Írta: Rácz Tibor
Szerelemtől fűtött hónapok teltek el új párkapcsolatomban, mely egyre csak jobb és jobb lett, és egyre gyűltek a közös élményeink. Egyik délben kijelentettem, estére vadászni megyek. Kedvesem rögtön rávágta: de nem nélkülem, megyek én is, az már holt ziher! Számítottam rá, én sem gondoltam másként. Ebben az időszakban kevés vadászbarát maradt mellettem, ezért éppen kapóra jött Ági érdeklődése, és jól is éreztem magam vele.
Eljött a hat óra, és én ott várakoztam a Dárda utcai pékség bejárata előtt szigorú fegyelemmel, mint egy jól nevelt angol vizsla. Záróra után egy-két perccel jött is az én aranyom fülig érő szájjal, tele eleven izgatottsággal, hiszen a hercege várta odakint, hogy elvágtasson vele a kerek erdő közepébe zöld lován.
Vadőrünktől telefonon jó tippet kaptunk. A jelzett területrészt jól ismertem ugyan, de nem jártam már arra vagy két-három éve. Ennek ellenére bizakodó voltam, gondoltam, legfeljebb sétálunk kicsit, úgy is megtalálunk minden nyiladékot vagy váltót, amit szerettem volna látni.
Érkezésünk után az autót az erdő mélyére állítottam. A nap ekkor még javában fent ragyogott az égen, és ahhoz képest, hogy már közeledett az alkonyat, a levegőt melegebbnek éreztük, mint akár délben. Gyalog mentünk úgy négy-ötszáz métert, miközben a fák között megrekedt párától és a nappali vérszívó böglyöktől szenvedtünk kegyetlenül, melyek a testhőmérsékletünk és verejtékünk miatt találtak ránk.
Utunk harmadán már tudtam, hogy disznók mozognak előttünk a sűrű lábas erdőben, ezért csendben, alig észrevehetően lopakodtunk tovább. Az utolsó harminc méteren kedvesem nagyon izgatottá vált, és majdnem minden lépésével letaposta a sarkamat, mert attól rettegett, hogy itthagyom, és magára marad a rengetegben, mint Ábel. Ráadásul itt voltak ezek a csúf fenevadak is.
A kondának egészen a közelébe férkőztünk, olyannyira, hogy az izgalomtól nem tudtuk, fülünkben a saját vagy a disznók szívverését halljuk-e. Ez nem olyan volt, mint az eddig megszokott száz méteres biztonsági zónából, a lesről csodálni őket. Ezt leginkább a kis Dianám szeméből olvastam ki, aki még soha nem került ilyen helyzetbe. Aki viszont került, annak nem kell ecsetelnem, milyen egy nagy létszámú kondát váratlanul, csendben meglepni még abban az esetben is, ha nincsenek malacaik.
A terület képe teljesen megváltozott, a dúsan terjeszkedő aljnövényzete teljesen beszőtte, mióta nem jártam ezen a vakvágányon. Sajnos, nem találtam meg azt a szűk, ötvenméternyi egyenes részt, amelyet el kívántam érni, mert az ezen átváltó disznókat tervem szerint itt könnyűszerrel meglőhettem volna.
Folyamatos hörgések és fújások közepette, nagy robajjal üldözték egymást a konda tagjai a közvetlen közelünkben. Mi pedig ezalatt szépen besétáltunk a komfortzónájuk kellős közepébe. A legközelebbi disznó úgy öt méterre méltatlankodott éppen egy nagy bokor takarásában. Ha nem egy nagy szoptatós koca lett volna, meg is lövöm, de közben rájöttem, talán túlságosan is közelre kerültünk ahhoz, hogy ezt a találkozást a malacos koca jelenléte miatt baj nélkül megúszhassuk.
Hátranéztem és láttam, hogy párom éppen holtsápadtan levegő után kapkod. Próbált már néhány vészjelet leadni, de én persze abban a helyzetben meg sem hallottam, csak mint a bálna, a fogaimat összeszorítva szűrtem meg szavaimat, és suttogtam hátra a vállam fölött, hogy most ne beszéljen. Mivel halálfélelmében majdnem elájult már, leült a földre. Annyira elhagyta az ereje, hogy ettől már én is észhez tértem. Átgondoltam újra a helyzetet, és csendben elindultunk kifelé a tisztásra, ahol az autót hagytuk.
Nekem már új tervem volt.
– Megkerüljük a kondát, és az erdő másik feléről támadunk, az a rész átláthatóbb lesz – közöltem kedvesemmel a „jó” hírt, de ő erről hallani sem akart. Ahogy kiértünk az erdőből, Ági rögtön maga alá húzta a lábait, törökülésbe helyezkedett sokkos állapotában, és úgy ült ott, mint amikor a nyulat a vackán lövik meg és mozdulni még ha akarna, sem tudna többé. Azt ismételgette, rögtön elájul, és nagyon rosszul van.
– Elhiszem, de erre most nincs időnk – válaszoltam nyomatékosan, és azonnali indulásra sürgettem. Szégyenében úgy ugrott fel, hogy segíteni sem tudtam neki, de úgy tántorgott, mint aki részeg. Akkor jöttem csak rá, hogy egyáltalán nem színészkedik. Gyorsan kinyitottam az autó ajtaját, álló helyzetben ittam egy korty vizet, de ezzel elfoglaltam egész testemmel a kormány felőli oldal minden négyzetcentiméterét.
Mivel Ági még ekkor sem tért magához, s még mindig nem ért oda az autóhoz, ezért én bölcsen gondoskodtam róla, hogy gyorsabb mozgásra késztessem. Olyat tettem ami miatt nagyon megsajnáltam, de utólag jót nevettünk rajta. Elordítottam magam jó hangosan: Vigyázz, ott jön a disznó mögötted! Beugrottam az ülésre, majd magamra húztam a kormány felőli oldal ajtaját. Ági, mihelyt a szabadban egyedül maradt, ijedtében két ugrással megkerülte az autót. A korábban átéltek után eszébe sem jutott, hogy állításomban kételkedjen, ezért hátra sem nézve feltépte az anyósülés melletti, az erő felé eső ajtót. Azt sem bánta, hogy a benyúló ágak végigmarják az arcát és a hátát, csak bejusson a biztonságot nyújtó utastérbe. Félelmében inkább ugrott, mintsem hajolt, és lefejelte az ajtó éles, kemény ablakkeretét. Úgy ugrott neki szerencsétlen, mint amikor két rögbijátékos sisakkal egymásnak szalad, vagy mint amikor az állatvilágban a territórium védelméért vagy a párzás hevében két kos összecsap. Nagyot pukkan, mindkettő agya megremeg a fájdalomtól, majd visszahőköl. Ágicám még ezt sem bánta, csak biztonságban, belül legyen.
Ezután jött a neheze! Az ökör, aki jelen esetben én voltam, most a bocsánatáért esedezett, amit belátható időn belül nem is mertem elnyerni. Ennek ellenére sürgetni kezdtem, és tudtára adtam, hogy egy másik úton a konda elé szándékozom kerülni, és tartson velem. Hallani sem akart róla, ő inkább meghal, de akkor sem hagyja el az autót többé. Ma már nem tudom, mivel, de meggyőztem, hogy kövessen. Talán győzött a szerelem ereje.
Ismét bent lopakodtunk az erdőben. Ági egy idő után majdnem frászt kapott, félt ismét, ezért azt kérte, hogy ne menjünk tovább, úgysem találjuk meg őket, hiszen nem látunk már lassan az orrunk hegyéig sem.
– Azonnal előttünk lesz egy régi hordozható magasles, itt kell lennie valahol, azon már biztonságban leszünk – vigasztaltam
– Nincs itt semmi az erdő közepén, Tibi nagyon félek! – mondta.
Ezután még jó harminc-ötven métert tettünk meg, és bizony fellélegeztem én is, amikor végre megláttam a rozoga, korhadt, alacsony lest. Mire megérkeztünk, persze a disznóknak se híre, se hamva nem volt már a környéken sem. Hogy hová tűnhettek, lövésem sem volt. Csak a szelet okolhattam, amely miatt megérezték a közeledésünket, de az biztos, hogy egyetlen ágreccsenést sem hallottunk idefele jövet az iménti élménydús hancúrozásukból. Mielőtt felkapaszkodtunk volna, haditervet beszéltünk meg, és a legnagyobb óvatosságra intettem kedvesemet. Az összes felszereléssel felküldtem a lesre, és mivel már nem mozogtam, csak álltam egy helyben és figyeltem, csak most szembesültem vele, hogy ömlik rólam a víz. Csavarni lehetett volna a pólónkból, de még a nadrágunkból is, úgy átázott mindkettőnknek. Rendkívül párás, fülledt idő volt az erdőben, jószerivel levegőt is alig kaptunk, s váratlan látogatásunkról szerintem a lemenő nap az összes nőnemű szúnyogot értesítette. Olyan égbekiáltó táncot jártak körülöttünk, mint a kannibálok az őserdőben, ha zsákmányt ejtenek. Még a legedzettebbek is visszavonulót fújtak volna, de én soha! Tudtam, hogy a disznók a környéken vannak valahol, és azonnal megjelenhetnek. Amikor elkezdtem felfelé kapaszkodni, csak úgy recsegett, ropogott súlyom alatt az öreg deszka. Közben Ági felért, de fent a lábunk alatt a padló még jobban nyikorgott, mint mászás közben a létra.
– Maradj állva úgy ahogy vagy, válj mozdulatlanná! - kértem, és lépésről lépésre követtem.
Ahogy gondoltam, a közelben máris elpattant egy ág. Minél hamarabb fel akartam érni, de előbb Ágit meg kellett kerülnöm a leskosárban, ami nagyon nem bizonyult egyszerűnek. Vagy a padló nyikorgott, vagy Ágitól képtelen voltam tovább jutni hang nélkül. A rekeszizmom minduntalan görcsöt kapott a kitekert testtartásom miatt, de igyekeztem lőkész helyzetbe hozni magamat. Óráknak tűntek a másodpercek, de sikerült. Eggyé váltam Mannlicheremmel, és szemem a céltávcsövön keresztül a nyiladékot pásztázta. Viszonylag sokáig nem történt semmi, ezért hátrafordultam és Ágit kényelembe helyeztem.
Még egy ágreccsenést, majd szuszogást hallottunk közelről. Mozdulni sem mertünk – ezt egyedül a szúnyogok élvezték. Ha lajhárlassúsággal elnyomtam egyet-egyet a kézfejemen vagy az arcomon, a hátamon felállt a szőr, amikor fülemben hallottam a szorításom alatt nem létező bordáik recsegő-ropogó hangját. Mondják, a dinoszauruszok voltak a földön élt legősibb lények. Talán szúnyogok is voltak már akkor, de ahelyett hogy ezek is kihalnának, még mutálódva szaporodnak, és közben mindent, köztünk minket, embereket is túlélnek. Ha jól átgondolom, lehet, hogy tudat alatt már egyre több ember másolja szokásukat, szipolyozó magatartásukat, mert ezt mindaddig, amíg a gazdatest engedi, már sokan gyakorolják.
– Látod? – kérdeztem, mivel a hang forrásának éppen háttal ültem.
– Nem – válaszolta, ezért lassú mozdulatokkal megfordultam, és a keresőtávcsövet vettem elő, hogy a bokrokat és a sűrű aljnövényzetet átvizsgáljam vele. Sokáig én sem láttam semmit, aztán jobbról előttem a nyiladékon hírtelen megjelent egy orr, majd egy nagy szürke fej. Hirtelen cselekednem kellett. Ági kezébe nyomtam a távcsövet, és felkaptam a letámasztott puskám.
A disznó nagyon közel volt, úgy körülbelül 25 méterre. Felém fordult, és leszegett fejjel keresgélve turkált, vagyis csak turkált volna, ha nem lesz közben neki valami gyanús. Mindjárt elmegy, csak egy ugrás az egész, leugrik a kis szűk nyiladékról, eltűnik a sűrűben, és nem látom soha többé. Ahogy viselkedéséből ez látható és várható volt, nem is történt másképpen. Szökkent egy nagyot, de szerencsére megtorpant egy pillanatra, és földbe gyökereztek a lábai. Még azt is láttam, hogy a félelemtől remeg minden porcikájában. Szagot kapott! A róka is ezért tudja a nyulat megfogni, mert a hirtelen közelről megriasztott nyúl sokkot kap, megbénulnak a lábai, és képtelen elfutni. Ez a disznó most pontosan így járt, sokkot kapott a félelemtől. Mereven rám nézett feltartott fejjel, s mint egy időzített bomba, ott állt előttem, hogy a következő pillanatban elrugaszkodjon, és eltűnjön a szemem elől örökre, mint ahogyan azt a lemenő nap utolsó sugarai is tették.
Mikor a szálkereszt a két szeme közzé ért, megérintettem az elsütő billentyűt,. Hangos robaj törte meg a csendet. Legnagyobb meglepetésemre nem csak a lövés, hanem futás, recsegés, menekülés zaja hallatszott. A hang egyre közeledett, és éppen a les mellett állt meg. Közben hátrahúztam a zárdugattyút, és újra töltöttem. Kihajoltam a les jobb oldala felé, ahonnan a hang jött. Hosszú percek teltek el várakozással néma csendben. Semmi más nem történt csak vártam és vakláltam, hátha megpillantom valamelyik testrészét a levelek, ágak között, amiből már következtethettem volna rá, hová lőjek. Magam elé tartottam a kibiztosított fegyveremet, mert 3-4 méterről célzott lövést leadni nem lehet. Sebezni nem akartam, tisztességtelennek tartottam volna, ha így rálövök, pedig tuti, hogy eltaláltam volna, csak az nem mindegy ilyen esetben, hogy hány nappal utána találtam volna meg.
Közben mély hangon morgott, majd fújt a disznó. Érezni lehetett, hogy nagy és erős állat. Ágit a frász kerülgette rémületében, és folyton azt kérdezte, nem tud ez a disznó erre az alacsony lesre feljönni vagy felugrani?
Nem értettem az egészet. Teljes lényemmel a bokor mögötti hangra koncentráltam, de megesküdtem volna rá, hogy a becsapódást is hallottam az imént, bár ezek után már nem voltam benne biztos. Nem láttunk már semmit, de nem is hallottunk a sötétben. Az én drágám miután hallotta, hogy már egyedül vagyunk, és látta, hogy felsóhajtottam, azt kérdezte: Elhibáztad? Hogyan lehet az? Hogyan lehet, hogyan lehet! Előfordul az, nem sikerülhet mindig – bár nagyon bántott a dolog.
Láttam egyszer egy filmet. A történet az afrikai Tsavoban játszódik, és két emberevő oroszlánról szólt, amelyek egy híd építése során közel száz embert ragadnak el és falnak fel. Az ottaniak csak úgy hívták őket, hogy The Ghost and The Darknes, vagyis a szellem és a sötétség. Remingtont, a híres afrikai vadászt, Michael Duglas játszotta. Neki is feltették a filmben egyszer ezt a kérdést, és azt válaszolta: „Vétettem-e el már célt? Csak az életben!”. Most én is így voltam ezzel, de legfőképpen bénultnak, tehetetlennek éreztem magam. Le akartam szállni, és megnézni a rálövés helyét, de Ági hallani sem akart róla, inkább a kereső távcsövet szorongatta és azon át nézelődött, keresgélte a bokrok alatt megbújó támadó vadat.
– Tibi, szerintem ott van valami a földön, nézd már meg! – mondta. Elkértem a távcsövet, és körülpásztáztam vele azt a helyet, ahol feltételeztem, hogy meglőttem a disznót – ezt már majdnem el is felejtettem. Tényleg ott volt, nem ment az egy tapodtat sem! Ezek szerint két disznó volt itt, de csak egyet láttunk.
– Irány lefelé! – kiáltottam, és hamar kézbe fogva minden eszközünket, nagy sebbel-lobbal megindultam. Hosszas rábeszélésre Ági elhagyta a les biztonságos zónáját, nem úgy, mint mikor puszta fejjel akarta kinyitni az autó ajtaját, csak hogy bejuthasson rajta. Miután leszálltunk, mellig érő gazon és akácsarjon törtük át magunkat, de megérte. Gyönyörű kétéves, 100-110 kilós kant lőttünk kis Dianám segítségével. Nagy volt az öröm, és sok kérdés merült még fel, de szerencsére a hibázás kritikus utóérzése engem most nem ütött ki.
Gyermekkorában az embertől sokszor megkérdezik: − És mondd, mi szeretnél lenni, Pistike? Ilyenkor bátran rávágtuk az aktuális kedvencünk foglalkozását, hogy űrhajós vagy középcsatár. Aztán amikor már az anyánk kezdett orientálni, akkor már orvosok, mérnökök akartunk lenni. Amikor nem ment a matematika és irtóztunk a vér látványától, tanárok akartunk lenni, de bukdácsolni kezdtünk a gimnáziumban, akkor már jó lett a kamionos és a biztonsági őr pálya is. És amikor valamelyik bejött és sok év gyakorlat után elbocsátottak, akkor tetszett már a betanított- vagy szociális munkás perspektíva is. De merjünk nagyot álmodni. Legyünk multifunkcionálisak − sok mindenhez értők−, és akkor bármi lehet belőlünk, a változó piac igényei szerint.
Amikor túrót, vajat, kacsát, libát vitt anyám és nagyanyám Angyalföldre, hogy petróleumra, szappanra, lábbelire, ruhaneműre cseréljék portékájukat – ki gondolta volna? 
Kering az atyafi a debreceni plázában. Ritkán jár ide, hónapokkal a megnyitó után tévedt be először valami semmiségért, mert máshol bezártak, ez meg épp útba esett. Máig nem kerítette hatalmába a reklámozott érzés, ami csúcs, shoppingolni sem szeret, a plázacicák világából már jó ideje kinőtt…
Nem volt sok kedve ahhoz, hogy eljöjjön erre a bálra. Jobban szerette volna, ha egyedül maradhat, hiszen fárasztó volt az utóbbi hónapja. Tudja, hogy nem kellene annyit dolgoznia, de a tennivalók sodorják magukkal. Időnként némi iróniával állapítja meg, hogy talán azért van erre a tempóra szüksége, mert így fontosnak látszik munkája és egész személye. Ha több ideje lenne, akkor komolyan el kellene gondolkodnia azon, mennyi értelme van mindannak, amit csinál.
Október végén apu végre elrendelte: no, nyanya, estére begyújtunk a fűrészporos kályhába, takarítsd ki, portalanítsd le, aztán lehet megtömni a betétet! A húgom nagyon örült: de jó lesz, estére már meleg szoba fogad bennünket!
Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.
Folyásiránnyal szemben, a Kraszna mentén kattog a vonat inneni Szatmárból a túloldaliba. A Mátészalka-Nagykároly vasútvonalat kölyökkorom óta ismerem. Gyermekéveim Nagyecseden teltek, a nyári szüneteket meg rendszerint a gránic másik oldalán, nagyszülőknél nyaralva, Börvelyben töltöttem. Ha kiálltunk a töltésre, innen is meg onnan is látni lehetett egymás templomtornyát, lévén csak 8 kilométer a távolság. Volt idő, mikor Biharkeresztes, majd Nyírábrány felé kerülve juthattunk át, de a hatvanas évek végén itt is megnyílt a „kishatár”, jöttünk-mentünk hát, mikor kedvünk tartotta.