Írta: Kulcsár Attila
Szeretek piacra járni. Mennyivel másabb az, mint a Plázák személytelen világa. Itt beszélgethetsz az eladóval, alkudozhatsz is. Megkóstolhatod az árut, kritizálhatod, és a választék is sokkal nagyobb. A zöldségből, gyümölcsökből mindenképpen.
– Vegyen paradicsompalántát is – szólít meg az egyik. A másik orrom alá dug egy elmorzsolt levelet: – Ezt szagolja meg, orvosi zsálya, néhány levelét megfőzi teának, és mind bajra jó.
Na és találkozhatsz a régi ismerőseiddel. A volt iskolatársakkal, nyugdíjas kollégákkal, mert azok is piacra járnak.
Engem most a nejem dióbelet venni küldött el. Ez így pünkösd után nem egyszerű feladat. Elmúltak az ünnepek, a diós-patkó és a zserbó egyre ritkábban kerül a vendégek asztalára. Én is csak egy kis aranygaluskára éheztem. Na, akkor vegyél dióbelet, kaptam az ukázt.
Tettem a dolgomat, sétáltam az áruktól roskadozó asztalok között, és nézelődtem. Dióbél nem volt sehol. A portyázás során többször a szemem elé került egy asszony, aki hosszasan lekötötte az eladók figyelmét, mert nehéz eset volt. Jól szituált hatvanas lehetett – ápolt haj, joging, edzőcipő, otthon talán még túrabotja is van. Elegáns kézikocsit húzott maga mellett, afféle NÉBIH ellenőrnek tűnt – ez a szervezet az élelmiszer-biztonságot vizsgálgatja.
Elnéztem, ahogy kiválogatta a paradicsomhalomból a legszebbeket. Mindet megfogdosta, megnyomkodta, hogy elég frissek-e. Lenyúlt a láda aljára, hogy megtalálja azt, amelyiket még senki nem dobott félre, és nagy sokára összeválogatott egy kilóra valót.
– Ezt mikor szedte le, jóasszony? – kérdezte az uborkáknál. Persze nem hitte el, hogy ma hajnalban, és odébb állt.
Az almáknál is megszagolgatta a szebbnél szebb gyümölcsöket, és megkérdezte: – Hol tárolták ezt a szerencsétlen Jonagold almát? Teljesen átvette a krumplisverem szagát. Ezt adja el az ukránoknak, azok úgy is megvesznek mindent.
Az import szőlőket fajtánként végigkóstolta, az egyiknél megjegyezte, ha húsz forinttal olcsóbban adja, mindet megveszi.
– Nem vagyok megveszve – mondta a kofa –, ezt Spanyolországból hozzák, asszonyom.
Hogy, hogy nem, minden soron összefutottunk, mert a dió miatt végig kellett járnom a piacot. Hol a kápia paprikára alkudozott, mert fonnyadtnak találta, hol egy csomó retket harapdáltak az eladóval, aki így bizonygatta, hogy ez magának pudvás, pudvás a maga valaga…
A végén már szinte kerestem a tekintetemmel, hogy hol válogat, és egyre ismerősebbnek tűnt. Csak azt nem tudtam, hogy honnan. Itt figyeltem fel rá, vagy valahol a múltban találkoztunk?
– Ez a krumpli már kicsirázott, uram – hallottam a másik oldalról –, és miért ilyen földes? Homokot nem veszek – vitatkozott hangosan az eladóval.
Otthagyta, és már nekem mondta: – Ez az eladó azt se tudja, hogy melyik krumplifajta való a sütésre és melyik a főzésre. Aztán tanácsokat adott nekem is: – Fordítsa fel azt a nylon zacskót, és észreveheti, hogy az alján törmelékek vannak. Nézze, ott van egy dióhéj is! Az, ha átmegy a darálón, belekerül tésztába, és oda van a koronája a fogán. Ne vegye meg így, zacskóban kiporciózva. A fél kiló biztos ki van mérve, de kóstolja meg előbb, mert lehet, hogy már avas.
Megköszöntem a tanácsokat, és belekóstoltam az áruba. A napokban pucolhatták meg a héjától, úgyhogy megvettem.
Addigra a hölgy már muskátliknál válogatott. Na, nem szeretnék a férje lenni egy ilyen kákán is csomót kereső nőnek, jutott az eszembe. Biztos azt így választotta ki magának. Megfogdosta a kákáján a csomót, megtapogatta bicepszét, megnézte fogsorát, elvégeztetett vele egy IQ-tesztet, kipróbálta, beleült, mint egy BMV-be, belekóstolt. És még így se bízza rá a piaci bevásárlást, mert félő, hogy hazahoz valami szemetet.
Az előcsarnokban még egyszer megpillantottam. A sváb húsosnál vett 10 deka tepertőt – de ne legyen rajta bőrke – hallottam reklamálását.
Mögé érve, profilból észrevettem egy anyajegyet a füle alatt a nyakán, és akkor megvilágosodásom támadt. Nem a Bogárdi Piroska ez a nő, az negyedik A-ból? Akivel vagy negyvenöt évvel ezelőtt többször is táncoltam a diákbálokon. Egy kicsit meg van rottyanva, de még jól tartja magát – legalább is hozzám képest. A Bobák Janival járt egy időben a B. osztályból.
Utána sündörögtem, és piac előtt megszólítottam:
– Köszönöm a segítségét a dióbél vásárláskor! Ne haragudjon, hogy megkérdezem: mi van a Bobák Janival, megvan még?
Szúrós tekintettel végigmért, hogy ki ez az alak, olyan piacon nem ismerkedek tekintettel.
– Nem tudom, hogy ki maga, de a Bobák az egy rohadék volt.
Tisztáztam magamat, és így már emlékezett is rám. Biztos megállapította magában, hogy én is olyan vagyok, mint egy krumplisveremben tárolt Jonagold alma, amelyik ráadásul még varasodik is. De azért elpanaszolta:
– A Bobákhoz hozzámentem, de egy fél év múlva lelépett, ma Brazíliában éj. Jól beleválasztottam. Azóta jobban megnézem, hogy mit veszek.
Még váltottunk néhány szót, abból kiderült, hogy így se talált magának megfelelő – BMV típusú – férjet. Láttam, amint felszállt a 12-es BUSZra.
A kép forrása: https://hiros.hu/kecskemet/hirek