Írta: M. Szlávik Tünde
A verebek éktelen cserregésétől talán még vissza tudott volna aludni, de ez a hang… A gledícia túlságosan ránőtt a ház oldalára, s már egy enyhe fuvallattól is idegtépően karistolta a bádog ereszcsatornát meg az ablakpárkányt. Mint amikor az iskolában megcsikordul táblán a krétában rejlő kavics. Huh! − rázkódott össze Gyula, s valósággal érezte körmei alatt a krétamorzsalékot. Ökölbe ránduló kezének ujjai tettek néhány önkéntelen söprő mozdulatot a tenyere közepétől kifelé, mintha szabadulni akarnának a fehér körömpiszoktól.
Le kellene vágni azt a nyamvadt ágat, amíg le nem horzsolja a vakolatot is − gondolkodott tovább félálomban −, csak előbb elő kellene keríteni a metszőollót. A nejére, Marikára megint rájött a pakolhatnék, ilyenkor aztán ember legyen a talpán, aki bármit is megtalál. A helyén! – füstölgött magában, s a gondolattól fel is ébredt teljesen. – A szerszám helye ott van, ahová az ember leteszi, hogy rögtön a keze ügyébe essék, ha a szükség úgy hozza. De persze ez is az asszony egyik mániája, ilyenkor nélkülözhetetlennek érzi magát, mert őőő bezzeg tudja, minek hol a helye, nélküle még egy metszőollót sem találnék meg a házban, A HELYÉN, ahol már húsz éve tartjuk… No, majd ha felébred, megkérdezem, most éppen hol van a helye…
Még nem volt kedve kibújni az ágyból, lustán ásított néhányat, aztán amikor az este hanyagul összerántott sötétítőfüggöny két szárnya között épp az arcára a tolakodó reggeli napfény, balra fordította a fejét. Felesége az oldalára fordulva aludt, lábait felhúzta, ettől teste ingerlően gömbölyödött a takaró alatt. Frissen rövidre nyírt haja a tarkóján valósággal rátapadt a fejére, s olyan volt így a félhomályban, mint 15 évvel fiatalabb szeretője, Móni… Gyula maga is meglepődött, olyan hirtelen rohanta meg a vágy. Óvatosan mozdult, nehogy megreccsenjen alatta az ágy, kissé balra kúszva felemelte az asszony takaróját, s egészen szorosan hozzátapadt. Lábaival követte a nő testének vonalát, átölelte a karját, és lassan, vérforralóan lassan csókolni kezdte a nyakát. Ó, igen, ez az ő illata, gondolta. Micsoda szerencse, hogy mégiscsak elkezdte használni ezt a parfümöt, már megőrült tőle, hogy ott hányódott hónapokig a piperepolcon. Keze vándorútra indult az asszony testén, csalódottan átugrott a deréktáji hurkákon, le a csípőre. A fenék félgömbjét markolászva azonban már nem érezte a különbséget, mert agya mámoros vetítésbe kezdett, miközben hörögve mozdult újra és újra és újra… Ó, Móni! Te dög! Te, te, te!
*
Az asszony az első éles nyikordulásra felriadt. Már megint! Az az átok tövises bokor! Szólni fog Imre szomszédnak, ősszel tövestől kivágatja. Ezt már nem lehet elviselni, egyszer megbontja a vakolatot, aztán nézhetnek. Ez az örökös halogatás! Gyula csak tervez, már legalább négyszer elmondta apróra, hogyan fogja levágni az ágakat, merről bújik majd be és ritkítja meg a fal felől a bokrot. Már két hete kivette a metszőollót a helyéről, odakészítette a konyhaablak párkányára, oda, ahova Gyula mindig lelöki a kezéből, ha egyszer-egyszer nagy nehezen ráveszi magát valami ház körüli munkára. Csak a dolgozatjavítás, meg a meccs, meg a sóhajtozás. A jóisten se tudja, ilyenkor mi a baja, biztosan azt tervezgeti, merről merre indul majd a fűnyíróval, ha valaki a helyébe hoz egy kanna benzint. Jaj, inkább nem is gondol rá, csak felhúzná magát kora reggel.
Már éppen a felkelést tervezgette, amikor érezte, hogy a férje… Milyen kellemes meglepetés! Mostanában egyre gyakrabban… Pedig már azt hitte, vége, le kell mondania a szexről. Gyula az utóbbi években nem sok figyelmet szentelt neki. Nem tudta a kedvező fordulat okát, s bár korábban kezdett beletörődni a nincsbe, most egyre nagyobb örömmel vette a hajnali virgonckodást. Talán mégis érdemes volt levágatnia a haját. Ebben a korban a hosszú haj már öregít. Meg ez a parfüm… Nem érzi igazán a magáénak, de őrületes hatással van Gézára, na meg ha már megajándékozta vele, ne menjen tönkre ott álltában. Jaj, ez nagyon jó! Ez a gyúrás! Még mindig mire képes ez a … Aaaaa… Még és még és még… Te, te, te! …Móniii? A dög!
*
Hosszú percek teltek el, mire az asszony összegyűjtött annyi erőt, hogy kibotorkáljon az ágyból. Gyula álmodozva nézte a függöny résén át a gledíciát. A nap közben odébb vonult, mégis úgy érezte, káprázik a szeme. Móni, Móni, Móni! Te isteni testű kis macska! – gondolta.
A feltámadó szélben újra eszébe jutott a bokor. Felesége után kiáltott:
– Arra gondoltam, reggeli után azt a néhány nagyobb ágat a fal mellől… Nahát, te egy gondolatolvasó vagy! – nézett a metszőollóval belépő asszonyra, majd visszafordult az ablakhoz. – Honnan tudtad, Marikám, hogy le akartam vág …áááá…!!!
