Írta: Csengődi Péter
– fikció –
A statisztika kemény dolog. Az ember abban a hitben van, hogy talán még lehet jobb, de a számok hamar le tudják törni a reményt. Megmutatják a száraz tényeket.
– Na, mit szólsz? – kérdezte dühösen Andi.
– Nem is tudtam, hogy a gyerek totózik.
– Jaj, ne viccelődj már. Ez komoly dolog!
Tényleg elég komoly volt. A gyerek ellenőrzőjében lehangolóak voltak a számok. A matematikánál csupa egyes és kettes.
– Ma tökfőzelék lesz a vacsora – jelentette ki Andi.
– Értem, hogy dühös vagy most Petire, de engem miért akarsz büntetni?
– Ez nem büntetés, én nem hiszek a büntetésben. Csupán jobb étrendet állítok össze, hogy hátha az egészségesebb ételtől jobban teljesít a kis pisis.
Nem akartam tovább kötözködni, féltem, hogy a sarokban ülve fogom tölteni az estét.
*
Éjszaka nem bírtam aludni. Több órás értelmetlen fekvés után lementem a konyhába. Mindenki más aludt, gondoltam, nem lesz baj, ha megiszok egy sört. Vagy rögtön kettőt. Alig, hogy kibontottam az elsőt a háromból, megláttam, hogy Peti áll az ajtóban. Lebuktam.
– Mi a helyzet, kisöreg?
– Nem tudok aludni!
– Én sem. Felolvassak valami mesét?
– Éhes vagyok.
– Tudod, mit mondott anyu! Ha nem eszed meg a tökfőzeléket, akkor nincs vacsora.
Nem szólt semmit, csak leült az étkező asztalhoz, és AZOKKAL a szemekkel nézett. Már önkéntelenül nyúltam a maradék pudingért, amikor felocsúdtam, hogy megint a szemek varázsa alá estem. Nem, szó sem lehetett róla. Ugyanakkor vissza se mertem nézni rá.
– Megoldjuk valahogy – sóhajtottam fel végül.
Tojás és liszt biztosan kell, gondoltam magamban, meg fűszerek. Zsír. A maradék tökfőzelék darabosabb részeit leszűrtem, besűrítettem mindenféle jóval, pogácsákat gyúrtam belőle, és kisütöttem. Letettem Peti elé, háromszor is rászóltam, hogy még forró, majd hagytam, hogy végre hozzákezdjen.
– Ízlik? – kérdeztem.
– Nem – mondta, miközben a szája annyira tele volt, hogy röpködtek kifelé a morzsák a fogai közül. Megkóstoltam én is, nem volt olyan rossz. Ahogy befejezte, elküldtem aludni, majd ránéztem a mosatlanokra, és gyorsan lekapcsoltam a lámpát, hogy ha nem látom, hátha jobb lelkiismerettel fekszem le.
Ahogy bebújtam az ágyba, Andi fáradt hangon kérdőre vont:
– Mit csináltál?
– Éhes volt a gyerek.
– És a sörszag?
– Már belekortyoltam, amikor megjelent.
– Jó... – sóhajtott egyet. – Megette a tökfőzeléket?
– Végül is... igen...
– Végül is?
– Tökfasírozottat csináltam belőle.
Andi rácsapott a vállamra, és kiabálni kezdett.
– Marci, az nem jó! Úgy kellett volna megennie, ahogy volt!
– Figyelj, a tök belekerült a tápcsatornájába. Küldetés elvégezve. Akkor meg mi a bajod?
– Az, hogy meg kell tanulnia megenni bármit, amit elérakok.
– Ne haragudj, de nem tudom arra nevelni a gyerekemet, hogy tökfőzeléket egyen, ha egyszer engem is ki lehet vele kergetni a világból!
– Neked nem ízlik a tökfőzelékem?
– Rühellem a tökfőzeléked. De nem azért, mert a te tiéd, hanem mert a világ összes tökfőzelékét rühellem.
– Marci, te apa vagy! Szülőként példát kell mutatnod!
– Jól van, értem – mondtam, majd felkeltem, és álmosan húztam magam után a takarót.
– Most meg hova mész?
– Megyek a sarokba, büntibe.
*
Eltelt néhány nap, Andi fújtatva lépett be a bejárati ajtón. Miközben levette a cipőjét, kabátját, és átöltözött valami kényelmesebbe, folyamatosan panaszkodott.
– Elegem van a mai napból! Teljesen lefárasztanak ezek az értelmetlen túlórák. Nem is az a baj, hogy ha tovább benn kell maradni, mert ha belemerülök a munkába, akkor csak úgy röpködnek az órák. Emlékszel, amikor múltkor nem jöttem haza, pedig színházba kellett volna mennünk? A telefonom le volt halkítva, engem meg annyira lekötött a beviteli mezők megtervezése, észre sem vettem, hogy már este 10 óra van. Meg tudod az, hogy nyáron később sötétedik, az is bezavart. De neeeem, itt most nem arról van szó, hanem csak ülök a gép előtt, és bámulok magam elé, mert az égvilágon semmi dolgom nincs! De nem mehetek haza, mert a szűkös határidő meg a csúszások miatt általánosan elrendelték a túlórákat. Ma egy kérdés futott be hozzám egész nap. Tudod, mi volt az? „Milyen színű legyen a bankszámlaszám mezője, kék vagy szürke?” Kék vagy szürke?! Hát ehhez aztán kár volt bennmaradnom, sms-ben is elküldhették volna! Meg is mondtam nekik, hogy „teszekrá” színű legyen. És aztán itt vannak ezek a válság-megbeszélések! Ezeknek a menedzsereknek az a fixa ideájuk, hogy a lemaradást úgy kell kezelni, hogy fogják az összes dolgozót, kiveszik a helyükről, és beültetik őket a tárgyalóterembe egy órára, vagy kettőre, és ezt minden nap. Aztán meg csodálkoznak, hogy senki sem halad. De ha legalább valami értelmes dologról lenne szó! Annyira nincs mit megbeszélni, hogy csak azt beszéljük meg, hogy mit beszéljünk meg a következő megbeszélésen. Mert amúgy mindenki tudja, mi a dolga, csak nincs rá elég… Főztél, jaj, de aranyos vagy! Milyen jó illatok vannak!
– Akkor talán ülj le – mosolyogtam – Már biztos nagyon éhes lehetsz. Peti már eszik, nem bírt megvárni.
– Mi ez, brokkoli?! – kiáltott mérgesen Andi!
– Anyu, ez nagyon finom! – mondta Peti – Te miért nem szoktál ilyet csinálni?
– Tudjátok, hogy én utálom a brokkolit!
– De anyu, te mondtad, hogy mindent meg kell enni! – folytatta Peti – Aki nem eszi meg, ami a tányéron van, az vacsora nélkül marad!
– Igen, anyu – szálltam be én is –, példát kell mutatni a gyereknek!
Átnyújtottam a párolt brokkolit, Andi egy erőltetett mosollyal átvette, majd tányérostól kidobta a kukába.
– Fulladjatok bele! – ordította, majd bement a hálószobába duzzogni.
Petihez fordultam:
– Tényleg ízlik?
– Undorító!
– Van egy müzliszelet a szekrényben – mondtam, miközben megpusziltam a fejét.
– Nem kell, köszi – mondta, miközben felállt a székről, és a saját szobája felé vette az irányt. – Ha anyu kibírja, én is ki fogom bírni valahogy.
Nem buta gyerek. Mi a fenéért kettes matekból?
A tavaszi esőzések már az agyamra mennek. A belvíz elönti a garázsomat. Mert trehány munkát végeztek az építők. Mindenféle csináld-magad gépkocsi tárolók sorakoznak a tömblakások szélén, köztük az enyém is. Amikor a bérházak épültek, még nem kellett a Trabantoknak garázs. De most már a Volvókat nem merik kint hagyni. Ezek már az új tulajdonosok. Az apjuktól örökölték vagy vették a tárolót. De az még mind a régi módi: gázszilikát fal, hullámpala fedés. Az egyik tető erre lejt, a másik arra. Az a baj, hogy legtöbb a bejárati oldalra vezeti le a vizet, és sokáig nem volt burkolat. Most, hogy valakinek képviselő lett a rokona, kaptunk egy makadámutat, de abban sincs semmi köszönet. Az egyik garázs bejárata fenn van, a másiké lejjebb, alig tudták kitotózni a burkolat szintjét, hogy mindenkinek jó legyen. Nem is sikerült. Ha nagyobb zuhárék vannak – mint most –, befolyik a víz az alacsonyabb padlószintű tárolókba. Ilyen az enyém is. Vagyis belvízveszély van a garázsomban, és a szerelőaknában tárolom az almát, krumplimat. Mit tehet ilyenkor egy néhai kubikos? Levezető árkot ás a mélyebb fekvésű gyepszőnyeg felé, hogy lecsapolja a tócsát az út felületéről. Csak át kell vágni egy virágoskerten, mert a szemben lakó néni az ablaka alá virágágyást telepített, és ez duzzasztja fel a vizet az úton, no meg a vízszintes.
Füreden járva első utam mindig a Balaton partra vezet, a Tagore-sétányra. Olyan jó itt felidézni azt a már rég elsüllyedt világot, amelyben igazán otthon érezném magamat. Emlékezetem vetítővásznán ilyenkor megjelenik a parton Szentgyörgyi Horváth Anna kisasszony, andalogva, napernyőjét forgatva, komornája kíséretében – odébb, a színházban pedig épp új darabjukat kezdik próbálni a teátristák. Egy későbbi lélekmozi-snitt „kistotálján” Wesselényi báró ballag, fölöttébb illedelmes fürdődresszben – pár bemelegítő karmozgást végezve – a móló felé, idő telve meg már a híres indiai költőt, a Nobel-díjas Tagorét látom, amint hálája jeléül emlékfát ültet…
Mindezek az engem Füredre visszaröpítő gondolatok Nagyenyeden jutottak nemrég az eszembe, Kőrösi Csoma Sándor fái alatt, a híres kollégium udvarán. A székely-magyar utazó egykor három pár páfrányfenyő csemetét (tudományos nevén Ginkgo biloba) küldött haza Indiából Európába – Tagoréra emlékeztető módon, ugyancsak hálája jeléül. Egyet szülőfalujának, Csomakőrösnek, egyet az őt támogató londoni székhelyű Bengáli Társaságnak, egyet meg alma materének, az Enyedi Református Kollégiumnak. A három párból már csak ezek állnak, a tornacsarnok előtt, Sándor deák egykori tanulószobájából épp rálátni.
Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Lehet, az mindenesetre biztos, hogy az erdélyi dilemma sokak számára ma sem lezárt kérdés. Néha kimondták, gyakrabban nem, de a szívekben változatlanul ott bujkál: miért nem élhet a gyermek ősei országában?
Csekére megyek (a szatmáriak szóhasználatában Csekébe), mint minden év januárjában ’90 óta, emlékezni a Himnusz születésnapján kultúránkra s magyarságunkra. Vajon hányszor tette meg ezt az utat Ferenc tekintetes szekéren vagy homokfutón Álmosdra, Debrecenbe jövet? Neki tán egy egész nap is kevés volt ahhoz, mi most autóval alig kétórányi. Debrecenből, a Kollégium mellől indulunk. Még hatéves sem volt a kis Ferenc, mikor ide beíratták, s tizennégy év elteltével, már mint kész embert bocsájtotta ki az alma mater. Házát pár évtizede lebontotta a várost átalakító igyekezet (Csokonaiét és Adyét meg az újkori tülekedés). Helyén hosszabb ideig Lenin szobra díszelgett, most ugyanott – mint mondják, ideiglenesen – egy kezdetleges napóra méri a tűnő időt.
Padlásukra beköltözött valaki.
A nyolcéves fiamat ottalvós szilveszteri buliba hívták, őszintén szólva irigyeltem, aligha tudok felidézni az elmúlt évekből önfeledt mulatozást, amikor semmitől nem kellett szoronganom, jó volt osztozni az örömén. Délelőtt a kopogós hidegben elsétáltunk a közeli kisboltba, hogy még kiegészítsük a barátjának szánt apró kis ajándékokat, s mire hazaértünk, összeállt a kép. Nem csak simán viszketett a nagykabát alatt a háta, mire levetkőztettem, már közel ötven kiütés volt rajta, tenyerén, arcán, fejbőrén is bőven: bárányhimlő. Igen, beoltattam kétévesen, nem, nem akartam, hogy elkapja. Körbetelefonálás, biztosan bárányhimlő-e, igen, a délelőtti rendelésnek már vége, igen, és ügyelet csak este lesz, ottalvós szilveszteri buli leghamarabb egy év múlva. Hatkor beülünk a kocsiba, óriási forgalom, mintha ketten indulnánk mulatni, jó nevetni együtt. A rendelőben az előttünk várakozó kisfiú is bárányhimlős, az orvos beletörődve bólogat. A belvárosi gyógyszertári ügyelet este hétkor már csak kisablakosan működik, a talán éppen nagykorú fiatalok már bőven szédelegnek, a gyerekem kicsit riadtan sorol be mögém, amikor egy átjáróban öt fiú várja társát, aki az egyik sarokban kicsit megpihent. Nagyon hideg van. Nem is tudom, mit érzek, talán kicsit irigylem őket is, jó látni rajtuk a reményt, hogy történni fog valami jó ma éjszaka, biztosan úgy lesz, úgy legyen. Kiérünk a karácsonyi vásár maradványaihoz, az árusok mindenféle jelmezt és zajkeltő eszközt árulnak, petárda robban, hosszú válogatás és egyezkedés után kiválasztunk egy méretes, fekete-piros ördög-vasvillát műanyagból, egy csontvázas kesztyűt, egy virágos partyszemüveget és egy porcelán szerencsemalacot, este hétkor már kedvezményt is kapunk rá. Hát így végződik az év, mozgalmasan, nevetéssel.