Írta: Arany Piroska
Amikor a szomszédból kigördült a kapun a szekér, egy vékony gyermekhang utána kiáltott:
– Keresztapu, száz csók! – és az ember onnan a szekérről visszanézett, kezében az ostorral intett, és ez így volt minden reggel. Böske azután átjött, és többet volt nálunk, mint a keresztanyjáéknál. Mi, a két kislány, mindketten éppen abban a korban voltunk, amikor a serdülni kezdő gyermeknek a barátkozás lesz mindennél fontosabb. Egymás mellett laktunk, hát természetes volt, hogy reggelenként együtt megyünk iskolába, hazafelé vagy a délutáni órákra. Elválaszthatatlanok voltunk, még a tanárok is együtt emlegettek, mint az ikreket. Pedig csak annyira hasonlítottunk egymásra, mint a tűz meg a víz. Persze a tűz nem én, a tűz Böske volt. Ahogyan a gyermeknek természetesnek tűnik minden, ahová születik, a ház, az utca, elfogadja, nekem is olyan magától értetődő volt, hogy a szomszédban lakó kis osztálytársam olyan, amilyen. Nem elsős korunktól, hanem tízévesen ismertem meg. A keresztanyjáéktól járt velem a polgári iskolába. A Böske anyja meghalt tüdőbajban, az a semmirevaló apja ki tudja merre kószált, a gyermek a nagyszüleinél élt, ahonnan a családi tanácskozás után, a nagyszülei bánatára vagy megkönnyebbülésére elhozta, keresztanyja – anyjának nővére – a gyermektelen Ella. Úgy gondolták, felnevelik, mint a sajátjukat. Csakhogy nem lehet könnyű a szülői feladatok ellátására elszánni magát annak, aki nem vágyik szívből egy gyermek után, hanem csak úgy, egyszeriben az ölébe pottyan. Ráadásul egy olyan növendék kisasszonyt vállalni, akit a nagyszülői végtelen szeretet és szabadság édességéből hoznak egy magányhoz szokott házaspárhoz. Ella és Károly amolyan jó negyvenesek, már úgy éltek, mint akiknek nem kell alkalmazkodni senkihez. Ahhoz szoktak, hogy akkor kelnek-fekszenek, akkor és azt esznek, mikor mire van kedvük. És most egy kis vadócra kellett odafigyelni, pontosan járatni iskolába, kötelességre nevelni, szoktatni, beszélgetni vele, és így tovább, szünet nélkül, ahogy kell. Igen, csakhogy a gyermek és a keresztanya nem tudott összemelegedni. Talán, ha igyekeztek volna megszeretni egymást. De egyrészt könnyebb lett volna összeszokniuk évekkel előbb, másrészt egyik sem tudta vagy nem is akarta feladni a bennük, mindkettőjükben már meglévő akaratos, dacos önfejűséget. Ki tudja, ez a gyermek is miért akart mindenkinél különb lenni. Ráadásul anélkül, hogy tenne is érte valamit, ami erőfeszítést igényel. Őt, valami ősi, magával hozott vagy hányt-vetett élete során felébredő bizonyítási kényszer hajtotta, amit később – a kudarcok nyomán – titokban érvényesített dacos ellenállás váltott fel, de azóta, ezt sem lehet már tudni. Engem mindenképpen elvarázsolt. Hogy nekem mi tetszett rajta és miért? Az a vad, zabolátlan szabadságvágya. Ahogyan emlékeimben él, kicsattanó egészségű, piros arcú, göndör barna hajú, feketeszemű, ruganyosan friss termetű, könnyen nevetős, nagyon szemrevaló szép kislány volt. Mellette én valósággal semminek, senkinek éreztem magamat. Azért is, hogy a táskacipeléstől fájt a hátam. Ő elvette tőlem az iskolából hazafelé, és a sajátjával együtt, könnyedén lendítve vitte hazáig. Nem aggódó szeretetből segített, dehogyis. Hanem hogy erejét bizonyítsa. Mondta is, na, te kis nyavalyás, látod, ezt csináld utánam! Én szégyenkezve elismertem őt, és ha megsértődtem a kegyetlenkedő megjegyzéseitől, a büszkélkedő hetyke magatartásától, magamat hibáztattam. Azt hittem, én vagyok túlságosan érzékeny, vagy mint ő mondta, te egy nyavalyás kényeskedő. Még azt is restelltem, hogy én, a jó tanuló, kitűnő érdemjegyeket kapok, míg ő vállvonogatva, nevetve, mintha csak jó vicc lenne, vitte haza a rossz jegyeit. Büszkélkedhettem volna, de strébernek éreztem magam, Böske szerint buta vagyok, mint a föld, csak azért tanulok a könyv mellett hátfájásig, hogy rajta győzzek, mintha őt akarnám megszégyeníteni. Jaj, milyen nehéz volt szó nélkül hagynom a házi feladatainak bődületes helyesírási hibáit. Nem mertem szólni, azt ne higgye, hogy nála okosabb akarok lenni. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna. Vártam, mikor tesz szemrehányást, amiért nem figyelmeztettem. Na, attól hiába féltem. Mintha minden rendben lenne, nem emlegette, hallgatott az elégtelen jegyeiről, ő maga sem akart róla tudomást venni. Sohase bánta meg, ha nem felelt meg a mások elvárásának. Mintha az egy remek tréfa, a bátorság jele lenne, hogy ne fogadjon szót, ne akarjon megfelelni, ne keresse a mások helyeslését, inkább ellenkezzen. Más legyen, rosszabb, mint amilyennek lenni kéne.
– Bosszantsuk őket! – nevetett rám játék közben, és mintha csak véletlenül tenné, szétrúgta a többiek homokvárát. Egyszerűen nem értettem, hogy a keresztanyja távollétében miért hoz ki a kamrából és bont ki egy üveg befőttet, belekóstol, fújj!, rám kacsint, és a tartalmát kiönti a malacok elé, az üveget a többi mögé rejti, hogy a hiányt ne lehessen észrevenni. Egyáltalán, mindent úgy tett, mint aki valamiért bosszantani akarja a keresztanyját. Pedig az nem volt hozzá goromba – lehet, hogy nem szerette –, de arra vigyázott, el ne árulja, hogy terhére van a gyermek, inkább kedveskedve, szinte gügyögve szólt.
– Ugye kedves, jók lesztek, nem zajongtok, míg lepihenek?
Ha szépen felöltözve, illatosan ment a városba, mindig megsimogatta:
– Osztán te csak jó legyél, míg nem jövök, az ételt megleled a konyhán. Vagy:
– A cipődet máris vesd le aranyos, kíméld meg, tudod, ilyen melegben jobb neked mezítláb. Az ilyen beszédre a háta mögött nyelvét kinyújtva szamárfület mutatott rá Böske. A keresztanyja megijedt, ha a gyermek köhögött? Éneklő lágy hangon, ismételgette:
– Ej, ej, gyermek, nem szabad betegnek lenni, te gyermek!
És láss csodát, a kis vadvirág orvosság nélkül, magától meggyógyult. Károly, Ella férje, a nagybácsi, elnéző, türelemmel bánt Böskével. Már, ha épp otthon volt. Ő még vasárnap is dolgozott a földeken. Soha nem szidta, viselkedését sem kifogásolta, inkább viccelődött Böskével:
– Na mi van, kisasszony, de fekete a szemed, nem mostad meg máma, igaz?
A gyermek tudta, hogy a keresztapja szereti. Amikor esténként Károly hazazörgött a szekerén, Böske messziről szaladt elé:
– Keresztapu, száz csók!
Én láttam azt a mezőről jött fáradt embert, amint lekászálódik a szekeréről, gyakorlatlan tétova öleléssel viszonozza a viharos szeretetrohamot. Pedig a gyermek az Ella rokona volt, és mégis. Böske, az iskolai kudarcokat – a kötelességmulasztásból adódó – sikertelenségét a maga módján vagányságként tüntette fel. Amúgy, amihez nem kellett különösebb szorgalom, nagyon is tudta magát mutogatni, különb voltát büszkén fitogtatni. Ha volt valamije, amiről feltételezte, hogy irigységet kelthet, azonnal úgy mutatta be, amiről én, a gyanútlan naiv, nem is gondoltam volna, hogy így lehet. Például, nekünk télen is friss almánk volt, amit a pincében tartósított anyánk, tavaszig. Nem volt érdekes, ha akartuk, ehettük. Ő kapott egyszer a keresztanyjától egy piros almát. Egyet. Azt hinnéd, megette? Nem, átjött azzal az egyetlen egy piros almával hozzánk, és még ott se harapott bele, hanem a kötényében ragyogóra fényesítette, csak a száránál emelte pörgette-forgatta, míg mindenki odanézett, mije is van neki. Adni belőle, megfelezni? Senkinek sem jutott eszébe, neki a legkevésbé. Majd átment a szembe lakó csóró suszterékhez, hogy ott is körberagyogtassa, irigyeltesse kincsét. Hát még a malomjátékban, amilyen megsemmisítő győzelmet aratott rajtam, ha ő percek alatt leszedte az én babszemeimet a csikicsukiban. Még én észbe se kaptam, ő már előrelátó ravaszsággal belelátott a babszemek csatasorába, és mint cseles hadvezér, letarolta az én katonáimat. És kacagott kicsit rekedtes hangján, győzedelmes örömmel kikacagott engem. Dehogyis is álltam volna ki még egyszer játszani vele, a biztos vereség tudatába. És,…. ahogy nőttünk, iskolából hazajövet fiúk jöttek mögöttünk, őt követték, füttyögettek utána. Ő rám nevetett, látod, tetszem nekik, és csak a haját, lobogó haját dobta hátra könnyed mozdulattal, mint akit egy fiú sem érdekel, míg engem, a kis fejletlen, soványkát, az irigység titkos „foga rágott” a fiúk után. Mit nem adtam volna érte, ha velem akarnak ismerkedni, igaz, én lettem volna legjobban megijedve, mit szóljak, miről beszélgessek velük. Előttem ismeretlen volt a serdülők közt szokásos, játékos, huncut, évődő, könnyed pajtásság. Böskének volt két bátyja, azok barátai, a tréfás, viccelődő, kedveskedő, szépeket mondó fiúk, férfiak jöttek hozzájuk, Böskének ismerősek voltak, természetes volt a velük való bolondozás. A mi családunkban fiúk nem születtek, viszont bővében voltunk lányoknak. Nekünk hát, mivel apánk örökké sóhajtozott – bár csak legalább egy fiam született volna –, így, a fiúk a csak a másoknak megadatott ritka kincset jelentették. A lányok-asszonyok között élve az a néhány férfi – nagyapám, nagybátyám, apám – nem számított olyan fiúnak, akiknek tetszeni szeretnénk, akik mellett nőnek érezhettük volna magunkat. Legfeljebb – de akkor is restelkedve – ha egy kis ösztönös, felcsillanó kacérság miatt szigorú feddést kaptunk, helytelen viselkedésünkért. A fiúk, mondta apám, a lányokat elcsábító gazemberek, ügyesen kihasználják az illetlen rosszféléket, és az olyanokat azután már senki sem veszi feleségül. Akkor még, ott falun, aki vénlány maradt, szégyellni való, eladhatatlan portékának számított. Böskét nem gátolták efféle intelmek, ha incselkedtek vele, ő nevethetett, ő hányaveti modorban feleselhetett, mint aki bővében van öntudatnak, mint akinek ez játékon kívül semmit sem jelent. Csodáltam, irigyeltem. Szabad volt, neki szabad volt élni. De nem sokáig. Fejcsóválva suttogtak a felnőttek, valami előlem rejtett titokról, amit sejtettem, de megkérdezni nem mertem, mi történt, mert egyszer csak, ripsz-ropsz, hazavitték a nagyszülők az unokájukat. Azóta sem tudok semmit, és akkortájt nem volt szokás hogy a gyermek beleüsse az orrát a felnőttek dolgába. Egy ideig nem is bántam, mert már untam, hogy mindig neki van igaza, ám olykor hiányoltam a jókedvét, a bátor huncutságát, és azt, igen azt is, hogy mindig tudta, mit akar. Nekem, mielőtt eldöntöttem volna, mit is szeretnék – új ruha, kirándulás, akármi –, latolgatnom kellett, helyes-e, nem lesz-e anyámnak, apámnak ellenvetése. De milyen is a gyermek, jobb híján, annak örültem, ha szófogadó voltam. Elvitték Böskét, és én nem kérdezősködtem utána, ha hazavitték a nagyszülei, hát akkor ott fog lakni náluk, abban a szomszéd faluban, és kész.
Már eltelt akkor talán három, négy hónap, nagy tél köszöntött ránk. Az utak mellett a havat reggelenként fellapátolták a járda mellé magasra, hogy már a derekunkig ért, a nádtetőkön félméteres jégcsapok csüngtek, a sűrű hóesésben olykor csak a csengős szánkók csilingelése hallatszott, és a verebek, a cinkék egészen megszelídülve csipegették az ablakpárkányra kitett magvakat, faggyúdarabot, amikor apám szokatlanul csendesen lépett be. Most is suttogva titkolóztak, de én most már hallgatóztam.
– A gyermeket ne vidd, ebben az időben, megfázik.
– De a nagyanyjáék azt üzenték, hogy még utolsó szavával is őt emlegette, vigyük el, azt kérték.
– Ugyan, hogy bírná ki a temetőben, végig a szertartás alatt.
– Oda nem visszük. Csak a háznál leszünk. Ne félj, szánnal megyünk, a nagy bundába ültetjük, a lába alá meleg téglát teszünk. Készíts jó forró teát. Estére itthon leszünk. A Károly jó lovai haza repítenek.
És így történt, hogy elvittek engem, az én szilaj kis barátnőm temetésére, a szomszéd faluba. A csengős szán gyorsan siklott a havon, az út mellett hátrafelé futottak a zúzmarás fák. Hárman mentünk. Elöl ült Károly és az apám, engem a szán öblébe ültettek, bebugyoláltak, csak az orrom látszott ki. Örültem az útnak, nem gondoltam rá, hova visznek. Ott ebéddel vártak, alig ettem, félni kezdtem az idegenek között. Nem engedték látnom Böskét, hogy úgy emlékezzek rá, ahogy ismertem. Nem sírtam. Miért nem sírtam? Nem hittem el, hogy nincs többé. Elképzelni se akartam. Böske? Ő győztes, nem olyan fajta, aki feladná. Hátraléptem megriadva, amikor a nagymama rám borult, nedvesre sírt zsebkendőjével törölgette szemét, a száját, úgy hüppögte, suttogta a fülembe:
– Te vagy az? Téged szólított mindig! Jaj, jaj, nekünk édes gyermekem, oda a kisjányunk, jaj, mikor hazahoztuk, még az ősszel, ez a gyermek azokkal a szomszéd rongy kölykökkel felmászott a szénára, a szénaboglya tetejére, versenyeztek, hogy ki mer leugrani. Ez a kis hóbortos, ez meg akarta mutatni, hogy ő a legbátrabb, még fiúknál is bátrabb, ez elsőnek leugrott. Jaj, ugrott, és beleesett a villa hegyébe, a négyágú vasvilla hegyébe esett. Sokáig azt hittük meggyógyul, de látod, csak meghótt. Elvitte az anyja az árvát, érte jött, elvitte magához. Bele kell nyugodni, bele kell nyugodni – törölgette a szemét.
Vágytam ki, a szabadba abból az ételszagú, fülledt, fullasztó melegből. Hazafelé fáztam a szánon. Nem volt gondosan odakészített meleg tégla a lábam alatt, sem forró tea. Komorrá vált, borongós, szeles az este, a sötétben nem láttam az út menti zúzmarás fákat. „Keresztapu, száz csók” – Károly keresztapa rekedt, sírós, hazáig tartó mormolásától, a hidegtől, a sötéttől, mitől reszkettem? Alig vártam, hogy hazaérjünk.
A kapu kopott rézkilincse még emlékezhet. Még nyikorogja, „keresztapu, száz csók”. És rozsdás sarokvasa rázörög, megroppan, ha néhanap kinyitja, ha kinyitná valaki.
Hargitai Bea illusztrációjával
