Írta: Nagy Farkas Dudás Erika
– A hétköznapokban nekem a fájdalom az ünnep – mondogatta Irma, akinek egész élete Isten és a férfiak kiszolgálásából állt, mindennek tetejébe csak fiai születtek, akik, mivel úgy látták apjuk példáján, maguknak is föltétlen engedelmességet kívántak anyjuktól.
Betegségei alatt jött rá, hogy tévedett, amikor a férjhez menés ellen nem lázadt, azután már a férje melletti biztonság volt a csapda, később a fiúk miatt volt új életet kezdeni lehetetlen. Sodorta az ár, amerre. – Majd ha fölnőnek a gyerekek – mondogatta, amikor a fájdalmak letisztították róla a hétköznapok pikkelyszerű rétegét, és végre tisztán láthatta magát, a saját életét. De sohasem változott semmi, jobban lett, dolgozott és kiszolgált tovább.
A kórházi ágyhuzat durvaságában a fájdalom hullámait inkább kíváncsisággal, mintsem félelemmel várta: az öntudatveszésben bízott, hogy ha elviselhetetlen lesz a kín, megmenti a jótékony sötét. Eleinte félt a nyirkos, reszketős ébredésektől, aztán a reménybe kapaszkodott, hogy lesz egy utolsó alkalom.
A szomszédos ágyon fekvő más nemzetiségű asszonyhoz látogatók jöttek, Irma megbabonázva nézte a sorsukba görnyedt, feketébe csomagolt asszonytársait, akik egy bizonyos koron túl le sem vehetik a fekete ruhát, mert mindig gyászt cipelnek valakiért, a férfiak helyett is az ő válluk hordozza az elhunytakra emlékezés kötelezettségét.
Irmát a férfiak nem látogatták. Fiai mind messze éltek. Bátyja néha telefonált, öccse egyszer sem hívta a mobilon, amit minden ellenkezése dacára rákényszerítettek. Tudta, hogy ha befekszik a kórházba, nem lesz mondanivalója számukra. Végre elveszti jelentőségét, hogy otthon érik-e, vagy már túl is ért a termés? Leszedik-e időben, vagy hagyják a kukacoknak, a rothadásnak, a seregélyek rohamának? Nem számít.
Az örökösök is olyanok lesznek, mint a semmiből fölbukkanó madarak, fényes, gyöngyös tollaik cifrája, fület sértő zajongásuk összetöri a dolgok megszokott rendjét, minden, mi vihető, prédájukká válik, a tárgyak, amik életében őt szolgálták, nem halálával szakadnak el tőle, hanem az idegen kezek és gondolatok érintésétől vesztik lelküket és silányulnak szemétté. Nem akar már visszamenni, belefáradt.
A kórházban szégyenérzetet mellőzve figyelte magát, hogy kiktől, miktől lesz nehéz elszakadni, mi köti az élőkhöz? A válaszok alapján arra gondolt, sokkal több volt a kötelezettség, mint a szeretet. Nem azt az életet élte, amiért ide született, ebbe a testbe, erre a helyre és éppen ebben az időben, ezek az emberek közé. De nem lett volna jobb végig vakon és süketen engedelmeskedni a sodrásnak, mint sem rájönni, hogy ez az út számára fölösleges áldozatokkal járt, és sehová nem vitt, csak a semmibe, a körforgás megszakíthatatlanságát bizonyítva? Az erő hiányzott a váltáshoz, a lendülethez, ami a dolgok túloldalára segíthette volna, mert egész életében azt tanulta, közösség és kötelezettségek a világ rendje, hogy viselni és elviselni, tűrni, elődei példájába kapaszkodva, és másnak lenni bűn.
A tűrést tanították, kiknek lázadása, ha volt is, előle rejtve maradt: olyan keveset tudni azokról, akikkel egy födél alatt él az ember, akkor honnét tudna bármi bizonyosat a régen temetőben porladók gondolatairól. A halottak gyorsan beolvadtak a háttérbe, elrejtőztek a díszletek mögött, csak az álomban, nedves idők jöttét jelezve követelték virágaikat.
Az öregedő test jósolja a napokat, megérez szelet, hideget, csontok és álmok közvetítik, érthetőre, kimondhatóra formálják a megsejtettet. Szoktatják a gondolathoz, hogy hamarosan ő is itt hagyja a sok jót és a sok rosszat, de elsősorban megbánásai terhét teheti le végre.
