Írta: Czimbula Novák Ibolya
Adventi szelek fújnak. Már nem csak hallgat, szendereg is a temető ölében a nemrég még elköltözött családtagjainkra emlékező átnemesült gondolat. Engem is a szeretet késztet újra töprengésre: mit kellene vennem karácsonyi ajándékként az enyéimnek, meglepve vele egy kicsikét magamat is? Mert bár nem kizárólagosan ugyan, de az ajándékozás lett napjaink egyik legalapvetőbb szeretetnyelve.
A megszokás idővel természetté válik. Magától értetődőn fürkészem tehát a könyvesboltok kínálatát, hogy az időnek melyik szeletéből és melyik szerzőtől válasszak olvasmányos történeteket az ünnepi fa alá, ami az ünnep elmúltával ránk következő hétköznapokon is erősíthet majd lélekben. Tavaly sikerült családtagjaimnak némi „extra ragyogást” előidézni első önálló kötetem megjelenésével, mely főként a testvéreimet ríkatta meg. Semmi baj, úgy vélem, a lelket átmosó könnyekre és az azt felrázó nevetésekre szüksége van mindenkinek ünnep idején.
Mélán sétálgatok, figyelem a járókelőket. Ideszámítva középiskolás éveimet is, közel félévszázada ez a város – Nyíregyháza – a szűkebb pátriám. Természetesen öröm számomra, hogy vannak civil közösségeim, ahol kivételes alkalmakkor érezhető, hogy legalább gondolatban megfogjuk egymás kezét, mint tettük a nemzet kórusa, a Cantemus kóruscsalád karácsonyi koncertjein.
Úgy tűnik, talán idő hiányában, mégis sok sérülést szenvednek el egymástól az emberek. Mintha az elidegenedés bekerült volna a levegőbe – vagy talán az iskolázottsággal lettünk sokkal érzékenyebbek? Mindenki siet saját megálmodott élettere megvalósításáért, egyesek két telefonnal a fülükön száguldoznak. Jobbra majd balra is beszélve intézkednek, utasítanak, kapcsolatokat építenek, olykor átnéznek ismerősökön, mint a tenyerüket tartó kéregetőkön is. Míg mások esetleg régi módon, kalapot emelve biccentenek ismerősük felé, az ifjabbak tenyerüket magasan a levegőben összeütve üdvözlik egymást, és fejkendős idős asszonyok megrakott szatyrokkal igyekeznek a közeli autóbuszmegálló felé.
A fejkendőkkel a gondolat a messzeségbe, gyerekkorom és szülőhelyem emlékéhez zarándokol bennem, ahol félévszázad múltán alig akadhatna már ismerős, ahol szinte mindenki idegen. Amit e borongásomból a gondolat előhívott, az egy jó pár évvel ezelőtti karácsonyon a gyerekeimtől kapott Sütő András könyv irodalmi élménye, az Egy csupor zsír című novella és a hozzá fűződő saját emlékképem. Igazán lelket érintőt mindig a szegénységből lehet meríteni – gondolom meggyőződéssel. Az erdélyi írót ezért is, mint kagyló a gyöngyöt, lelkem mélyébe zártam.
A zsírról, az étkezés egyik fontos alkotóeleméről, annak egykori szűkös voltáról, így az értékéről is gyerekkoromból szökkennek elő emlékeim. Szinte visszanéz rám a pillanat, amint egyszer meghökkentem annak látványától, hogy tetten értem Édesapámat, amint ebéd után – titkon – púpozott evőkanálnyi kásás disznózsírt nyalogatott, guggolva a zsírosbödön mellett. Úgy nyalogatta, mint ahogy tettük ezt mi gyerekek, ha nyáridőben egy nagygömbös fagylaltot vehettünk az utcai fagylaltárustól. A zsírral édesanyám mindig előrelátó módon gazdálkodott, amit kiváló trükkökkel próbált megoldani, jóllehet édesapám szervezete és kalóriaigénye – mint azt saját szememmel érzékeltem – jobban megkövetelte volna annak bőségesebb fogyasztását.
Különösen felnagyította bennem mégis édesanyámnak az értékes, gazdálkodó tulajdonságát az utcánkban lakó Rozi néni szokása. Rozi néni, aki szegről-végről még rokonnak is minősült, elég gyakran sírta el magát édesanyámnak, amikor beletörődő ráérősséggel, dologidőben nagy hirtelen beheppent hozzánk.
– Gizikém-lelkem! Annyi zsírom sincs, hogy a szemem sarkába betegyem, pedig főznöm kéne az én drága Péteremnek, aki tudod milyen szorgos-dolgos, jó ember; azután meg Jani fiam is hozza nekem az unokákat.
– Ebben a hónapban ez már legalább az ötödik, Rozi néni, hogy így panaszkodik – mondta némi szemrehányással a hangjában az édesanyám.
– Áldja meg a Jóisten minden lépésedet, de most az egyszer segíts mán rajtam, oszt mondjad bátran, hogy mivel tartozom. A jövő hónapban, bizonyisten, duplán megadom!
– Dupla köszönet lesz, Rozi néni! – hangzott a válasz, majd édesanyám hólyagpapírba tette neki a főzéshez elégséges zsírt. Szabadkozva figyelmeztette egyidejűleg, hogy a jövő hónapban azért jobban kellene takarékoskodni. Meg is ígérte mindannyiszor.
Kérdő tekintetemre Édesanyám oktatóan meg is jegyezte őrinagymamámtól idézett szavaival:
– Látod, ilyen nemszeretem háziasszony is van, akinek „egyszer hopp, máskor meg kopp!”
E különös beszédét nem értettem meg azonnal, de cselekedetei alapján ráéreztem az előrelátás fontosságára. Mert Rozi néni szokás szerint jött a jövő hónapban is, olykor ünnepek előtt is és még hosszú éveken át...
Ha élnének, elmondhatnák, rendezte-e a Jóisten ezt a jócselekedetet…
Sötétedik. Az ajándékozást illetően is körvonalazódtak a gondolataim. Vehetnék egy kulturális eseményre belépőjegyet vagy könyvet, ami maradandó, tapintható, szagolható, esetleg továbbajándékozható, kellemes élményt nyújtó információhordozó. Ám kezelhetem akár csomagolóeszközként is a legközelebbi szeretteimnek, amennyiben egy borítékban, képes üdvözleten személyre szabott idézetek mellett az ajándékra szánt pénzösszeget is belehelyezem a könyvbe. Még dupla örömöt és meglepetést is szerezhetnék így, mert ajándékot is kapnak, másrészt pedig ráadásként megkapják a vásárlás örömét. Talán kedvezőbben és praktikusabban bonyolíthatnák le majd maguknak a beszerzéseket, magamat pedig megkímélhetem az esetleges nemtetszésből adódó kellemetlenségtől. Tudom persze, hogy az ajándékozási szokásokon nehéz változtatni, de nekem ez az immár kötelező össznépi játék nehezemre esik.
Hirtelen – talán a csillagfény égők tündöklésétől –a fejemben versképződmény lobban. Lámpa alá állva lejegyzem a reménykeltő gondolatokat. Mert több százezer kortárstalan, védtelen énekesmadár-költő országa lettünk, s a mi küldetésünk élhetőbbé tenni mindennapjainkat. Akkor is, ha mint Édesanyám, szegényen leszünk gazdagabbak…
