Írta: B. Tóth Klári
Kórház, belülről
Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit. Stroke. A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.
Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs. néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap rutintevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre, elfogadó, beletörődő. Kérdezi az ügyeletes orvost:
– Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom?
– Az öregség – mondja az orvos. – Az öregség az oka.
Zs. néni lassan befelé fordul, már nem mosolyog, csak néz maga elé merev madártekintettel, egyre gyengül. Próbálom felültetni, etetni, nem bír semmit. Olyan, mint egy kis madárcsontváz. Itatnám, de nem nyeli le. Szívószálat hozok, azzal se nagyon megy. Legközelebb megyek, azzal fogadnak a többiek, hogy Zs. néni napok óta nem eszik. Falnak fordul. Néha picit megmozdul, alig emelkedik a paplan, még lélegzik, abból látni, hogy még él. Nem kommunikál senkivel. Közelebb megyek, szólongatom. Hangtalanul mozog a szája, de nem nekem mondja. Már félig odaát van, útra készül. Másnap befejezi. Csak egy mély sóhaj és átlibben.
I. néni agilis, hatalmas lendülettel intézi minden beteg apró-cseprő ügyeit, mindenkit felkarol, intézkedik, már négy éve ott van az elfekvőben, hatalmas lapátfogaiból már csak három van a jobb oldalon, nagyokat hahotázik, kimegy aranyesőt lopni a kerti bokrokról, hatalmas csokrokkal lepi meg magát, mindig tele van virággal, télen faágat,fenyőt,örökzöldet,mikor mit talál. Sétabotjával nyitja-csukja az ablakot, kicsi a szoba, nem lehet odaférni az éjjeliszekrényektől. Minden helyzetben föltalálja magát. Amit K. néni nem kér,neki adom. Örül a sajtnak, sonkának, zöldségnek. Később a levest is megfelezik. Annyit viszek, hogy elég legyen kettőjüknek. Nem mintha nem lenne nekik elég a kórházi ebéd, de ez az összetartozás jele. Az önzetlen barátságé. Sorsközösség. Ebben a beszűkült élettérben megosztani, ami még megosztható. A levest, a madárcsicsergést, a kacagást, a fájdalmat, a szenvedést. Ketten minden könnyebb.
Később tudom meg, senki nem látogatja. A nyugdíját elhozzák havonta a rokonok, rá is megy az ápolásra, de az nem nevezhető látogatásnak. Éjjeliszekrényén apró feszület, ráakasztva a rózsafüzér, szentképek minden mennyiségben, egymásra halmozva. Többnyire Szűz Mária-képek. Zs. nénit is rendezgeti, pátyolgatja, amíg lehet, de sokat ő se bír már, túl a 93. évén. K. nénit támogatja, tanítgatja beszélni, közvetít a nővérek, a logopédus között, tolmácskodik, ő érti ezt a groteszk nyelvet, tökéletesen megértik egymást, viháncolnak, mint két kamasz. Egy nap, mikor megérkezem, a kertben üldögélnek a padon, hahotáznak valami viccen, süt a nap hétágra, körülöttük heverésző kórházi macskák, hordják nekik a maradékot, virágillat és madárcsicsergés, már amennyire hallatszik a két öreg kacagásától. Vidám percek, kicsit megállítják az időt.
Pár nap múlva kapom a hírt, ha beérek, maradjak a folyosón, haldokló van a szobában. Odafelé aggódva töprengek, ki lehet? Gy. néni? Olyan derűs mindig, nincs rossz karban. Üldögél, mosolyog, állandóság lengi körül, mint egy védőfal. Csaknem… I. néni? Képtelenség, a kórház lelke nem halhat meg, ki fogja intézni mindenki sorsát, ő a mindenes, a személyzetis, a fullajtár, ügyvéd egyszemélyben, a nénik támasza, lelkesítője, mókamestere... Beérek. I. néni ágya mellett egy fiatal házaspár, rokonai. Eddig sose láttam őket. Nyilván őket értesítette a kórház, hogy baj van. Ő mozdulatlan. Csövek között, lélegeztetőgépen. Kacagásának a hiánya kimarja a kövezetet. Nem illik hozzá ez a csönd, ez az agresszív mozdulatlanság. Kimegyünk. K. néni próbálja magyarázni a helyzetet, egyre jobban beszél. Eladták a házát, kisemmizték. A háta mögött. Azért nem látogatták a rokonok. Szívinfarktus. Nem a vagyont féltette, a csalódás ölte meg. A hátmögöttiség. Ő csak az egyenes utat ismerte, nem tudta feldolgozni a merényletet a testvéri kapcsolat, a családi összetartás ellen.
Másnap a nővérke áthúzza az üres ágyat. Új beteg érkezik. B. néni. Új fejezet a szoba életben. Először azt hiszem, haldoklik ő is. Nyitott szájjal alszik, a halál mélységes, fekete barlangja premier planban. De másnap felkel, öltözködik, kiskocsival sétál, finom, választékos a modora, tip-top úrinő. Szereti a verseket, beszélgetünk. Adok neki a legújabb verseskötetemből.
Másik szobában is látogatok, E. néni 105 éves, már nem tud járni, de a kedélye töretlen, virágárus volt, virágos a lelke is, mindig széles mosollyal fogad, nevet, tapsol, integet, kínálgat,mit adhatnék, szentem, fogadd el ezt a banánt, vagy narancsot, mikor mit. Majdnem sírva könyörög, fogadjak el valamit. Persze nem fogadok el semmit, hogy hoznám el, amit mások visznek neki. Ha a szomszéd szoba betegeinek küld gyümölcsöt, azt persze átviszem. Őt azért látogatják, mindenki szeretne megmerítkezni abban a belső fényben, ami E. néniből árad. A mindenáron való adni akarása miatt kialakult egy játék köztünk. Ő ad, én meg visszaadom. Múltkor a piros mosdószivacsát adta ide nevetve, nem volt más kéznél. Örömmel elfogadtam. Aztán kimentem az ajtón, és újra beléptem a szobába.
– E. néni, hoztam egy szivacsot. Jól lehet vele mosakodni, szép piros. – Megint nekem adta, és megint visszahoztam egy perc múlva. Így mindig tud adni. Más tárgyakkal is eljátsszuk, pl. a fényképeivel. A meghalt lánya fotójával, az egyetlen, féltve őrzött emlékkel, mikor fiatal sportoló volt, a dédunokákéval, mindennel. Jó adni és kapni.
Néha azért megkérdezi: – Miért vagyok még itt, Klárikám? Nem tudok már semmi hasznosat csinálni.
– Dehogynem, például lehet imádkozni a betegtársakért. Itt mindenki vigasztalásra szorul, lehet beszélgetni velük, elmondani, hogy mekkora távlat nyílik előttük, hogy Jézus átvette róluk is a terhet.
Egy idegbeteg nőt minden szobából kitúrtak, pár hónapja figyelem, hogy a folyosó elejéről hogy jön egyre közelebb és közelebb az ordítozása, szegénynek váratlan kitörései vannak, pedig nem is idős, hova vigyék, mióta bezárták a Lipótmezőt? Végiglakta már az összes szobát, most végül ide hozták, ebbe a folyosó végi szobába, és tényleg, E. néni mindig lecsendesíti az indulatokat. Itt elfogadják, úgy, ahogy van, és sokkal nyugodtabb. Az áradó, krisztusi szeretet mindenkit átmos. Pedig E. néni élete csupa küzdelem volt, többször megözvegyült, minden gyerekét elveszítette, most az egyetlen unokája lett súlyos beteg, aki Pesten élt, és naponta látogatta. Három éve kigyulladt a lakása, zárlatos volt a kínai sólámpa, éjjel mentették ki a tűzoltók, mentőhálóban emelték ki a hetedik emeleti lakásából, mindene odalett, füstmérgezéssel megúszta, de annyira elgyengült, hogy nem tud már járni, pedig 102 éves koráig kijárt a piacra virágot árulni, igaz, már csak művirágot, de mindenki szerette, a mosolyáért álltak sorba… Eljött a templomba busszal.
– A sétabot csak a lépcsőhöz kell – mondta, és vidáman meglengette csinos fekete botját az orrunk előtt.
– Segítsek? – kérdeztem a lépcső tetején, de azt mondta, köszönöm, de olyan erőben vagyok, hogy a Gellért-hegyet is át tudnám ugrani…
I. néni ereje most a lelkében van, az még megmaradt, a tolókocsit maga irányítja, mikor megy a gyógytornára, emelgeti a karjait, törzsdöntés, karhajlítás, ez még megy, utána vidáman beköszön minden szobába, szétosztogatja a gyümölcseit, sütiket, amit kap, mindenkinek jut néhány falat, a szeretet napi adagja.
Közben K. néni hazakerült, 90 évesen új életet kezdeni, sose adja fel. Tele van tervekkel. Mátraverebély-Szentkútra készül, megnézni a barokk oltárt, amit a fiammal restauráltunk. És egy kis lelki megmártózásra, a Szentlélek galambjának frissen aranyozott sugárkoszorúja fényében. Ráfér a hosszú kórházasdi után. Gy. nénit másik otthonba viszi a fia, ott külön szobája lesz, mondja büszkén a férfi, kerül amibe kerül, nem spórolok az anyámon, de Gy. néni szomorkásan néz a szobatársakra: – Pedig olyan jól megvoltunk, ugye lányok? Ott meg egyedül leszek…
Csak B. néni marad.
– Milyenek lesznek az új szobatársak? – kérdezi, és aggódva tárja szét áttetsző kezeit. – Ti olyanok voltatok, mint a testvéreim!
A nővér ágyat húz, előkészíti az új betegeknek, B. néni meg elkészíti a lelkét, hogy az új jövevényeknek továbbadja azt a szeretetet, ami a távozók ráhagyományoztak.
A kép forrása: kizlarsoruyor.com
