Írta: Balogh Géza

Lékhalászok a Túron

 
Hajnalban kelünk, lékelni indulunk. Kegyetlen a hideg, szikráznak a csillagok, szinte belefájdul az ember szeme. A szerszámokat még tegnap délután kikészítettük a tornácra, ne kelljen azokkal hajnalban vaklálni. Szálvágó fűrész, balta, háló, kávarúd, szák … Egy teljes kocsira való rakomány. Befutnak közben a fülesdi halászok is: N. Karcsi, a környék egyik legismertebb halásza vezeti őket, itt van F. Miki meg N. Zoli is.

Nem sokat időzünk, indulunk. Sonkád alatt táborozunk le, a Túr egyik holtágát szemeltük ki. A két parancsnok, N. Karcsi és M. Béla lép először a jégre. Sarkukkal kocogtatják, megbírja-e a lékhalászokat. Intenek, hogy rendben van minden, mehetünk. Elöl a fotósok, filmesek, mert ők is itt vannak. Örül majd ötven év múlva a néprajzkutató, ha kezébe kerül az ősi foglalatosságot megörökítő felvétel.

Még a nyáron kinézték ők ezt a helyet. A sonkádi oldalon százéves tölgyek hajolnak a vízre, azt mondják, van itt négy-öt méter mély is a folyó. Igazi halfészek. Amur, busa, kárász, csuka, compó tanyázik itt telente, keresve sem találtunk volna biztatóbb szakaszt. Elő hát a két hatalmas szálvágó fűrészt! A gödörtől kicsit lejjebb, egymástól úgy félméternyire két léket vágunk a baltával, leeresztjük a fűrészeket, s megkezdődik a munka.

Felváltva vágjuk az arasznyi vastag jeget keresztben a folyón. Az ördög sem gondolta, hogy ilyen kemény munka ez! Még negyed óra sem telt el, már a  víz csorog a hátunkon, de még mindig a holtág közepénél tartunk. A fűrészelőktől vagy háromszáz méterre megkezdődött a munka második szakasza is. Vagy heten baltát fogtak, s kéttenyérnyi lyukakat vágnak a jégbe. Itt dugják majd be a karókat, hogy a vizet zurbolva a háló felé zavarják a halat.

Végre átvágták a folyót. Ott feketéllik a víz alattunk, már csak a nagy záróhálót kell leengedni. Ezzel rekesztjük el keresztben a folyót, hogy a felénk szorított hal meg ne szökhessen. Igen ám, de nem számított arra senki, hogy a víz itt is több mint két méter mély, a háló meg nincs ilyen magas. Nem baj, nagy rudakat vágunk, rákötözzük a hálót, s leverjük az iszapba − az a fontos, hogy a fenéknél zárjon, úgyis ott jár ilyenkor a hal.

Hát ezzel megvolnánk! Közel a parthoz a fűrészelők újból kezdik vágni a jeget. Ötször ötméteres léket metszenek, hogy le lehessen engedni az emelőhálót, vagy ahogy erre nevezik, a kámzsát. Befejezték közben a munkát a baltásak is, vagy nyolcvan fekete lyuk ásít a jégből.

− Lesz itt hal, meglátjátok − mondja Béla a tűznél, ahová pihenni telepedtünk le néhány percre. Körbejár a butykos − megtöltve igazi szatmári szilvával −, majd indulunk. Elöl a hajtók, mindegyik kezében jókora rúd. A hálótól legtávolabbi lyukaknál kezdik a hajtást, szorítják felénk a halat. Már mindenki elfoglalta a helyét. A hajtóknál Béla, a hálónál Karcsi irányítja a munkát, ő kezeli a kámzsát is. Vár néhány percet, hagyja, hogy közelebb kavarják a vizet, és felhúzza a hálót. Semmi.

A rudakkal már egészen közel járnak. Hallani a fenéken felkavart iszap bugyborékolását, a víz loccsanását. Karcsi emeli, majd megint, de semmi.

− Nem tetszik nekem ez a víz! − bosszankodik. − Attól félek, hogy a csukák, meghallva mozgolódásunkat, már rég megszöktek, a busák meg nem mozdulnak ilyen hidegben.

− Emeld! − kiáltanak a fiúk. Karcsi szót fogad. S mit tesz isten, fogtunk! Igaz, egy árva keszeget, de kezdésnek ez sem rossz.

Megvan az első, jöhetnek a nagyobbak!

A hajtók visszaballagnak a holtág végére, újból kezdik a zurbolást. Hárman maradtunk a hálónál: Karcsi, a mester, Zoli meg én.

− Ej, fiúk, ha beugrana egy ötkilós csuka! − mondja Zoli.

− Aligha − így Karcsi. − Az új Túron, ott kellett vóna megpróbálni. Tavaly nyáron, lenn a bukógátnál negyvenkilós harcsát fogott egy kóródi ember. Éjfélben kapta el, de hajnalig küszködött vele.

Állunk a léknél, a hajtók dolgoznak keményen. Idáig hallik a hangjuk.

− Ne menj előre! Visszazavarod a halat!

− Mélyebbre dugd a botot!

Hátunk mögött vígan pattog a tűz. Süt a nap, szikrázik a hó, de itt, a jég hátán hűvös van. A léken már gérádzik a víz, s alighogy kiemeljük a hálót, nyomban ráfagynak a cseppek.

Valahol harangoznak, dél van.

− Ebéd! − kiált valaki, s a tűz köré sereglünk. Készülnek a nyársak, vágjuk a húst, a szalonnát. Egy szelet hús, egy szelet szalonna, egy szelet hús . . . fölséges ez így együtt. Dobos Bercitől tanultuk, ő az igazi mestere ennek.

− Nem hiszitek el − meséli Béla −, volt olyan tél, hogy egy-egy ilyen lékelésnél tizenöt-húsz kilót is fogtunk. Csukát mind, volt köztük négykilós is.

Csendesen csordogál a beszélgetés, pihennek a halászok. A zsákmány nem valami fényes, de hátra még a délután.

Indulnak is, kézbe véve ismét a rudakat. Lyukról lyukra egyre közelebb jönnek, mikor rezdül a hálókra kifeszített ideg, és Miki rántja. De a hálóban semmi, pedig hal volt az, egészen biztos, csuka. Vagy csak egy elszabadult jégdarab? Hisszük, hogy csuka volt, csak elügyetlenkedtük. Sejtjük pedig már, hogy ma itt nemigen lesz fogás. Majd legközelebb, tavasszal.

Ezt gondolhatják a hajtók is, mert egyre kedvetlenebbül kavarják a vizet. Nyugodni készül már a nép is, és sehol semmi. Fent, a holtág jegén egy fácán szalad át, a partra érve riad kiabálással lódul a levegőnek. Még télen sem hagyják nyugton az embert, gondolhatja, mert nagyon mérgesen rikácsol.

− Nem lesz itt már semmi! − mondják többen is.

− Szereljük le, mert ránk esteledik − mondja Béla. Nem kell biztatni a legényeket. A partra ballagunk, cihelődünk. A tűzre ölnyi jégdarabokat dobálunk, a lékekbe jókora husángokat állítunk. Figyelmeztesse az erre járót, nehogy elmerüljön a lyukakban. A hídnál gyülekezünk. Valaki megszólal:

− Nincs itt hal. Jövőre máshol kell próbálni, ha akkor sem fogunk, másik ágat keresünk. Valamikor csak szerencsénk lesz − ha van még egyáltalán hal az egykor olyan halbő szatmári vizekben.