Tárcán kínálom

Írta: B. Tóth Klári

Utoljára a sétálóutcában látták, amikor benézett a kirakatba, és észrevette, hogy félregombolta a kabátját. Gyorsan megigazította, a kiállításra mégse mehet ilyen rendezetlen külsővel; a szembejövő régi tanítványa épp ekkor köszönt rá, kínosan összemosolyogtak, aztán a lány sietett tovább, ő még ott álldogált a kirakat előtt, ahol múlt századi babaház míves bútorait, csipkeruhás babáit nézegette, visszaidézve a gyerekkort, sőt szülei, nagyszülei gyerekkorát, a boldog békeidőket, de a kiállítás helyszínére már nem érkezett meg, holott csak három utcasaroknyira volt tőle. Az eset azért keltett feltűnést, mert történetesen az ő kiállítását nyitották meg, ahova nyilván el akart menni, ahova elment az összes rokona, barátja, ismerőse, mintegy százhúsz ember, akik, miután órákon át vártak rá, de senki nem tudott róla semmit, értesítették a rendőrséget. Közúti balesettől tartottak, de ennek semmi adminisztratív nyoma nem volt. Felmerült az öngyilkosság lehetősége is, igaz, mindenki életvidám, barátságos, közéleti embernek ismerte, de szűkebb köréből néhányan tudni vélték, hogy időnként súlyos depresszióval küzd, csak olyankor elvonul a külvilágtól.

Volt olyan vélekedés is, mely szerint már régóta latolgatta magában, hogy új életet kezd, kilép saját személyiségéből és alkot magának egy újat, ahogy egy ismerőse teszi rendszeresen, amikor megoldhatatlan konfliktusba keveredik. De ez a hipotézis sem állja meg a helyét, mert az anyag nem vész el, a testnek valahol lennie kell, de sem a rendőrség, sem az önjelölt nyomozók nem találtak semmi nyomot, pedig lázasan keresték mindenütt, végiggondoltak minden gyanús jelet, múltbeli eseményt, ami magyarázatot adhatna a történtekre. Egyik nővérének eszébe jutott, hogy már kisgyerekkorában is szeretett eltűnni, ha bizonyos helyzetekben nem találta a megoldást; mikor spenót volt ebédre, két és fél éves korában, triciklin elmenekítette a kis barátja, Kiki. Csupaszon, mert rekkenő augusztusi hőség volt, hiába kutatták át értük a házat padlástól pincéig, a lakatlan ólakat, a virágoskertet, a veteményest, minden bokorba benéztek, aztán a Duna-partot. Estefelé kitört a vihar, akkor már az egész falu őket kereste, a hívektől a postásig, a sánta harangozótól a révészekig, aztán a helyi rendőrbiztos is beszállt a keresésbe a biciklijével, végül megjelent a két kis meztelen, vacogó gyerek, a líciumbokrok alatt tekertek haza a homokdombok felől, a faluig hosszú folyosóként húzódott az összefüggő bokorsor, elfértek alatta a triciklivel, a kis lovag tekert, ő meg hátul kucorgott a hideg pléh csomagtartóban, a falu házai mellett meg védték őket a sűrű falombok, alig áztak meg, csak éhesek voltak, de legalább attól kezdve nem kellett megennie a spenótot, az eset állandó felmentést szerzett neki.

Egyik bátyja meg arra emlékezett, hogy mikor konyhameszeléskor kitették a linóleumot az udvarra, mindenki dolgozott szorgalmasan, hogy húsvétra rendben legyen a konyha, kívül-belül tisztán várják a feltámadás ünnepét, ő megsértődött, hogy vele nem törődik senki, mintha ott se lenne, hát jó, akkor ott se lesz, eltűnik, el ebből az érdektelen világból, bebújt az udvaron kiterített hatalmas linóleum alá, a sötét alagútban leste-várta, hátha keresik, de senki nem hiányolta, örültek, hogy nem lábatlankodik tovább, hát bánatában elaludt, aztán hallotta, hogy keresik, kiabálják a nevét, akkor már sötét volt, de nem mozdult, órákig hallgatta keserű élvezettel, hogy egyre kétségbeesettebben kiáltoznak, futkosnak föl-alá, lesett ki a felhullámosodott linóleum alól, olyan kicsi volt, hogy alig púposodott ki a barna lemez, az se látszott a félhomályban, na, akkor mégiscsak hiányzom nekik, gondolta, végül az éhség miatt mászott elő, azt mondta, hogy elaludt.

Óvodás csoporttársa, aki épp Arizonából látogatott haza, azt emlegette, hogy mindig egy láthatatlanná változtató köpenyről álmodozott; sose élt igazán, mindig élhetetlen volt, mondta egy iskolatársa, akivel nem kedvelték egymást – de azért még élhetett volna...

A magyartanárának eszébe jutott, egyszer bevallotta, hogy kedvenc drámája a Hamlet, különösen a főhős „lenni vagy nem lenni” dilemmáját tette magáévá.

– Nekem egyszer azt mondta – emlékezett egy költő barátja –, hogy ha valaki igazán, mélységesen önmagába néz, bevonzza a feneketlen mélység.

– Szerintem inkább a képzelete okozhatta – felelte rá a barátnője –, annyiszor elképzelte, hogy belép egy képbe, egy mesekönyv szereplői közé, a múlt századi babaház míves bútorai, csipkeruhás babái közé, amit meglát mondjuk egy kirakatban...

Írta: Vajdics Krisztina

Rambo azon a bizonyos emlékezetes nyári alkonyon éppen egy magyarországi filmforgatás után bandukolgatott a Tisza-parton, kicsit fáradtan, de békésen. Egy közeli diszkó felé tartott sörözgetni, nézelődni, szórakozni, ugyanis egész délután egy kellemesen zajos, fürdőruhás emberektől dúsan nyüzsgő strandon pihengetett, s üldözési jelenetektől erősen meggyötört testét estére gyors kis diszkó tánccal szerette volna fiatalosan megrezegtetni. Ezért tért be hát a part menti diszkóba, ahol néhány perc nézelődés, céltalan lófrálás után, oda is sétált egy hosszú hajú, kerek arcú, csinos magyar leánykához.

— Párdon, ván kis tűz? — kérdezte tőle kicsit törve a magyart, szokásos lazaságával, egy kicsit merészen, de udvariasan.

— Love! — válaszolta a lány határozottan, mire a presszóban váratlan hirtelenséggel megszűnt a zene, s kisvártatva égetően vakító, fehér fényár pásztázott minden irányban körbe-körbe és körbe… Ennek köszönhetően láthatóvá vált a kétes tisztaságú ivópult, s a kocsma valamennyi megdermedt, már nem egészen színjózan vendége is.

Rambo néhány másodperc múlva arra lett figyelmes, hogy erőszakos karok vadonatúj keki színű pólójánál fogva, szélnél is sebesebben penderítik ki a helyiségből, majd kint, a presszó előtti parton, két csapatra szakadva néznek „farkasszemet” vele. Egy vérmesebb, valamint egy kicsit szerényebb, de annál ütősebb csoportban.

— Ajjaj, ebből a pácból nehezen keveredek ki! — dünnyögte a saját nyelvén, csak úgy magában.

Gyorsan elmormolt egy segélykérő imát, és kétségbeesetten tárta szét két izmos karját. Szinte azonnal érzékelte, a jelenlévők nemigen értik az egyébként teljesen nyilvánvaló testbeszédet, ezért jellegzetesen ferde, sármos mosolyát bevetve még hozzátette:

— Sorry.

Ebben a pillanatban mindkét csapat megmozdult, majd hatalmas verekedésbe fonódott. Mivel hősünk semmiképpen sem szerette volna rossz színben feltüntetni magát, ezért a hirtelen keletkezett kusza káoszt leleményesen kihasználva útilaput kötött saját lábára, és már inalt is a szőke Tisza felé.

— Most meg hová rohansz? — rikoltotta a hosszú hajú lány kétségbeesetten egyenesen bele az éjszakába, de több mint testőrei erősen megragadták a karját.

A keki színű póló tulajdonosa addigra már kis ideje egy távolabbi, tüskés bokor tövében lapult, s amikor egy kósza szirénahangot hallott időnként fel-felbúgni, kicsit megnyugodva, öngyújtóját békésen előkotorva csendesen rágyújtott.

— Hángérien bébi! — suttogta mélázva a szúnyogokkal gazdagon telített sötétségben, miközben karját tapogatta, amit villámszerű menekülése közben, sajnálatosan több helyen megkarcolt egy merészen meredező bokor tüskéje.

Hosszú vércsíkot húzva maga után, még vaktában áttörte magát egy újabb bozótrengetegen a rejtő színű, élénkzöld levelekkel álcázott sátráig, közben — bár egyre elhalóbban —, néha még elhallatszott hozzá a messziről ideszűrődő és éles kiáltásokkal vegyülő siránkozások, jajveszékelések hangzavara.

— Give Peace a Chance! — gondolta, s emígyen, csendben összefoglalva az események kusza fonalát, lassan bebújt hálózsákjába, és könnyű kis álomba szenderedett.

Írta: Dinók Zoltán

Daninak összegyűltek feje felett a gondok. Fáradtan feküdt le. Nővérének, Nórának elvetélt a gyermeke. Máriának igen sok gondja akadt fiával. Utóbb bátyjával került összetűzésbe. Tíz órakor már aludt. Tizenegyre arra ébred fel egy pillanatra, hogy Mária sír.

– Miért sír ez? – kérdi Dani

Nem mert eléje állni. Őmiatta? A depressziója miatt? Vagy csak összegyűltek neki is a gondjai Nóra miatt? Miért? Nem értette, de meglepődött, s nagyon rosszul esett neki. Őszinte magatartás ez? Egész nap a vidám, gondtalan anyukát játszotta, s most meg sír. Na, hát igen. Ez képmutatás a javából. Milyen viselkedés ez? Miért nem nyílik meg őszintén? Ilyen talán az öregkor, hogy könnyek nélkül is van napközben bánat? De éjszaka meg nem? Szegény Dani forgolódott az ágyban. Anyja meg még jobban sírt. Nehezen aludt el.

Reggel aztán amikor felkelt Dani, megleste anyját, de az csak rejtvényt fejtett az ágyban. Túltette magát rajta? Vagy inkább képmutató? Dani nem is érezte jól magát. Ideggyengesége miatt szédült. Pár óra múlva már jobban lett. Azon gondolkodott, megkérdezze-e hogy Mária, az anyja miért sírt vagy csak hallgasson, mert hallgatni is arany. Ám őszinte legény volt. Nem bírta az őszintétlenséget.

Szabad idejében festegetni szokott, de most nem ment az sem. Mária – egy alkalommal – mikor Dani a szobában heverészett – rászólt:

– Miért nem festesz?

– Most nincs kedvem!

Mária valamit megérzett, de ő úgy tett, mintha mi sem történt volna. Úgy viselkedett, ahogy minden hétköznap. Daniban így tehát felmerült az is, hogy sokszor sírhatott anyja, mikor ő elaludt, csak egyszerűen nem vette észre.

Egy este, mikor közeledett a lefekvés ideje, Dani ravasz módon úgy csinált, mintha elaludt volna. Lekapcsolta a villanyt, s még horkolt is. Anyja megint sírt. Ám most sem volt Daninak annyi ereje, hogy megkérdezze, miért teszi ezt, csak most már látta, hogy ennek fele se tréfa. Még mindig nem tudta, vajon őmiatta sír vagy amiatt, hogy nővére elvetélt. Másnap már nagyon komor volt Dani, és Mária látta rajta, hogy nagyon szótlan.

– Miért nem festesz? – kérdezte ismét.

– Sok gondom van! – mondta erre

– Milyen gondod van neked?

– Mintha nem tudnád.

Mária magára hagyta. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, gondolta.

Aztán Dani egy idő után meggondolta magát, majd festeni kezdett. De nem ment neki sehogy. Rájött, miért nem. Úgy nem lehet alkotni, hogy az ember szívét erősen nyomasztó, sőt fullasztó gondok gyötrik. Elébe állt Mária elé, s megkérdezte:

–Éjszakánként miért sírsz?

– Én?

– Te! Nem a szomszéd!

– Miket találsz te ki!

– Hiszen hallottam!

– Törődj csak a festéssel!

Dani erre így válaszolt:

–Addig a festésre sem tudok odafigyelni, amíg te olyan gondokkal küzdesz, amit nem osztasz meg velem őszintén!

Mária szégyellte magát. De nem árulta el a titkot. Jött a következő este és éjszaka. Dani várta megint a kellő pillanatot. Anyja félrevonult, most nem az internetes szobában volt, hanem a nagyszobában. Dani kilopódzott hozzá, s látta, hogy sír.

–De anya mi baj van?

– Csak fáj nekem, hogy Nóra elvetélt, s te is olyan depressziós vagy mostanában.

– Dehogy vagyok depressziós, csupán az keserített el, hogy este sírni hallottalak!

– Jól van, semmi baj! – s meleg, őszinte érzéssel karjaik egymásba ölelkeztek.

– Feküdj le, s aludj nyugodtan. Majd túl leszünk e nehéz időszakon.

– Hát persze hogy túl leszünk!

Mária bevett egy nyugtatót, s sokkal nyugodtabban aludt el, hogy fia átkarolta, s megkérdezte, egyáltalán mi baja van…

Írta: Hajdú Erika

"Amikor megszülettél, valaki
elindult, ellenséged, s követi
tünt napjaid lábnyomát mindenütt;

soká nem láttad, észreveszed egyszer,
futsz, elfáradsz, vársz, gondolkozni kezdel
s már nem is bánod, amikor leüt."
{Szabó Lőrinc)

Éjjel fél kettőkor megint behívták a kórházba. A telefoncsörgést hallotta, de másodpercekig fogalma sem volt arról, hol van, és mi az a váratlan éles hang, aztán mégis felvette a kagylót. Negyed hatra megszületett a gyerek, ő meg fellélegzett, hogy minden rendben ment, egy nyugodt és elégedett páci­enssel több.

Amikor egy-egy sűrű nap estéjén – szülések, műtétek, szakrendelések után – leült, pontosabban a fáradtságtól majdcsak összeroskadt, és szabadjára en­gedte gondolatait, néha az is eszébe jutott, hogy vajon miért van a nőknek ar­ra szükségük, hogy őket akár éjjel is kirángassák az ágyból? Holott maguktól is meg tudnának szülni, mellettük vannak a szülésznők, baj esetére meg az ügyeletes kollégák. Olyankor azt is megkérdezte magától, neki miért van szüksége arra, hogy a magánéletét is odaadja, idegeneknek – de a válasszal már nem foglalkozott, ő is, mint mindenki, jól tudja, hogy minden egyes szü­lés, minden egyes elégedett páciens pénzt jelent, akkor minek is keresné a mi­értekre a választ. Így hát a mai hajnal is behozta a kórházba.

Fél hat után öt perccel a szomszéd épület nővérszállóján felhívta Helénát és belehadarta a telefonba:

– Szia! Tudom, hogy korán van, éjjel be kellett jönnöm, de nincs már ked­vem hazamenni. Átmehetek hozzád?

Két másodpercnyi hallgatás után Heléna megszólalt;

– Gyere. Várlak.

Fellélegzett, amikor a folyosóra belépve látta, hogy a portásfülke üres, nem kellett magyarázkodnia az öreg, csoszogós léptű nőnek. Igyekezett hal­kan és gyorsan eljutni Heléna ajtajáig. Néhány hete csak, hogy egy csendes éjszakai ügyeletben először voltak együtt. Tetszett neki, hogy a lány olyan odaadó, de a tágra nyílt, őszinte szemekből sugárzó rajongás zavarta. Több fe­lelősséget kívántak tőle ezek a szemek, mint amennyit adni akart és adni tu­dott ebben a kapcsolatban. Negyed nyolcra mindketten a helyükön voltak. A lány késett negyedórát, kolléganője falazott neki.

Maradt még annyi ideje, hogy a szokásos kávéját megigya és közben végiggondolja a továbbiakat, reggelizni viszont már nem tud. Fél nyolckor meg kell mutatnia magát a folyosón, hogy íme, pontosan megérkezett, aztán pedig vizitelnie kell. Idegesítően dobol a halántékán az a két kell, amikor mégis elindul, önkéntelenül is lelassulnak lábai, mintha késleltetni szeretnék azt, hogy a kórtermekbe érjen.

A nők az ágyakban a szokásos kérdő szemekkel, a fájdalmaikkal, a csakaztszeretnémkérdezni kezdetű mondataikkal, a problémáikkal, amiket ha mégis felsorolnak, alig tud továbblépni. Neki persze figyelmesnek kell lennie, esetleg mosolyognia illik, néhányan szemmel láthatóan úgy várják a szavait, mint egy isteni kinyilatkoztatást. Igyekszik elejét venni a monológoknak az egészen konkrétan megfogalmazott kérdéseivel, amikre lehetőleg és legin­kább igent vagy nemet lehet csak válaszolni. Amikor az utolsó beteggel kap­csolatos utasítása is a lázlapra kerül, kifújja magát, mintha csak a fáradt gőzt eresztené ki.

A reggeli megbeszélés a szokásos, amolyan „ha én ezt a klubban elmesélem” stílusú, szinte meglepődik magán, ahogy egy poént ő is bedob – valahogy idegennek tűnik önmaga számára. Az egyik énje rutinosan végez minden szokásos reggeli teendőt, a másik énje meg mintha ólomból lenne, egy ólomba öntött külső megfigyelő, aki nem érti, mit keres itt, és ki is ez a poénkodó ürge. Aztán a többiekkel együtt feláll, ő is a műtőbe megy.

A nagyműtéteket még mindig szereti, az utolsó pillanatig élvezi a kiszá­míthatóság mellett is az előreláthatatlan, gyors döntéseket kívánó események lehetőségét, és azt is, ahogyan ma már gyakorlottan, határozottan tud az esz­közökkel a sérülékeny szövetekhez nyúlni. Néha arra gondol, olyan ez, mint amikor a szobrász célirányosan és mégis ösztönösen, a ráérzéseire hallgatva bánik a képlékeny anyaggal, s alkotja meg művét. Ma viszont kisműtéteket csinál, most idegesítik az ezerszer ismételt mozdulatok, szeretne már az egé­szen túl lenni. Az egyik idősebb műtősnő meg is kérdezi:

– Hová siet, doktor? Talán randija lesz?

A kérdésre egy pillanatra felkapja a fejét, vajon mit tudhat a másik róla és Helénáról? Bosszantja, amikor kollégái kaján megjegyzéseket tesznek egymásra a kapcsolataik miatt, szeretné most is elkerülni az esetleges foly­tatást. Morog valamit válaszként az orra alatt, aztán dolgozik tovább.

A műtétek után megint a szülőszoba következik, majd az osztályon hívja sorra a kezelőbe a hozzá tartozó betegeket. Ingerültsége egyre nő, fáradt. Napok, hetek, sőt talán évek óta rohan, most is az jut eszébe, mint újabban annyiszor, hogy ez is egy lehetséges, bár lassú módja az öngyilkosságnak. Jó lenne csak egyetlen órára eldőlni, aludni, de nem lehet.

A maszek-betegeire különösen oda kell figyelnie – már megint ez a kell –, mosolyogni, kedvesnek lenni, nyugodt, meleg hangon szólni, miközben úgy érzi, hogy a mosolyra húzódó száj mindjárt vicsorgásra vált, kivillantva szem­fogait, mintha átharapni készülne a másik torkát. Talán most még sikerül megúsznia, talán még nem repedezik a máz az arcán. Nagy baj nem lehet, mert a nő bensőségesebb hangra váltva közelebb hajol, és csak mondja a magáét. Ezt a hangsúlyt is utálja, ezt a bizalmaskodó, de kissé fölényes hangsúlyt, mintha kiszolgáló személyzetként és nem a szakmai hozzáértést birtokló orvosként kezelné őt a nő. Mégis mosolyog, válaszol, néha bólint.

Közben Heléna bejön, hogy letegyen néhány laboreredményt. Egy pil­lanatra megáll a keze a levegőben, tűnődve néz az orvosra, aztán hang nélkül továbbmegy.

Amikor végre kint van a betege, behunyja a szemét. Néhány másodpercre talán el is alszik, kollégája hangja zökkenti ki ebből az állapotból:

– Csütörtökön jössz arra a háromnapos kongresszusra?

Rábólint, a másik hosszabb feleletet nem is várva folytatja, az egyértelmű támadás hatását lesve, a másik gyenge pontját kutatva:

– Tudod, hogy Heléna is jön? Veled lesz?

– Na ne bosszants már, most mit ijesztgetsz? – válaszol dühösen.

Kollégája zavart arcát látva hátrafordul: Heléna áll mögötte. A pillanatnyi csendet a másik orvos töri meg:

– Na én megyek, még dolgom van! – azzal mint aki menekül, odébbáll.

Heléna enyhe iróniával és sok-sok szomorúsággal a hangjában megszólal:

– Ti, ti orvosok, ti férfiak! Orvosként éltek a nőkből – fejével a szék felé int, ahol az előbbi beteg ült –, a pénzükért előveszitek a legbársonyosabb hangotokat, a legkedvesebb mosolyotokat, amit talán még azok sem kapnak meg tőletek, akik veletek élnek és szeretnek titeket. Férfiként használtok min­ket, aztán ha úgy tartja kedvetek, mert rohantok és belefáradtatok vagy mert egymásba martok és idegesek vagytok, hát belénk rúgtok, a nőkbe, a munkatársakba.

Heléna nem emeli meg a hangját, nem vádol, az orvos a nyugodt és szomorú hanggal szemben tehetetlen. Jobban érezné magát, ha viszonttámad­hatna. Megmagyarázni sem volt kedve a helyzetet, talán magyarázkodásnak tűnt volna: eddig csak órákra voltak együtt, neki elég volt ennyi is. Ahhoz meg végképp nincs ereje, hogy három napig játssza a figyelmes és törődő lovagot és szeretőt, ez most túl sok lenne. Hallgat, és az asztallapot nézi. Mintha a gon­dolataiba látna, Heléna még hozzáteszi:

– Sohasem kértelek arra, hogy foglalkozz velem, hogy viseld gondomat. De elfogadok minden percet, amit velem tudsz és akarsz tölteni.

Megrezzen, ahogy a lány egy pillanatra megérinti a vállát, jó lenne mon­dani valamit. Mire felnéz, nincs kinek. Heléna alakja már csak a folyosó végén eltűnő árnyék.

Hazafelé az egyik jelzőlámpa előtt egy hirtelen ötlettől vezérelve sávot vált, és elindul szülei házába. Még mindig így gondol rá, nem tudja a saját házának nevezni, jóllehet megszokhatta volna már, mert a szülei évekkel ezelőtt meghaltak. Ritkán szakít rá időt, hogy elmenjen oda, pedig nincs egyórányi az út. Megválni mégsem tud a háztól, túl sok emlék köti oda.

Ahogy megérkezik, bekopog a szomszédba, persze kulcs nincs nála, nem készült rá, hogy jönni fog. A szomszédék gondozzák a házat. Mari néni nyit ajtót, úgy néz ki most is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt– lehet, hogy eleve öreg­nek született? Lelkendezve, a kezét csapkodva járja körbe a doktort, micsoda meglepetés, hogy itt van – pedig neki most valahogy jobban esne, ha szigorúan kérdőre vonná és megfenyegetné görcsös ujjával, mint gyerekkorában annyiszor, amikor valami rosszat követett el. Leülni nem akar, de azt jólesően elfogadja, hogy Mari néni a kulcs mellé vacsorát is ad, hiszen ma még nem is evett.

A házban hónapok óta nem járt, mégis tiszta, mindenütt rend, a levegő friss, mintha csak ma reggel ment volna el innen. Kinyitja a hátsó szoba ablakát, néhány méterre, a kert végében ráérősen hullámzik a folyó. Most is – mint gyerekkorában – jólesik azt a sokféle hangot hallgatni, amit a Tisza hoz és visz magával.

Leül a régi fotelbe, a szeme egy fényképre téved. Egy esküvői képen ő és Tünde mosolyogva, nyílt tekintettel néznek a fotelben ülő mostani magára, és nem lehet tudni, mit is gondolnának róla, ha lennének gondolataik. Három éve, hogy elváltak. Tünde nem tudta, nem akarta megszokni, hogy egyre kevesebbet volt otthon, nem vigasztalták a külföldi utak, nem békítették meg a ruhák, az ajándékok, olyannak akarta őt, amilyen akkor volt, amikor össze­házasodtak. Pedig egyre kevésbé lehetett olyan, és ma már abban sem biztos, hogy akarna-e egyáltalán olyan lenni, mint amilyen akkor volt.

Bekerült egy csapatba, aminek megvolt a maga szigorú hierarchiája. Sohasem értette, hogy kollégái miért, mitől, mi ellen védik magukat zárt kategóriáikkal, a látszat-egyenrangúság mögött meghúzódó szigorú alá-fölérendeltségi viszonyaikkal, azt azonban rövid idő alatt a saját bőrén érezte, hogy ha haladni akar, akkor be kell állnia a sorba. A szakmai sikerekért, az egyre bővülő pácienskörért, aztán már a tőlük kapott pénzért is elfogadta ezt a helyzetet – Tünde viszont megalkuvónak nevezte.

Mintha Heléna is ezt sugallta volna, kimondatlanul. Hogy eladja a hangját, a mosolyát. Mintha kurva lenne. A kurváknak persze könnyebb, kiállnak az út szélére vagy beülnek egy bárba, és egyértelmű, hogy mit kínálnak és mennyi­ért. Ő meg úgy tesz, mintha kizárólag az orvosi esküből fakadó hivatásszeretet vezérelné tetteit, pedig az a tudat néha már-már fontosabb, hogy a nők fizet­nek-e vagy nem, és hogy mennyit. Persze foglalkozik mindenkivel, de a beteg­re fordított idő, energia és mosoly leginkább a pénz lehetőségével áll arányban.

Nem érti, hogy egyáltalán miért zavarja ez az egész, miért pont most, mi­kor annyi más ember is így él, mégis, úgy érzi, elege van az egészből. A haj­tásból, a betegekből, abból, hogy alig van magánélete – és abból, hogy még mindig nem mer elkötelezettséget vállalni senki mellett, senkiért. Elege van a haverokkal eltöltött éjszakába nyúló szórakozásból, a mozgalmas életből, mert ez sem megnyugvás, ez is csak menekülés a gondolatai, az érzései, egyáltalán önmaga elől. Olyan az egész így együtt, mint a víz tetején szétterülő olaj: szi­várványszínű, de lassan minden elpusztul tőle, ami élő a felszín alatt. A vitrin­re tévedő tekintete megakad egy üveg Johnny Walkeren, valahogy nem illik be­le a környezetbe. Nehézkesen feláll, az üvegért megy és visszaül.

Az valahogy mindig is tartást adott neki, hogy ő nem szokott rá az italra, most viszont szeretné, ha tompulna a halántékán az egész nap meg nem szűnő lüktetés. Nincs kedve megint felállni, pohárért. Meghúzza hosszan az üveget, de kezét lefelé engedve megáll egy pillanatra a mozdulat, és gúnyosan elhúzza a száját: ezt az üveget is egy nőtől kapta, egy bélelt boríték kíséretében. Szinte minden, ami a városi luxusélete a betegei által felépített, a nők által fenntartott. Ha mindez megszűnne, mi maradna? Maradna-e még belőle egyáltalán valami?

Azt mondják, hogy a beteg az, aki kiszolgáltatott az orvos éhes zsebének. És ők, ők, az orvosok nem kiszolgáltatottak? A nőknek, akik betegként külön juttatásokat szeretnének, ezért fizetnek, és elvárják, hogy kiszolgálják őket. A nőknek, akik kétségbeesésük óráján figyelmet és törődést koldulva adják a pénzt, aztán elhitetik magukkal, hogy a szakmai hozzáértést honorálják. A nőknek, akik bizalmaskodó hangjuk mellett is a fölényt éreztetik velük, hiszen ők, a nők azok, akik a pénzt odaadják. És újra csak a nőknek, akik időről időre visszatérnek, és fizetnek, és nem mondják ki, mert talán maguknak sem merik bevallani, hogy magánéletük gondjainak megoldását várják az orvostól, a fér­fitől. Mert ha megmondanák, akkor nyíltan lehetne rá válaszolni:

– Nem, asszonyom, a férjét, a barátját nem tudom kicserélni, én ezt nem tudom megoldani, nem akarom megoldani, mert a saját problémáit maga kell, hogy kezébe vegye az ember! – Ehelyett elbújnak a nők a betegség mögé, ami persze csak úgy és csak akkor kezelhető, ha az orvos áll – egyedüli felelős­ként – a helyzet csúcsán.

Dühöt érez, és igen, gyűlöletet. Gyűlöli a nőket, akiktől függ, akiknek árulja magát. Hogyan is kötelezhetné el hát magát éppen egy nőnek, éppen egy nőért? Talán pontosan ezért nem képes többre, mint csak használni őket. Talán éppen ezért nem is akarja őket másnak látni, mint egy gyerektartálynak, aminek az alaplapján néhány lyuk van. Arra gondol, hogy ez még viccnek is jó lenne – mégsem tud mosolyogni. Hirtelen ijesztővé válik a hiány, ami nincs, ami melegség, ami körbeölelő puhaság, amit valamikor, valahol elvesz­tett, amit másokban észrevenni és önmagából előhívni már régen nem képes... Valami szorongatja a torkát, ezt nem akarja, ettől fél, nem akar gyenge lenni.

Meghúzza újra az üveget, és tudja, hogy holnap visszamegy, hogy holnap majd összeszedi magát és folytatódik minden, tudja, hogy nem beszél majd a mai estéről senkinek, mert ha kimondja a kételyeit vagy kérdez, akkor elárul­ja bizonytalanságát, ha bizonytalan, akkor gyenge, ha gyenge, akkor sebezhető, ha pedig sebezhető, akkor elveszett.

A szoba sötét, beúszik az ablakon az este párás hűvöse, fázik, de képtelen felállni a fotelből. Az egyre erősebb szél a folyó földagasztott hullámait a parthoz csapva megtöri, monoton zúgássá keverve a fák ágainak suhogását és az újra és újra születő hullámok moraját.

Még tudatában van annak, hogy álmodik, mégis egyre valóságosabban érzi, ahogyan kifehéredő ujjakkal görcsösen egy korlátba kapaszkodik, körös­körül a zúgó tenger, a szél, a sötét, a felcsapódó hullámok arcába fröcskölő hideg vízcseppjei, és a kétségbeesetten kiabáló emberek a lassan oldalra dőlő hajón. Tudja, hogy ez a Titanic. A hatalmas, az erős, a kivételes, a luxus-lép­tékű, a hajó, ami biztonságot mégsem ad. Hallja, ahogy a rádiós folyamatosan küldi a segélykérő jeleket, de senki nem tudja, érkezik-e valahonnan válasz: S.O.S... S.O.S... S.O.S...

Aztán mély, álomtalan álomba zuhan.

 Írta: Mórotz Krisztina

Amikor Vörösbegyből nem sok minden maradt, Albinnak vissza kellett volna mennie Isten kiválasztott csoportjához, de úgy gondolta, hogy Vörösbegy sem szeretné ezt. Azt akarta mindig, hogy olyan legyen, amilyennek megszokta. Bár nem tudta, hogy a férfi nadrágzsebében egy dobókocka van, és azt morzsolgatja folyton. Sokszor éjjelente festett. Élénk gyermekrajzokra emlékeztető, felnőtt tartalmú művek voltak ezek. Nagytestű férfiak és nők, akik elfelejtették régen, hogy a fáknak ruhájuk van, s kalapjuk a fagyöngy.

Albin valamikor bohóc volt. Akadt, hogy néha elővette a fehér ruháját, és félretolta az abszintot. Varrni kezdte a gombokat, majd letépte, s újra és újra, kényszeresen. Talán, hogy Vörösbegy képe valahogy majd csak végleg elhalványul…

Albin szobájában a fal salétromos volt. Pont úgy nézett ki, mint aki a fal tövébe vizel. Persze a szobáját kifestette ő, de hát ez nem sokat ért. A végső út mindig a kocsmába vezetett. Fura volt az ő barátsága és a könnyei. Bármikor tudott sírni vagy nevetni, gyerek maradt, olyan, aki, még mindig a kakasos nyalóka után ácsingózik. Taknya-nyála összefolyt, amikor röhögve-zokogva kiírta a falra, hogy Sevrage. Miért is van ilyen szép neve, mintha ciklon vagy valami trópusi vihar lenne, tűnődött. Sevrage – most nyugodtan kimondta, ami máskor mindig felkavarta.

A napjai egyformák voltak. Felkelt, evett valamit, fürdött, megcsókolta a dobókockát, és lassan elindult a kocsmába. Mint valamilyen babonás kölyök, ügyelt arra, hogy járdán rá ne lépjen a vonalakra. Vitte az üvegeit is, amiket néha úgy nekicsapott a hídnak, hogy azok szilánkokra hullottak. Vörösbegy, amikor még mellette élt, olyan volt, mint a levegő. Nem akarta megváltoztatni, mert akkor már nem az ő Albinja lett volna többé.

Egy halvaszülést követően jött rá arra Vörösbegy, hogy melleiben elindult a tejelválasztás. Attól kezdve minden reggel bimbóira vette Albin kiszáradt ajkait, és boldogan adta át magát a szoptatás örömének, miközben kedvesét mentesítette az abszint hatásától, s mintegy méregtelenítette az ő testét is az előző napi nyakalás következményeitől. S hát mi tagadás, ezen aktus közben szép csöndben hullámzó mozgások tűntek fel a has alsó harmadában, ami bizony a titkolt orgazmusáról árulkodott, amihez a combok ütemes meg-megfeszítése is hozzájárult. Albin minden nap szopott, s élvezte ő a bögyös-faros asszonykájának cirógatását, aki elfogadta őt olyannak, amilyen.

Volt köztük valami titokzatos egymásra hangoltság. Számtalanszor kitalálták egymás gondolatait. Sokszor egymás szájából kapkodták a szavakat. Albin esténként gyakran kiállt a szoba közepére, mint valaha a manézsban. Felidézte a régi időket. Bohóc az, aki játszik, de mások sosem játszhatnak az ő rovására. Sokszor rátört a festhetnék. Máskor tébolyultan vetette bele magát valamelyik könyv olvasásába. Vörösbegy pedig hűségesen kotyvasztotta az egytál ételeket. Legtöbbször lecsót főzött vagy kurkumás csirkeszárnyat bacon ágyon, paradicsommal, paprikával betakarva.

Szerették egymást. Szerették az alkoholt is. Albin függő volt, s mindkettőt bőszen élvezte nap mint nap. Észre sem vette, hogy Vörösbegy fogyásnak indult, visszavonhatatlanul. Bár a reggeli szoptatás el nem maradt, de mély árkok jelentek meg az asszony szeme alatt. Ám Albin mit sem sejtett abból, hogy az ő Vörösbegye hamarosan elröppen, észrevétlenül és végleg.

Írta: Kiser Edina

Állok talpig felfegyverkezve. Igen...igen...most már biztos..., ma füvet nyírok.

Felvettem a lányom kosaras nadrágját és egy színben hozzá passzoló felsőt (egy nő adjon magára), a férjem 44-es kitaposott, sokat látott sportcipőjét, majd – végső döntésként –magamra öltöttem a fűkaszát.

Igen. Ma megvívok a 4445 négyzetméteres ősgyeppel.

Lassan közelebb sétálok a nappali erkélyajtajához. Megfordulok a tengelyem körül, miközben visszanézek a tükörképemre. Fülemben a Volt egyszer egy vadnyugat dallama cseng. Közelebb megyek, majd hátrálok, amíg meg nem látom a teljes képet magamról. Napbarnított arcomon körbefolyik a „csárlszbronzoni” mosoly. Önelégült, magabiztos mosoly, vállszéles terpeszállással kísérve. Kezeim oldalt, küzdelemre készen. A jobb kezemmel lassan megigazítom a fűkasza karját. Így jobban hozzáférek majd az indítóhoz.

Farkasszemet nézek a tükörképemmel. Elszánt. Látom rajta. Összeszorított ajkai, izzadságtól csillogó homloka elárulja, mindenre kész. Egyre jobban fókuszálok. Kizárom a világot. Csak a kasza és én. A fülemben a szájharmonika hangja sír.

Eljött a pillanat. Bal kezemmel a fejtetőre tolt szemüvegért nyúlok, majd a szememre húzom.

És tüzelek.

Mondjuk, nem én, hanem ez az ördög masinája, a háti fűkasza. Berántom, felveszem a hátamra, füstöl, mint az istennyila! Most már nem mosom le magamról: „Büdös banya”.

Nekilendülök a kaszálásnak. Úgy körülbelül lábközépig, helyenként térdig ér a gyep. Mert le „gazolni” nem lehet a gyepünket. Elegánsan csak ősgyepnek nevezzük. Mondjuk..., faluhelyen erre adni kell.
Szóval, kaszálok. Érdekes pózt veszek fel. Kis terpeszállás, mindkét térd megrogyaszt és kaszál. Jobbra forgok a kaszával, meg balra. Az meg csak dobálja, nyírja az apróra vágott gazt – akarom mondani: gyepet. Egy csapás alatt –vagy kettő–, kék nadrágos, napszemüveges, kis zöld ogrévé válok, aki éppen füvet nyír.

Több megvilágosodásom is van.

Megvilágosodás 1.: A kaszálásnak technikája van.
Rossebb gondolta volna, de van. A magas virágokat előbb középtájékon kaszálom le, majd lentebb. De nem ám nagyon lent, mert akkor kiég a maradék fű, és az nem jó a földnek. Ezt már csak utóbb tudtam meg, miután próbáltam egyenletesen fél centi magasra nyírni a gyepet, mert hát mégis csak adjak már a munkámra! Vagy tökéleteset, vagy semmit!

Megvilágosodás 2.: Rövid a kezem.
Isten látja lelkem, próbálkoztam. Arra gondoltam, hogy amikor a damil elkopik a kasza fejéből, csak közelebb emelem magamhoz a nyél végén lévő tárcsát, kitekerem, húzok a damilon, és újra kaszálok.

Megvilágosodás 3.: 37 fokban minek kaszálni?

Megvilágosodás 4.: Napszemüvegben ne próbáld meg szín alapján szelektálni a levágandó és nem levágandó virágokat.

– Anyuskám! Ez... ez itt a búzavirág! Na, ezt nem szabad levágnod! És ez, ez az apróság, ez a bazsalikom, ezt is kerüld ki! Meg még ezt a kis fehér virágos valamit is, mert lehet ez a cickafark. Megbeszéltük?

– Jóvanfiam – válaszoltam a szokásost, de közben azért magamban morogtam:

Hogy a francba különböztessem meg a kék virágot a fehértől, amikor színtévesztő vagyok..., ráadásul színtévesztő napszemüvegben?!

Írta: Kulcsár Attila

Az amerikai tudósok kimutatták, hogy a könnyek visszafelé is működnek. Ha a méregdrága antidepresszáns arckrémünket rákenjük az arcunkra, jókedvünk lesz tőle, és örülni kezdünk. Ha vastagon kenjük, mosolygunk is. Gyártanak krémet a bánatra is – ha valaki nem tud meghatódni kollégája temetésén, akkor bekenve a szeme alját, sírásra görbül a szája, együtt kezd érezni a gyászolókkal, és elerednek a könnyei.

Jó összeköttetéseim révén – Hofi örökösének hazudtam magam – a világcég elfogadta a pályázatomat: az állásinterjú alatt vicceket meséltem, és nekrológokkal ríkattam meg a bizottságot. Ma kizárólagos joggal én vagyok a holding magyarországi referense, és én koordinálom a felvásárlásokat.

Örömkönnyeket veszek, mert ez az antidepresszáns nyersanyaga. Elolvasva a tubus tartalmára vonatkozó közleményeket, van még benne egy kis vazelin, telítő anyag, virágméz, tartósítószer és egy meg nem nevezett anyag – nevezzük csikland-pornak –, ami üzleti titok. És sikeres a vállalkozásunk. A felvásárló helyeken az őstermelők egymásnak adják a kilincset. Kapnak egy kis zacskót a szemük alá, és közlik velük a jó hírt, hogy bekerültek az X faktor élő show-jába, vagy hogy visszatér hozzájuk az a csapodár élettársuk. Aki ennek se örül, azt arról tájékoztatják, hogy jelentős örökség üti a markát vagy a rossz szomszédját elüti egy autó. Aki érzékeny lélek, az örömkönnyeket hullat a jól irányzott hírekre, és dől a lé. Felfogjuk, megy a kémcsövekbe, fiolákba, és küldjük Amerikába. Ott előbb nemzetbiztonsági ellenőrzés alá vetik: antiszemitáktól, irániaktól és iszlamistáktól könnyeket se fogadnak el. Aztán. tisztítják, koncentrálják, illatosítják, fényesítik, és a szabadalmazott terméket csomagolják. Keep Smiling-gél a márkaneve. Méregdrága Csak azok engedhetik meg használatát maguknak, akiknek vastag a pénztárcája, és mégse tudnak semminek se örülni. De erre való a kenőcs…

A fájdalom könnyeit jóval nehezebb begyűjteni, még szerencse, hogy erre a termékre kisebb a kereslet. A valódihoz nem kell doppingszer. De vannak a krokodilkönnyek. Amikor a sírás nem őszinte, néha szükség lehet rá. Egyeseknek segít a kenőcs. Besad-gél a krém neve, magyarul: légy szomorú. Az ezt alkotó alapanyagot az igazi bánat könnyeiből nyerik. Könnyek belátható, hogy ezek természetes élethelyzetekben nem gyűjthetők, ezért a begyűjtő állomásainkon kiprovokáljuk a sírást. Néha fizikai fájdalommal: kalapáccsal. Természetesen köbcentinként jelentős összeg jár a könnyadóknak. Van, akinek könnyen megy, csak rágondol az elhunyt édesanyjára, gyerekére, és már lehet is lefejni az értékes nedűt. Vannak országok és sorsok, ahol sok értékes lé elfolyik. De nem olyan nagy a kereslet a szomorúságra. Az örömre mindenki vevő lenne. Nem tudunk elég krémet termelni. .

Ma már a könnyeket is hamisítják. Behoztak a múltkor egy kannányit a boltba Bangkokból – zárjegy nélkül, felhígítva. Rögtön kiszúrtam. Teszt, ellenőrzés – lebuktak. Még tengervizet is kapott, amikor átúsztak vele az Indiai-óceánon. Egy öngyilkos merénylet áldozatainak családtagjaitól levett könnyek voltak. Undorítóak ezek a katasztrófák vámszedői! Kiutasítottuk az országból a csalót, amúgy is illegális bevándorló volt. Mintha nekünk nem lenne elég okunk sírni.

De nem szégyellem, ez itt a reklám helye. Igazi örömkönnyekre vevő vagyok. Amerika a legnagyobb felhasználó. Ott kétféle ember van: aki magától boldog és mosolyog, és akit a mi krémünk tesz derűssé.

Még egy kis marketing itthon is a Facebookon: flash mob – csíííz, és mindenkinek fülig ér a szája.

Írta: Vaskó Ilona

(Ajánlás: lányaimnak és minden mai kamasznak, fiatalnak)

Olvasni alap. Nincs menekvés. Muszáj. Egy ideig az is mindegy, hogy mit. Aztán persze tovább kell lépni, fel kell nőni dolgokhoz. De addig ne ítélkezzen senki Coelhoról, míg nem olvasott el, legalább egy művet tőle. Mindent a közérthetőség vonaláról kell elkezdeni. Valahol minden a közhelyesség irányából indul. A divat is ilyen. Addig, míg nem vásárolsz egy tucat farmernadrágot, honnan tudhatnád, hogy mit szeretsz viselni, vagy, hogy mi áll jól neked, illetőleg miben válsz önmagaddá.

A lényeg csak ebben áll. Próbálj fel dolgokat, kezd el hordani, és alkosd meg belőle önmagad. De ne bírálj olyat, amit kihagytál, vagy azt, ahonnan indultál.

Nekem a népmesék és romantikus regények jutottak, a gyerekeimnek meg Coelho, és más hasonló. Nincs ezzel semmi baj, csak ha megértetted, tedd le, és vegyél elő egy nehezebbet. Légy nyitott, légy befogadó, és olvass. Használd a fantáziádat, képzelegj, álmodozz, mert ez az egyetlen menekvési út a ma sötétségéből és a bűzlő szomorúságból.

Most, amikor az áporodott szagú nihilben bolyong mindenki, aki itthon maradt, nincs esélye, ha nem kezd el fantáziálni, ha nem kapaszkodik olyan reményekbe és olyan tájakba, amit az olvasás, a tudás adhat neki.

Ne mindig a műveltségért olvass. Olvass a fesztelen vidámságért, a szerelemért, a halál megértésért. Tanulj belőle mennyet és poklot. Ne általánosíts. Felesleges. Ne degradálj le semmit és senkit. Láss, olvass, érts, és képzeld el, éld át. Szüless meg és halj meg egy-egy művel együtt.

Ma már nem tanulhatsz meg érezni és boldognak lenni e nélkül. A facebook nem olvasás. Betűk, de nem őszinte. Használd, nevess rajta, és éld meg a XXI. század újfajta társadalmi, társasági életét. Nem baj az, hogy van. A maga korában a színház volt elítélendő, aztán a mozi. Lassan pedig kulturális piedesztálra kerültek.

Az olvasással sem volt ez másként. Féltek az okos emberektől. Nyugodj bele, ma is. Nem véletlenül kezdődik minden elnyomó hatalom azzal, hogy betiltanak, elégetnek könyveket. De te légy szabad. Ne degradáld le a ponyvát, a bestsellert, használd, dolgozzon benned, aztán lépj tovább.

Utazz, és repülj úgy, hogy el sem hagyod szobád rejtekét. Olvass útikönyvet, tájleírást. Hagyd bekúszni a napsütést az agyadba akkor, amikor idekint köd van, és röpködnek a mínuszok.

Hidd el, az olvasás türelemre és megértésre tanít. Megmutatja a rajongások és kötődések helyes irányát. Szerelemre és életre ösztönöz. Önzetlenséget ad. De ne élj vissza azzal, amit ad, amivé válsz általa. Ne bújj el az álműveltség paravánja mögé. Ne akarj megmagyarázni életeket, sorsokat. Magadat tedd színessé és érdekessé, nem másokat akarj szürkének és unalmasnak látni, láttatni általa.

Az olvasás az egyetlen olyan út, ami elvisz majd valahova. Nincs más, csak a betűk tengerén való merész áthajózás. Néha unalmasan ringatózol majd rajta, és lesz olyan, mikor vadvízi evezésként éled majd meg. De csak ezeket tudom adni. Ezt a könyvszagú lakást, és betűtengert a fürdőszobába. Nincs pénzem palotára és szép autóra, nem ígérek rózsadombi villát sem neked. De fogadd el, hogy meg tudlak tanítani álmodni, álmodozni. Arra, hogy a szürkét színesnek lásd, az unalmast mulatságosnak. Megtaníthatlak sírásközben nevetni és nevetés közben sírni… Kettősségeket tudok mutatni és szerelmi háromszögeket… Csak olvass és ments meg minket, idősebbeket a nihiltől. Ébredj öntudatra, és tudd kifejezni akaratodat. Ments meg (mentsetek meg minket) a mai szürke, sárszagú, hitetlen világtól.

A fenti írás az Ünnepi Könyvhéten hangzott el Nyíregyházán, 2015. június 5-én.

Írta: Farkas Molnár Péter

„Mi lett a sok nóta vége?
Kivitték a temetőbe…”

Apró falu felé tartottunk a Bakonyban, a nevére már nem emlékszem. Arra igen, hogy feltámadt a szél, úgy, ahogyan csak a Bakonyban tud. Eleinte nem zavart különösebben, ebéd után tetemes mennyiségű, tájjellegű veresbort fogyasztottunk. Kívánta a parázs felett, nyárson pirított szalonna.

Egy idő után azonban az a bizonyos szél kezdett orkán-szerű méreteket ölteni. Rázta, csavarta a fákat az út mentén, a port félelmetes erővel vágta a szemünkbe. Néha pár pillanatra elcsendesedett, de csak azért, hogy utána ködkürtre hajazó bőgéssel csapjon le ismét.

Ez már nem volt tréfa, nem is vettük annak. Az ég először sötétszürkére majd tinta-kékre váltott. Megálltunk, mérlegeltünk. A térkép szerint az úti célul kitűzött faluig még hat kilométert kellett megtennünk. Próbáltuk kitalálni, a várható zivatar lesz-e annyi belátással, hogy kivárja, amíg fedél alá kerülünk.

Fiatalok voltunk, meggondolatlanok, meg aztán fűtött bennünket a bor is. Nekieredtünk az útnak, szedtük a lábunkat, ahogy bírtuk. Egyiptomi sötétségbe burkolózott a táj, kezdődött a vihar tüzérségi előkészítése, villámlott is, mennydörgött is. Barátom a bajban, kifulladva megálljt intett. Előkereste hátizsákjából az üveget, pontosabban szólva AZ üveget. Kedves kis félliteres butykos volt, zöld címkéjén erdőben, fák alatt álló bölény. A korosabbak még emlékezhetnek rá, meg a feliratára: Zubrovka. Az ital is kellemes, sárgás-zöld színben játszott, benne a névadó bölényfűből egy vékony szál. Kupak le, egy-egy hosszú korty, kupak vissza, és gyerünk tovább.

– El ne tedd! – mutattam az üvegre. Barátom válaszra se méltatta a sértő feltételezést. Mentünk, hegynek fel, ő vígan lóbálta kezében a bátorság kincsestárát, de kellő óvatossággal, mert ha a ház oldala kidől, az újra építhető, viszont ha a vodkás üveg eltörik… Rágondolni is rossz!

Egyszer csak elfogytak az utat szegélyező fák, felértünk a dombtetőre. Lepillantva láthattuk: az út, hosszú jobbkanyarral fut a hőn áhított falu felé, amelynek házait is, tornyát is sejtettük a sötétben. Ám ha letérünk a műútról jobbra, a kínálkozó csapást követve, majd nyílegyenesen átvágunk a közöttünk és a falu szélső épületei között elterülő szántón, nyerünk legalább két kilométert és húsz percet. Alaposan meghánytuk vetettük helyzetünket a vodkás üveggel, aztán a kapatosak merészségével lódultunk neki a kínálkozó ösvénynek. Közben dolgozni kezdett bennünk a bor-vodka kombó, tehát dalzani kezdtünk, amint azt fentebb, írásom elején jeleztem.

Teli torokból zengtük a dalt, miszerint: Nótás kedvű volt az apám…

Téglakerítés állta utunkat, az idő lepusztította róla a vakolatot, vörös tömörségében ijesztően magasodott előttünk. Nem lévén időnk kis- avagy nagykapu keresésére, barátom kijelentette:

– Ajjaj! Mászás van!

Az üveget féltő szeretettel helyezte biztonságba, és mivel kettőnk közül ő volt a testesebb, bakot tartottam, így segítve fellendülni a kerítés tetejére. Magam is nekifutottam, és nagy dobbantással kapaszkodtam fel a falra.

Három éve jártuk mi ketten az országot nyaranta, leginkább autó- és egyéb stoppal. Megesett, hogy utunk gyümölcsös mellett vezetett, és bár, ha kérünk, biztosan kapunk is az aktuális gyümölcsből, ám a görbe úton szerzett holmi mindig becsesebb. Ennek egyenes következményeként előfordult, hogy a gyümölcsös tulajdonosa megkergetett bennünket. Ilyen helyzetekből származott, a már említett kerítésmászó rutin.

Lehuppantunk a fal túloldalán. Körülnéztünk, hová vetett a jó sors. Nos, a községi temetőt sikerült lendületes rohammal bevennünk.

Ekkor kezdett ömleni az eső, ahogy mondani szokták: mintha dézsából… A könnyű nyári ing és farmer pillanatok alatt csatakossá ázott rajtunk, hajunkról a szemünkbe folyt a víz. Nem volt idő a tétovázásra, rohantunk a sírok közt a távolabb álló hangulatos épület felé. Ez volt a minden temető szerves részét képező ravatalozó.

Ajtaját nyitva találtuk, bementünk. Az amúgy sem nagy ablakokon alig szűrődött be fény, inkább csak valami halvány, a hely szelleméhez illő, misztikus derengés. Annyit azért láttunk, hogy nem vagyunk egyedül. Sötétnél is sötétebb alak feküdt a ravatalon. Gyorsan és hang nélkül faroltunk ki a helyiségből.

Az épület teteje, talán fél méterrel nyúlott túl a falakon, ez elegendő védelmet nyújthatott volna, ha nem fúj az az átkozott szél. De fújt! Az eső, leginkább vízszintesen szakadt, egyenesen az arcunkba.

Fázni kezdtünk, aztán vacogtunk, remegtünk a viharban. Rágyújtani képtelenség lett volna, maradt hát a vodka. Illetve épp, hogy nem maradt. Az üres üveg pedig nem melegít, sőt, vigasztalanabb látvány kevés akad.

Végül megkönyörültek rajtunk az égiek. Lassanként csendesedett az özönvíz, szemerkélő, apró szemű hideglelésnek adva át a helyét. A felhők sötétvörösre színeződtek a lemenő naptól, a levegő hol langyossá, hol metszően hideggé vált gyors egymásutánban. A szél pedig egyre rázta az épületet környező tujákat és más növényeket. A sírok, sírkövek leírhatatlanul sivár látványt nyújtottak. Volt az egésznek valami misztikus, földöntúli hangulata, a nyári kora-estében. Hol volt már a nótás kedv… Hallgattunk, összeszorított foggal, reszketve a hidegtől, esővíztől csepegve., tócsában állva.

Lassan sötétedett. Mi pedig azt fontolgattuk magunkban, hogy ideje lenne az indulásnak. Óvatosan mozgattuk meg dermedt tagjainkat, cigarettát kerestünk, amit nem áztatott szét a vihar, meg gyufát, ami képes meggyulladni. Tétován, az élmény hatása alatt szöszöltünk, húzva az időt.

Ekkor egy borzas hajú, borostás arc jelent meg az egyik ablakban. Szemei szinte sütöttek a homályban.

– Elállt mán végre, urak?

Veres bor ide, vodka oda, a megdermedt lélek hatalmas sikollyal robbant elő belőlünk. Felkaptuk zsákjainkat és rohantunk a sírokat kerülgetve.

Jó órával később, a helyi kocsma melegében aztán odalépett hozzánk a feltámadt halott.

– Ne haragugyanak mán, hogy úgy magukra ijesztettem. Behúzódtam a vihar elől és elnyomott az álom a ravatalon.

Két nappal később, a párás, hegyvidéki hajnalban, egy helybéli matróna felháborodott rikácsolására ébredtünk Farkasgyepün.

Éjjel, vak sötétben érkezve, a templomkertben sikerült felverni a sátrunkat.

Írta: Ozsváth Sándor

Atyánkfia vendégeskedik, régi, erdélyi barátai hívták meg születésnapot ülni. Mondják, rendkívüli az alkalom, mert ismét együtt a család! Német neve ellenére az ünnepelt tősgyökeres szatmári, a hetvenes évek elején nősült, s igazi lófőszékely leányt vett feleségül. Az egyetemen ismerkedtek meg Kolozsvárott, megsajnálta a bikkfanyelvű lányt, ki sehogy sem boldogult a román szakszókinccsel, fordítgatott neki, meg segített eligazodni egyben-másban, s így összemelegedtek. Még a Ceausescu-érában települtek át – ne bozgorozzák őket lépten-nyomon odahaza! – remélve, itt legalább magyarok lehetnek, meg aztán fiaik még elemisták, jobban boldogulnak majd anyanyelven.

Húsz évükbe telt, míg elérték itt is az ottani szintet. Albérletből szolgálati lakásba, végül saját házba költöztek, egy szelíd lankán kis szőlő is kerekedett, komfortos présházzal, mint egykor otthon volt – ezt szánták a családi összejövetelek színhelyének.

Közben a gyerekek kirepültek, ők meg nyugdíjba mentek. Felmenőik közül már csak a feleség édesanyja él, s most ő is itt van, két hétre ráhagyva a kicsiny székely portát a jószomszédokra. Atyánkfiával együtt éppen tízen övezik a szőttesterítős asztalt.

 Gyermekeik szép pályát futottak be már eddig is. Egyikőjük programozó matematikus, vállalkozó, másikuk erdész. A nagyobbik nős, két gyermek édesapja, Hollandiában élnek, Utrechtben. Felesége belgiumi francia, egy brüsszeli szakmai konferencián ismerkedtek meg, s mivel mindketten jól beszélnek angolul, az lett közös nyelvük. Fiúk otthon holland iskolába jár, kitűnő tanuló, de jól bírja „anyanyelvét” is. Testvére, kései leányka, még karonülő, mamája hol angolul, hol franciául gügyög hozzá.

Az öccs szerencsét próbálni Svédországba ment, fent északon erdészkedik, de nehezen viseli a klímát, s erőst birkózik a nyelvvel – ebben anyjához hasonlít –, azért németül valahogy elboldogul, annyi ragadt rá az apjától. Végre elhozta bemutatni barátnőjét is, kinek szülei még Tito idején települtek ki Bácskából, s mivel anyja temerini sváb lány, jól beszél németül.

Atyánkfia már alig tudja követni a nemzeti-nemzetiségi szálakat, ezért igyekszik azokra szűkíteni a kört, akikkel legalább magyarul társaloghat.  

Nagyanyó eddig némán ült a főhelyen, riadtan fürkészve az egybegyűlteket, most váratlanul felsóhajt: Mint az oldott kéve…

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Ábris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rágódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a választási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életrajzát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni. Múlt? Hol van az már? Manapság más, tisztább szelek fújnak.

– Tiszteletem! – pattant föl hajlongva a portás.

A fiatalember hidegen biccentett. Sosem kedvelte a mézes-mázos modort. Szerencsére lassacskán ez is a múlté, múzeumba kerül, s vele a portások is.

Az osztályon parázs vita lángolt. Mindenki egyszerre beszélt, gesztikulált a különböző pártok ellen vagy mellett, attól függően, ki melyikhez akart csatlakozni.

– Nálad mi az ábra? – csapott rá kíváncsian Ábris mérnöke is. – Na és a sóder...? – váltott témát, még mielőtt választ kapott volna. – Beszerezted, komám? Úgy tudom, építkezel.

– Építkeznék, csak hát...

– Reform ide, társadalmi fejlődés oda, sódert egyelőre még mindig nehéz kapni. Pedig enélkül egy vityilló sem épülhet föl. Várjál csak! – nyúlt a telefonhoz. – Halló, Imi? Itt Mihály beszél... Igen, akiről szó volt... Remek! Tehát ötkor... Hogyne: Herczeg, Béla, Ábris...

– Én? – kapta fel a fejét a műszaki rajzoló. – Mi van velem?

– Ötkor viszik.

– Micsodát?

– Hát a sódert.

– Viccelsz?

– Szoktam én viccelni? Na látod! Dolgozzunk, uraim, dolgozzunk! – rikkantotta el magát a mérnök, később odasúgta: – De aztán, komám, az SZDSZ-re szavazz!

Bumm! Nesze neked reform, nesze neked új szél! Úgy oldalgott a főmérnökhöz, hogy észre sem vette.

– Elhoztam a rajzokat. Tudod, amiket kértél.

– Az pontatlan, az hibás, ezzel meg elkéstél – turkált a főmérnök Ábris rajzaiba.

Pedig a fiú ügyes rajzoló volt, otthon festett, dicsérték is sokan. Igen, még a főmérnök is, éppen ezért nem érti, miért bírálja egyszerre ilyen cudarul.

– Legközelebb vigyázz jobban, kérlek, különben meg kell válnunk egymástól. Egyébként te kire szavazol? Mert én a narancsra, tudniillik az a legkedvencebb gyümölcsöm – nevetett a főmérnök. – Világos? – nézett sokatmondóan a fiatalember szemébe.

– Mint a nap.

– Ismétlem: a narancsra.

– Értem: a narancsra.

– Okos fiú. Na, add ide azokat a rajzokat, hátha lesz elfogadható is közöttük.

Egyik nap maga az igazgató hívatta magához. A zakóján piros szegfű virított. Vele volt a mérnök és a főmérnök is.

– Mi hír az osztályon? Ki kire szavaz? – kacsintott tréfásan a diri reájuk.

– Ki erre, ki arra – sandított Ábris a mérnökre és a főmérnökre.

– Hallom maga tehetségesen rajzol. Így van, főmérnök úr?

– Pontosan – bólogatott buzgón a főmérnök.

Ejha! – nézett nagyot a fiú. A reggel még trehány és ügyetlen voltam.

– Remek! Nézze, nincs sok időm – nézett karórájára az igazgató –, ma még nagyon sok munka vár rám, ezért máris rátérek a lényegre: ha netalán tovább akar tanulni, mi szívesen támogatjuk, ha óhajtja. Óhajtja?

– Természetesen. Hálásan köszönöm.

– Nem kell megköszönni. Tanuljon csak, ennek mi örülünk a legjobban. Legyen mérnök, festőművész, igen, maga olyan fiatal, hogy még akár miniszter is lehet – tűzött az igazgató Ábris, majd a főmérnök és mérnök zsebére is egy szegfűt.

A fiatalember döbbenten távozott. Legszívesebben letépte volna azt a logót, de nem volt bátorsága hozzá. Utóbb mégis rászánta magát, és a portás előtti szemétkosárnál az egészet behajította a szemétbe.

– Viszontlátásra! – köszönt oda a kapusnak.

– Alászolgája, kolléga úr! – nézett Ábrisra görbén a portás, és semmi mosoly, semmi hajlongás; még csak fel sem állt, mint egyébkor.

Az ő gomblyukában is piros szegfű díszlett.

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

Nyaralásról visszatért ismerősünk mesélt egy faluról, ahol senki sem lakik, a házak gazdátlanul pusztulnak a hegybe, és bár tulajdonosaik a közelben élnek új településen, a régi helyüket is őrzik, és eszükben sincs eladni idegennek. Akinek ezt továbbmeséltem, legyintett: – Mert megélnek valamiből, de akinek már enni sincs mit, az adja annak, aki kéri – mondta, igazolva azokat, akik örülnek, ha örökségüket pénzzé tehetik, nem nézve, kinek a kezére adják családjuk egykori otthonát. Az eladó ház sok, de vevő alig akad, főleg a menekültek jönnek, akik a jobb állapotban lévő házakat vásárolják. Olcsó a ház errefelé, mondják elégedetten. Mélyebb okok, magyarázatok, vádak hangzanak el, panaszok, viták kerekednek a téma nyomán. Közben előrevetíti magát a nem is olyan távoli jövőnk, és a kép esetleg csak csodaváró reményekkel elviselhető.

Az öreg házak reménytelensége szívszorító. Ha kihal az utolsó lakója, a százéves, vert falú ház gyorsan megadja magát a pusztulásnak. Ezen a tájon ritka kivétel, ha fölújítva ismét életre kelhet. A természet hihetetlen gyorsasággal foglalja vissza a maga területét, benövi, átszövi, eltakarja, lassan szétbomlasztja – visszaveszi, ami belőle emelkedett.

Utazás közbeni pihenőre egy elvadult portánál állunk meg. Néhány fényképet készítenék, bár otthon is bőven akad hasonló látvány, de jók a fények, kínálja magát a hely, sehol egy lélek. A romos ház körül gyorsan növő fák, ecetfa, akác, a bodza szurokfekete termése a vályogfalmaradványra hullik. Keskeny csapáson, fejem fölé érő gaz közé indulok. Egy vénséges álciprus ráncos, foszladozó kérge, apró gallyai a régen nyírt bukszusokon. A ferde kútkáván hullámpaladarab, rajta nyalábnyi alaktalan betontömb. A kút mellett elvirágzott jázminbokor. A téglajárda, a letéglázott udvar helye csak föltételezés, a hátsóudvar a kerttel nőt össze. Akác, szilvafák, birsalmafa, erdőnyire terebélyesedett mogyoró. A gyümölcsfák a metszés híján megnyúlt ágaikkal földig érnek. A szőlőtő, hogy honnét indul, nem látszik, de a fák hegyéig fut egy-egy inda. Régi góré körül a szeder birkózik a vadszőlővel, utóbbi indái már a krisztusfa hegyéből fordulnak vissza, lengenek a szélben, mint megtépázott zászlók. Látszik, hogy az elnéptelenedő környezettel a növények nem vállalnak sorsközösséget, kedvükre tombolnak az emberkéz által régen érintett kertben. Nem kérdezik, ki a gazda ott. Most ők és az enyészet.

A világ bármely táján érvényes, reménytelen pusztulás szomorú valóságán átütő szépséget fényképen hoztam volna el, már kezemben volt a gép, amikor, mint a semmiből, megjelent mögöttem egy asszony, intett, ne fényképezzek, és abban az utcában nem eladó semmi! Próbáltam magyarázkodni, hogy de nem is azért… A szemén láttam, fölösleges, és igaza van, mi keresnivalóm ott, az akkor is magánterület, ha embernek nyoma alig akad rajta. A hangjában előtte sem volt gorombaság, csak határozottan szólt, és miután én is vita nélkül, bólintva raktam táskámba a gépet, elmosolyodott. Nem kérdezte, hogy honnan jöttem, és mi dolgom, csak néhány szót beszéltünk az elnéptelenedő falvakról, hogy ő is egyedül él. Ha meghal, az ő háza is ilyen lesz, mint ez itt, mutatta, mert a gyerekei nem jönnek vissza.

Esteledik, mire otthon vagyunk. Sohasem szerettem a lemenő napot, hiába kínálja magát a látvány. A dombtetőn gyalogos ismerős int, megállunk, beszáll a kocsiba. Közben úgy nézelődöm, mint aki nagyon régen ment el, és nagyon messziről jött. Előttem a falunk déli bejárata, az egész szépsége eltakarja a mögötte megbújó részleteket. Gondolataimban a két mondat váltja egymást. Nálatok olcsók a házak. Nálunk nem eladók. A közöttük feszülő távon múltunk, sorsunk, egyéni életek, okok fűzére feszül, nagyjából összeegyeztethetetlenül.

Írta: B. Tóth Klári

Olyan szegények voltunk, hogy meisseni étkészlettel terítettünk nap mint nap, és családi címeres ezüst evőeszközzel ettünk. Ugyanis ezeket örököltük az őseinktől, nem volt annyi pénzünk, hogy vegyünk egy filléres tányérkészletet, és félretegyük ünnepekre az örökséget.

Így aztán szép lassan elfogytak a meisseni porcelánok. A családi címeres ezüstöt pedig eladtuk kilóra, mert kályhát kellett vennünk az árán. Hidegek voltak a telek akkoriban. Az ősök tisztelete nem melegített.

Egyszer olcsó fajansz tányérok érkeztek a falusi népboltba. Addigra már alig maradt valami a huszonnégy darabos készletből. Így hát Apu elment, és vett hat tányért.

Nagy örömmel forgattuk, nézegettük az új tárgyakat. Egyszerű, dísztelen típustányérok voltak, de olyan ritkán került a házhoz új dolog, hogy még ezeket is nagy ovációval fogadtuk. Azonban észrevettük, hogy az utolsó selejtes.

– Vissza kell vinni, ez görbe – mondta Anyu, de mi rögtön a védelmére keltünk:

– Épp az a jó benne, hogy görbe! Jól lehet pörgetni, még billeg is közben!

Így lett az elfuserált tányér mindnyájunk kedvence. Egymást megelőzve siettünk teríteni, hogy miénk lehessen „a görbe”.

Egyszer illusztris vendégek érkeztek, esperesi vizitáció volt. Lajos bácsi, az esperes barátságos, viccelődő ember volt, szerettük. Egyikünk ment teríteni, de már fönt voltak a tányérok. Látta, hogy Lajos bácsi rendes tányért kapott. Beszaladt a konyhába, kihozta a görbét, és kicserélte.

– Miért ezt adtad az esperes úrnak? – kérdezte Apu rosszallóan.

– Mert ez a görbe! – A legnagyobb megtiszteltetésnek szánta.

A lelkészek majdnem összevesztek rajta, mikor megismerték a tányér történetét: mind azt mondta: Hadd legyen az enyém! Hadd legyen az enyém!

Egy napon aztán beteljesedett a gyönyörű, XVIII. századi meisseni készlet sorsa: valamelyikünk leejtette az utolsó darabot a tornác kövére, ezer darabra törve ért véget az ősök kései hagyatéka.

Mindenki kirohant a nagy csörömpölésre. A kis Miki a szívéhez kapott meglátva a ripityára törött meissenit:

– Hála istennek, hogy nem a gölbe!

Ekkor tudatosult bennünk, hogy a tárgyak valódi értéke nem az ára, hanem szeretetünk, ragaszkodásunk függvénye.

Írta: Sonkoly István

Avagy: ismételje meg a divat önmagát

Villamoson ülve – ami egy elektromos meghajtással működő, kötöttpályás, két párhuzamos vasötvözetből készült, meghatározott méretű, ún. sínpáron közlekedő, nem állati erővel vontatott (mert már előbb felfedtem a titkot, hogy tudniillik, elektromos, de megy árammal is) kocsik egymás után kapcsolt, több tucat utast is befogadni képes jármű – az embernek beindul az agya. A rekkenő hőségben utazók köztudottan igyekeznek a lehető legkevesebb posztót, vásznat, kelmét – gyűjtőnevükön ruhaanyagot– magukra ölteni, ami azzal a – divat szempontjából – nagy veszéllyel jár, hogy egyszerűen nem tűnnek ki a sokadalomból, beleolvadnak környezetükbe, mint egyfajta urbanizált kaméleon. Ez a kaméleonság pedig a kihaláshoz vezet! Tegyünk tehát ez ellen, merítsünk a történelmi korok divatjainak meg nem ismétlődő példáiból, ne olvadjunk bele ismeretlenül környezetünkbe, s vegyük figyelembe az alábbi ruhadarabok praktikusságát is!

Nem tudom, mennyire lenne kész rá a Piac, miszerint a frappáns Buga Jóska nem szép ember, de GALLÉR! mottóval álgallérokat lehetne készíteni, amit az ember egyszerűen a nyakára, illetve aköré kattint, trükkös, nem lakatszerű kis zárszerkezet segítségével. Formáját és anyagát tekintve a tervező fantáziájára lenne bízva a kivitelezés, amolyan Gombóc Artúr csokoládéja nyomán-design. Például a nagyobb, nyakszirtnél magasra nyúló gallérok megvédenék frizuránkat a hátulról jövő szél, alantas, borzolást eredményező fuvallataitól. De ez csak egy, a számtalan praktikum mellett, ugyanis ha esik, hamarjában telítődik gallérunk friss vízzel, melyet szánk apró nyitásával azonnal magunkba kortyolhatunk! S ez máris két megdönthetetlen érv percek leforgásán belül a gallér használata mellett. Szerintem sokaknak szomorúan telik az élete, gallértalanul, ezért eme praktikus találmánnyal honpolgárok tömegét lehetne kirángatni a depresszióból. Mindenesetre eme kis kiegészítővel gyarapíthatnók ruhatárunkat, lehetne kombinálni, meg nem kombinálni is. Szerény becslésem szerint, futótűzként terjedne viselete, s még talán a női ridikült/retikült/retekült (vesszek meg, ha tudom) is kiszorítaná a divat szférájából, bár ez feltehetően csak jóslat.

Az előző termékhez kapcsolódhatna eme másik kiválóság: a FÖVEG. A föveg nem saját találmány, régóta létezik, nem akarom senkitől elvitatni, nem állítom, hogy nekem juték eszembe, mert nem. Eszembe juthatott volna, mert minden bizonnyal lett volna rá kapacitásom, de úgy a jó, ha embertársaink is érvényesülnek, ne akarjunk minden babért egymagunk learatni. Mert mi a fenét kezdenénk annyi babérral? Kólikába esnénk rövid terminus alatt a sok babéros babfőzelék emésztésekor. Palacsintába mégse lehet babért rakni, ugye? Na? Na ugye. Tehát a föveget csinos kiegészítőnek ajánlhatná egy kedves eladó, a divatot szigorúan és okosan követő álgallér vásárlóknak. Sokan most talán értetlenül összevonják szemöldöküket – akinek meg tetovált van, csak pislog, mint a rimóci nyúl –, hogy ugye akkor most kérem, ez milyen síkon is kell, hogy értelmezve legyen? Elmondom. A Bugajózska-gallér (nem elírás, Bugajózska, ez a kopirájtja) viselői föveget hordanának, minek segítségével, vagyis – és most jön a technikai rész – a fövegen lévő fogantyút, jobb avagy bal kezükkel megmarkolván, a pipakupak nyitásához hasonlóan, megemelintik azt, oly módon, hogy kezük lassú mozdulatával, tenyerüket kifelé fordítva, orrnyergük vonalán, lefelé történő folyamatos mozdulattal, merev könyökkel, 45-46 fokos szögben megdöntik a fejfedőt. Ezáltal fejezik ki tiszteletüket, más, okos, gallért viselő társaikkal szemben. Aki gallértalanul közlekedik, azt – magától értetődően – megvető pillantással vagy más, kezük ügyébe kerülő apró fém vagy fa tárggyal sújtják. Praktikusságát mi sem fejezi ki jobban, hogy a föveg alá olyan nélkülözhetetlen tárgyakat pakolhatnánk, mint például egy zeller, babahintőpor vagy dugóhúzó. Ügyesebbek, vállalkozó kedvűek próbálkozhatnának a tyúktojással és a marhapörkölttel is. Nem csúfítná kezünket ezentúl szatyor, hátunkat hátizsák, szabad mozgást engedélyezhetnénk végre végtagjainknak!

Ezen a ponton a villamos csilingelt kicsit. Nem nagyot. Kicsit. Csak úgy jelzésképp. Giling-galang – szólt a harang. Csiling-csiling – szólt a villamos, teljesen rím nélkül, aztán ennyiben maradtak, mert a harangnak aznap két temetés egy esküvő volt a naptárjában, a villamosnak meg a heti menetrend. S a következő megállóban elérkeztünk a harmadik, elfeledett ruhadarabhoz: ez pedig a FARDAGÁLY. Érthetetlen számomra, hogy amíg letűnt korok bárónői, grófkisasszonyai egymás apró lábacskáit tiporva lökték fel a kelmeárust, úgy, hogy az reptében fejelte le a szatócsinast, aki karja hirtelen mozdulatával ütötte mellbe a szájtáti vargát, csak hogy előbb kapják gyémántgyűrűs kezeikbe az utóbb említett nagyszerű portékát, addig a mai kor hölgykoszorúja, mintha tudomást sem venne létezéséről, hajdani pompájáról. Pedig. Pedig. A szóban forgó ruhadarab mi gyönyörűséget okozott viselőjének… Nem volt hideg kövön ülést követő felfázás, nem volt hot-dog. (Ez most nem kapcsolódik a témához, de tényleg nem volt még akkoriban hot-dog.) Azok a hölgyek tehát, akiket a Teremtő nem áldott meg méltó hátsó résszel, orvosolni tudták a problémát. Ha ügyesen orvosolták, akkor egy rekesz sör is ráfért meg némi kolbász mustárral. Hot-dog nem, már mondtam, hogy az nem volt. Summázva mindezt, eme ruhadarab is magán viselte a praktikum és esztétika közös gyermekét, a praktiesztétumot. (Ezt a szót most találtam ki, kérem figyelembe venni, hogy még új, többször el kell ismételni, egész jó hangzású.) Minő csodálatosság lenne tehát lányainkon, asszonyainkon látni ismét a ruhaipar eme mostohagyermekét! Kombinálva a gallérral és a föveggel, újra saját bejáratú hercegnőnk lehetne, az urbanizált kaméleonság teljes kihalását fenyegető jeleknek fügét mutatva. (Aki nem ismerné a fügét, helyettesítse ismert déligyümölccsel, de ne mutogassa.)

Azt hiszem, mindebből kitűnik, hogy ezek is olyan dolgok, amelyekről eddig azt hittük nélkülözhetőek, pedig ... Nem. A ruha teszi az embert.

Írta: Tornyi Ferenc

Ecsetvonások – bableves… -

Az nincs egészen úgy, hogy veszel konzervbabot… Mert miért is? Mert félsz a piaci babtól, mert lehet ötéves vagy lehet zsizsikes, mert mindig az a kofa mosolyog legszebben, aki átvág! „Ót majd” – tehát ezután – veszel füstölt karajt meg őstermelői kolbászt meg tucatrépát – nitrogéneset –, meg egy liter vizet, s a karajt odateszed főni.

Alig enged!

Elfő belőle először a só, majd a füst, még mindig kutya kemény, majd mégis enged, de akkor már se íze, se bűze… Sózod –szégyen, a répa is. Elképzeled Nagyapádat, amint répát tesz a bablevesbe… (anyád!) – de ez már más kosztos-korosztály, másfajta raj – hát spórolsz, az erős paprikával is…

Rántás… Közben persze kolbászkarika és krumpli, a babérlevél sok, a kapor pont jó, só még jöhet. Kész a mű, de mert ez egy tápszeres nemzedék, hát háromfelé pakolod – egy a kész leves egyharmada, kettő műanyag ételhordóban várakozik – jobb jövőt remélve, a mélyhűtő magányában –, s te meg forgolódsz, eltűntek a vacsoravendégeid, egyiket barátja, másikat barátnője rabolta el, főztél hát magadnak, még jó, hogy lesz holnap reggel, meg másnap délután, s közben József Attilát mormolod, „levesének nincs sava borsa, hitelt nem ád a fűszeres…” Ad! Lehet sokat – csíp a bablevesem! Csak így!

Írta: Somorčík Sz. Rozália

Felvettük a legmodernebb, legszebb ruháinkat, mert anyánk azt ígérte, kirándulni megyünk; vízhez visz minket. Két-három koronával a retiküljében, ugyan hová utazhattunk volna busszal? Összesen négyen voltunk, és egy buszjegy ötven fillérbe került a legközelebbi faluba, ahol igazi tó volt, csónakot is lehetett bérelni. Dühös voltam. Én voltam a legidősebb, talán tizenegy éves. A másik kettő másfél évközökkel fiatalabb.
Anyánk is kiöltözött, fiatal volt, még harminc sem, pontosan huszonkilenc. A nyakára születtünk. Nem akart minket, legalábbis nem ennyi kölyköt. Jobban szeretett volna olyan életet, amilyenekről a megsárgult ponyvaregényeiben olvasott, ahol beleszeretnek a nőbe, és boldoggá teszik azt.
Fütyültek rá a fiatal férfiak a letekert ablakú Skodákból és a motorbiciklikről.
Anyám dühös volt, vele a csürhe, ő agyondolgozva. Szégyellte magát falusi ruhái miatt, ismerte a divatot jól, csak pénze nem volt rá.
Legjobb volt akkoriban az országút mellett sétálni, az egy vasárnapi programnak számított a falubeli lányoknak, és az álmodozó asszonyoknak. Ott suhant el a más, ami a kaland nélküli falusi életből kiragadhatná őket.
Tudta anyám, hogy nagyon is falusi ő, de tudta azt is, hogy gyorsan beilleszkedne valamibe, ami nem lenne annyira kilátástalanul szenvedős. Nem érdemelt többet, mint amit kapott az élettől, de ő azt kevésnek tartotta, pedig arra született, azt csinálta a legjobban, de álmodozott.

Volt egy piros nyakkendőselyem ruhám, de bárhol voltam benne, nem odaillőnek találtam. Fekete minták, azt hiszem kicsi kalapok voltak rajta szimmetrikus elrendezésben. Hát az volt rajtam, mert én is álmodozó voltam.
Tűzött a nap, lábamon zokni, szandál. Én is éreztem, hogy falusi vagyok, de változtatni akartam ezen. Ha falusi vagyok is, ne lássak annak, legyek inkább falun nyaraló városi. Nekem ez sohasem sikerült, ugyanúgy, mint anyámnak, aki hiába varratott szövetkabátot, és vett hozzá fekete körömcipőt, tudta jól, hogy a városi kinézéshez kell még valami más, valami, amit nem tudtunk akkor, se ő, sem én.

Lesétáltunk a falu határában folyó patakhoz, ami a hegyekből tartott dél felé, hagyva, hogy elnyelje a halastó két kilométerrel lejjebb, hogy ott ugráljanak benne az ebihalak a széleken, nem valamiféle valódi halak. Abban a patakban még pisztráng sem volt, ami aztán igazán egy piperkőc halnak számított volna.
A patakba köveket dobáltunk, bele nem állhattunk. A nagy hőség, épp aratás ideje volt, a száraz szél a határ aranyperjéjét fújta a szemünkbe, hogy elvakítson minket, hitegessen az aranyporral.
Talán ez volt kora gyermekkorom legszomorúbb napja, mikor éreztem a tehetetlenséget, a végérvényes odatartozást valamihez, amit nem akarok elfogadni, pedig elfogadni a természetest a legszebb, legnyugodtabb valami, olyan, mint mikor valódi égetett téglából építünk, nem szemétdombon szedett olcsó, alkalmi anyagokból.

A fenti írás az Ünnepi Könyvhéten hangzott el Nyíregyházán, 2015. június 5-én.

Írta: Csengődi Péter

– fikció –

Ritkán lát olyat az ember, hogy két ennyire különböző karakterfigura sétáljon egymás mellett. Zsolt, a leendő menedzser, barna öltönyben és mályvaszínű ingben, milliméter pontosan belőtt séróval, mellette pedig Péter, aki fekete-fehér inget, szakadt sportcipőt viselt és tarisznyaszerű táskát vitt a vállán. Egyébként a Zsilip becenévre hallgatott. Igaz, ezt összenőtt szemöldökéről kapta, de nem bánta, sőt, tetszett neki. És amíg az emberek erről kérdezősködtek, legalább addig is vele foglalkoztak.

Vannak olyan helyzetek, mint mondjuk egy vagy több nehéz vizsga, amik össze tudják hozni a különféle embereket. Zsoltnak nem volt erőssége az elméleti matematika, de amikor a Turing-gépeket taglalták, végképp felállt a szőr a hátán. Elvégre, miért bizonyítják be, hogy lehet olyan automatát készíteni, ami megold egy matematikai feladatot, ha soha senki nem fogja megépíteni? Nem volt mohó, csak annyit kért, hogy Péter egy kicsit húzódjon balra, hogy rálásson a papírjára. És nem is volt az a fajta ember, aki csak kihasználná a másikat. Szerette volna viszonozni a kedvességet.

– Nem hiszem, hogy egy ilyen parti nekem való – kezdte az aggodalmaskodást Péter.

– Ugyan, figyelj, jó buli lesz! Porcsi haverom stylist, tele van lével. Ezért a buli is tele lesz ingyen löttyel. Tudsz követni?

– Soha nem hallottam még Porcsiról. Egyáltalán fiú? Lány?

– Nézd… ne kezdjük ilyen nehéz kérdésekkel… odamegyünk, és majd meglátod, jó?

Az ajtóhoz értek, becsengettek. Egy véletlenszerű entitás nyitotta ki nekik. Porcsi messziről észrevette őket, és hangos kiáltással üdvözölte Zsoltot. Ő volt a leglányosabb férfi, akit Péter valaha is látott. Fekete sztreccsruhában volt tetőtől talpig, felzselézett fekete haja végét rikító lilára festette, szemeit meg kékre. Félreértés ne essék, nem minden stylist meleg és nőies. Ő kivételesen erősítette a sztereotípiát.

– Porcsi, ő a Zsilip, akiről beszéltem – mutatott Zsolt Péterre.

– Zsilip? – kérdezett vissza értetlenül Porcsi.

– A Zsilip – helyesbített Péter.

– Majmóca, mi ez az ósdi kockás ing rajtad? – kérdezte Porcsi, és közben megfogta a ruha ujját. Amint érezte, milyen durva anyagból van, azonnal elengedte, mintha égő gyufafejet fogdosott volna. – Honnan jöttél, a műegyetemről?

– Igen, ami azt illeti. És ez igazából nem kockás, hanem pepita. Kockának azt a térbeli…

Porcsi közéjük emelte tenyerét, elfordította tekintetét, és úgy szólt nőiesített hangon:

– Unom.

– Tessék?

– Most már unom, amit beszélsz.

– Poorcsii, légy jó fiú – próbálta menteni a helyzetet Zsolt. – Ő egy kedves barátom.

– Jó, de nézd meg ezt az arcot! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az evolúció azért rostálta évmilliók alatt a jobbnál jobb géneket, hogy végül előálljon ezzel a szőrzettel! Csimpánzpofi, ha nem elég sűrű a szakállad, akkor borotváld le!

– Ne haragudj rá, kicsit már részeg – szólt újra közbe Zsolt. – Te meg igyál valamit – és Péter kezébe nyomott egy feles Jägert.

– De én nem szoktam inni.

– Nem baj, nem baj. Ez csak stresszoldásként.

– Tényleg nem akarok.

– Kérlek, a kedvemért!

Péter beleegyezett. Nem tudott ellent mondani, ha szépen kérték. Minden bizonnyal ezen az összejövetelen is pont ezért van itt. Lehúzta a rövidet a leghosszabb fintorral kísérve.

A buli folytatódott, az úttörő feles követőkre talált. Péter nem volt hozzászokva a tivornyákhoz, igen hamar elaludt egy fotelben. Porcsi épp akkor jött a mosdótól, és a száját törölgette egy kiadós megtisztulás után.

– Nézd, csak milyen édesdeden alszik! – kiáltott a barátainak. – Hozzátok… ho… hozzátok ide a készletemet a nappaliból. Kicsit megvicceljük Mauglit, azt akarom, örökre emlékezzen, milyen partiba csöppent bele.

Péter másnap reggel túl volt élete első „teleportján”. Arra még emlékezett, hogy valaki a kezébe nyomta a sokadik kispoharat, de hogy ezek után hogyan ébredhetett fel otthon, a saját ágyán, az olyan feladvány, amire sosem jönne rá egyedül. Ahogy feltápászkodott, látta a karján, hogy nem a saját ruhájában van, hanem egy zakóban.

– Mi a nyámnyila? – káromkodott magából kikelve.

Felállt, kiment a fürdőszobába. Látta, hogy a WC-csészét mocsok ölelte körbe, minden bizonnyal ő helyezte el oda. Megnézte a ruháját, nem lett olyan. A tükörbe nézett. Fekete öltöny volt rajta, világosszürke pólóval. Vállig érő haja macsós középhosszúra lett vágva és igazítva, úgy, hogy még alvás után is elegánsan nézett ki. Ritka szakálla le lett simára borotválva, középen ki lett szedve a szemöldöke. Sőt, talán még az orrából is tépkedtek szőrt! Eszébe jutott, hogy nem látta még sehol a szemüvegét. A zsebeiben kotorászott, és talált kettőt. Az egyik a megszokott, SZTK-snak nevezett, kerek pápaszem, a másik csak egy keret. Sokkal kisebb lencse fért csak bele, tégla alakú, és bár fekete volt, a fényre vörösesen csillogott. Felpróbálta. Nem látta magát teljesen élesen a tükörben, de annyit igen, hogy jól fest. Nem tudta, hogyan reagáljon. Szerette a saját stílusát, az elvont matematikus arculatot, de most úgy nézett ki, mintha épp kivágták volna egy divatújság címlapjából.

Átment a konyhába, és látta, hogy a húga barátnője egyedül ül az asztalnál.

– Eszti merre van? – érdeklődött köszönés nélkül.

A lány ránézett, és alig bírt megszólalni.

– A f… A faterodhoz ment. Azt mondta, valamit sürgősen el kell vinni neki. Engem meg itt hagyott… Veled meg mi történt? Teljesen máshogy nézel ki, alig ismertem rád!

– Tegnap egy bulin voltam – válaszolt Péter. – Egy srác hívott meg az egyetemről. Segítettem neki, mert bajban volt a vizsgán. Bár nem szívesen. Tudod, általában eléggé jól tudja az anyagot, de valahogy amikor nagyon elméleti dolgokról van szó, nem érti meg, pedig a Turing-gépek igazán egyszerű… – közben hirtelen bevillant neki, ahogy Porcsi felemelte a tenyerét és szólt, hogy unja, amit mond. – Nem érdekes. Mi a helyzet veled?

Írta: Szuhár Csilla

(Megtörtént esemény alapján)

A fiún munkásruha van, póló, a táskája hanyagul oldalra vetve. Nem zavarja az eső, egész délelőtt tikkasztó volt a hőség. Lassan sétál az autóbusz állomás felé. Körülötte hömpölyög az embertömeg, lányok alig valamiben, vihogva, fagyit nyalva sétálnak ráérősen, dacolva a záporral. Egy házaspár civakodik, az asszony lehülyézi a férjét: „Megint elhagytad a slusszkulcsot, te bamba!”, üvölti a hebegő férfi arcába, és nem veszik észre 4 év körüli gyermeküket, kinek arcára feszültség költözik az esőcseppek mellé. A fiú megcsóválja a fejét és halad tovább.

Buszok jönnek, utasok szállnak le, ernyőt bontanak. Túloldalt egy idős néni alig bír lekászálódni a két megrakott kosarával, egy fiatal nő segít neki. A fiú elmosolyodik. Telefonja kezében, háttérképe egy fiatal, barna hajú lány. Elolvassa üzenetét, mosolyog, lebeg a lelke, fürdik az első nagy szerelem tavában. Két idős hölgy jön vele szembe, arcukon széles mosollyal köszöntik, és egy szórólapot nyomnak a kezébe, rajta a felirat : Jehova Tanúi. Megköszöni, a két idős hölgy elégedetten mosolyog, a fiú összehajtja a papírt, és olvasás nélkül zsebreteszi. Átmegy a zebrán, beér a parkba. Táskájából előveszi az üdítőt, felbontja és mohón kortyolja a narancslevet. A lányra gondol. A kibomló hajára, tekintetére, sminktelen, tiszta arcára.

Váratlanul üti meg fülét a zaj. Két nagyobb fa takarja a zaj forrását, ezért felgyorsítja lépteit. Pár másodperc múlva meglát egy vele egykorú fiatal srácokból álló csoportot, akik fennhangon röhögnek, telefonjukkal videóznak valamit. Harsányak és gátlástalanok. Közelebb lép és meglátja a földön fekvő hajléktalant, ahogy az oldalán fekszik, részegen, öntudatlanul és teljesen átázva. Haja zilált, néhány elszabadult vizes tincse a borosta fedte arcát takarja. Ekkor a csoportból a legidősebb fiú felnyerít, és egy kupakot dob a férfi arcára, a többiek lökdösik, mekkora jó arc, micsoda menő, kajak, zsír, totál buli. A fiú leteszi a táskáját, előveszi a telefonját, szótlanul eltolja az egyik suhancot, majd odatérdel a férfi mellé. Hívást indít. Agyában pereg a film, soha nem csinálta még, otthon anyja mesélte, mutatta valamikor. „Stabil oldalfekvés” – gondolja. A harmadik csengetés után veszik fel a telefont. Bemutatkozik, elmondja mit és kit lát. Miközben beszél, ujjaival tapintja a nyaki verőeret, majd a férfi kezén keresi a pulzust, de alig találja. Közli. Kérdezik. Válaszol. Pontosan, érthetően, mintha minden nap ezt csinálná. Esetkocsit küldjenek, felszínes pulzust tapintok. Légzése felületes, mondja a diszpécsernek higgadtan, de nyomatékkal. Később magát sem érti, honnan jöttek elő ezek a szavak. A diszpécser kéri a címet, a fiú pontosan és érthetően elmondja, hogy hol van. A diszpécser elsőre nem érti, pontosítást kér, a fiú még egyszer elmagyarázza gyorsan, de higgadtan. Vették, esetkocsi indul. A vonal elnémul. A fiú feláll, hátra fordul, a csoportba verődött „nagyfiúk” csendben kullognak, tőle távol. Elmaradt a nagy buli.

Sziréna hangja hasít bele a levegőbe, a fiú úgy érzi, most már magára hagyhatja az idegent, hátrébb sétál és megáll egy fa mögött. Esetkocsi érkezik, egy orvos, két mentőtiszt rohan a férfihoz. Az orvos azonnal pulzust keres, fonendoszkóppal keresi a szívhangot, EKG-t tesz fel, határozott hangon utasít, kér, intubál, lélegeztet. A fiatalabb mentőtiszt vénát keres, szúr, rutinosan, már bent is van a kanül. Infúziót kötnek, benne a gyógyszerek. Stabil – mondja a doktornő. Ágyat hoznak, összehangolt mozdulatokkal rakják fel, takarják be, s közben igazgatják a csöveket, drótokat. A doktornő harmincas évei vége felé járhat, fáradt lehet, szemei alatt karikák. Megfordul, keres valakit a tekintetével, a fiú visszahúzódik a fa mögé. A következő pillanatban újra megszólal a sziréna hangja, a mentő gyorsan elhajt. A fiú kilép a fa mögül és elindul tovább. Az eső még mindig esik, rövid hajáról arcára gördülnek az esőcseppek, kezével letörli. Agyában pereg a film, lelkében monológ szól. Az élet. Egy sors. A durva röhögés visszhangja lassan csitul benne.

A fiú elindul. Egy idő után halvány mosoly jelenik meg a szája szélén, és végtelen békesség ül ki az arcára, kék szemei csillognak. Előveszi a telefonját, ránéz a lány fotójára, majd ír egy rövid üzenetet. Gyalog megy haza, nagy léptekkel halad a kis utcákon.

Haza.

Hozzám.

Megérkezik. Két méternyi, csupa-víz-ember. Átölel, felkap, megpörget, cuppanós puszit kapok, majd letesz. Táskáját hanyagul ledobja az előszobába, én aggódva forró tusolást rendelek el, vigyorog rám. Értem, elengedem a féltő-anyuka opciót, és visszamosolygok. Leül mellém, és hosszasan beszélgetünk. Odakint még mindig esik...

Írta: M. Szlávik Tünde 

Amíg gyerekei kicsik voltak, naponta lelkükre kötötte, ne álljanak szóba idegenekkel. Mióta betöltötte a hetvenet, unokái kérik ugyanerre: Nem olyan világot élünk. Bajod eshet, Mama. Itt vagyunk mi, velünk beszélgess. S mivel idegenek ritkán fordultak meg a szűk utcácskában, igazából nem is volt nehéz betartani a fiatalok kérését.

A kis csapatot akkor pillantotta meg, amikor a villanyóra-leolvasó után bezárni készült a kaput. Éppen letértek a főútról, járda híján az úttesten sétáltak.

Először a madonna arcú kismamán felejtette rajta a szemét. Az az újmódi celebruha volt rajta, ami a férfiak frakkjára hajaz, nevetséges, a tévében sem szereti látni, de a nő szépségén még ez sem tudott rontani. Bár az amúgy is rövidebb elülső rész a pocak miatt felhúzódva jóval átlépte az illendőség határát, ám az alá felvett szűk fehér nadrágocska javított a helyzeten. Hátul feltűzött hajából egy tincs elszabadult, s az arcába lógott.

Sötétkék babakocsit tolt, időnként megigazítva a kast, hogy a nap ne tűzzön a pici szemébe. Ilyenkor hajtincsét egy gyors mozdulattal a füle mögé simította. A kocsiba jobbról-balról két fidres-fodros, hószín ruhácskás, koromfekete hajú angyal kapaszkodott. Szökdécselésük miatt a kocsi teteje újra és újra hátracsúszott. Már csak háromháznyira jártak, az öregasszony a kapufélfába kapaszkodva egyik fájós lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, s gyönyörködött a békés látványban.

Anyuka türelmesen tolt, igazgatott, simított, tolt, igazgatott, simított, a lánykák lépteik ütemével egyező ritmusban valami nótát dalolgattak, a madarak is énekeltek, a méhek szelíden zsongtak, a nap kedvtelve nézett alá.

Bájos kislányok, ritkán látni ilyen szépséges családot, ezt meg is mondom nekik, gondolta. Elengedve szilárd támaszát levegőt vett, s mosolyogva előrébb lépett. Már csak pár lépésre jártak, amikor hirtelen megértette a szöveget. Jánoskáról szólt, aki befingott a lábosba…

A kislányok hajukat rázva fintorogtak az öregasszony felé, közben egyre nagyobbakat szökelltek, kétfelé rángatva a babakocsit. A g@cibe! – szólalt meg érdes hangon a madonna, mire a kislányok a refrénnel feleltek: bumm-bumm-bumm...

Lélekjelenlétét megőrizve úgy tett, mintha mi sem történt volna. Átnézett rajtuk. Jobbját felemelve a szemközti ház felé intett, mintha csak visszaköszönne: Magának is, szomszéd! Aztán amilyen gyorsan telt dagadt lábaitól, behátrált a kiskapun. Csak a deszkák jótékony takarásában kezdett el göcögve, öregesen kuncogni: Az anyátok, bumm-bumm-bumm!

Írta: Ésik Sándor

Dalolj velem, mosolygott Klára néni. Már ezeket a szavakat is énekelve mondta, azon a hangon, amin folytatta. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… A kicsi a válláig se ért, csillogó szemekkel kapaszkodott Klára néni tekintetébe. Az autó hátsó ülésén göndörödtek a gyermekdalok az idős asszony, és a csecsemőkort csak nemrég maga mögött hagyott cseppség szájából. A motorzúgás és a menetszél zaja alig szűrődött be, csengett a kicsi, bongott a Klára néni hangja. Orgona ága, cseresznye virága… Tavasz végi, nyár eleji virágukban pompázó sárga repcetáblák, fehérfürtű akácok között suhantak. És ezt ismeritek, szólt előre a szülőknek. A dallam nem volt idegen, de Klára néni német dalocskát kezdett énekelni. Mindketten hátra pillantottak. A csengő hang néma maradt, a bongó hang hét évtizeddel ezelőtti emlékekből feléledve énekelt. Klára néni hibátlanul festett és ondolált szőke haja aprókat rezdült. Tökéletes sminkje nem a ráncokat akarta takarni, hanem szép vonásait hangsúlyozni. Szemének élénk fénye semmiben sem különbözött a mellette csodálkozó gyermekétől. Vége lett a dalnak, hirtelen csend támadt. Landluft, kommentálta Klára néni a papa, mama zavarát. Oda se neki, tette hozzá magyarul. Történt pedig, hogy Karinthy szavait idézve „jöttek távoli ferde illatok”. A három felnőtt feszengése törte meg a dalos idillt, ugyanis hirtelen semmi mással össze nem téveszthető szag töltötte meg az utasteret. Az apróság túl volt már a pelenkás koron, és valahogy nem is a megtestesült matériára emlékeztetett az illúzióromboló ájer. Így aztán a társaság tagjai közül bárki szóba jöhetett elkövetőként. A kicsi megkönnyebbült, boldog arca és a szag ismételt megerősödése azonban nyilvánvalóvá tette, honnan is származnak ezek a nagyon is közeli ferde illatok. Klára néni, az igazi úrinő, mestere a megbénult hangulatok oldásának. Már az első pillanatban mesélni kezdte, hogy Bajorországban, ahol a tehenészetek trágyáját ilyenkor terítik szét a földeken, bizony mindenfelé landluft azaz mezei levegő üli meg a földeket. A nótás kedv ugyan elillant, de eltűnt a pillanatnyi zavartság is. Különösen azután, hogy tisztázódott, honnan is ered ez a bizonyos landluft. Amiből ismét csak kerekedett egy kisebb felhőnyi. A dűlőutat, ahová félreálltak és behúzódtak, mindkét oldalról repcetábla övezte. A vetés szélső sora és az autó között az apró fűszálak és a bimbózó pitypangok még nem tudták minő áldásban lesz részük a következő pillanatokban. Klára néni, akinek nem adatott meg, hogy gyermeke szülessen, kérően pillantott a szülőkre: majd én… Csodák csodája, a kicsi nem tiltakozott. Mindketten a csíkos hátú csigácskát figyelték a pitypang salátalevelén. Ismét együtt énekelték. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… A guggoló gyermek meztelen kis pelenkareklám popójából eközben előbújt, aminek elő kellett bújni. A felnőttek boldogságos arccal nyugtázták az eseményt, a landluftot pedig elfújta a szellő. A kicsi viszont picit erőlködve, nagyon is komolyan figyelte, miként csavarodik a fűszálak közé amit odaeresztett. Nézd, Klára néni csigabiga, pillantott fel. A kis fényes barna spirál elvékonyodó vége finoman bókolva lehajolt. Győzedelmes arccal mutatott rá a csokoládészín halmocskára. Látod, Klára néni, szarva van....

A fenti írás az Ünnepi Könyvhéten hangzott el Nyíregyházán, 2015. június 5-én.

Írta: Farkas Molnár Péter                                  

Isten útjai, szándékai – mint tudjuk – kifürkészhetetlenek.

Csak vess egy pillantást a koponya szerkezetére. Figyeld meg, hogyan csatlakozik az állkapocs a koponya többi részéhez. Nézz meg egy hópelyhet mikroszkóp alatt. Tökéletesen szimmetrikus, apró csodát látsz majd, valami gyönyörűt. Nem találsz két egyformát a hideg kristályok között, bár milliárd számra hullanak telente. Nézd az ablakon a jégvirágot! Gondolkodj el a táplálékláncon – mi, minek szolgál táplálékul. Félelmetes az a logika, amely mindezt megtervezte, létrehozta.

Törzsfejlődés, egyedfejlődés. Azt ne mondd, hogy mindez az evolúció számlájára írható! Kell lennie egy magasabb intelligenciának, mely mindezt megálmodta, elindította, s biztosítja működését millió és millió év óta. Gondolj a csillagok, bolygók, holdak bonyolult táncára, egymásra hatására, a gravitáció törvényszerűségeire, vagy az emberi élet csodájára, a fogamzás pillanatától. Tudom: kémia. Bonyolult vegyi folyamatok, hormonok hatása, az agy, az idegpályák szerepe… De azt ne mondd, mindez véletlenek sorozata. Nem, nem és nem! Mindezt egyszer valami, valaki gondosan elképzelte, megtervezte, s elindította a folyamatokat.

Az ember távolról sem tökéletes. Vegyük csak a Bibliát:

„Kezdetben vala az ige…” – olvashatjuk rögtön az elején. Íme a bizonyíték tökéletlenségünkre! Mert a görög logosz jelentése: gondolat. Ez módosult igévé, mert pontatlan a fordítás.

Lenyűgöz a világ dolgainak logikája. A bonyolult, számtalan ponton egymásba kapcsolódó rendszer tökéletessége. Egyet nem értek. Mi lehetett a célja a teremtőnek, amikor megálmodta, majd létrehozta a szúnyogot. És nem értem Noét sem. Mert azt se mondd nekem, hogy az Úr parancsára képes volt a vén borissza begyűjteni két ellentétes nemű egyedet, s átmenteni őket az özönvíz előttről, az utókor számára!

Szúnyog...

„A szúnyogok rendjébe sorolt rovarok jó része – lószúnyog, árvaszúnyog – semmilyen kellemetlenséget nem okoz az embereknek.”

Vajon miért látta szükségét a teremtő egy olyan típusnak is, amelyik harap? Mi a haszna? Jó, tudom, a szúnyog is része a táplálékláncnak, kérdezd csak a békákat. De miért nem volt elég az a néhány milliárd, amely nem okoz semmiféle kellemetlenséget?

És a büdös dög nem azért szív vért, mert szereti vagy mert éhes, á, nem! Hanem mert ahhoz, hogy a lerakott peték életképesek legyenek, a nőstény szúnyognak, életében legalább egyszer, vért kell szívnia. Mi a fenének? Mert amúgy jól elvan növényi nedveken a kis nyavalyás.

De tudod mit? Ki vagyok én, hogy Isten művét megítéljem? Szívjon, ha már annyira fontos neki. Csak ne köpne szívás közben. Ugyanis köp. Ezzel gátolja meg a vér alvadását. Miért nem rágja meg a rögösödő vért, mint más, rendes ragadozó? Az oroszlán meg a tigris talán köp? Nem, nem köp. Fütyül a vér rögösödésére. Rág szépen. Ahogy illik. De a szúnyognak ez nem jó, neki folyékony vér kell, fene a gusztusát.

Hát ez az a pont, ahol elvesztem a fonalat, ahol nem vagyok képes felfedezni a teremtő logosz csodálatos, jószerivel felfoghatatlan és megismerhetetlen logikáját.

Ha korán akarsz kelni, légy lusta!

Jómagam az voltam. Este – merő lustaságból – nem üzemeltem be a szúnyogriasztót. (vö: Vape) Az ember, a maga önteltségében néha szembe menetel a teremtő szándékkal, s kitalál egy szerkezetet, amelybe apró, kék lapocska illeszthető, s a szerkezetet beiktatva az áramkörbe, a kék lapocska méreganyagot párologtat a levegőbe. Azt mondják, emberre ártalmatlan. Én ezt nem tudom, egy azonban tény. A szúnyogot távol tartja, mi több, végez vele. Már ha nem vagy lusta, és bele helyezed a kék lapocskát az apró készségbe, majd bedugod a konnektorba.

Nos, én ezt elmulasztottam, meg is lett az eredménye. Most itt ülök, és lamentálok a teremtővel. És vakarózom.

*Az igazi vagy csípőszúnyogok családjának latin neve.
(Mert az is van a rohadéknak!)

Írta: Galambos Lajos

Kimentünk a dűlőbe a két-két tehénkével, hogy az árokparti füvéből lakjanak jól az állatocskák. Piroslott a búzavetés; olykor a négy tehenet ráengedtük a művelt földekre is. Féltünk ilyenkor a kerülőtől − Magos Gedeonnak hét határra szólt a szava; ha bárhol elkiáltotta magát, az ürgék is menekültek a lyukjaikba: − Hitvány nép, hitvány ürge, márványcsődérrel tipratok mindenkit, akit kárban kapok! Nincs előttem szentség! Féljetek és reszkessetek ama nagy Magos Gedeontól! Ilyesmiket ordított, borzongtam a hangjától. − Ma nem ver meg minket − mondotta Samu, az unokatestvérem −, hoztam egy kis pálinkát, ha megérzi a szagát, már nincs baj.

Legeltek a tehenek szépen, fényes tekintetük visszatükrözte a füvek tavaszi harmatát.

− Odanézz, jön Marci is az ő két tehenükkel.

− Ó, a szerencsétlen − vélte Samu.

Marci épp annyi idős volt, mint mi, ám erősen csökött emberke; ahogy múlt felette az idő, egyre csak töpörödött. Szégyelltük őt, rúgtuk magunktól, mint a rühes kutyát, holott az unokatestvérünk volt.

− Kicsi a szívem − köhécselte gyakran −, azt mondták az orvosok, nem élek soká. − Tudtuk azt is, hogy amint betölti tizenhatodik életévét, elvétetik vele a szomszédék félvak lányát, aki egyébként melles, erős teremtés volt, csúnya, mint a vétek, ám utódszülésre igen alkalmatos.

Szóval megérkezett a két tehénkével.

− Hadd legyek veletek − könyörgött −, nem bántok én senkit. Olyan rossz egyedül. Megcsinálok mindent, amit parancsoltok, kihajtom a kárból a teheneket, csak hadd legyek veletek!

Míg könyörgött, az ő két tehene is ráment a búzavetésre. Közelről szállt már akkor felénk Magos Gedeon iszonytató káromkodása. Marci alig érzékelte, a füle sem volt valami jó állapotban. Samu azonnal átcsapott a kiserdőbe négy tehenet, a Marciét már nem érkezte áthajtani.

Odaért a kerülő.

− Na, hitvány − mondotta Marcinak −, van pálinkád?

− Nincsen, Gedeon bácsi. − Akkor majd fizet apád, istenemre. Mert a ti két tehenetek van a búzavetésen, igaz?

Meg kell adni, Fekete Samu e nehéz pillanatban a talpán maradt. Elővette zsebéből a kicsi üveget, és odanyújtotta a kerülőnek:

− Ugyan, Gedeon bácsi, ne büntesse már szegényt.

A kerülő megitta a pálinkát.

− Kevés volt, de jó volt − mondta. − Nagyon vigyázzatok magatokra, legénykék, a márványcsődör bármikor visszatérhet! S elment a nagy botjával, a nagy lépéseivel.

Fekete Samu azt mondta Marcinak:

− Megmentettelek, most már hagyj bennünket békén.

Mi áthajtunk egy másik dűlőbe.

− Hadd menjek veletek! − Nem!

S áthajtottunk a Péter-dűlőbe. Tán Marci egyedülvalóságától, sírni kezdtek kissé a könnyű, futó felhők. Ott, a kiserdő szélén állt egy pléh Krisztus, olykor az öregasszonyok mezei virágot vittek a lábaihoz. A pléhkereszt mintha könnyezve nézett volna ránk.

− Sír a Krisztus − mondottam Samunak.

− Hát, hiszen más dolga nincsen.

− Mégiscsak, nem kéne magunkkal vinni a csököttet? − Nem, nem bírom.

Már jó helyen voltak az állatok, s egy őszi vetésű árpaföldről hirtelen vadkacsa röppent fel. Igen szép volt, röptében úgy tűnt nekem, mintha a zöld szín minden árnyalatát magán viselné.

− Micsoda madár − véltem −, a testvérednek, a Katinak a cicikéi rebbennek így, nem figyelted?

Samu elgáncsolt:

− Vigyázz a szavadra!­− majd azt mondotta, ha felröppen a madár, itt kell lennie a fészkének is.

Úgy lett, három tojást találtunk. A három közül kettő tiszta volt, az utolsóban már kezdődött az élet.

− Na ezt a kettőt megisszuk − vélte Samu −, nekünk adta a jó szerencse. A harmadikat pedig…− még mielőtt feltörtük volna a tojást, megjelent két tehénkéjével a szuszogó.

− Ragad, mint a pióca − dünnyögte Samu.

− Hagyjuk már!

− Rendben, ha megissza a harmadik tojást.

Marci hat lépésnyire állt meg tőlünk. Igen sápadt volt, s nem az elszaladt esőtől, inkább a gyöngeségtől gyöngyözött a homloka.

− Olyan rossz egyedül −mondta.

− Rendben − szólt Samu. − Találtunk kacsatojást, épp hármat, gyere, igyad velünk.

− Nem szeretem nyersen. − Akkor mehetsz!

S odaadtuk neki a már sötétedőt. Feltörtük a botjaink végén, s ittuk. Marci hunyt szemmel nyelte le a neki jutottat.

− Egy kicsit vastag volt − vélte.

Enyhítésként cigarettát sodortam neki:

− Ha ősszel valóban megnősülsz, illő már szipókálnod. − Fojt engem a füst.

− Gyújts rá, ha kínálnak − kiáltotta Samu −, gyújts rá, ha emberek közt akarsz maradni!

Rágyújtott, mellre szívta a füstöt, köhögött. Mi persze nevettünk rajta, aztán majd nevetett ő is, könnyezve.

− Jók vagytok hozzám −mondta. − Igazán jók.

Rövid idő múltán már nem kelt fel az ágyból. Amikor Fekete Samuval meglátogattuk, a számára kiszemelt szomszédlány törölgette a homlokát. Engem odaintett magához.

− Egy kicsi kacsamadár vergődik itt, a szívem helyén − suttogta. − Hallgassad csak.

Mire odahajoltam már nem vergődött a madárka. Ránéztem Samura. A nagy, erős, fekete suhanc rágta a száját.

− Bűnösök vagyunk − s kihullott a könnye. − Gyilkosok.

S annyi éve már, ha határt járjuk együtt, vagy külön-külön, érezzük a bűntudatot.

Írta: Vajdics Krisztina

Face Feri ma is — mint minden áldott reggel — kinyitotta face fiókját. A korai napfény vidáman kukucskált a szobába a kissé homályos ablakon keresztül, végigsimogatta Feri kék pizsamáját, továbblibbent a konyhaasztal kockás abroszára, de sajnos reggelit nem tudott készíteni, így Face Feri enyhén kövérkés alakját a keskeny konyhába tuszkolva komótosan elmajszolta a fehér műanyag tányéron kanyargó két vajas kiflit, megitta szokásos dobozos kakaóját, és kis öngerjesztő időhúzás után rámeredt egy üzenetre.

— Jelölj vissza, szeretlek! — ez a jó hír állt a postafiókjában.

Miközben azon merengett, ki küldhette vajon, hiszen a Face név és a profilképen lévő fél lábujj nem sokat árult el az üzenetküldő személyéről — a kép legfeljebb egy szuper körömgomba reklámnak mehetett volna el —, elkezdte szokásos hajnali kukkolását, ami abban nyilvánult meg, hogy a frissen váltott női képek és az Face szerelmesek hírfolyamban folyó levelezését mazsolázgatva próbálta felébreszteni néha már-már lankadó fantáziáját.

— A te feneked a legszebb, tudod! — olvasta a gombareklámos üziről teljesen megfeledkezve a hírfolyamban, és már majdnem magára vette a célzást, amikor megcsapta szemét a válasz.

— A tiéd vagyok!

— Ez már azért túlzás — gondolta, és a netről kivágott facesen csupasz vagy csak sejtelmesen félcsupasz képekben gyönyörködve, s a titokzatos, fürdőszobákban illetve valami kétes tisztaságú tükörben készített trükkös angyalfotókkal szemezgetve tovább nézelődött az éterben, miközben azon morfondírozott, vajon az ilyen Face fejeknek nincs egyéni üzenőjük? S miután rájött, hogy ez már tényleg nem az ő dolga, egy „Nem kérek játékfelkéréseket” és egy „Akinek problémája van veled, az az ő problémája” valamint egy „Ne felejtsd el, hogy nem megkapni azt, amit kívánsz, néha csodálatos szerencse” — Dalai Láma idézet között lavírozott, amikor közvetlenül Popper Péter idézete alatt megütötte szemét az a bizonyos szívecskés kép alatti kiírás:

— Te vagy az életem!

— Jaj, ez nekem szól! — gondolta szégyenlősen, és joggal, mivel meg volt jelölve a képen.

Gyorsan rákeresett a mondatot kiíró személy képére, sebesen lájkolta, nyomott egy <3-ét, és azon nyomban rá is írt.

— No, én vook, te ki v? — érdeklődött a megfelelő nyelvi fordulatot bevetve "In medias res", biztos, ami biztos!

— Am h v? — érkezett a válasz kisvártatva.

— Jól, és te?

— Én is tom!

— Mi zu?

— ?

Itt két bökés következett, majd egy váratlan fordulat.

— Na, akkor lököd a telszámod?

— Nem tom, mer nem tom fejből, de pill., megkeresem. Jaj! Nem találom a telómat!

— Ha megvan, akkor küldj egy vh-t erre a számra!

— Ok.

A vh-t elküldte, de a chates csajnak is elfogyott a telefonján a pénz, így ő is küldött egy vh-t. Ezzel elvoltak egy darabig — még szerencse, hogy 30-asok mindketten —, majd megunták, s mivel még zölden világítottak, folytatták a csevejt chaten.

— H és m?

— Zsír!

— Alap!

— Kajak!

Amíg a zsír és kajak ebben a szövegkörnyezetben megjelenő rejtjeles jelentésén töprengett, egy pillanat alatt elvonta a figyelmét egy a „Te tested, a Te döntésed”  — egészség és szépség plakát, így nem tudott figyelni a következő villámgyorsan bekövetkező profilképváltásra, amit beszélgetőpartnere chatelés közben eszközölt.

Mivel eddig szőke, most pedig egy zöld hajzuhataggal nézett farkasszemet a gépben, teljesen megzavarodott, így inkább az Önnek hol bizsereg? kérdésre válaszolt, majd egészen megremegett, amikor egy lány hsz-ében azt olvasta: — Én is téged!

A benyomások ezen zsúfolt erdejében remegve nyúlt vörösen izzó egere után, és ijedten zárta be face fiókját. Békésen megvacsorázott, és kis idővel később újra megpróbálta elcsípni a bájos zöldhajút, de addigra már megkopaszodott a profil.

— Ennyi idő telt volna el? — gondolkodott merengve, s ezzel az időzavarral kilátástalanul küzdve inkább benézett (volna) a gmailbe, de sajna elfelejtette a jelszavát.

Végül annyira elfáradt a sok technikai és nyelvi probléma sziszifuszi megoldása közben, hogy inkább érdeklődve kitekintett az ablakon.

Éppen ott sétált egy szép, csinos kis csajszi, de nem tudott neki üzit írni, mert akkor egész mondatokat kellett volna fogalmazni vagy lesétálni a lépcsőn, s ehhez már túlságosan elfáradt.  Így hát úgy, ahogy kelt, pizsamásan bedőlt a szinte még reggeli melegségét őrző ágyba, s a fehér-piros virágos mintás ágynemű ölelésében álmában egy csodálatos, vékony, magas szőkével randizott.

Írta: Ozsváth Sándor

A vasúti csomópontnak, ahol úrfikorában atyánkfia tanított, legalább száz éve a resti volt egyik legfontosabb közintézménye. Még a Monarchia idejében vívta ki magának ezt az előkelő státuszt. Mivel Pest után először itt álltak meg a gyorsvonatok szenet, fát meg vizet vételezni, az úri utazóközönség addig ráért falatozni valamit, vagy legurítani egy-két korsó sört. A csatlakozásra várók meg akár egy órácskát is eltölthettek a damasztabroszos, virágcsokros asztaloknál. A második nagy háború után egy darabig még tartotta magát e műintézmény, aztán Utasellátó névre átkeresztelve egy nagyüzem része lett, s elkezdett jellegtelenedni: a berendezés szocreálosra váltott, a pincérek is alámentek az egykor volt szakmai követelményeknek, aztán stabilizálódott a helyzete, s végül beállt a III. osztályú étteremszintre. Atyánkfia már ezen állapotában kötött közelebbi ismeretséget vele. A kockás abroszok tegnapi egytálételek meg nagyfröccsök lenyomatát őrizték, s álmosító délutánokon légyzümmögésen kívül nem sok zaj zavarta a várakozót. Esti műszakváltás után aztán ismét pezsegni kezdett az élet. Ráérős vasutasok ultiztak vagy söröztek még egy órácskát, némelyek egészen záróráig kitartottak, az elitklub meg fájrontkor felszállt az éppen befutó Balt-Orientre, s verték tovább a blattot a Nyugatiig. Rövid pesti szundizás meg egy üdítő hajnali fogmosás (feles a büfében) után az ellen-Orienttel már jöttek is vissza, s mire megérkeztek támaszpontjukra, a resti már újra üzemelt. Folytatták hát, ahol abbahagyták. Atyánkfia egy-egy késő esti színház után többször is velük jött haza székesfővárosunkból.

Az ilyen tour-retour nemcsak kártyacsatákból állt ám! Komoly üzletek köttettek, pl. hízónak való cserélt gazdát májusi morzsolt kukoricával, vagy vaskerítést ígért valaki hároméves kertbérletért, de gazdára talált bicikli, Berva moped meg horgászfelszerelés is, mégpedig látatlanba, hiszen bizalmi körben zajlottak ezen aktusok. Ha nagyritkán idegent fogadtak be maguk közé, annak bizony meg kellett fizetnie a tanulópénzt! Történt, hogy az egyik hazaúton valamelyik kibic felemlítette, hogy kristálycukorra volna szüksége, mégpedig nagyobb tételben. Méhészkedik, van pár kaptárja, s téli etetéshez kellene, de a boltban legfeljebb öt kilót adnak, azzal meg nem megy semmire. Egy kontra-rekontra közben valamelyik törzsgárdatag megjegyezte, hogy neki van éppen egy mázsa eladnivaló, de ilyen tételben nem kell senkinek, méresgetni meg nem akarja, hát szívesen átadja, ha kell. Szóra szó, majd tenyérbecsapás, s az alku megköttetett. A vevő még örült is a 10 %-os engedménynek, s ahogy az ilyenkor szokás, szó nélkül leszurkolta az előleget. Tanúkkal hitelesített szabályszerű írást kapott, melynek „felmutatója 1, azaz egy mázsa cukor átvételére jogosult itt és itt (utca és házszám megjelölve), a hátralévő összeg megfizetését követően”. A feleségem intézi majd az átadás-átvételt, zárta le a tárgyalást az eladó, s áttolva meggyfaszipkáját a másik szájszögletbe egy passzal folytatta a megkezdett partit. E cetlivel a kezében, sugárzó arccal kopogtatott be vevőnk a megadott házhoz. A nyugtát átfutó hölgy azonban iszonyú haragra gerjedt az olvasottakon, felkapta az éppen keze ügyében lévő seprűt, s azzal verte ki udvarából a rémült kuncsaftot. Sokadszori csitítgatásra, kérdezősködésre derült ki csak, hogy Czukor Margit a hölgy becsületes neve, s férjura, bosszantására, már második alkalommal adja el a kicsit túlsúlyos asszonyt egy ártatlan vevőnek.

Az utcasarkon leskelődő kompánia persze hasát fogta a röhögéstől, majd némi duzzogás után, engesztelő körre hívták vissza barátunkat a restibe. Hogy aztán hány kör is lett belőle valójában, arra később már maga a sértett sem emlékezett. Vigasztalásképp újdonsült cimborái úgy berúgatták, mint azt a bizonyos albán szamarat.

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Török tekintete büszkén cirógatta körül fia karcsú alakját. Kicsit sovány a kölyök, de szívós – állapította meg tárgyilagosan. Apja fia: napbarnított bőr, arányos formák...

– Gyere a vízbe, apa!

– Rögtön, fiam, rögtön!

A férfi mosolyogva nyújtózkodott el a gyepen. Egész héten hajtott, a gépek még ott zakatoltak benne, ezért mindennek kétszeresen örült: a napnak, mely ugyanolyan gyengéden simogatta, mint ő a fiát, de elsősorban a csendnek örült, amiből szinte soha sincs része. Igen, itt valóban csend van, messze az esztergától, a kattogó villamostól, feje felett madarak, előtte a folyó. És még azt mondják, milyen kurva ez az élet! Szó sincs róla! Az élet... na, ha nem is leányálom, azért mégsem olyan ronda, csak meg kell látni a szépet is benne.

Kár, hogy az asszony nem lehet velük. Otthon süt-főz, ugyanis délben kis murit csapnak. A fia tiszteletére, akiből, ha minden jól megy, pár év múlva doktor urat csinál. A felvételije min­denesetre sikerült, úgyhogy ma nagy kanállal esznek, még kocsit is kap a kölyök. Ott várja az udvaron, szép meggyszínű járgány, a meglepetés, amelyre a fia tán még álmában sem gondolt. Arcán ismét felvillant a mosoly. Elképzelte, amint a fia megáll a kocsi előtt, nézi, mustrálgatja... Bezzeg neki még motorra sem tellett! Mit motorra, egy vacak biciklire sem, hála Rákosinak és a proletkultnak. De a fiának azért is szamarat vásárolt, mármint Lada Samarát. Addig gürizett, spórolt, amíg sikerült. Igaz, hogy használt, de csak Lada az.

– Nem jössz? Ússzunk versenyt, fater!

– Ússzunk! – ugrott a vízbe Török. – Egy... kettő... három!

A hűvös habokba fúrta magát, de már három méter után érezte, hogy veszíteni fog. Hiába, az évek...

– Jól van, doki, győztél! – fröcskölte szembe a kölyköt.

– Haragszol?

– Nem én.

– Akkor fogócskázzunk! Te vagy a fogó! – bukott a víz alá fürgén a legény.

Hirtelen pajkos ötlete támadt. Felmerülvén az apja mögé került, onnan a partra anélkül, hogy Török észrevette volna.

– Laci! Semmi válasz.

– Hahó, hol vagy? – fordult jobbra, kémlelt balra jó fél percen át, áztam megrémült. – Szentséges úristen!

A parton senki, a folyó kihalt, ezek szerint... Nem merte végiggondolni, inkább a víz alá bukott. Kimeresztett szemmel úszkált, kezével végigtapogatta a talajt, beletúrt az iszapba. Hasztalan: a fiú sehol sem volt. Esetleg beljebb, ott a mély víz sodrában... Tátogva bukkant felszínre.

– Add vissza, add vissza! – kavart a vízbe, majd újból és újból alámerült.

Tüdeje zihált, egyre több vizet nyelt, amikor váratlanul elkapta az örvény.

– Édesapám! – cikkant elő a fia egy bokor mögül.

Török meghallotta, s teljes erejéből kapálózni kezdett. Hanem a folyó erősebb volt nála. Pillanatok alatt lerántotta a mélybe egy másik világ felé, ahol, ki tudja, talán ő is motorozni fog egyszer.