Írta: André Ilona-Ibolya
'77 augusztusa, háromhetes katonai kiképzés Bukarestben. Csak mi lányok vagyunk bent, a fiúk vakációznak, a Petőfi Ház üres, az őszi szesszió még messze van. Por, meleg és dög unalom.
Nagyjából így kezdődik minden valamire való mese. Hát ezért kezdtem én is így.
Egyedül kószálok valamerre a városban, amikor magyar szóra figyelek fel: három fiatal férfi egy utcai mérleg előtt nézelődik, nem tudnak kiigazodni rajta, hogy megméretkezzenek. Az egyik észreveszi, hogy mosolyogva őket figyelem, és megszólít.
– Szkojke máni... tegyek oda be, hogy megmérjen?
Apám, ilyent is csak a tősgyökeres magyarok tudnak mondani, mint ahogy valamelyik magyar filmben Csöpi rendőr közli az amerikai kollégájával, hogy: bugyet oké.
A legtökéletesebb magyar rádióbemondói hangsúlyommal válaszolok.
– Tegyél be egy huszonöt banis érmét a nyílásba, és akkor működik.
– Kák? Kák? – jött a további értetlenkedés, mert úgy meglepődtek, hogy hirtelenjében már magyarul sem értettek.
– Kaka nem kell, huszonötös érme jó lesz, ilyen – nyújtok oda vidáman egy pár megfelelő piculát, és indul is a bemutatkozás, barátkozás.
Laci magas, fekete hajú, jóképű, huszonötös srác, Péter negyven fele van, alacsony ember, de vidám, nagy dumás, amolyan társaság bohóca, és a harmadik a kettő között magasságban és korban, de olyan seszínű, sehangú, lagymatag, flegmatikus alak, hogy a nevét sem jegyzem meg. Pestről jöttek számítógépes tanfolyamra – no, hallj oda, hogy milyen elől járunk, hozzánk jönnek tanulni a magyarok! – románul egy kukkot sem tudnak, az előadások angolul folynak, azt mondják, azt valahogy értik, de nem jól, szóval el vannak veszve teljesen. Körbejárom velük a városközpontot, beviszem őket a Petőfi Házba, hogy legyen valami biztos pont, ahol segítséget kérhetnek. Épp bent van Damó Pista, az adminisztrátor, bemutatom őket egymásnak. Damó mondja, hogy este lesz valami program, menjünk be. A srácokat elviszem egy vendéglőbe, ahol van egy magyar pincér is, és megegyezzük az esti randit a Házban.
Felbiztatom a román szobatársnőimet, Mary-t és Máriát – mindketten erdélyiek –, hogy jöjjenek ők is, úgy sincs, amit csináljanak, meg jön Ildikó, egy matekos lány, akivel erre a három hétre kerültünk egy szobába. Este, amikor találkozunk a Ház előtt, és Laci lelkes üdvözlésekkel elénk jön, engem utolér az a bizonyos bénázás: érzem, ahogy fosszilizálódok, ahogy minden élő hal ki belőlem, hogy nem bírok megszólalni, mozogni. A délutáni poénkodásomnak vége, csak nyökögök. Legszívesebben sarkon fordulnék, és futás. De most nem tehetem.
Lacin látom, hogy érdeklem, hozzám beszél, tőlem kérdez, ez még oké is, mert hát én vagyok mentőangyal, de ha viccet mesél, azt is csak nekem mondja. Én meg lépek el tőle, minél távolabb, mert megszólalni sem bírok. Közben tolmácsolok is, de csak dadogás lesz belőle. Ildikó meg öt perc múlva már ott van Laci karjába kapaszkodva, a srác néz egyikünkről a másikra, mint a viccbéli kisegér, aki nem tud dönteni a szalonnabőr és a dióbél között, én meg dühös vagyok magamra, és félig-meddig hálás Ildikónak. Igyekszem mindegyre Péter közelébe lenni, hogy dumáljon ő, és én végre hallgathassak.
A Házban vannak vagy húszan, ismerős alig. De buli van, táncolnak, tehát mi is táncolunk, és közben ismerkedünk egymással. Ott van két katona srác is, az egyik majdnem két méteres, még soha nem láttam, a másik apró, fekete. Velük dumálok, ha már sorstársak vagyunk. Ahogy a magas srác táncol, abból látom, hogy a rock and roll nem a két méteres embereknek való: külön ritmusra jár a lába meg a keze, olyan, mint egy rogyadozó robot, akinek kicsavarozták a térd- és könyökízületeit, és így minden mozdulata kibicsaklik; de édes, vigyori fiú. Az ő nevét meg is jegyzem, Kálmánnak hívják.
Közben Laci mindegyre odajön valamivel hozzám, de ahogy a hangját meghallom, jön ez az idióta bénultság, és nagyon kell összpontosítsak, hogy válaszolni tudjak.
Dühös vagyok magamra, dühös, dühös.
Vajon nincs valami védőoltás erre az idiótaságra?
Buli végén gyalog indulunk haza át a parkon. Ildikó és Laci mennek elől, én igyekszem a sor végén maradni. Vagyunk egy páran, fiúk, lányok, vidáman hangoskodunk, dumálunk, a sorrend mindegyre változik, ide-oda csapódva vonulunk. Kálmán a kis katonatársát ölelgeti, lapogatja a hátát amolyan legényesen, közben nagyokat kacagnak. Mi van velük? Nem ittak, de mintha részegek lennének, olyan vidámak. Kálmán megfutamodik, nagyot ugrik, felkapaszkodik egy kiálló faágra és kihúzza magát vagy kétszer, tárzánkodik, majd ismét összeölelkeznek a kisbakával. Hűha! Ez kakastánc, mosolyodok el, és kezdem figyelni, hogy kinek a kedvéért pörgött be így ez a hosszú fiú, de nem látom, nem jövök rá.
A bentlakás előtt búcsúzkodunk a srácoktól, egyeztetjük, hogy mikor és hol találkozunk még, Kálmán kezet nyújt nekem – ez elég fura gesztus itt –, és elköszön.
– Jó éjszakát, Ilona – mondja, és olyan gyorsan fordul meg és indul, mint aki begyakorolta a hátra arcot.
Állok és nézek most már tényleg bambán.
Hogyan? Visszacseng a fülembe, ahogy a nevemet mondta. Puhán, lágyan, mintha selyempapírba csomagolta volna. Most már tudom, hogy kinek szólt a legénykedése. Nekem. De én olyan béna és bamba voltam, hogy jóformán rá sem néztem.
Jaj, ez nem az én napom! Adjatok egy aszpirint!
Most hogy magyarázzam meg, hogy mi is volt a bajom, miért voltam dühös magamra és a világra?
Nem, nem azért, hogy két szék között a földön maradtam, mert eszem ágában sem volt egyik sráccal sem komplikációkba implikálódni. Nem akartam én egyáltalán felszedni, felcsípni, felhogyismondjákolni egyik fiút sem: nem volt semmi vonzása annak, hogy összejöjjek egy fiatal bakával, várjam, hogy mikor lesz kimenője, és együtt lógjunk a városban; a magyar sráccal meg még inkább nem tartottam értelmesnek leállni, mert két hétig vagy meddig, amíg még itt vagyunk, megy a grand lámúr, aztán én megyek haza, ő meg kap magának egy másik lányt, hogy ne unatkozzon, és ha nem is, de három hónap múlva úgyis visszamegy Pestre a barátnőjéhez, mert naná, hogy van neki olyan, miért ne lenne? Hogyha nincs, akkor baj van a fejével, mert tényleg szuper srác.
Engem nem vonzottak soha a perspektíva nélküli rövid távú kapcsolatok. Unaloműzésnek, játéknak megteszik, de nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen helyzetben jól érezném magam. Az olyan, mint amikor az ember egy váróteremben alszik: nincs biztonságérzet, nincs kényelem, nem nyújt igazi pihenést. Akkor meg miért töltsem szundikálással az időt, főleg, ha álmos sem vagyok?
A baj az ijedtségem volt és a lelkiismeret furdalásom.
Igen, ijedt voltam. Zavaró volt ez az érzés, olyan, mint egy rövidzárlat az agyban, majdnem hogy tudathasadás. Mert egyfelől azt éreztem, hogy megszűnik az akaratom, és azt várom, hogy átadhassam magam valaminek/valakinek, hogy az rendelkezzék felettem, és ebben volt egy bizsergető hívás is, hogy engedjem, hogy hagyjam magam, de másrészt mintha egy vészcsengő is ott vijjogott volna, hogy: vigyázz! veszély! védd magad! És ez a kettő úgy összekeveredett bennem, hogy nem voltam képes tudatos gondolkodásra, hanem ösztönösen úgy viselkedtem, mint a hanyatt esett bogár, amelyik mozdulatlanná dermed, hogy halottnak higgyék, úgy várja meg, amíg elmúlik a veszély. Nem értettem, hogy mi van velem, és ijesztő volt, hogy nem vagyok ura magamnak, a helyzetnek. Mintha valami nem lenne rendben velem.
Másfelől meg bántott, hogy elrontottam egy pár ember hangulatát, elbaltáztam egy nagyszerűnek ígérkező estét.
Mert gondoljunk például a tábortűzre. Lényegtelen, hogy kis lobogó tüzecske vagy nagy fahasábokból épített égig érő máglya, hogy ketten ücsörögnek mellette vagy egy csapat ember énekel, gitározik, táncol, mit tudom én mit csinál, de minden tábortűznek van egy különleges varázsa: az mindig élmény, ahogy ott ülsz a tűznél, ahogy látod, hogy lobog a láng, hogy szállnak a szikrák; az mindig esemény, attól függetlenül, hogy történik-e valami igazán nagy dolog, vagy csak csendben elvagy magadban. Egy tábortűz mindig öröm, ott valahogy megnyílik a lélek, és másképpen rezonál, minden érdekes és nagyszerű, ott mindenki vidám, feltöltődik, megtelik jókedvvel és élni akarással.
Hát ilyen tábortűz hangulatuk van a véletlenül összejött ad hoc buliknak is, amikor különböző kultúrájú, nyelvű emberek összeverődnek, ilyenkor mindenki megnyílik, felpörög, olyan érdekes és nagyszerű minden. Én meg egy ilyen különlegesnek ígérkező alkalmat döngöltem laposra a bénázásommal, hogy ahelyett hogy pörögjek, tegyem-vegyem magam, mint ahogy máskor szoktam, hogy feldobjam a hangulatot poénkodással, sziporkákkal, ott álltam bambán, és ezzel fojtottam le a fel-fellángoló jókedvet, mint amikor a ceremóniamester begyújtja a tábortüzet, és utána elkezdi vízzel locsolgatni, hogy az csak füstöl, nyöszörög, kínlódik, és mindenkiben csak a csalódás gyűlik fel, nem az öröm.
Meg aztán még nem is ért véget, nem lehetett letudni, elfelejteni, mert megegyeztük, hogy másnap este is összejövünk. A barátnőim, a román lányok, már mondták, hogy nekik nincs kedvük, mert nem nagyon tudtak értekezni semmilyen nyelven a fiúkkal, ha én nem fordítok nekik, na meg nem is találták érdekesnek őket. Ildikó lelkesen készülődött, alig várta, hogy este legyen, és induljunk. Nekem sem volt már semmi kedvem az egészhez, még ott éreztem magamban a szorongást, és majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog elmúlni, hanem ismét előjön, és ismét csak lecsapom a többiek hangulatát is. Akkor már jobb itthon aludni. De nem tudtam egy valamire való indokot sem kitalálni, amiért otthon maradjak, ha már én indítottam el ezt az egészet.
Ebéd után, amíg a lányok aludtak, én csak forgolódtam, mindegyre kimentem cigizni, és próbáltam kitalálni valami okosat. Nem ment, csak a hangulatom lett egyre pocsékabb.
Amikor egy ilyen kínkeserves cigizésről visszamentem a szobába, szólt Mary.
– Te, Léna! Nézd meg, nem téged keresnek? Mintha azt kiabálná valaki, hogy Ilona.
Engem így nincs aki keressen. Nyolcadikos koromtól mindenki Lénának szólít, én is mindig így mutatkozom be. De azért csak kinéztem az ablakon, és mit láttak csodálkozó szemeim? Ott volt a langaléta kiskatona, bámult fel az ablakokra, és olyan elveszetten álldogált, mint egy áruházban ott felejtett kisfiú. Kiintettem neki, hogy várjon, mert lejövök, és öt perc múlva már lenn is voltam.
Hű, de jól nézett ki! Magas, barna, göndör hajú és kisfiúsan vigyori képű. Ha nem lenne bajusza, középiskolás kamasznak látszana. Olyan helyes volt, hogy egyből elmúlt minden rosszkedvem.
– Szervusz, Ilona – szólalt meg, ahogy meglátott, – épp erre jártam..., és eszembe jutott..., hogy nem tudom a szobaszámodat..., de ha volna kedved..., mert van egy kis időm..., egy kávét..., ha esetleg..., azt gondoltam..., ha meg akarsz inni..., mert az este elfelejtettem megkérdezni...
Apám! Na, ezt a bénázást! Ahogy ott állt egyik lábáról a másikra, úgy inogott, hogy néztem, mindjárt hanyatt esik, meg ahogy egy pillanat alatt hatfelé nézett: a cipője orrára, meg a fák hegyére és rám, majd fel az ablakokra, és ahogy ott dadogott, hogy végre kinyögje, hogy el akar hívni kávézni, jaj, az nekem akkor olyan jól esett, hogy majdnem hahotázni kezdtem. Ez a srác még rajtam és túltett, de nem megsajnálni való volt, hanem édes. Annyira megtetszett, hogy bennem egyből megszólaltak az öröm csengettyűi. Úgyhogy nem sokat teketóriáztam, félkézzel átöleltem a nyakát, lenyomtam neki két puszit, hogy 'Szia, gyere, menjünk!', azzal kézen fogtam és indultam is.
Ezen úgy meglepődött, hogy egy darabig majdnem hogy vonszolnom kellett magam után, mert sehogy sem találta el a lépést, már néztem, hogy el kell énekeljem neki az 'aki nem lép egyszerré-t'.
Jaj, de vidám voltam! Jól voltam, felszabadult voltam, pergett a nyelvem, ahogy máskor is szokott, nem voltam egy percig sem elakadva azon, hogy mit mondjak, mit kérdezzek.
A bentlakással szemben volt egy cukrászda kis terasszal, oda ültünk le, és öt perc múlva már az ő nyelve is megeredt, olyan könnyedén beszélgettünk, mint a régi barátok.
Láttam, hogy tetszem neki, látszott a szemén, ahogy néz, és nekem is nagyon kedvemre való fiú volt. Olyan puhán, lágyan beszélt, meg állandóan mosolygott és kuncogva kacagott.
Dehogy is volt kiskatona, ahogy én azt az este értettem. Kadét volt, negyedévet végzett a katonai akadémián, ők is nyári kiképzésen voltak, most délután kötelező pihenőjük van, de ellógott, a barátai falaznak majd, de este hétre muszáj visszamennie, akkor raport, névsorolvasás, egyéb cécó, de nyolc után már ismét meg tud szökni valahogy.
Hát így már szép a világ! Amikor az ember lánya azt hallja, hogy valaki képes megszegni a katonai regulát, csakhogy őt láthassa, akkor már neki is kedve szottyanhat egy kézenfogósdira. Így már nekem is megjött a kedvem az esti találkához a magyarországi fiúkkal, ha ő is jön.
És jött, még hamarabb is érkezett, mint a többiek. Végül haton indultunk el, a barátnőimet csak nem sikerült rábeszélnem, hogy jöjjenek velünk. Ma már teljesen más volt a hangulat, ma tényleg kigyúltak a tábortüzek. Kiültünk egy teraszra sörözni, és folyt a duma, ahogy ilyenkor szokás: viccek, poénok, történetek, a 'nálatok hogy van?' meg a 'nálunk hogy szokás?' meséi, egyszóval, tényleg mindenki jól szórakozott.
És én is nagyszerűen éreztem magam. Megszűnt az a bűvkör, amit azelőtt este éreztem, egyáltalán nem voltam zavarban a magyar sráctól, és ahogy elnéztem, nem is érettem, mi volt velem a tegnap? Most nem is találtam vonzónak, érdekesnek. Szép volt valóban, hasonlított Alain Delon-ra, de élettelen arc, hűvös nézés, és volt benne egy adag beképzeltség, ami nem vált a javára. Hogy most is nekem magyarázott, velem volt beszéde, hogy láttam, hogy engem igyekszik elkápráztatni? Ezen most már nem voltam elakadva, csak csendesen mosolyogtam magamban, és sajnáltam Ildikót, aki mindenképpen próbálta magára terelni a figyelmet. Én arra vigyáztam, hogy ne pörögjek túl, ne essek a másik végletbe, ne én arassam le a poénkodásaimmal az összes babért, ahogy máskor szoktam egy ilyen társaságban, és közben úgy néztem Kálmánra, hogy abból biztosan megértse: üljön csak nyugodtan, mert nagyon is jó helyen van.
Nem maradtunk túl későig, mert reggel korán kellett kelni. Hazafele menet Kálmánnal kettesben maradtunk.
Ó, ezek a sétálós nyári esték, amikor kéz a kézben ballagunk semmiségekről beszélgetve, de mégis minden szó különleges értelmet nyer, minden lépésnél újabb és újabb örömtüzek gyúlnak bennünk, és nem cserélnénk el azt a fél órát egy fél királyságért!
Közeledtünk a bentlakáshoz, és magamban mosolyogva figyeltem, hogy Kálmán el-elakad a beszédben, a kezem meg-megszorítja, meg lassít néha, amikor elhaladunk egy-egy villanyoszlop mellett, láttam, hogy nagyon fontolgatja magában, hogy hol és mikor volna alkalmas pillanat arra, hogy … szóval... hogy akkor... hogy ő … Hát megálltam, szembefordultam vele, és odasimultam a mellére, hogy öleljen meg már végre ez a szájtáti csibész.
Nagy, meleg, puha ölelés volt, olyan jó volt elveszni benne.
És megcsókolt. Hát persze, hogy megcsókolt, ilyen egyértelmű biztatásra csak össze tudta szedni ő is a bátorságát. Könnyű, puha, kereső-kutató csók volt, bátortalan, ismerkedő csók, épp ilyenre vágytam, ilyen csendes csókra, hogy közben hallhassam, ahogy csilingelnek bennem az örömök.
De női fifikáért engem sem kell a szomszédba küldeni, úgyhogy a bentlakás bejáratáig vidáman végigcsacsogtam az utat, és hogy lássa az új gavallérom, hogy ez nem sült galamb, és ha nem kapja össze magát, már repül is a kismadár, nem álltam meg a lépcső előtt, hanem csak erősebben megszorítottam a kezét búcsúzóul, és már léptem is fel az első fokra, úgyhogy ott maradt kinyújtott kézzel és elkerekedett szemekkel, én meg vidáman köszöntem el tőle.
– Szia. Gyere még, ha van időd. Délután legtöbbször itthon vagyunk. A 35-ösben vagyok – azzal már bent is voltam az ajtón, és kettesével vettem a lépcsőket.
A szobában a lányok lerohantak a lelkendező kérdéseikkel.
– Na, mondjad, hogy volt? Milyen volt? Milyen a srác?
Jaj, ezek a lányok! Most mit kell mondani? Mit meséljek? Hogy mentünk, és beszélgettünk, előbb én, aztán ő, aztán mindketten, aztán jöttünk, és megölelt, vagy az nem is ő volt, mert előbb én, de aztán ő is. Ó, na, hogy lehet ezt elmesélni?
Egy tökéletes, pontos és mindenki számára érthető részletes magyarázat gyanánt előadtam a győzelmi táncot, hogy: tám, tá-rám, tá-rá-rá-rám, és fülig érő mosollyal végigbalettoztam a szobát.
De nem volt elég, ennyivel nem érték be.
– Jaj, Léna, na, ne hülyéskedj! Mondjad, mit beszéltetek? Miben egyeztetek meg?
Oké, hát legyen. Abbahagytam a hülyéskedést, és komoly, nagylányhoz illő módon feleltem.
– Hááát... Hm... Úgy néz ki, hogy holnap megkéri a kezemet. És azt hiszem, igent mondok. De majd még meglátom. Még meggondolom.
És hogy békén hagyjanak, elmondtam, hogy szép, vagány és nagyon tetszik, és ha holnap is jön, akkor majd még mesélhetek is róla. Azzal indultam gyorsan mosdani, mert alig vártam már, hogy ágyban lehessek, egyedül lehessek, hogy hallgathassam azokat a csengettyűket.
