Írta: André Ilona-Ibolya
Mindig el szoktam olvasni az interneten küldött körüzeneteket, ha ismerős a küldője. Ha már vett annyi fáradságot, hogy nekem elcímezze, ha már rám gondolt – és bár így üzen –, akkor nem dobom egy unott mozdulattal a szemetesbe, hanem beleolvasok.
Az egyik ilyen levél éppen a magyarok vitéz tetteit sorolta, és mint a Gesta, képekkel is el volt látva. Sorra megtudtam, amit már anélkül is ismertem vagy amit illett volna tudnom: hogy a magyarok a legvitézebbek, mert ők egész Európát bekalandozták, hogy ők az egyetlen vándornép, aki fennmaradt; övék a legtöbb Nobel-díj és ők az elsők akik bevezették, akik megszüntették, akik felhasználták, akik feltalálták; hogy a magyarok hozták be Európába a nadrágot, az alsóneműt, a vetésforgót, hogy a miénk a második alkotmány a skótok után, és így tovább sorolták a képek, ahogy sorra kattingattam rájuk. Nem vagyok nagy magyar, a nacionalizmust meg félkézből elvetem – főleg, mert jól ismerem a párhuzamos verzióját is, ahonnan azt lehet megtudni, hogy milyen aljasok a magyarok, hogy mennyit sanyargatták a szegény testvéreinket, a vitéz dákok és harcos rómaiak utódait –, szóval az öntömjénezést semmilyen részről nem tudom lelkesen fogadni.
De ez valahogy most más volt, és én dagadó májjal vagy éppen tudatlanságomért pironkodva lapozgattam tovább.
’Tudtad-e, hogy a magyar nyelv a világon a leggazdagabb, hogy kétmillió magyar szó van?’
Há-há-há!
Na, ne etess!
Ebből ennyi elég!
Még hogy kétmillió!
Nagyon eldobtad a sulykot, haver!
Iksz a jobb felső sarokba, pipa eléje, és irány a szemeteskuka!
Valamikor kisiskolás koromban tényleg én is úgy tanultam, hogy a magyar nyelv nagyon gazdag, hogy több mint húszezer szava van. Akkori eszemnek ez a szám a csillagok számával volt egyenlő, de konkrét bizonyítéknak ott volt a kezemben a magyar-román szótár, ami éppen kétszer akkora volt ívméretben és fokosságban is, mint a román-magyar párja. Büszke pillantással nézegettem a világos drapp műbőrkötésű könyvet, a kincsemet, ami már az enyém, mert már mind ismerem, és reménykedve méregettem a sötétbarna kisöccsét, hogy talán egyszer azzal is majd csak elboldogulok, feleannyi román szót majd csak megtanulok húszéves koromra, mint amennyit már eddig magyarból megtanultam. Próbáltam megszámolni, megsaccolni, hogy összesen hány szó is van benne, hogy lássam, mennyi a vagyonom, de mindig belevétettem. A dolog nagyon izgatott, mert ugyanakkor tanultam meg azt is, hogy az átlagember ezerötszáz szót használ – ez nagyon nem én voltam –, a tanultabbak, műveltebbek körülbelül háromezer-ötszáz szót használnak és ötezret ismernek – na, ez már én voltam –, és hogy Arany János, a legnagyobb magyar költő tizennyolcezer szót használ a verseiben.
Na, ne! Olyan sokat? De azt ki számolta meg? És összesen annyi szóból írt verseket, vagy annyiféle szót használt a verseiben?
Az hogy lehet, hogy ő annyira átlagon felüli? És akkor kik értik meg a verseit?
Volt a házban egy rongyos Arany-kötet, előszedtem, és nekiláttam olvasni.
’Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.’
Hát ez nem nagy kunszt. A telek lába a kert alsó része, ahol elkeskenyedik, úgy, mint a hegy lába. Ezt én is értem, minden szavát, pedig csak negyedikes vagyok, és nem is vagyok költő.. Menjünk tovább.
’ Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcsességről
– S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.’
Hm. Ezt is értem: okos volt a tudós, de nem volt semmi pénze, és vele is történtek bolondos történetek. Nézzünk akkor mást.
’Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;’
A gyér sarjút a szikes réten a szomjas sáskák lerágják.
Olvastam tovább, én is egyre szomjasabban, egyre kíváncsibban, és egyre kétkedőbben. Sehogyan sem akart előállni az a tizen-valahány-ezer plusz szó, amit én még nem ismertem volna. De mert a tudományban és a tanítóm szavában nem mertem kételkedni, arra gondoltam, hogy ez csak egy kis kötet, ahová csak az egyszerű verseket válogatták bele, hogy az iskolások is érthessék, mert rá is volt írva hogy Diákkönyvtár.
Hogy eljutottam-e a csillagászati húszezres számig?
Nem tudom. Az interneten is elérhető Magyar Értelmező Szótárban 53 000 kifejezés található, egy másik magyarázó szótárban meg 80 000. Kétmillióig jó nagy különbség van, mégha a székely, csángó, palóc tájszavakat is belekalkuláljuk.
Mire való ez a melldöngetősdi?
De csak nem megy ki a fejemből, csak spekulálok tovább. Eszembe jutnak olyan szavak, amiket senki mástól nem hallottam, csak a szüleimtől: bumbóc, csontorikol, kotyec, kütyő; vagy azok a szavak, amiket a gyerekeim találtak ki: pepel vagy bugyurika, amiket hiába pötyögök be a Google-keresőbe, mert nincs találat.
De ha minden családban legalább egy ilyen szó van, ami csakis házi használatra való, akkor simán megvan a kétmillió!
Hátha tényleg mind milliomosok vagyunk, és nem is tudunk róla?
Mi volna, ha összegyűjtenénk őket?
