Írta: Dinók Zoltán
A könyvkereskedő Zsolt már unta a munkáját. Alig akadt vevője. Az áruház mellett volt a boltja, a forgalom ott ugyan nagy volt, de valahogy az utóbbi időben kikerülték ezt a boltot. Pedig Zsoltnak nagy tárháza volt a könyvek területén. Kapható volt szépirodalom, életrajzi könyvek, regények és verseskötetek, vallási témájú könyvek, zeneelméletek és így tovább…
Hamarosan megjelent András, aki beteg ember volt s otthon töltötte a mindennapjait. Természetesen olvasással. De legújabban írással is. Egyik versét hozta magával.
– Jó napot, Bandi!
– Jó napot, kedves Zsolt!
A boltos kihúzta magát, s illedelmesen azt kérdezte:
– Mivel szolgálhatok?
– Nem is tudom – tűnődött el Bandi.
– Nem tudja? Hiszen mindig pontosan jön, hogy most azt mondja Schubert vagy Brahms életraját kéri.
– Igen. De megmutatnék egy verset.
– Ja vagy úgy! A versek… Hát persze! Hadd nézzem!
Zsolt elolvasta a verset. Majd így szólt:
– Ez nagyon szép! Ki kéne adni! Nem tudja, hogy kihez forduljon vele?
– Dehogynem. Itt a városban van egy szerkesztőség. Talán ha a főszerkesztőnek megmutatnám…
– Hát... A puding próbája az evés. És? Most mit visz ki?
– Talán egy verseskötetet!
– Nézegessen csak!
András így nézegetett, majd Áprily Lajos verseskötetét vette meg. Majd pár szót szokás szerint váltottak, aztán Zsolt így búcsúzott:
– Aztán adja ám ki!
– Oké, megpróbálom…
– Tudja az angol mondást…
Bandi nevetve távozott, szatyrában a könyvvel. Eltelt három nap, s a beteg férfi örömmel jött Zsolthoz.
– Nahát! De fel van villanyozva!
– Képzelje, elfogadták a versemet! Csak egy önéletrajzot kérnek!
– Nem hiszek a füleimnek? Tényleg elfogadták?
– El bizony. A következő havi számban benne lesz!
– Hát gratulálok! Tudja mit?
– Mit?
– Becsukom a boltot, aztán igyunk meg egy-egy pohár sört!
– Hát… Rendben... Habár nekem innom nem szabad...
– Ugyan... Jöjjön csak…
Beültek egy presszóba. Mindketten egy pohár sört ittak, Zsolt fizette.
– Szóval most már nemcsak olvas, de ír is.
– Igen, ráérek.
– Aha. Az jó, ha kiönti szavakba a fájdalmát.
– Hát végül is felnőtt ember vagyok. Bár beteg, de a bánatommal élni tudok.
– És milyen témájú verseket ír még? Mert amit mutatott, az az évszakokról szólt.
– Mindenfélét írok. Ami az eszembe jut. Tudja, az ihlet…
– Értem. Valami jó rázósat írjon. Amiben magvas gondolatok is vannak. Én ismerem magát, olyan jól beszél, mint egy politikus.
András nevetett.
– Próbálom a gondolatokat úgy leírni, hogy elfogadható legyen.
– Igen, erre nyilván ügyelnie kell.
– Hát persze. Akármit nem fogadnak el.
– De amennyit maga olvasott, annyiból mindenesetre már össze tud egy könnyedebb verset hozni.
– De én nem könnyedet akarok!
Zsolt nevetett, majd ivott a sörből egy nagy kortyot.
– Olyat szeretnék, mint Majakovszkij!
– Ó! Azért nagy fába ne vágja a fejszéjét!
Erre Bandi ösztönösen nevetett.
– Nem vágom, de nincs kedvem apró szerelmes verseket írni!
– Ki mondta, hogy a szerelemről írjon?
– Á! A feleségem már amúgy is halott.
– Miért nem ismerkedik meg valakivel?
– Én most nem erről beszéltem. Képtelen vagyok rá és kész.
– Dehogy képtelen. Vagy tudja mit? Írjon a beteljesületlen szerelemről!
– Hát az biztos jó téma! De nem. Én a szegénységről akarok rímeket faragni.
– Azt csinál, amit akar. A költő varázsló. A szegénység aktuális téma manapság.
– Igen. És meg is írom versben azt.
– Na, igyunk erre!
Koccintottak. Majd kimentek a presszóból, s egy csinos negyvenes nő haladt el mellettük.
– Látta ezt? – kérdezte Zsolt
– Láttam!
– Én a maga helyében ilyen nőkről írnék verset!
– Az én feleségem még ennél is szebb volt!
Zsolt hahotázott.
– Mit nevet? Hiszen ismerte!
– Igen, bocsánat, csak elragadtattam magam.
– Na, írjon valami szépet, nyugtatót, de egyben szórakoztatót!
– Úgy lesz!
Elváltak útjaik, s Andrásnak már a fejében meg is született egy vers. Otthon leírta, majd este bevette a tablettákat aztán arról álmodott, hogy még nagy költő lehet… Még így öregen és betegen is…
