg. Pestről jöttek számítógépes tanfolyamra – no, hallj oda, hogy milyen elől járunk, hozzánk jönnek tanulni a magyarok! – románul egy kukkot sem tudnak, az előadások angolul folynak, azt mondják, azt valahogy értik, de nem jól, szóval el vannak veszve teljesen.  Körbejárom velük a városközpontot, beviszem őket a Petőfi Házba, hogy legyen valami biztos pont, ahol segítséget kérhetnek. Épp bent van Damó Pista, az adminisztrátor, bemutatom őket egymásnak. Damó mondja, hogy este lesz valami program, menjünk be. A srácokat elviszem  egy vendéglőbe, ahol van egy magyar pincér is, és megegyezzük az esti randit a Házban.

Felbiztatom a román szobatársnőimet, Mary-t és Máriát – mindketten erdélyiek –, hogy jöjjenek ők is, úgy sincs, amit csináljanak, meg jön Ildikó, egy matekos lány, akivel erre a három hétre kerültünk egy szobába. Este, amikor találkozunk a Ház előtt, és Laci lelkes üdvözlésekkel elénk jön, engem utolér az a bizonyos bénázás: érzem, ahogy fosszilizálódok, ahogy minden élő hal ki belőlem, hogy nem bírok megszólalni, mozogni. A délutáni poénkodásomnak vége, csak nyökögök. Legszívesebben sarkon fordulnék, és futás. De most nem tehetem.

Lacin látom, hogy érdeklem, hozzám beszél, tőlem kérdez, ez még oké is, mert hát én vagyok mentőangyal, de ha viccet mesél, azt is csak nekem mondja. Én meg lépek el tőle, minél távolabb, mert megszólalni sem bírok. Közben tolmácsolok is, de csak dadogás lesz belőle. Ildikó meg öt perc múlva már ott van Laci karjába kapaszkodva, a srác néz egyikünkről a másikra, mint a viccbéli kisegér, aki nem tud dönteni a szalonnabőr és a dióbél között, én meg dühös vagyok magamra, és félig-meddig hálás Ildikónak. Igyekszem mindegyre  Péter közelébe lenni, hogy dumáljon ő, és én végre hallgathassak.

A Házban vannak vagy húszan, ismerős alig. De buli van, táncolnak, tehát mi is táncolunk,  és közben ismerkedünk egymással. Ott van két katona srác is, az egyik majdnem két méteres, még soha nem láttam, a másik apró, fekete. Velük dumálok, ha már sorstársak vagyunk. Ahogy a magas srác táncol, abból látom, hogy a rock and roll nem a két méteres embereknek való: külön ritmusra jár a lába meg a keze, olyan, mint egy rogyadozó robot, akinek kicsavarozták a térd- és könyökízületeit, és így minden mozdulata kibicsaklik; de édes, vigyori fiú. Az ő nevét meg is jegyzem, Kálmánnak hívják.

Közben Laci mindegyre odajön valamivel hozzám, de ahogy a hangját meghallom, jön ez az idióta bénultság, és nagyon kell összpontosítsak, hogy válaszolni tudjak.

Dühös vagyok magamra, dühös, dühös.

Vajon nincs valami védőoltás erre az idiótaságra?

Buli végén gyalog indulunk haza át a parkon. Ildikó és Laci mennek elől, én igyekszem a sor végén maradni. Vagyunk egy páran,  fiúk, lányok, vidáman hangoskodunk, dumálunk, a sorrend mindegyre változik, ide-oda csapódva vonulunk. Kálmán a kis katonatársát ölelgeti, lapogatja a hátát amolyan legényesen, közben nagyokat kacagnak. Mi van velük? Nem ittak, de mintha részegek lennének, olyan vidámak. Kálmán megfutamodik, nagyot ugrik, felkapaszkodik egy kiálló faágra és kihúzza magát vagy kétszer, tárzánkodik, majd ismét összeölelkeznek a kisbakával. Hűha! Ez kakastánc, mosolyodok el, és kezdem figyelni, hogy kinek a kedvéért pörgött be így ez a hosszú fiú, de nem látom, nem jövök rá.

A bentlakás előtt búcsúzkodunk a srácoktól, egyeztetjük, hogy mikor és hol találkozunk még, Kálmán kezet nyújt nekem – ez elég fura gesztus itt –, és elköszön.

– Jó éjszakát, Ilona – mondja, és olyan gyorsan fordul meg és indul, mint aki begyakorolta a hátra arcot.

Állok és nézek most már tényleg bambán.

Hogyan? Visszacseng a fülembe, ahogy a nevemet mondta. Puhán, lágyan, mintha selyempapírba csomagolta volna. Most már tudom, hogy kinek szólt a legénykedése. Nekem. De én olyan béna és bamba voltam, hogy jóformán rá sem néztem.

Jaj, ez nem az én napom! Adjatok egy aszpirint!

Most hogy magyarázzam meg, hogy mi is volt a bajom, miért voltam dühös magamra és a világra?

Nem, nem azért, hogy két szék között a földön maradtam, mert eszem ágában sem volt egyik sráccal sem komplikációkba implikálódni. Nem akartam én egyáltalán felszedni, felcsípni, felhogyismondjákolni egyik fiút sem: nem volt semmi vonzása annak, hogy összejöjjek egy fiatal bakával, várjam, hogy mikor lesz kimenője, és együtt lógjunk a városban; a magyar sráccal meg még inkább nem tartottam értelmesnek leállni, mert két hétig vagy meddig, amíg még itt vagyunk, megy a grand lámúr, aztán én megyek haza, ő meg kap magának egy másik lányt, hogy ne unatkozzon, és ha nem is, de három hónap múlva úgyis visszamegy Pestre a barátnőjéhez, mert naná, hogy van neki olyan, miért ne lenne? Hogyha nincs, akkor baj van a fejével, mert tényleg szuper srác.

Engem nem vonzottak soha a perspektíva nélküli rövid távú kapcsolatok. Unaloműzésnek, játéknak megteszik, de nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen helyzetben jól érezném magam. Az olyan, mint amikor az ember egy váróteremben alszik: nincs biztonságérzet, nincs kényelem, nem nyújt  igazi pihenést. Akkor meg miért töltsem szundikálással az időt, főleg, ha álmos sem vagyok?

A baj az ijedtségem volt és a lelkiismeret furdalásom.

Igen, ijedt voltam. Zavaró volt ez az érzés, olyan, mint egy rövidzárlat az agyban, majdnem hogy tudathasadás. Mert egyfelől azt éreztem, hogy megszűnik az akaratom, és azt várom, hogy átadhassam magam valaminek/valakinek, hogy az rendelkezzék felettem,  és ebben volt  egy bizsergető hívás is, hogy engedjem, hogy hagyjam magam, de másrészt mintha egy vészcsengő is ott vijjogott volna, hogy: vigyázz! veszély! védd magad! És ez a kettő úgy összekeveredett bennem, hogy nem voltam képes tudatos gondolkodásra, hanem ösztönösen úgy viselkedtem, mint a hanyatt esett bogár, amelyik mozdulatlanná dermed, hogy halottnak higgyék, úgy várja meg, amíg elmúlik a veszély. Nem értettem, hogy mi van velem, és ijesztő volt, hogy nem vagyok ura magamnak, a helyzetnek. Mintha valami nem lenne rendben velem.

Másfelől meg bántott, hogy elrontottam egy pár ember hangulatát, elbaltáztam egy nagyszerűnek ígérkező estét.

Mert gondoljunk például a tábortűzre. Lényegtelen, hogy kis lobogó tüzecske vagy nagy fahasábokból épített égig érő máglya, hogy ketten ücsörögnek mellette vagy egy csapat ember énekel, gitározik, táncol, mit tudom én mit csinál, de minden tábortűznek van egy különleges varázsa: az mindig élmény, ahogy ott ülsz a tűznél, ahogy látod, hogy lobog a láng, hogy szállnak a szikrák; az mindig esemény, attól függetlenül, hogy történik-e valami igazán nagy dolog, vagy csak csendben elvagy magadban. Egy tábortűz mindig öröm, ott valahogy megnyílik a lélek, és másképpen rezonál, minden érdekes és nagyszerű, ott mindenki vidám, feltöltődik, megtelik jókedvvel és élni akarással.

Hát ilyen tábortűz hangulatuk van a véletlenül összejött ad hoc buliknak is, amikor különböző kultúrájú, nyelvű emberek összeverődnek, ilyenkor mindenki megnyílik, felpörög, olyan érdekes és nagyszerű minden. Én meg egy ilyen különlegesnek ígérkező alkalmat döngöltem laposra a bénázásommal, hogy ahelyett hogy pörögjek, tegyem-vegyem magam, mint ahogy máskor szoktam,  hogy feldobjam a hangulatot poénkodással, sziporkákkal, ott álltam bambán, és ezzel fojtottam le a fel-fellángoló jókedvet, mint amikor a ceremóniamester begyújtja a tábortüzet, és utána elkezdi vízzel locsolgatni, hogy az csak füstöl, nyöszörög, kínlódik, és mindenkiben csak a csalódás gyűlik fel, nem az öröm.

Meg aztán még nem is ért véget, nem lehetett letudni, elfelejteni, mert megegyeztük, hogy másnap este is összejövünk. A barátnőim, a román lányok, már mondták, hogy nekik nincs kedvük, mert nem nagyon tudtak értekezni semmilyen nyelven a fiúkkal, ha én nem fordítok nekik, na meg nem is találták érdekesnek őket. Ildikó lelkesen készülődött, alig várta, hogy este legyen, és induljunk. Nekem sem volt már semmi kedvem az egészhez, még ott éreztem magamban a szorongást, és majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog elmúlni,  hanem ismét előjön, és ismét csak lecsapom a többiek hangulatát is. Akkor már jobb itthon aludni. De nem tudtam egy valamire való indokot sem kitalálni, amiért otthon maradjak, ha már én indítottam el ezt az egészet.

Ebéd után, amíg a lányok aludtak, én csak forgolódtam, mindegyre kimentem cigizni, és próbáltam kitalálni valami okosat. Nem ment, csak a hangulatom lett egyre pocsékabb.

Amikor egy ilyen kínkeserves cigizésről visszamentem a szobába, szólt Mary.

– Te, Léna! Nézd meg, nem téged keresnek? Mintha azt kiabálná valaki, hogy Ilona.

Engem így nincs aki keressen. Nyolcadikos koromtól mindenki Lénának szólít,  én is mindig így mutatkozom be. De azért csak kinéztem az ablakon, és mit láttak csodálkozó szemeim? Ott volt a langaléta kiskatona, bámult fel az ablakokra, és olyan elveszetten álldogált, mint egy áruházban ott felejtett kisfiú. Kiintettem neki, hogy várjon, mert lejövök, és öt perc múlva már lenn is voltam.

Hű, de jól nézett ki! Magas, barna, göndör hajú és kisfiúsan vigyori képű. Ha nem lenne bajusza, középiskolás kamasznak látszana. Olyan helyes volt, hogy  egyből elmúlt minden rosszkedvem.

– Szervusz, Ilona – szólalt meg, ahogy meglátott, – épp erre jártam..., és eszembe jutott..., hogy nem tudom a szobaszámodat..., de ha volna kedved..., mert van egy kis időm..., egy kávét..., ha esetleg..., azt gondoltam..., ha meg akarsz inni..., mert az este elfelejtettem megkérdezni...

Apám! Na, ezt a bénázást! Ahogy ott állt egyik lábáról a másikra, úgy inogott, hogy néztem, mindjárt hanyatt esik, meg ahogy egy pillanat alatt hatfelé nézett: a cipője orrára, meg a fák hegyére és rám, majd fel az ablakokra, és ahogy ott dadogott, hogy végre kinyögje, hogy el akar hívni kávézni, jaj, az nekem akkor olyan jól esett, hogy majdnem hahotázni kezdtem. Ez a srác még rajtam és túltett, de nem megsajnálni való volt, hanem édes.  Annyira megtetszett, hogy bennem egyből megszólaltak az öröm csengettyűi. Úgyhogy nem sokat teketóriáztam, félkézzel átöleltem a nyakát, lenyomtam neki két puszit, hogy 'Szia, gyere, menjünk!', azzal kézen fogtam és indultam is.

Ezen úgy meglepődött, hogy egy darabig majdnem hogy vonszolnom kellett magam után, mert sehogy sem találta el a lépést, már néztem, hogy el kell énekeljem neki az 'aki nem lép egyszerré-t'.

Jaj, de vidám voltam! Jól voltam, felszabadult voltam, pergett a nyelvem, ahogy máskor is szokott, nem voltam egy percig sem elakadva azon, hogy mit mondjak, mit kérdezzek.

A bentlakással szemben volt egy cukrászda kis terasszal, oda ültünk le, és öt perc múlva már az ő nyelve is megeredt, olyan könnyedén beszélgettünk, mint a régi barátok.

Láttam, hogy tetszem neki, látszott a szemén, ahogy néz, és nekem is nagyon kedvemre való fiú volt. Olyan puhán, lágyan beszélt, meg állandóan mosolygott és kuncogva kacagott.

Dehogy is volt kiskatona, ahogy én azt az este értettem. Kadét volt, negyedévet végzett a katonai akadémián, ők is nyári kiképzésen voltak, most délután kötelező pihenőjük van, de ellógott, a barátai falaznak majd, de este hétre muszáj visszamennie, akkor raport, névsorolvasás, egyéb cécó, de nyolc után már ismét meg tud szökni valahogy.

Hát így már szép a világ!  Amikor az ember lánya azt hallja, hogy valaki képes megszegni a katonai regulát, csakhogy őt láthassa, akkor már neki is kedve szottyanhat egy kézenfogósdira. Így már nekem is megjött a kedvem az esti találkához a magyarországi fiúkkal, ha ő is jön.

És jött, még hamarabb is érkezett, mint a többiek. Végül haton indultunk el, a barátnőimet csak nem sikerült rábeszélnem, hogy jöjjenek velünk. Ma már teljesen más volt a hangulat,  ma tényleg kigyúltak a tábortüzek. Kiültünk egy teraszra sörözni, és folyt a duma, ahogy ilyenkor szokás: viccek, poénok, történetek, a 'nálatok hogy van?' meg a 'nálunk hogy szokás?' meséi, egyszóval, tényleg mindenki jól szórakozott.

És én is nagyszerűen éreztem magam. Megszűnt az a bűvkör, amit azelőtt este éreztem, egyáltalán nem voltam zavarban a magyar sráctól, és ahogy elnéztem, nem is érettem, mi volt velem a tegnap? Most nem is találtam vonzónak, érdekesnek. Szép volt valóban, hasonlított Alain Delon-ra, de élettelen arc, hűvös nézés, és volt benne egy adag beképzeltség, ami nem vált a javára. Hogy most is nekem magyarázott, velem volt beszéde, hogy láttam, hogy engem igyekszik elkápráztatni? Ezen most már nem voltam elakadva, csak csendesen mosolyogtam magamban, és sajnáltam Ildikót, aki mindenképpen próbálta magára terelni a figyelmet. Én arra vigyáztam, hogy ne pörögjek túl, ne essek a másik végletbe, ne én arassam le a poénkodásaimmal az összes babért, ahogy máskor szoktam egy ilyen társaságban, és közben úgy néztem Kálmánra, hogy abból biztosan megértse: üljön csak nyugodtan, mert nagyon is jó helyen van.

Nem maradtunk túl későig, mert reggel korán kellett kelni. Hazafele menet Kálmánnal kettesben maradtunk.

Ó, ezek a sétálós nyári esték, amikor kéz a kézben ballagunk semmiségekről beszélgetve, de mégis minden szó különleges értelmet nyer, minden lépésnél újabb és újabb örömtüzek gyúlnak bennünk, és nem cserélnénk el azt a fél órát egy fél királyságért!

Közeledtünk a bentlakáshoz, és magamban mosolyogva figyeltem, hogy Kálmán el-elakad a beszédben, a kezem meg-megszorítja, meg lassít néha, amikor elhaladunk egy-egy villanyoszlop mellett, láttam, hogy nagyon fontolgatja magában, hogy hol és mikor volna alkalmas pillanat arra, hogy … szóval... hogy akkor... hogy  ő … Hát megálltam, szembefordultam vele, és odasimultam a mellére, hogy öleljen meg már végre ez a szájtáti csibész.

Nagy, meleg, puha ölelés volt, olyan jó volt elveszni benne.

És megcsókolt. Hát persze, hogy megcsókolt, ilyen egyértelmű biztatásra csak össze tudta szedni ő is a bátorságát. Könnyű, puha, kereső-kutató csók volt, bátortalan, ismerkedő csók, épp ilyenre vágytam, ilyen csendes csókra, hogy közben hallhassam, ahogy csilingelnek bennem az örömök.

De női fifikáért engem sem kell a szomszédba küldeni, úgyhogy a bentlakás bejáratáig vidáman végigcsacsogtam az utat, és hogy lássa az új gavallérom, hogy ez nem sült galamb, és ha nem kapja össze magát, már repül is a kismadár, nem álltam meg a lépcső előtt, hanem csak erősebben megszorítottam a kezét búcsúzóul, és már léptem is fel az első fokra, úgyhogy ott maradt kinyújtott kézzel és elkerekedett szemekkel, én meg vidáman köszöntem el tőle.

– Szia. Gyere még, ha van időd. Délután legtöbbször itthon vagyunk.  A 35-ösben vagyok – azzal már bent is voltam az ajtón, és kettesével vettem a lépcsőket.

A szobában a lányok lerohantak a lelkendező kérdéseikkel.

– Na, mondjad, hogy volt? Milyen volt? Milyen a srác?

Jaj, ezek a lányok! Most mit kell mondani? Mit meséljek? Hogy mentünk, és beszélgettünk, előbb én, aztán ő, aztán mindketten, aztán jöttünk, és megölelt, vagy az nem is ő volt, mert előbb én, de aztán ő is. Ó, na, hogy lehet ezt elmesélni?

Egy tökéletes, pontos és mindenki számára érthető részletes magyarázat gyanánt előadtam a győzelmi táncot, hogy: tám, tá-rám, tá-rá-rá-rám, és fülig érő mosollyal végigbalettoztam a szobát.

De nem volt elég, ennyivel nem érték be.

– Jaj, Léna, na, ne hülyéskedj! Mondjad, mit beszéltetek? Miben egyeztetek meg?

Oké, hát legyen. Abbahagytam a hülyéskedést, és komoly, nagylányhoz illő módon feleltem.

– Hááát... Hm... Úgy néz ki, hogy holnap megkéri a kezemet. És azt hiszem, igent mondok. De majd még meglátom. Még meggondolom.

És hogy békén hagyjanak, elmondtam, hogy szép, vagány és nagyon tetszik, és ha holnap is jön, akkor majd még mesélhetek is róla. Azzal indultam gyorsan mosdani, mert alig vártam már, hogy ágyban lehessek, egyedül lehessek, hogy hallgathassam azokat a csengettyűket.

Írta: B. Tóth Klári

Kórház, belülről

Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit. Stroke.  A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.

Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs. néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap rutintevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre, elfogadó, beletörődő. Kérdezi az ügyeletes orvost:

– Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom?

– Az öregség – mondja az orvos. – Az öregség az oka.

 Zs. néni lassan befelé fordul, már nem mosolyog, csak néz maga elé merev madártekintettel, egyre gyengül. Próbálom felültetni, etetni, nem bír semmit. Olyan, mint egy kis madárcsontváz. Itatnám, de nem nyeli le. Szívószálat hozok, azzal se nagyon megy. Legközelebb megyek, azzal fogadnak a többiek, hogy Zs. néni napok óta nem eszik. Falnak fordul. Néha picit megmozdul, alig emelkedik a paplan, még lélegzik, abból látni, hogy még él. Nem kommunikál senkivel. Közelebb megyek, szólongatom. Hangtalanul mozog a szája, de nem nekem mondja. Már félig odaát van, útra készül. Másnap befejezi. Csak egy mély sóhaj és átlibben.

I. néni agilis, hatalmas lendülettel intézi minden beteg apró-cseprő ügyeit, mindenkit felkarol, intézkedik, már négy éve ott van az elfekvőben, hatalmas lapátfogaiból már csak három van a jobb oldalon, nagyokat hahotázik, kimegy aranyesőt lopni a kerti bokrokról, hatalmas csokrokkal lepi meg magát, mindig tele van virággal, télen faágat,fenyőt,örökzöldet,mikor mit talál. Sétabotjával nyitja-csukja az ablakot, kicsi a szoba, nem lehet odaférni az éjjeliszekrényektől. Minden helyzetben föltalálja magát. Amit K. néni nem kér,neki adom. Örül a sajtnak, sonkának, zöldségnek. Később a levest is megfelezik. Annyit viszek, hogy elég legyen kettőjüknek. Nem mintha nem lenne nekik elég a kórházi ebéd, de ez az összetartozás jele. Az önzetlen barátságé. Sorsközösség. Ebben a beszűkült élettérben megosztani, ami még megosztható.  A levest, a madárcsicsergést, a kacagást, a fájdalmat, a szenvedést. Ketten minden könnyebb. 

Később tudom meg, senki nem látogatja. A nyugdíját elhozzák havonta a rokonok, rá is megy az ápolásra, de az nem nevezhető látogatásnak. Éjjeliszekrényén apró feszület, ráakasztva a rózsafüzér, szentképek minden mennyiségben, egymásra halmozva. Többnyire Szűz Mária-képek. Zs. nénit is rendezgeti, pátyolgatja, amíg lehet, de sokat ő se bír már, túl a 93. évén. K. nénit támogatja, tanítgatja beszélni, közvetít a nővérek, a logopédus között, tolmácskodik, ő érti ezt a groteszk nyelvet, tökéletesen megértik egymást, viháncolnak, mint két kamasz. Egy nap, mikor megérkezem, a kertben üldögélnek a padon, hahotáznak valami viccen, süt a nap hétágra, körülöttük heverésző kórházi macskák, hordják nekik a maradékot, virágillat és madárcsicsergés, már amennyire hallatszik a két öreg kacagásától. Vidám percek, kicsit megállítják az időt.

Pár nap múlva kapom a hírt, ha beérek, maradjak a folyosón, haldokló van a szobában. Odafelé aggódva töprengek, ki lehet?  Gy. néni? Olyan derűs mindig, nincs rossz karban.  Üldögél, mosolyog, állandóság lengi körül, mint egy védőfal. Csaknem… I. néni? Képtelenség, a kórház lelke nem halhat meg, ki fogja intézni mindenki sorsát, ő a mindenes, a személyzetis, a fullajtár, ügyvéd egyszemélyben, a nénik támasza, lelkesítője, mókamestere... Beérek. I. néni ágya mellett egy fiatal házaspár, rokonai. Eddig sose láttam őket.  Nyilván őket értesítette a kórház, hogy baj van. Ő mozdulatlan. Csövek között, lélegeztetőgépen. Kacagásának a hiánya kimarja a kövezetet. Nem illik hozzá ez a csönd, ez az agresszív mozdulatlanság. Kimegyünk. K. néni próbálja magyarázni a helyzetet, egyre jobban beszél. Eladták a házát, kisemmizték. A háta mögött. Azért nem látogatták a rokonok. Szívinfarktus. Nem a vagyont féltette, a csalódás ölte meg. A hátmögöttiség. Ő csak az egyenes utat ismerte, nem tudta feldolgozni a merényletet a testvéri kapcsolat, a családi összetartás ellen.

 Másnap a nővérke áthúzza az üres ágyat. Új beteg érkezik. B. néni. Új fejezet a szoba életben. Először azt hiszem, haldoklik ő is. Nyitott szájjal alszik, a halál mélységes, fekete barlangja premier planban. De másnap felkel, öltözködik, kiskocsival sétál, finom, választékos a modora, tip-top úrinő. Szereti a verseket, beszélgetünk. Adok neki a legújabb verseskötetemből.

Másik szobában is látogatok, E. néni 105 éves,  már nem tud járni, de a kedélye töretlen, virágárus volt, virágos a lelke is, mindig széles mosollyal fogad, nevet, tapsol, integet, kínálgat,mit adhatnék, szentem, fogadd el ezt a banánt, vagy narancsot, mikor mit. Majdnem sírva könyörög, fogadjak el valamit. Persze nem fogadok el semmit, hogy hoznám el, amit mások visznek neki.  Ha a szomszéd szoba betegeinek küld gyümölcsöt, azt persze átviszem. Őt azért látogatják, mindenki szeretne megmerítkezni abban a belső fényben, ami E. néniből árad. A mindenáron való adni akarása miatt kialakult egy játék köztünk. Ő ad, én meg visszaadom. Múltkor a piros mosdószivacsát adta ide nevetve, nem volt más kéznél. Örömmel elfogadtam. Aztán kimentem az ajtón, és újra beléptem a szobába.

– E. néni, hoztam egy szivacsot. Jól lehet vele mosakodni, szép piros. – Megint nekem adta, és megint visszahoztam egy perc múlva. Így mindig tud adni. Más tárgyakkal is eljátsszuk, pl. a fényképeivel. A meghalt lánya fotójával, az egyetlen, féltve őrzött emlékkel, mikor fiatal sportoló volt, a dédunokákéval, mindennel.  Jó adni és kapni.

Néha azért megkérdezi: – Miért vagyok még itt, Klárikám? Nem tudok már semmi hasznosat csinálni.

– Dehogynem, például lehet imádkozni a betegtársakért. Itt mindenki vigasztalásra szorul, lehet beszélgetni velük, elmondani, hogy mekkora távlat nyílik előttük, hogy Jézus átvette róluk is a terhet.

Egy idegbeteg nőt minden szobából kitúrtak, pár hónapja figyelem, hogy a folyosó elejéről hogy jön egyre közelebb és közelebb az ordítozása, szegénynek váratlan kitörései vannak, pedig nem is idős, hova vigyék, mióta bezárták a Lipótmezőt? Végiglakta már az összes szobát, most végül ide hozták, ebbe a folyosó végi szobába, és tényleg, E. néni mindig lecsendesíti az indulatokat. Itt elfogadják, úgy, ahogy van, és sokkal nyugodtabb. Az áradó, krisztusi szeretet mindenkit átmos. Pedig E. néni élete csupa küzdelem volt, többször megözvegyült, minden gyerekét elveszítette, most az egyetlen unokája lett súlyos beteg, aki Pesten élt, és naponta látogatta. Három éve kigyulladt a lakása, zárlatos volt a kínai sólámpa, éjjel mentették ki a tűzoltók, mentőhálóban emelték ki a hetedik emeleti lakásából, mindene odalett, füstmérgezéssel megúszta, de annyira elgyengült, hogy nem tud már járni, pedig 102 éves koráig kijárt a piacra virágot árulni, igaz, már csak művirágot, de mindenki szerette, a mosolyáért álltak sorba… Eljött a templomba busszal.

– A sétabot csak a lépcsőhöz kell – mondta, és vidáman meglengette csinos fekete botját az orrunk előtt.

– Segítsek? – kérdeztem a lépcső tetején, de azt mondta, köszönöm, de olyan erőben vagyok, hogy a Gellért-hegyet is át tudnám ugrani…

I. néni ereje most a lelkében van, az még megmaradt, a tolókocsit maga irányítja, mikor megy a gyógytornára, emelgeti a karjait, törzsdöntés, karhajlítás, ez még megy, utána vidáman beköszön minden szobába, szétosztogatja a gyümölcseit, sütiket, amit kap, mindenkinek jut néhány falat, a szeretet napi adagja.

Közben K. néni hazakerült, 90 évesen új életet kezdeni, sose adja fel.  Tele van tervekkel. Mátraverebély-Szentkútra készül, megnézni a barokk oltárt, amit a fiammal restauráltunk. És egy kis lelki megmártózásra, a Szentlélek galambjának frissen aranyozott sugárkoszorúja fényében.  Ráfér a hosszú kórházasdi után.  Gy. nénit másik otthonba viszi a fia, ott külön szobája lesz, mondja büszkén a férfi,  kerül amibe kerül, nem spórolok az anyámon, de Gy. néni szomorkásan néz a szobatársakra: – Pedig olyan jól megvoltunk, ugye lányok? Ott meg egyedül leszek…

Csak B. néni marad.

– Milyenek lesznek az új szobatársak? – kérdezi, és aggódva tárja szét áttetsző kezeit. – Ti olyanok voltatok, mint a testvéreim!

A nővér ágyat húz, előkészíti az új betegeknek, B. néni meg elkészíti a lelkét, hogy az új jövevényeknek továbbadja azt a szeretetet, ami a távozók ráhagyományoztak.

A kép forrása: kizlarsoruyor.com

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Tisztelt Lakásügyi Osztály! 

Nem szeretem a névtelen leveleket. Az ember minden körülmények közt maradjon becsületes, és vállaljon felelősséget azért, amit mond, így máris bemutatkozom. Bikfic Jácintnak hívnak, Hapci utca 5. első emelet, 2-es ajtó. Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Osztályhoz, utasítsák rendre és bírságolják meg Részegh Rezső mérnököt (utca ugyanott, első emelet 3-as ajtó), aki pökhendi, a civilizált együttélés normáit sértő életmódjával folyton zaklat bennünket.

A fent nevezett úriember szimpla mérnök csupán, és nincs se butikja, se találmánya, mégis ő vette meg a legutolsó kétütemű Trabantot. Tessék elgondolni: ötvenéves, és már ilyen drága, muzeális értékű kocsija van. Én harminc, de csak BMW-re telik. Pedig én sírkőfaragó vagyok, kérem tisztelettel, neves iparművész, és ez nagy különbség. Kb. olyan, mint egy rímfaragó vagy Morvai és a spanyolviasz között. Hogy mi a különbség közöttük? Egyszerű: az utóbbit már rég feltalálták, míg a kazánkirály legfeljebb önmagát készül feltalálni. Apropó, találmány! Figyelmükbe ajánlom a muzsikáló sírkövet. Príma áru, a legzseniálisabb ötletem. Odahajolnak a sírhoz, erre elkezdi fújni a Rákóczi-indulót: tra-ta-ta-tam. Hogy mi ebben a pláne? Tulajdonképpen semmi, de hát éppen ettől eredeti.

Visszatérve a mérnökre, javaslom, ellenőrizzék, kapott-e Önöktől garázsépítési és kútfúrási engedélyt, egyáltalán miből vette a Trabantját ilyen ínséges időkben, sőt... Utálom az árulkodást, azonban állampolgári kötelességem bejelenteni, hogy, urambocsá’, még könyveket is vásárol ez a pincebogár. Ha ez nem luxus, én pápa vagyok, ezenkívül, képzeljék, olvassa is azokat. Egyszóval ráér, mint a nyugdíjasok, miközben mások hajnaltól estig építik Európa-Házunkat, szegényeknek mégsem futja egy vacak szobára sem. Nem szólva a sírkőről, megkövetem alássan. Erről jut eszembe, eladnék egy parabolaantennát. Amennyiben érdeklik, szívesen félretenném Önöknek.

A többi lakótársamra semmi panaszom. Valamennyien rendesek, szinte egy családot alkotunk. Együtt névnapozunk, bulizunk, közösen beszéljük meg a problémáinkat. Egyedül ez a Részegh lóg ki a sorunkból. Nem iszik, nem is kártyázik mivelünk. Elképesztően zárkózott, gőgös, persze nem csodálom, diplomás az ürge, üvegházban nőtt fel. Hanem akkor kotródjék is vissza, és hallgassa ott a szimfóniáit. Képzeljék el, még énekel, áriázik is a jóember, ráadásul akkora hangon, hogy csak úgy zeng belé a lakóház. Jó, valahogy ezt is elnéznénk, ha legalább hangja volna nekije. De hát nincs, komolyan mondom, már frászt kapunk ettől az alaktól. Na nem, ebben a házban mi megkívánjuk a csendet, különösen éjjel, ha szabad megjegyezni. Ja, és még valami: a mérnök úr folyton gyanús hölgyikéket fogad. Ezt aztán tényleg kikérjük magunknak. Még csak az hiányzik, hogy örömtanyát rendezzen ide nekünk! Tudtommal ezt a törvény is tiltja, úgyhogy kérjük, nem, követeljük, szerezzenek érvényt ennek a törvénynek is!

Folytathatnám a sort, de talán helyesebb, ha szerény ügyünkben inkább az önkormányzat nyomozna tovább érdemben. Mi megtettük a magunkét, a többi Önöktől függ: tolerálják vagy megbírságolják ezt a renitens szomszédot, hogy a jövőben mindnyájan csendben, békében élhessünk.

Részemről csupán egyet kérek; amennyiben netalán kilakoltatásra is sor kerül, utalják át nekem a mérnök úr felszabadult lakását, jobban mondva egyik rokonomnak, aki – akárcsak én – fantasztikus dzsesszdobos, így gyakrabban gyakorolhatnánk együtt időnként.

Tisztelettel: 

Bikfic Jácint sírkőfaragó mester

Írta: Kiser Edina

Tegnap a nappaliban megjelentek a hangyák. Sietősen instant megoldást találtam. Összeporszívóztam őket.

Ma főzés közben szinte körül harsogott a csönd, pedig Előd is a közelben volt.

Ilyenkor a következők járnak a fejemben:

1. „Előd olvas.” Igen, olvas.

Ő így nevezi azt, amikor hosszan, csendben nézegeti a képeskönyvek vagy meséskönyvek illusztrációit. Alaposan megvizsgál minden részletet.

2. „Megint miben töri a fejét?” 

Hogy miben töri vagy törte, arról én már csak a cselekvésből értesülök. Legutóbb a kis sámlit odatolta a radiátorhoz. Rálépett a sámlira, onnan felkapaszkodott a radiátoron keresztül a kitárt ablakhoz, és felült a széles ablakpárkányra. Onnan nézelődött. Utcázik a gyerek.

3. „Most szedi szét a rajzkészletemet.”

Isten tudja, hány grafit, pasztell, akvarell ceruza van a használatában. De ez nem elég. Kell neki a szemöldök ceruzám is. Legalábbis, örömmel konstatáltam, hogy a három éve nem látott sminkeszközöm, kicsit viseltesen, kicsit ragacsosan, de létezik.

Azonban ma, amikor a húst sütöttem, a harsogó csöndben megint gyanút fogtam. Miközben fordítottam a sülő hússzeleten egyet, feszülten fókuszáltam, és próbáltam kitalálni a nem lévő hangokból, mi történhet bent.
Miután a hallgatódzásom eredménytelen maradt, cselekvésre szántam el magam.

Lábujjhegyen megközelítettem a nappalit.

Az én fiam ül a padlón. Meredten bámul maga elé, miközben kekszet majszol és a maradék darabból, morzsákat szól a parkettára.

– Kiiiiiiiiiisfiam! Legalább egy tányért vegyél magad elé! És szedd fel a morzsát, mert bejönnek a hangyák!"

– Én most egy tudós vagyok, és megfigyelem a hangyákat. Tudni akarom, hogyan birkóznak meg a morzsákkal. Csak ez egy hangya van itt, de ő nem bírja el egyedül. Szerinted segítsek neki?

Hiába minden. A tanulás legjobb útja a tapasztalás.

Lehet a szemetelésből is tudományos kísérlet. Minden azon múlik, hogy minek nevezzük. 

Megyek, előveszem a porszívót! 

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Nagyon sietett. Néha már szaladt is kicsit. Egyik karját a gyomrára szorította, másik kezével időnként betapasztotta a száját, ki ne bukjon belőle valami.

Ahogy belépett a lakásba, bezárta az ajtót, és a hálószobába rohant. Az ágyneműtartóból kivette a batyut. Az ágy mellé térdelt, alaposan belehajolt, és okádni kezdte a szavakat: A kur.mmmmmm, hogy rohadnál meg, te aljas gennyláda, te ro…mmmmmmmmmmmmmmmm… Azt hitte, vége, de kitört belőle még egy adag: Hogy szakadt volna ammmmmmmmmmmmmmmmmm…

Vége volt, egy pillanatra megkönnyebbült, de undor fogta el a batyu láttán. Gyorsan betekerte a zsák száját, és visszadobta az ágy aljába. Nagyon szégyellte magát. Mi lett belőle?

Ő soha nem akart ilyen lenni. Mindig azt mondta a mi leszel kérdésre, hogy neki mindegy, de emberekkel szeretne foglalkozni. Szegény nagymama hitegette, hogy lehetne akkor orvos vagy tanár. De a gyerekektől és a vértől is irtózott.

Nagyon örült mikor ő lett Postáska. A kedves postáskisasszony a sárga postán, a Déliben. Rögtön ablak mögé került, kasszát kapott. Szép volt, tagadhatatlan szép a szőke hajával és áratlan tekintetétével. Szerette, hogy szeretik. Nála volt mindig a leghosszabb a sor, ő meg büszke volt rá. Aztán mikor Kenő Jánosné a Petőfiről már naponta jött beszélgetni és a mögötte lévő dühösen dobta be a csekkeket a kis üvegkalitka nyílásán, kezdett feszengeni. Mikor már türelmetlenkedve nyújtogatták a nyakukat, alig mert felnézni. Mikor a főnök behívta és elmondta neki, hogy a sok a panasz, mert lassú, ne tartsa fel a sort, sírdogált is kicsit. A főnök dörmögött valamit, hogy kedves naiv kislány és nagyon szép is és milyen jó hogy ő itt a főnök, mert ő nagyon szereti és megvédi a többiektől, akik ferdén néznek rá. Aztán előbb megölelte, majd a szoknyája alá nyúlt. Akkor nagyon örült, hogy na ugye, őt mennyire szereti a főnök. Egy darabig ez vigasztalta, de nem értette, miért nem szeretik a többiek. A főnök azt mondta, irigyek, mert szép és fiatal és okos, és a főnök őt választotta. Aztán meglátta a főnököt a feleségével meg kislányával, de a főnök akkor pont nem akarta őt meglátni, ahogy integetett.

Sírdogált kicsit, de a Kenő néni mondta, hogy talán csak nem akar megsavanyodni a postán, mert a bankban is hirdetnek. Gondolta, ott sokat kell beszélgetni az emberekkel, és számolni is szeret. Az első napján hosszan beszélgetett egy idősebb párral és mikor megígérték, hogy fizetni fogják a részleteket, támogató pecsétet rakott a kérelemre. Nagyon örült. Ez ment néhány napig, mikor behívatta a főnök, a piros karmú Juli. Azt hitte, megdicséri. Helyette figyelmeztette, hogy már csak 17 munkanapja van, és a kvótából semmit nem teljesített, és nem adott el egy hitelbiztosítást sem. Ő csak mosolygott, és nem tudta, hogy már nem fiatal és aranyosan naiv. De aztán a nagyseggű Maresztől meghallotta:– Meg ne hívjátok ezt a bamba vidéki fapinát, mert én nem nézem egész nap a bárgyú vigyorát! – Ekkor kezdődött. Szerette volna odakiáltani, hogy ő nem bamba és vidéki, hanem egy kedves, naiv kislány, akit mindenki szeret. Ekkor érezte először, hogy ki kell okádnia magából ezeket a szavakat valahogy, és érezte, hogy nagy ocsmányságokat büfög fel, ha Mareszre gondol. Meg a nagy picsájára, meg a picsa szájára. Aztán már a szája elé kellett kapnia a kezét, ki ne jöjjön belőle.

Olvasta, hogy a másik kerületi hivatalba van felvétel, és neki meg van gyakorlata az emberekkel.

Milyen büszke volt az egyenruhájára! Mosolygott az emberekre, de azok nem mosolyogtak vissza. Mikor először hülyézték le, a táskájába ordított, de a sok indulat már nem fért bele. Minden nap sietett haza, de nem merte a szobába kiabálni a gonoszságokat, félt, hogy ott maradnak. A batyut maga varrta egy hétvégén egy régi lepedőből. Aztán csak ordibált és káromkodott, majd mikor a zsák megtelt a szavaival, elrejtette az ágy aljába. Azon csodálkozott, hogy másnapra szinte mindig teljesen kiürült, de örült, hogy újra telekiabálhatja. Már csak azon aggódott mindig, hogy időben haza érjen.

Reggelente ellenőrizte, hogy kiürült-e, aztán igazította megbarnult haját, cibálta magára a ronda barna egyen szoknyát, ami minden hurkába beleütközött a csípőjén. Lapos széles mellein biztostűvel tűzte meg a blúzát. Nem volt már semmi, csak egy furcsán vicsorgó, egyetlen titkot őrző batyu. Ez lett belőle, nem orvos.

Írta: Somorčík Sz. Rozália

Elveszett ez a fotó.
Kerestem.
Tudom, megvan valahol, talán valamelyik könyvben.
Ülök a 89 éves soványka nagymamám csontos combján. Csak úgy könnyedén, nehogy összenyomjam szegényt. Az ötödik hónapban vagyok. Egy bézs színű apró-kékpöttyös selyemruha van rajtam.
Mosolygok. Vakít a délutáni nap.
Ez bizonytalanná teszi a tekintetemet.
A nagymamámon finom gyapjúszoknya, hosszú ujjú selyemblúz.
Feketében van. Lábán fekete harisnya, fűzős félcipő.
Csúnya a haja, alig van már neki; fején kendő.
A nagymamám keze a hasamon.
Én a karommal átfogom a vállát.

Elmúlt a tegnapi nap. Hasamban a gyerek. Ő megbánta. Mosolygok a képen. Minden szép lesz.

A nagymamám szeme látszólag a lencsébe néz, de mégis befelé, feketén.
Augusztus van. Mögöttünk az orgona szív alakú levelei.
A fénykép fekete-fehér.
                                                        
A lány boldog volt. Többször megfogta a fiú kezét. Beszaladtak az üzletekbe. Nem akartak vásárolni. Tervezték a jövőt, legalábbis a lány ezt csinálta. Átfutottak a macskaköves lejtős utcán, berontottak a cukrászdába krémest enni.

‒ Itt olyan jó a krémes ‒, csacsogta a lány.
A felszolgálónő a hasára nézett, mikor tejszínhabot kért a süti tetejére.
Rohantak a buszhoz, épphogy elérték, nevettek.
Hátra mentek.
Ott dobál, ez jó, ez olyan jó.
Egymáshoz döfködte őket a busz a kanyarokban.
A fiú fogdosta őt. Belenyúlt a bugyijába az ujjával, bele a hüvelyébe.
‒ Ne tedd, a kicsi miatt ‒ de ő csak vigyorgott.
‒ Meglátják.
‒ Nem látja meg senki.

A lány felugrott.
Közeledtek. Előre ment szólni a sofőrnek. Itt fognak leszállni.
A busz lassított, hátranézett.
‒ Gyere ‒ mosolygott.
Megálltak.
‒ Gyere már ‒ egyik lába a lépcsőn. A fogantyút markolta; ki kell szállnia; a jegy eddig szólt, de a fiú nem mozdult.
Csak nézett rá sötét tekintettel.
‒ De hát ki kell szállnunk ‒ mondta a lány, mintha fojtogatták volna.

Megkérdezték hol van a fiú. Simogatták, dédelgették.
‒ Nem fáj a lábad, ennél valami?
‒ El kellett mennie a városba, megyek én is utána. Holnap visszajövünk együtt.

Mindenhová elment, nem látta az emberek arcát. Megzavarodott.

A nagymamája a padhoz vitte.
Leültette. Kezébe vette a kezét. Beszélt hozzá. Nem értette.
Szemei feneketlenek voltak gödreikben.

Másnap felvette a selyemruhát, odaültek a padra az orgonabokor elé.
A fiú kezén könyékig fel volt tűrve az inge ujja.
Finoman megnyomta a gombot.


 

Írta: Dinók Zoltán

A könyvkereskedő Zsolt már unta a munkáját. Alig akadt vevője. Az áruház mellett volt a boltja, a forgalom ott ugyan nagy volt, de valahogy az utóbbi időben kikerülték ezt a boltot. Pedig Zsoltnak nagy tárháza volt a könyvek területén. Kapható volt szépirodalom, életrajzi könyvek, regények és verseskötetek, vallási témájú könyvek, zeneelméletek és így tovább…

Hamarosan megjelent András, aki beteg ember volt s otthon töltötte a mindennapjait. Természetesen olvasással. De legújabban írással is. Egyik versét hozta magával.

– Jó napot, Bandi!

– Jó napot, kedves Zsolt!

A boltos kihúzta magát, s illedelmesen azt kérdezte:

– Mivel szolgálhatok?

– Nem is tudom – tűnődött el Bandi.

– Nem tudja? Hiszen mindig pontosan jön, hogy most azt mondja Schubert vagy Brahms életraját kéri.

– Igen. De megmutatnék egy verset.

– Ja vagy úgy! A versek… Hát persze! Hadd nézzem!

Zsolt elolvasta a verset. Majd így szólt:

– Ez nagyon szép! Ki kéne adni! Nem tudja, hogy kihez forduljon vele?

– Dehogynem. Itt a városban van egy szerkesztőség. Talán ha a főszerkesztőnek megmutatnám…

– Hát... A puding próbája az evés. És? Most mit visz ki?

– Talán egy verseskötetet!

– Nézegessen csak!

András így nézegetett, majd Áprily Lajos verseskötetét vette meg. Majd pár szót szokás szerint váltottak, aztán Zsolt így búcsúzott:

– Aztán adja ám ki!

– Oké, megpróbálom…

– Tudja az angol mondást…

Bandi nevetve távozott, szatyrában a könyvvel. Eltelt három nap, s a beteg férfi örömmel jött Zsolthoz.

– Nahát! De fel van villanyozva!

– Képzelje, elfogadták a versemet! Csak egy önéletrajzot kérnek!

– Nem hiszek a füleimnek? Tényleg elfogadták?

– El bizony. A következő havi számban benne lesz!

– Hát gratulálok! Tudja mit?

– Mit?

– Becsukom a boltot, aztán igyunk meg egy-egy pohár sört!

– Hát… Rendben... Habár nekem innom nem szabad...

– Ugyan... Jöjjön csak…

Beültek egy presszóba. Mindketten egy pohár sört ittak, Zsolt fizette.

– Szóval most már nemcsak olvas, de ír is.

– Igen, ráérek.

– Aha. Az jó, ha kiönti szavakba a fájdalmát.

– Hát végül is felnőtt ember vagyok. Bár beteg, de a bánatommal élni tudok.

– És milyen témájú verseket ír még? Mert amit mutatott, az az évszakokról szólt.

– Mindenfélét írok. Ami az eszembe jut. Tudja, az ihlet…

– Értem. Valami jó rázósat írjon. Amiben magvas gondolatok is vannak. Én ismerem magát, olyan jól beszél, mint egy politikus.

András nevetett.

– Próbálom a gondolatokat úgy leírni, hogy elfogadható legyen.

– Igen, erre nyilván ügyelnie kell.

– Hát persze. Akármit nem fogadnak el.

– De amennyit maga olvasott, annyiból mindenesetre már össze tud egy könnyedebb verset hozni.

– De én nem könnyedet akarok!

Zsolt nevetett, majd ivott a sörből egy nagy kortyot.

– Olyat szeretnék, mint Majakovszkij!

– Ó! Azért nagy fába ne vágja a fejszéjét!

Erre Bandi ösztönösen nevetett.

– Nem vágom, de nincs kedvem apró szerelmes verseket írni!

– Ki mondta, hogy a szerelemről írjon?

– Á! A feleségem már amúgy is halott.

– Miért nem ismerkedik meg valakivel?

– Én most nem erről beszéltem. Képtelen vagyok rá és kész.

– Dehogy képtelen. Vagy tudja mit? Írjon a beteljesületlen szerelemről!

– Hát az biztos jó téma! De nem. Én a szegénységről akarok rímeket faragni.

– Azt csinál, amit akar. A költő varázsló. A szegénység aktuális téma manapság.

– Igen. És meg is írom versben azt.

– Na, igyunk erre!

Koccintottak. Majd kimentek a presszóból, s egy csinos negyvenes nő haladt el mellettük.

– Látta ezt? – kérdezte Zsolt

– Láttam!

– Én a maga helyében ilyen nőkről írnék verset!

– Az én feleségem még ennél is szebb volt!

Zsolt hahotázott.

– Mit nevet? Hiszen ismerte!

– Igen, bocsánat, csak elragadtattam magam.

– Na, írjon valami szépet, nyugtatót, de egyben szórakoztatót!

– Úgy lesz!

Elváltak útjaik, s Andrásnak már a fejében meg is született egy vers. Otthon leírta, majd este bevette a tablettákat aztán arról álmodott, hogy még nagy költő lehet… Még így öregen és betegen is…

Írta: Radnó György

Péter és Titanilla

Egy napsütéses, anyák napi hétvégén Péter az állomásra igyekezett. Randevúja volt. Tönkrement házassága óta még nem történt vele ilyen érdekes dolog. Egy régi ismerősét várta, Titanillát, akivel jó barátságban voltak, noha eddig nem voltak személyes kapcsolatban. Nem lehet tudni, hogy ez csak egy légyott vagy attól komolyabb lesz, de mégis érezni, ez sokkal több egy titkos randevúnál. Talán egy igazi szerelem. Péter már nagyon vágyott egy olyan nőre, mint amilyen Titanilla. Érzéki és mégis nyílt kapcsolatról álmodott, amely az őszinteségre épül, és megfogadta, hogy ebben a kapcsolatban nem fog semmit titkolni, és szeretné, ha igazi társra találna. Nem keresett társat magának, eddig erre nem gondolt. Most sem ez volt a cél. Most csak jó volt együtt lenni azzal, aki megérti, és aki ennyire megérintette az első alkalommal; arra gondolt, ez csak jó lehet. Szüksége volt a szeretetre, hogy ő is megint tudjon szeretni. Szeretve szeretni. 

Az első találkozásuk előtt sokáig együtt dolgoztak szerkesztőként egy portálon, de akkor csak szakmai beszélgetések folytak közöttük. Titanilla kezdeményezte, hogy egy közös kiállítást szervezzenek a lakóhelyén. Ekkor találkoztak először személyesen, és az újságokban nem kis meglepetésre azt írták, hogy a két művész az interneten talált egymásra. Akkor ezen jót kacagtak, mert úgy hangzott, mintha egy pár lennének. Eddig ez nem jutott eszükbe. Igaz, az első szem kontaktusnál már eldőlt a sorsuk, de ekkor még mindketten elhessegették a szerelem gondolatát. 

A vonat 18 óra 18 perckor érkezett. 

A lány egy kis női bőrönddel a kezében szállt le a vonatról. Péter, mint egy régi barátot, öleléssel fogadta. Ez volt az első ölelés, és ebben az ölelésben sokkal több volt már ekkor, mint barátság. A napok óta sóvárgó csetes beszélgetések nyomát őrizte ez az első intim pillanat.

Kellemes beszélgetéssel és egy kis pizza sütéssel kezdődött a délután. Titanilla nem győzte kivárni, hogy történjen valami, és a félig sült pizza mellett odalépett a fiúhoz, és megölelte Pétert, aki szívesen ölelte vissza, nem is sejtve, hogy a következő órák csak a testi szerelemről, és egy frenetikus egymásra találásról fognak szólni.

Péternek és Titanillának már évek óta nem volt része, ilyen harmonikus testi kapcsolatban.

A pizza kihűlt, de a kapcsolat ezer fokon kezdett égni, mintha sosem akarna kihűlni.

A pár nagy távolságra lakott egymástól, ezért nem sok esély volt a mindennapos folytatásra. A vívódások ideje kezdődött, amikor csak fokozódott a beszélgetések heve, és egyre jobban meg voltak győződve arról, hogy ez nem csak egy egyszeri szexuális kapcsolat marad.

Két hét múlva már nem bírták tovább, és megállapodtak abban, hogy összeköltöznek.

Mivel mindketten egyformán egy művészeti ágban dolgoztak, ezért nagy volt az összhang köztük. Amíg Péter főként non- figuratív olajfestményeit állította ki sok helyen, addig a lány egy iskolában tartott rajzórákat és festegetett, főként kalapos hölgyeket és urakat szeretett festeni, rajzolni.

A kalapos képei többértelműséget kaptak, mivel sokszor a szemeket takarta a kalap vagy legalábbis erősen árnyékolta a szemeket. Titanilla is ilyen rejtőzködő volt az életében, néha örült, ha sikere van, de sokszor zavarta is ez. Az élet elől néha a kalap mögé rejtőzködött ő maga is.

A festményeiből már képes könyv is készült, mielőtt a Péterrel megismerkedett, de nem aratott akkora sikert, hogy abból bevétele vagy csak elismertsége legyen.

Az összeköltözés után minden nagyszerűen alakult, olyan összhangot találtak, amely szinte mesébe illő volt. Mindenben azonos érdeklődésük még közelebb hozta őket egymáshoz.

A lány szorgosan dolgozott a diákok tanításán, és közben tervezgette a saját újabb műveinek kiállítását és a kiadását is. Csak Péternek volt kicsit nehezebb dolga: egy idegen környezetben, egy idegen városban kezdett élni, ahol sem ismerős, sem barát nem könnyítette meg a dolgát. A munkalehetőség, amely elsőre kecsegtető volt, éppen nem sikerült neki. Akkor nem is sejthette, hogy ezért is volt a lánynak olyan kedves, mert senkit nem ismert és az ő múltját sem ismerhette. Igaz a lány múltja mindig homályban maradt számára, de nem is ez érdekelte a fiút. Később arra kellett rájönnie, hogy minél több ismerőse lesz, annál nehezebb lesz a lány mellett élnie, minél többet tud a lány róla, annál bizalmatlanabb lesz vele.  Aztán Péter egy régi-régi ismerősre talált, akinek egy művészellátó boltja volt. Itt kezdett dolgozni, igaz nagyon alacsony fizetésért, de végre saját bevétele volt, amivel hozzájárulhatott a háztartáshoz is, de még az otthon hagyott gyermekeinek is tudott küldeni pénzt és néha látogatni is őket.

Az összeköltözés után néhány hétig – főként, amikor egyedül volt – Pétert elfogta a szomorúság, de ez csak olyan szomorúság volt, amelyet jelentősen ellensúlyozott a boldogság Titanillával. Legalább úgy szerette ezt a lányt, mint a saját gyermekeit, ez segített neki nélkülük élni.

A szomorúságát csak jobban megerősítette, hogy Titanilla kisebbik gyereke, kéthetente ott lakott velük, amit nagyon kedvelt Péter is, de kissé hiányolta a párját, aki olyankor az odaadó anya szerepet vette fel, szinte elfelejtette, hogy egy férfi is él vele. Éjszakákon át szomorkodott Péter emiatt, de aztán megkeményedett, és mindent felülírt a boldogság, mindent elnézett, mert boldog akart lenni. Még nem tudta, hogy ez a férfiasnak tűnő keménység nem jó tanácsadó.

Péter, tartózkodó, csendes, de közvetlen ember volt mindig, szívesen ismerkedett új emberekkel, és mindenkivel megtalálta a hangot. A nőkre sem tekintett zsákmányként, emberszámba vette őket, ezért nagy tiszteletet kapott ő is viszonzásul. Sokszor azt sem vette észre, ha őt szemelte ki egy új nő ismerőse. Péter, ha nem is tudatosan, ezt is kezelte, hiszen nem adott olyan jelet, amit félre lehetett volna érteni, ezért a tartózkodó magatartása távolságot is tartott. A tisztelete kölcsönös tiszteletet kapott mindig.

Minden szépen alakult, a kapcsolatuk példás volt, sokan álmodoztak ilyenről a társaságukban is. 

Egy idő után Titanilla nehezményezte, hogy Péter még nem vált el, ezért kérte, hogy adja be a válókeresetet. A fiúnak ez nem volt olyan fontos, hiszen a papír nem akadályozta, nem zavarta, és a szétköltözés előtt sem igazán voltak egy pár már régen a feleségével. Az egyetlen oka, hogy még addig is együtt voltak, hogy addig is a gyerekei mellett tudott lenni.

A válás megtörtént, újabb kérdés merült fel. Miért jár havonta a gyerekeihez? Talán az ex-felesége vissza akarja csábítani – gondolta magában Titanilla.  

Ettől kezdve a papír már nem, de a kétségek kezdték gyötörni. Péter első rossz érzése akkor jött, amikor a válást követően a lány hangoztatni kezdte, hogy ő sosem menne férjhez többé. Még hozzá sem. Ez nem is merült fel köztük, de ilyen direktben rosszul esett. Neki sem volt terve a házasság, de a kapcsolatuk, úgy érezte, sokkal erősebb, mint egy házasság. A nőnek ez a kijelentése egy falat döntött le benne, hátba támadásnak érezte, így lehetőség sem volt a magasabb szintre lépéshez. A feleségnek sokkal komolyabb jelentősége volt számára, ami nem a rabságot jelentette, hanem a magasabb szintű kapcsolatot. Egy olyan kapcsolatot, ahol a két félből lesz egy egész. Emellett a szabadság is fontos volt, de nem azt jelentette, hogy szabadosan viselkedjen. Monogám életmódja mindennél fontosabb volt, akár házasságban, akár élettársként. Az előző házasságában sem tudott volna mással lenni párhuzamosan, addig, amíg a feleségével nem beszélte meg, hogy vége.

A válás után az újabb kétségek Titanillában sokszor az általa „képzelt” kapcsolatokon újult ki, amelyet az újabb barátok, barátságok módszeres leépítésével lehetett csak orvosolni. Péter kiállításait sorban becsukták és nem szervezett újabbakat, mert akkor el kellett volna mennie hosszabb időre, és egyetlen nap távollét után is mély egymás iránti sóvárgás vett erőt rajtuk. A sóvárgást a fiúnál a hiányérzet, míg a lánynál a féltés és a féltékenység motiválta. Amikor adódott is újabb utazás, akkor a lány lebeszélte róla Pétert, nincsen arra szükségük. Néha, amikor együtt tudtak menni, akkor ott mindig ragyogó párként vettek részt és mindenki csodálta az egymásra találásukat, ami benne vibrált a levegőben is, bárhol voltak. Mintapárrá lettek az ismerősök körében.

Péter dolgozott, és néha, ha a boltban művésznők vagy tanárnők jártak, azok szép történeteket meséltek a sikereikről és a tanítványokról, a szép műveikről, kiállításokról, pályázatokról. Eleinte Péter elmesélte, hogy mik történnek, milyen tehetségekkel találkozik, akik országos versenyen is nyernek, és kiállításokra hívják meg őket. Titanilla néha ilyen alkalmakkor sírásban vagy dühben tört ki, hogy az a tanár vagy művésznő biztosan sokkal jobb nála, és talán Péternek valami szándéka van egy nála sikeresebb emberrel. A béke egyre nehezebben állt helyre, és Péter egyre kevesebb ilyen sztorival állt elő otthon.

A fiú nem érezte vagy nem akarta érezni azt a keserűséget, amit Titanilla táplált magában, hiszen őrülten szerette a lányt. Csupán kíméletből már nem mesélt a napjából semmit. Egyre kevesebb közös téma akadt, hiszen egy újabb kép elkészülése után a lány mindenbe a saját negatív szerepét képzelte bele. Nem kritizálhatta, ha a lány egy újabb képet készített, és az még nem volt teljesen kész, mert akkor a lány ráfogta, hogy persze, sokkal ügyesebb nőt érdemelne Péter, és csak azért köt bele, mert van valaki, aki nála jobban csinálja. Nem kritizálhatta és elemezhette a műveit, amelyek azután lassan elfogytak, csak nagyon ritkán alkotott a lány.

Titanilla persze kritizálhatta a fiú festményeit. A Péter sötét tónusú képeire úgy reagált, hogy biztosan nem érzi jól magát mellette. Ezért lassan egyre kevesebb képet készített Péter is. Már csak magában álmodozott egy festményen, amelyet aztán sosem készített el.

Mindentől függetlenül a szerelem közben nem látszott elmúlni, és szép napokat éltek meg együtt.

Egyszer a lány összeomlott, mert az egyik tanítványa szerelmes lett belé, és folyamatosan őt festegette, egyre hiányosabb öltözetben. Állandóan felcsengetett valaki a lakásba, és nem szólt bele, ha Péter hangját hallotta meg. Titanilla ezután összeomolva felmondta a tanítást, otthagyta a munkahelyét is. Furcsa volt a fiúnak, hogy nem beszélte meg vele a lány ezt a súlyos döntést, de belenyugodott ebbe is. Érezte, hogy valami titok van e mögött, de hiába volt rá igénye, hogy többet tudjon, a lány bezárkózott. A lány múltjában valami sántított, de nem érdekelte Pétert, mert tudta jól, nincs mit változtatni azon, ami elmúlt.

Ezután lány más munka után nézett, de ugyanabban a cipőben találta magát, mint Péter. Nem volt munka, ami volt, az csak nagyon keveset fizetett, és az sem volt stabil fizetés.

A türelem a pénzzel együtt kezdett fogyatkozni.

Lassan csak Péterben maradt erő, hogy szeressen, de egyre több alkalommal fordult elő, hogy a lány megsértődött, akár egy vicces megjegyzésen is. Hiába mondta neki, hogy „szép vagy”, ezt is támadásnak vélte, és kereste a miérteket, pedig a fiúnak tényleg úgy volt szép, ahogy látta. Már a közös tevékenységek is önállósultak, nem kávéztak együtt és nem mentek sehova, ha mégis, akkor egy-egy régi ismerősön vitáztak napokig, akivel ott találkoztak.

Péter már tudta, hogy ez így nem mehet, de igazán nem tudott tenni semmit. Már érezte azt is, hogy talán a lánynak van valakije, de ezt a gyanúját is elhessegette, mert annál jobban bízott a lányban. Azt is megbocsájtotta volna neki, de nem akarta tudni, hogy van mit megbocsájtani. Attól jobban félt, hogy a lány magának nem tudja ezt megbocsájtani.

Aztán eljött az a nap is, amikor már nem volt mit javítani, már csak fogyasztási eszközzé vált a szerelem. Eldobható kés, villa, tányér, eldobható szerelem. Már csak pillanatokon múlt a kapcsolatuk, pillanatokon múlt a szerelmük.

Egy alkalommal a fiú hazaérkezett a munkahelyéről, a lány feküdt a nyolc órás munka után fáradtan a közös ágyukban, amelyben olyan jól megvoltak. Ez az ágy egy szimbólum volt, közösen vették, és szív alakú fejrésze, amely réz csőből volt hajlítva, szimbolizálta a kapcsolatuk tisztaságát. Péter éppen kezdett volna egy másik munkába, amelyet azért vállalt, hogy több pénzük legyen. Titanilla leültette maga mellé, az ölébe vette azt a képet, amely mindig olyan közel állt a szívükhöz, és eddig az ágyuk felett lógott, szinte szentképként egy szent helyen. Ezen a képen ketten voltak, egy boldog párként, nagy örömmel az arcukon, egy közös bemutató után készült, ami nagy siker volt. A kép akár egy esküvői fotó is lehetett volna, olyan szépek, egységesen és boldogok voltak rajta.

A lány csak ennyit mondott:

– Péter, ezen a képen nagyon boldogok vagyunk, itt úgy éreztük, hogy van közünk egymáshoz és akarunk valamit egymástól – megfogta a fiú kezét és folytatta. – Én tudom, hogy te sokkal nagyobb művész vagy és leszel, érzem ezt és tudom. Úgy érzem, megfullasztjuk egymást, én fuldoklom ebben a kapcsolatban – a lány hangján érezhető volt a szokásos feltételezése, arra gondol, hogy Péternek van valakije, de erre nem céloz konkrétan, mert már nem mer, hiszen mindig cáfolva volt eddig is –, szerintem jobb lesz, ha elválnak útjaink, és szeretném, ha elköltöznél innen két napon belül. – Majd hozzátette csendesen, magabiztosan: – Félek tőled, félek veled lenni egy lakásban, kérlek, menj el.

 Péter az ágyon fekve Titanilla kezét fogta. Nem tudott semmit mondani. Belül érezte, hogy most zokognia kellene, hiszen annyira szereti a lányt, de már olyan régen nem tudja ezt megmondani, a lány szerint talán azért mondja, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy megcsalja.

Szédült, pillanatokig nem tudott felállni sem. Nem érezte bűnösnek magát és mégis az lett. Soha nem csalta meg a lányt, ha száz évig is élnek, akkor sem, hiszen nem is tudná elképzelni máshogyan az életét.

Számára a körülötte levők csak emberek voltak és nem nők és férfiak. Nem bánta meg ezt és soha nem is bánja, hiszen másként nem is tudna élni, csak ilyen őszintén.

Nem szólalt meg, és nem is tudott mit mondani. Egy pillanat alatt kitaszított embernek érezte magát, és tudta, hogy mennie kell.

Valahol az előzmények villantak be, az egyre ritkább ölelkezések és az előző esti szeretkezés, ahol a lány már sokkal passzívabb volt, mint előtte bármikor. A fél évvel ezelőtti utazás, amely után a lány először volt hideg és elutasító, akkor Péter sejtette, hogy Titanilla megcsalta, de nem akarta tudni, mert félt szembesítenie magát vele.

Zsibbadni kezdett minden tagja, és a szeme előtt cikáztak a gondolatok, mint amikor festett. Csak most fekete-fehér volt minden, színek nélküli világban érezte magát. Meghalt a szerelem. Benne is meghalt valami. Üres lett a vászon előtte. Titanilla is meghalt benne egy pillanat alatt ugyanúgy, ahogyan régen beleszeretett egy pillanat alatt. Lemondott a sikerekről, a barátokról, mert úgy érezte mindent pótol a szerelme. Nem indította újra a vállalkozását, amellyel sokkal jobban élhettek volna, de sok időt kellett volna külön tölteniük. Nem szervezett kiállításokat a maga részére sem, ha a lánynak nem volt mit kiállítania, mert csak közösen szeretett volna vele dolgozni. Érezte, hogy ez a kapcsolat nem most ért véget, hanem sokkal előbb.

Az ítélet megszületett, és Péter is hirtelen szabadnak érezte magát. Mint egy fordított bíróságnál, ahol a rabokat ítélik el és a büntetésük a szabadság visszaadása. Nem tudott harcolni ebben a pillanatban. Olyan lett volna, mintha a kivégzésnél azért kellene fellebbeznie, hogy akasszák fel, mert egyébként sosem tennék meg. 

Aztán csak annyit mondott:

– Én sosem akartam tőled semmit, én csak téged akartalak!

A zsibbasztó szabadság érzete lassan átváltott benne mély haragba, és mivel nem akart semmi olyat mondani, amit megbánhat, ezért a halk és egyszerű mondata után inkább némán és köszönés nélkül távozott. Távozott a szobából, távozott a lakásból, és távozott Titanilla aurájából is. Távozott egy életből, amelyről azt hitte örökké fog tartani, de távozott a rácsokkal és szögesdrótokkal teli élettől is. A szabadságba távozott.

Makoldi Sándor (1945-2017) képéhez

 Írta: Ozsváth Sándor

Ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, az Úr kétezredik esztendejében, Vízkereszt napján jő üzeneted Sándor, hogy a Tejút csillagösvényén, eleink Világfáján, az Égigérő fán megérkezett hozzánk, mint ezer éve annyiszor, ismét megérkezett a Csodafiúszarvas, a Fényt Hozó, az Igével Teremtő, a Megváltó Krisztus Úr, kinek lábanyomán élet fakad, s ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, íly „korszerűtlenül”, már-már a regősök csacska énekével üzened, hogy mi, a Csodaszarvas népe még mindig élünk és vagyunk, megfogyatkozva bár, s hogy csüggedésre nincs okunk, hogy újabb reményteljes évezred vár reánk, mert nekünk nemcsak hitünk, de küldetésünk is van e világban, keresztényként és magyarként; ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel s bizodalommal üzeni a képed Sándor – remélem, így lészen.

Makoldi Sándor festő, tanár, néprajztudós augusztus 6-án lett volna 72 éves. Legyen neki könnyű a föld.

Írta: Csengődi Péter

Mi idegeneknek, űrlényeknek neveztük volna őket, a megjelenésük alapján legalábbis mindenképp. Ők földieknek mondták magukat, bárhogy is hangozzék az a saját nyelvükön; és jogosan, hiszen ezen a bolygón születtek, éltek, fejlődtek.

Egy nap ez a civilizáció eljutott arra a szintre, hogy ki tudott tekinteni az űrbe, és észrevették, hogy a Föld körül természeti képződmények keringenek körkörös vagy elliptikus pályákon. A felfedezési láz azonnal elkapta őket, és kutatni kezdték, hogyan szakadhatnak el a Föld gravitációs erejétől. A társadalom szinte teljesen megváltozott; addig mindenki arra törekedett, hogy minél jobb élete legyen a földön, most meg hirtelen mindenki az égbe vágyott. Még évtizedekig nem volt olyan technikai áttörés, ami felsegítette volna őket abba a magasságba; de szinte minden gyerek arról álmodott, hogy róla neveznek el egy lebegő sziklát.

Végül eljött a nagy nap, amikor az első űrsiklót útjára engedték. Nem sokkal a föld felszíne felett felrobbant, apró darabokra szakadt, nem voltak túlélők. Globális gyásznapot hirdettek. Egyesek szerint az elhunytak szükséges áldozatok, mártírok voltak, és egy szomorú, de elkerülhetetlen mérföldkőhöz jutott a tudomány, aminek arra kell ösztönöznie a kutatókat, hogy legyenek óvatosabbak, de haladjanak továbbra is előre. Mások azt mondták, hogy odakint az űrben kell lennie egy lénynek, ami hatalmasabb mindannyiuknál, és ő pusztította el a hajót azért, mert megharagudott a népükre a bolygó elhagyására tett kísérletük miatt. A két fél harca lelassította a projektet, de végül egy elrejtett kis szigeten sikerült újabb űrsiklót építeni, ami ezúttal elhagyta a termoszférát.

A legénység megdöbbenésére nem szikladarabok keringtek a bolygó körül, hanem mesterséges tárgyak. Többet is megvizsgáltak közelebbről, pár kisebbet be is szállítottak a raktérbe, hogy a levigyék a földre, és már az űrben vizsgálni kezdték. Többségük már csak ócskavas volt, de találtak egyet nagyon fejlett műszerekkel benne, amik még többé-kevésbé működőképesek voltak. Azt gondolták, ezek a tárgyak vagy százezer évvel előttük készülhettek, de voltak olyan tudósok is, akik évmilliókra tippeltek, bár fogalmuk sem volt, miféle technológia képes olyan sok ideig kitartani.

Negyvenöt földi év telt el, mire megfejtették, hogy miféle információkat tárolnak ezek a tárgyak, de végül sikerült: képek, videóanyagok voltak. A bolygóról, magáról. Közeliek és távoliak. Egy számukra addig ismeretlen civilizáció nyomai: az emberé.

A felvételek tanulságai szerint egy időpontban – amit mi 2564-nek mondanánk – egy aszteroida csapódott be a Földbe, olyan nagy, és olyan erővel, hogy a bolygó teljes felszíne megolvadt. Még régészeti lelet sem maradt az egykor virágzó civilizációból. Mintha valaki egy számítógépet teljesen leformázott és újratelepített volna, csak ezúttal ez a „számítógép” maga a Föld volt.

Szinte mindenki összeomlott belül. Évezredekig hitték, hogy ők az egyedfejlődés koronái, és a világ legfőbb értelme az, hogy teret adjon a létezésüknek; most meg száz éven belül kiderült, hogy talán nincsenek is egyedül, de ami a legaggasztóbb, hogy az univerzum több millió évet átölelő „filmjében” az ő jelenlétük mindössze egy villanás.

Írta: Szombati Gréta

Mint akit hipnotizáltak.

A készülékből áradó színes fény kiemeli bárgyú tekintetét. Vonásai lehervadtak bágyadt, elernyedt arcán. Szemein vörös erek szaladoznak, nem pislog. Eltűnt már minden. Csak az a valótlan kép maradt a szeme előtt, amit mások elképzeltek neki.

Szemhéja félig csukva, mint egy alvajáróé. Füleibe gépszerű hang duruzsol. Csak hallgatja. Szeme elé fátyolfüggöny ereszkedett, könnyes, homályos ködfelhő. Ezen keresztül mered maga elé, és csak néz, de nem lát sokat.

Világa eddig terjed. Hová lettek a gondolatai? Hová lettek körüle az emberek, hol van a valóság? Nincs rá szükség. Van helyette látszat.

De vajon visszatérnek, amikor megremeg a kép? A hangok elhalnak. A színek összefolynak, majd szertefoszlanak, és a fény kialszik. Eltűnik.

Az ember arca megrezzen. Mérvadó pillanat. Felhúzza a szemöldökét, pislant és körülnéz. Pupillájában még ott dereng a fényfolt, amit a készülék hagyott, végül az is elillan. Nem lát semmit, sötét van. Mikor lett sötét? Nem emlékszik. Lábai zsibbadtak, keze hideg, dermedt. Mikor is ült le? Feláll, nyújtózkodik. Csoszogva indul el, öklével szemét dörzsöli. Fényt lát, ösztönösen arra megy.

Kinéz az ablakon. Tekintete merev. Milyen szép, csillagos az égbolt! Le kellene fényképezni.

Írta: Kiser Edina

Tegnap a fiam egy kis finomságra vágyott.

– Anya! Menjünk el a boltba, és vegyünk valami finomat – kérlelt.
Érezhető volt az ellenállásom: – Kisfiam! Az imént uzsonnáztál, és egyébként sem tesz jót a sok édesség.

– Deeeeeeee! Anyaaaaaaa! Kéééééééééééérleeeeeeek!– fogta könyörgőre a dolgot.

– Kisfiam! – itt hatásszünetet tartottam. – Nem fogunk boltba menni – akkor úgy gondoltam, hogy határozott voltam.

Lehorgasztott fejjel állt az ajtóban, és majdnem elsírta magát. Majd hallottam, hogy szöszmötöl. A zajokból tisztán kiderült, öltözködik.

Cipőt, pulóvert vett, fejére kockás kalapját biggyesztette, újra megállt az ajtóban, és így szólt:

– Édesanyám! Elindulok világot próbálni!– húzta ki magát, és érezhető volt az elszántsága.

Annyira meglepődtem, hogy a csodálkozástól mindkét szemöldököm a homlokom közepén ragadt. 

Más utat próbált. Nem hatott a kérés, nem hatott a könyörgés, hát saját kezébe vette az irányítást. Látta rajtam, hogy tétlenül várom a következő lépését.

Nekidőlt az ajtófélfának, és kissé lemondóan így szólt:

– Csak még egy kis bátorságot kell gyűjtenem.

Éreztem, hogy itt és most ezt a helyzetet nem lehet könnyelműen venni. Úgyhogy felvettem a cipőmet én is.

–Együtt indulunk világot próbálni. Mert szeretnék neked mindent megtanítani, hogy a próbákat ki tudd állni – mondtam.

– Többféle próbált kell kiállnod, amíg elérjük a célunkat. 
Az első próba az elindulás bátorsága. Ezt már tudod, hiszen elszántad magad az indulásra. 
A második próba a figyelem próbája. Mielőtt az úttestre lépsz, meg kell győződnöd arról, hogy nem jön-e jármű jobbról vagy balról. A figyelem lesz a kardod, amivel meg tudod védeni magad – mondtam.

– Mint az Aranyhajú? – kérdezett rá az egyik kedvenc mesehősére. 

– Így van! Aztán, ha már a figyelem próbáján is túljutottál, ott lesz előtted a tisztelet próbája.

– Tisztelet, tisztelet... – ízlelgette a szavakat. 

– „Szerencsés jó napot, öregapám!” Ha valahová megérkezünk, köszönünk és jót kívánunk – így próbáltam neki megmutatni, mire gondolok.

Sikeresen átjutottunk a műúton. Megvolt a figyelem próbája. Bementünk a boltba, és hangosan köszönt:

– Csókolom, és szerencsés napot kívánok!

Hangos viszontüdvözlés volt a válasz, miközben mosolyt csalt az ott lévők arcára. Megvolt hát a tisztelet próbája is.

Így történt meg az első világot próbálás, aminek már lehetett jutalma egy csokoládé.

Ám amikor a pulthoz ért, így szólt: 

– Három csokit kérek. Viszek a testvéreimnek is.

Írta: Somorčík Sz. Rozália

A huszadik század harmadik negyede a vége felé járt.

Csehszlovákiában a normalizáció időszaka, Gustáv Husák vezénylete alatt és Moszkva forró támogatásával, a harmadik évbe lépett. Az emberek nyílt helyeken még óvatosak voltak beszélgetéseikben. Más volt a hangulat, mint a laza hatvanas években.

Ajánlatos volt nem megszólalni a buszban, ha bántotta az embert valami, ami a politikai helyzettel volt kapcsolatos. Ilyet csak a részegek csinálhattak; tulajdonképpen alkoholizmus nem is létezett abban az időben, egyszerűen nem volt ideológiailag helyes, ugyanúgy a munkanélküliség sem, az előbbi ok miatt. A lerészegedés csak pillanatnyi botlásnak vagy nem koordinált életfelfogást hiányoló, labilis lelkiállapotnak számított.  A buszban az emberek olvastak, filmekről, esztrádműsorokról beszélgettek, pletykákat szőttek vagy egymásról álmodoztak.

A falu, ahová a busz megérkezett, vallásos volt. Templomba járt ott mindenki.
Ez volt a tiltott, ám eltűrt kultúrprogram azokban az években.

A pap a szószéken vasárnaponként züllött filmekről tartott példabeszédet, amikbe bravúrosan beleszőtte saját kritikáit Fellini vagy Godard filmjeiről, az egyház által arra a vasárnapra ajánlott szentbeszéd után. A jóravaló hívőknek pedig ettől beindult a fantáziája. Röhögcséltek is javában a templomból hazamenet, fel nem dolgozva a prédikáció számukra felfoghatatlan részeit, kialakítva lelki szemeik előtt saját, még züllöttebb verzióikat az említett filmekről.

A papnak óriási, több ezer könyvet tartalmazó könyvtára, ami nemcsak szentes könyvekből állt, sőt televíziója is volt. Hétvégeken néha több autó is parkolt a paplak magas kőfallal körülvett kapuja előtt. A prágai tavasz utáni időszak seggberúgott értelmiségeiből néhányan, vagy azok, akik csak a papnál szoktak hangosan beszélni politikai elégedetlenségeikről, álmaikról, amikben maguk sem hittek, voltak a vendégei.

A falu nem nézte jó szemmel azt a rengeteg idegen autót: vajon ki mindenki járhat oda, és mi mindent csinál az ő papjuk.

Közben a faluban szép kamaszlánnyá serdült egy kislány, egy ártatlan kék szemű.

Ha végigment a templomhajó testén, és a leglátványosabb helyen megállt bal oldalt, az oltár előtt, és ahogy aranyszőke, göndör fürtjei a szemébe hulltak, mikor letérdelt és keresztet vetett, és utána felállt, hogy kezeit hasa alatt összekulcsolja, a mise végéig tekintetét a papról le se vegye, bizony, nemcsak a hívő férfiak, hanem a szent ember szeme is rajta maradt néhány pillanatig. Persze az asszonyszemek sem voltak vakok.

Múlt az idő.

A politikában semmi sem változott, oda-vissza röpködtek a párt elöljárói Prága és Moszkva között; hozták az újabb tanácsokat az aranykucsmák alól a szocializmus rendíthetetlenségének megerősítésére.
Nyugaton újabb és újabb művészfilmek születtek.

A Barrandov, prágai és a Koliba, pozsonyi filmstúdiók alkotásaiban olykor-olykor, egy-egy cseh vagy szlovák színésznő is megmutatta meztelen testének domborulatait és völgyeit – amennyit természetesen a párt engedélyezett, hogy megmutassa, mennyire haladó szellemű a rendszer.

A templomban suttogni kezdett a nép, főleg az asszonyok, mikor a pap az erkölcsről tartott példabeszédet; egymást lökdösve vigyorogtak. Olyan szavak és mondatfoszlányok hallatszottak a szent plafon alatt, mint: „ez?”, „ennek?”, „ez nekünk?”, „mit akar ez?”, „nekünk prédikál?”.

A paplak gyakori esti látogatója lett a szőkefürtös lány. Hamar elterjedt a faluban, hogy a pap és a kék szemű egymáséi lettek. A férfi legjobb életkora és a fiatal nő amúgy is rossz híre – a szombati táncmulatságok szüneteiben, állítólag, minden héten más fiúval, a kultúrház sötét parkjából előtűnő kócos feje – csakis ezt bizonyították.

A mise alatt már nem volt a hívők arcán az a megszokott ájtatosság, suttogtak, morogtak, nevetgéltek.

Múltak a hetek, hónapok.

Az ötödik ötéves terv a negyven év eddigi legsikeresebbjének ígérkezett. A párt egyre kevésbé szólt bele az egyház ügyeibe. Az emberek bátrabbak lettek.

Ekkor jelentek meg a gombok.

Az aranyrojtos peremű, bordó bársony, tarisznyává formált perselybe, melyet a ministráns fiú egy hosszú, az évektől sötétre barnult nyélen tartva végig kínált a hívők között, egyre több gomb került.

A szegény pap, aki főleg adományokból tartotta fel magát, már egyre kevesebbszer prédikált az erkölcsről vasárnaponként. A szőke lány, akivel irodalomról, művészetekről beszélt, kezdetben még csak azért is eljárt a paplakba, de mivel a perselyben vasárnaponként már több volt a gomb, mint a pénz, így végleg elmaradt.

A hívők lassan megnyugodtak. A perselybe újra csak pénzérmék kerültek.

Elkezdődhetett a hatodik ötéves terv.