Írta: Hajdú Erika
I.
Nem volt sok kedve ahhoz, hogy eljöjjön erre a bálra. Jobban szerette volna, ha egyedül maradhat, hiszen fárasztó volt az utóbbi hónapja. Tudja, hogy nem kellene annyit dolgoznia, de a tennivalók sodorják magukkal. Időnként némi iróniával állapítja meg, hogy talán azért van erre a tempóra szüksége, mert így fontosnak látszik munkája és egész személye. Ha több ideje lenne, akkor komolyan el kellene gondolkodnia azon, mennyi értelme van mindannak, amit csinál.
Most viszont jólesik, hogy itt van, hogy alig lát idegent maga körül. Szakmabeliek. Időnként elmegy egy-egy ismerős az asztala mellett, rámosolyognak, odaintenek neki vagy mondanak valami banálisat, ami mégis jó, mert utal arra a szálra, ami ha lazán is, de összeköti őket. Asztaltársai beszélgetnek mellette, de ő most nem figyel rájuk. A táncolókat nézi.
Olyan az egész, mintha egy prospektusból olvasná: a zene remek, a táncolók jókedvűen forognak, van hangulata az estének. A párok egy része tánc közben beszélget.
Sohasem értette, miért hiszi azt a legtöbb férfi, hogy a tánc alatt is mindenáron szóval kell tartania partnerét. Ő jobban szereti, ha beszéd helyett a zenére és társára figyelhet. Pontosabban nem is kell figyelnie, egyszerűen csak jó éreznie az összes sejtjében vibrálást keltő zenét és a másik közelségét.
Arra gondol, hogy a táncnak fokozatai vannak, a „lötyögéstől” kezdve a már-már rituálissá váló táncig. Lehet a zenére táncolni, amikor valaki megpróbálja utolérni a ritmust, eltalálni a megfelelő lépéseket, néha szinte már görcsösen, összeakadó lábakkal, máskor olajozottabban, jól kitalált koreográfiával, de mégis arra figyelve, hogy ki ne essen a lendületből. Ő meg azt kedveli, ha átadhatja magát a ritmusnak, a dalnak, az énekes hangjának, szóval, ha nem neki kell a zenére táncolnia, hanem a zene táncoltatja őt.
Néha sajnálja, hogy nem ősembernek vagy egy természeti törzs tagjának született, mert akkor rendszeresen, magától értetődően extázisba táncolhatná magát egyedül is. Itt viszont csak párosan illik táncolni. Biztos, hogy feltűnést, már-már rosszallást váltana ki, ha partner nélkül perdülne a többiek közé.
Persze jólesik egy biztos lábú, határozott kezű férfivel táncolni, partnerét megérintve érezni a másikrahagyatkozásban egy csipetnyi erotikát is, éppen csak annyit, amennyitől újra és újra nőnek érezheti magát. De attól a másik mégis inkább eszköze, és nem oka annak a felszabadító érzésnek, amit a zene és a tánc kelt benne. Valahogy úgy, mint ahogy egy pohár bódító pezsgő ugyanolyan ízű akkor is, ha bádog bögréből issza meg valaki, akkor is, ha kristálypohárból, mégis, az utóbbi esetben szinte szertartássá válik az ivás.
Ezen az estén többen is felkérték már, szívesen táncolt, most viszont jó itt ülnie, kellemes fáradtsággal az izmaiban. Egyáltalán nem bánja, hogy egyedül jött. Zavarná, ha éppen csak az alkalom kedvéért meghívott partnere igyekezetét honorálva akkor is beszélgetnie kellene, amikor nincs hozzá kedve. Nem akar jópofa lenni, nem akar sziporkázni, nem akarja, hogy mások mindenáron észrevegyék. Egyszerűen csak itt akar lenni.
Ahogy nézelődik, észreveszi, hogy figyeli egy férfi. Nem tűnik tolakodónak. Látásból ismeri csak, semmit nem tud róla. Mégis muszáj vissza-visszalesni rá. Átlagos külső, de a szemében van valami, ami egyre inkább fogva tartja. Hogy többször is összetalálkozik a tekintetük, a férfi feláll, odamegy hozzá és táncolni hívja.
Mire a többiek közé érnek, Freddie Mercury utánozhatatlan és megismételhetetlen hangja tölti be a termet, a Time című dalt énekli. Bosszúsan gondol arra, hogy éppen most kell majd megint beszélgetnie, pedig ez az a dal, amit hallgatni kell, ez az a dal, ami még mindig felkavarja, ez az a dal, ami túlságosan is emlékezteti valamire, amit el akar felejteni minél előbb. De a férfi - miközben átkarolja derekát és megfogja jobb kezét - nem szólal meg.
Most is könnyen mozdul a ritmusra, hagyja, hogy a másik arra vigye, amerre akarja. Jó, hogy nem kell törődnie azzal, hogy korrigálja partnere bizonytalan lépéseit. Végül is - úgy tartotta - a férfiak azért vannak, hogy a nők átadhassák nekik magukat.
Furcsa, hogy szinte jólesik szomorúnak lennie. Vagy ebben a villódzó fényparádéban még a szomorúság színe is más? Meglepő, hogy már-már barátnak látszik. Hirtelen úgy érzi, muszáj becsuknia a szemét. Felesleges minden, ami kívül van. Csak az a fontos, hogy érezhesse a táncot. Egy pillanatra még eszébe jut, hogy fognak rá nézni a többiek, ha meglátják őt behunyt szemmel. Persze ezt sem illik, mert egyértelműen kétértelmű... Aztán úgy dönt, hogy nem érdekli. Miért ne tehetné meg, ha erre van most szüksége?
Ahogy táncolnak, észreveszi, hogy partnere keze - az ő jobb kezével együtt - lassan a férfi válla felé indul. Finoman, hogy még időben, feltűnés nélkül megszakítható legyen a mozdulat, de mert nem áll ellent, egy enyhe fordulat közben a jobb keze is a férfi vállára kerül. Mintha a másik egy törékeny tárgyat próbálna megfogni, olyan óvatos, de biztos mozdulattal tartja a derekát, és teszi másik kezét a hátára. Hagyja, hogy kicsit, egy leheletnyit közelebb húzza magához. Ez az, amit érezni akar: ezt a biztonságos közelséget, és ahogyan az énekes hangja körbeöleli kettőjüket. Jó lenne így, semmi másra nem emlékezve beletáncolni a végtelen időtlenségbe...
Amikor elhallgat a zene, megtorpan. Most kellene abbahagyni, így lenne egész. Észreveszi, hogy a férfi várakozóan nézi, de mert továbbra sem mozdul, a másik rámosolyog, és karját megérintve jelzi, hogy visszakíséri a helyére.
II.
Már jó ideje figyelte a nőt, ahogyan táncolt. Nem emlékezett, hogy korábban bárhol is találkoztak volna. Hogy miért vette észre, miért pont őt, nem tudta. Talán a mozgása miatt. Hajlékony, laza, ösztönös, lágy, meleg - valahogy ezek a szavak jutottak eszébe róla, ahogy derekának, csípőjének folyamatosan lüktető mozdulatait nézte. Szerette volna megérinteni, ha csak egy pillanatra is.
Akkor is muszáj volt rátapasztania a tekintetét, amikor leült. A nő egyszerre csak felé fordult, amitől furcsa módon zavarba jött, úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak. Aztán, hogy többször is összenéztek, felállt és elindult, hogy felkérje táncolni.
Ahogy a többiek közé értek, egy Freddie Mercury-szám szólalt meg. Szerette ezt a dalt. Valamikor, évekkel ezelőtt összekapcsolódott egy keleti versikével, azóta is együtt létezik számára a dal és a vers utolsó két sora:
„Amihez idő kell, ne siesd el,
ami megérett, ne mulaszd el.”
Elsietni nemigen szokta a dolgait, de az utolsó sor sokat foglalkoztatta. Honnan lehet tudni, mi az, ami megérett? Mi az, ami egy perc összes lehetőségét jelzi? Honnan lehet tudni, mi az, amit ha elmulaszt, sohasem tér vissza? Mikor tekinthető okosnak és mikor gyávának az ember, ha engedi, hogy ne történjen meg valami? Meddig kell és érdemes egy elmulasztott lehetőség görcseit és szomorúságát hordozni? S mintha erre válaszolt volna a dal is: az idő senkire sem vár...
Nem volt kedve megszólalni, pedig illett volna. Nem értette a nő arcán átsuhanó bosszúságot, de érezte, hogy most nem baj, ha hallgat.
Hányszor kapott már szemrehányást szótlansága miatt! Furcsa, hogy az emberek mennyire félnek a csendtől. Mintha megszűnne miatta egy kapcsolat folytonossága. Pedig a csend nemcsak falat emelhet, lehet körbeölelő burok is, hiszen a másik ott van, megérinthető, megszólítható. S mennyi mindent jelenthet közelsége, egy-egy mozdulata is! Ereje van a csendnek.
Meglepte, hogy mennyire könnyen tudja a másikat irányítani. Szinte nem is kellett vezetnie, olyan volt, mintha a derekán nyugvó kezén keresztül gondolatai meghosszabbításaként táncolt volna a nő.
Egy lassú fordulat közben észrevette, hogy a most már szomorú arcú másik behunyta a szemét. Vajon mit nem akar látni, mi elől fordul befelé? Itt és most, ebben a táncban vigyázni szeretett volna rá: átkarolni mindkét kezével, óvatosan, mint egy tünékeny, törékeny ajándékot.
Jólesett, hogy olyan természetes mozdulattal tehette át vállára a nő jobb kezét is. S valahogy az is magától értetődő volt, ahogyan egy kicsit közelebb húzta magához. Szavak nélkül is érezte azt a távolságot, amit átléphetett, és azt is, ami még elfogadható, jó volt a másiknak. Szeretett volna sokáig így maradni: érezni a másik kisugárzását, bőrének illatát, s ahogy a zene és az énekes hangja összezárja őket.
A dal végén beálló csendben sajnálta, hogy el kell engednie őt. Táncolhattak volna tovább is, de a nő nem mozdult, valahová távolra nézett. Amikor végre felé fordította a tekintetét, már sejtette, hogy bántaná vele a másikat, ha folytatná a táncot. Most kell abbahagyni? Elmosolyodott, és a nő karját megérintve elindultak vissza, az asztalokhoz.
