Írta: Kecskeméti Zsuzsa
Nagyon sietett. Néha már szaladt is kicsit. Egyik karját a gyomrára szorította, másik kezével időnként betapasztotta a száját, ki ne bukjon belőle valami.
Ahogy belépett a lakásba, bezárta az ajtót, és a hálószobába rohant. Az ágyneműtartóból kivette a batyut. Az ágy mellé térdelt, alaposan belehajolt, és okádni kezdte a szavakat: A kur.mmmmmm, hogy rohadnál meg, te aljas gennyláda, te ro…mmmmmmmmmmmmmmmm… Azt hitte, vége, de kitört belőle még egy adag: Hogy szakadt volna ammmmmmmmmmmmmmmmmm…
Vége volt, egy pillanatra megkönnyebbült, de undor fogta el a batyu láttán. Gyorsan betekerte a zsák száját, és visszadobta az ágy aljába. Nagyon szégyellte magát. Mi lett belőle?
Ő soha nem akart ilyen lenni. Mindig azt mondta a mi leszel kérdésre, hogy neki mindegy, de emberekkel szeretne foglalkozni. Szegény nagymama hitegette, hogy lehetne akkor orvos vagy tanár. De a gyerekektől és a vértől is irtózott.
Nagyon örült mikor ő lett Postáska. A kedves postáskisasszony a sárga postán, a Déliben. Rögtön ablak mögé került, kasszát kapott. Szép volt, tagadhatatlan szép a szőke hajával és áratlan tekintetétével. Szerette, hogy szeretik. Nála volt mindig a leghosszabb a sor, ő meg büszke volt rá. Aztán mikor Kenő Jánosné a Petőfiről már naponta jött beszélgetni és a mögötte lévő dühösen dobta be a csekkeket a kis üvegkalitka nyílásán, kezdett feszengeni. Mikor már türelmetlenkedve nyújtogatták a nyakukat, alig mert felnézni. Mikor a főnök behívta és elmondta neki, hogy a sok a panasz, mert lassú, ne tartsa fel a sort, sírdogált is kicsit. A főnök dörmögött valamit, hogy kedves naiv kislány és nagyon szép is és milyen jó hogy ő itt a főnök, mert ő nagyon szereti és megvédi a többiektől, akik ferdén néznek rá. Aztán előbb megölelte, majd a szoknyája alá nyúlt. Akkor nagyon örült, hogy na ugye, őt mennyire szereti a főnök. Egy darabig ez vigasztalta, de nem értette, miért nem szeretik a többiek. A főnök azt mondta, irigyek, mert szép és fiatal és okos, és a főnök őt választotta. Aztán meglátta a főnököt a feleségével meg kislányával, de a főnök akkor pont nem akarta őt meglátni, ahogy integetett.
Sírdogált kicsit, de a Kenő néni mondta, hogy talán csak nem akar megsavanyodni a postán, mert a bankban is hirdetnek. Gondolta, ott sokat kell beszélgetni az emberekkel, és számolni is szeret. Az első napján hosszan beszélgetett egy idősebb párral és mikor megígérték, hogy fizetni fogják a részleteket, támogató pecsétet rakott a kérelemre. Nagyon örült. Ez ment néhány napig, mikor behívatta a főnök, a piros karmú Juli. Azt hitte, megdicséri. Helyette figyelmeztette, hogy már csak 17 munkanapja van, és a kvótából semmit nem teljesített, és nem adott el egy hitelbiztosítást sem. Ő csak mosolygott, és nem tudta, hogy már nem fiatal és aranyosan naiv. De aztán a nagyseggű Maresztől meghallotta:– Meg ne hívjátok ezt a bamba vidéki fapinát, mert én nem nézem egész nap a bárgyú vigyorát! – Ekkor kezdődött. Szerette volna odakiáltani, hogy ő nem bamba és vidéki, hanem egy kedves, naiv kislány, akit mindenki szeret. Ekkor érezte először, hogy ki kell okádnia magából ezeket a szavakat valahogy, és érezte, hogy nagy ocsmányságokat büfög fel, ha Mareszre gondol. Meg a nagy picsájára, meg a picsa szájára. Aztán már a szája elé kellett kapnia a kezét, ki ne jöjjön belőle.
Olvasta, hogy a másik kerületi hivatalba van felvétel, és neki meg van gyakorlata az emberekkel.
Milyen büszke volt az egyenruhájára! Mosolygott az emberekre, de azok nem mosolyogtak vissza. Mikor először hülyézték le, a táskájába ordított, de a sok indulat már nem fért bele. Minden nap sietett haza, de nem merte a szobába kiabálni a gonoszságokat, félt, hogy ott maradnak. A batyut maga varrta egy hétvégén egy régi lepedőből. Aztán csak ordibált és káromkodott, majd mikor a zsák megtelt a szavaival, elrejtette az ágy aljába. Azon csodálkozott, hogy másnapra szinte mindig teljesen kiürült, de örült, hogy újra telekiabálhatja. Már csak azon aggódott mindig, hogy időben haza érjen.
Reggelente ellenőrizte, hogy kiürült-e, aztán igazította megbarnult haját, cibálta magára a ronda barna egyen szoknyát, ami minden hurkába beleütközött a csípőjén. Lapos széles mellein biztostűvel tűzte meg a blúzát. Nem volt már semmi, csak egy furcsán vicsorgó, egyetlen titkot őrző batyu. Ez lett belőle, nem orvos.