Írta: Csengődi Péter
Mi idegeneknek, űrlényeknek neveztük volna őket, a megjelenésük alapján legalábbis mindenképp. Ők földieknek mondták magukat, bárhogy is hangozzék az a saját nyelvükön; és jogosan, hiszen ezen a bolygón születtek, éltek, fejlődtek.
Egy nap ez a civilizáció eljutott arra a szintre, hogy ki tudott tekinteni az űrbe, és észrevették, hogy a Föld körül természeti képződmények keringenek körkörös vagy elliptikus pályákon. A felfedezési láz azonnal elkapta őket, és kutatni kezdték, hogyan szakadhatnak el a Föld gravitációs erejétől. A társadalom szinte teljesen megváltozott; addig mindenki arra törekedett, hogy minél jobb élete legyen a földön, most meg hirtelen mindenki az égbe vágyott. Még évtizedekig nem volt olyan technikai áttörés, ami felsegítette volna őket abba a magasságba; de szinte minden gyerek arról álmodott, hogy róla neveznek el egy lebegő sziklát.
Végül eljött a nagy nap, amikor az első űrsiklót útjára engedték. Nem sokkal a föld felszíne felett felrobbant, apró darabokra szakadt, nem voltak túlélők. Globális gyásznapot hirdettek. Egyesek szerint az elhunytak szükséges áldozatok, mártírok voltak, és egy szomorú, de elkerülhetetlen mérföldkőhöz jutott a tudomány, aminek arra kell ösztönöznie a kutatókat, hogy legyenek óvatosabbak, de haladjanak továbbra is előre. Mások azt mondták, hogy odakint az űrben kell lennie egy lénynek, ami hatalmasabb mindannyiuknál, és ő pusztította el a hajót azért, mert megharagudott a népükre a bolygó elhagyására tett kísérletük miatt. A két fél harca lelassította a projektet, de végül egy elrejtett kis szigeten sikerült újabb űrsiklót építeni, ami ezúttal elhagyta a termoszférát.
A legénység megdöbbenésére nem szikladarabok keringtek a bolygó körül, hanem mesterséges tárgyak. Többet is megvizsgáltak közelebbről, pár kisebbet be is szállítottak a raktérbe, hogy a levigyék a földre, és már az űrben vizsgálni kezdték. Többségük már csak ócskavas volt, de találtak egyet nagyon fejlett műszerekkel benne, amik még többé-kevésbé működőképesek voltak. Azt gondolták, ezek a tárgyak vagy százezer évvel előttük készülhettek, de voltak olyan tudósok is, akik évmilliókra tippeltek, bár fogalmuk sem volt, miféle technológia képes olyan sok ideig kitartani.
Negyvenöt földi év telt el, mire megfejtették, hogy miféle információkat tárolnak ezek a tárgyak, de végül sikerült: képek, videóanyagok voltak. A bolygóról, magáról. Közeliek és távoliak. Egy számukra addig ismeretlen civilizáció nyomai: az emberé.
A felvételek tanulságai szerint egy időpontban – amit mi 2564-nek mondanánk – egy aszteroida csapódott be a Földbe, olyan nagy, és olyan erővel, hogy a bolygó teljes felszíne megolvadt. Még régészeti lelet sem maradt az egykor virágzó civilizációból. Mintha valaki egy számítógépet teljesen leformázott és újratelepített volna, csak ezúttal ez a „számítógép” maga a Föld volt.
Szinte mindenki összeomlott belül. Évezredekig hitték, hogy ők az egyedfejlődés koronái, és a világ legfőbb értelme az, hogy teret adjon a létezésüknek; most meg száz éven belül kiderült, hogy talán nincsenek is egyedül, de ami a legaggasztóbb, hogy az univerzum több millió évet átölelő „filmjében” az ő jelenlétük mindössze egy villanás.
