Írta: Hajdú Erika
"Amikor megszülettél, valaki
elindult, ellenséged, s követi
tünt napjaid lábnyomát mindenütt;
soká nem láttad, észreveszed egyszer,
futsz, elfáradsz, vársz, gondolkozni kezdel
s már nem is bánod, amikor leüt."
{Szabó Lőrinc)
Éjjel fél kettőkor megint behívták a kórházba. A telefoncsörgést hallotta, de másodpercekig fogalma sem volt arról, hol van, és mi az a váratlan éles hang, aztán mégis felvette a kagylót. Negyed hatra megszületett a gyerek, ő meg fellélegzett, hogy minden rendben ment, egy nyugodt és elégedett pácienssel több.
Amikor egy-egy sűrű nap estéjén – szülések, műtétek, szakrendelések után – leült, pontosabban a fáradtságtól majdcsak összeroskadt, és szabadjára engedte gondolatait, néha az is eszébe jutott, hogy vajon miért van a nőknek arra szükségük, hogy őket akár éjjel is kirángassák az ágyból? Holott maguktól is meg tudnának szülni, mellettük vannak a szülésznők, baj esetére meg az ügyeletes kollégák. Olyankor azt is megkérdezte magától, neki miért van szüksége arra, hogy a magánéletét is odaadja, idegeneknek – de a válasszal már nem foglalkozott, ő is, mint mindenki, jól tudja, hogy minden egyes szülés, minden egyes elégedett páciens pénzt jelent, akkor minek is keresné a miértekre a választ. Így hát a mai hajnal is behozta a kórházba.
Fél hat után öt perccel a szomszéd épület nővérszállóján felhívta Helénát és belehadarta a telefonba:
– Szia! Tudom, hogy korán van, éjjel be kellett jönnöm, de nincs már kedvem hazamenni. Átmehetek hozzád?
Két másodpercnyi hallgatás után Heléna megszólalt;
– Gyere. Várlak.
Fellélegzett, amikor a folyosóra belépve látta, hogy a portásfülke üres, nem kellett magyarázkodnia az öreg, csoszogós léptű nőnek. Igyekezett halkan és gyorsan eljutni Heléna ajtajáig. Néhány hete csak, hogy egy csendes éjszakai ügyeletben először voltak együtt. Tetszett neki, hogy a lány olyan odaadó, de a tágra nyílt, őszinte szemekből sugárzó rajongás zavarta. Több felelősséget kívántak tőle ezek a szemek, mint amennyit adni akart és adni tudott ebben a kapcsolatban. Negyed nyolcra mindketten a helyükön voltak. A lány késett negyedórát, kolléganője falazott neki.
Maradt még annyi ideje, hogy a szokásos kávéját megigya és közben végiggondolja a továbbiakat, reggelizni viszont már nem tud. Fél nyolckor meg kell mutatnia magát a folyosón, hogy íme, pontosan megérkezett, aztán pedig vizitelnie kell. Idegesítően dobol a halántékán az a két kell, amikor mégis elindul, önkéntelenül is lelassulnak lábai, mintha késleltetni szeretnék azt, hogy a kórtermekbe érjen.
A nők az ágyakban a szokásos kérdő szemekkel, a fájdalmaikkal, a csakaztszeretnémkérdezni kezdetű mondataikkal, a problémáikkal, amiket ha mégis felsorolnak, alig tud továbblépni. Neki persze figyelmesnek kell lennie, esetleg mosolyognia illik, néhányan szemmel láthatóan úgy várják a szavait, mint egy isteni kinyilatkoztatást. Igyekszik elejét venni a monológoknak az egészen konkrétan megfogalmazott kérdéseivel, amikre lehetőleg és leginkább igent vagy nemet lehet csak válaszolni. Amikor az utolsó beteggel kapcsolatos utasítása is a lázlapra kerül, kifújja magát, mintha csak a fáradt gőzt eresztené ki.
A reggeli megbeszélés a szokásos, amolyan „ha én ezt a klubban elmesélem” stílusú, szinte meglepődik magán, ahogy egy poént ő is bedob – valahogy idegennek tűnik önmaga számára. Az egyik énje rutinosan végez minden szokásos reggeli teendőt, a másik énje meg mintha ólomból lenne, egy ólomba öntött külső megfigyelő, aki nem érti, mit keres itt, és ki is ez a poénkodó ürge. Aztán a többiekkel együtt feláll, ő is a műtőbe megy.
A nagyműtéteket még mindig szereti, az utolsó pillanatig élvezi a kiszámíthatóság mellett is az előreláthatatlan, gyors döntéseket kívánó események lehetőségét, és azt is, ahogyan ma már gyakorlottan, határozottan tud az eszközökkel a sérülékeny szövetekhez nyúlni. Néha arra gondol, olyan ez, mint amikor a szobrász célirányosan és mégis ösztönösen, a ráérzéseire hallgatva bánik a képlékeny anyaggal, s alkotja meg művét. Ma viszont kisműtéteket csinál, most idegesítik az ezerszer ismételt mozdulatok, szeretne már az egészen túl lenni. Az egyik idősebb műtősnő meg is kérdezi:
– Hová siet, doktor? Talán randija lesz?
A kérdésre egy pillanatra felkapja a fejét, vajon mit tudhat a másik róla és Helénáról? Bosszantja, amikor kollégái kaján megjegyzéseket tesznek egymásra a kapcsolataik miatt, szeretné most is elkerülni az esetleges folytatást. Morog valamit válaszként az orra alatt, aztán dolgozik tovább.
A műtétek után megint a szülőszoba következik, majd az osztályon hívja sorra a kezelőbe a hozzá tartozó betegeket. Ingerültsége egyre nő, fáradt. Napok, hetek, sőt talán évek óta rohan, most is az jut eszébe, mint újabban annyiszor, hogy ez is egy lehetséges, bár lassú módja az öngyilkosságnak. Jó lenne csak egyetlen órára eldőlni, aludni, de nem lehet.
A maszek-betegeire különösen oda kell figyelnie – már megint ez a kell –, mosolyogni, kedvesnek lenni, nyugodt, meleg hangon szólni, miközben úgy érzi, hogy a mosolyra húzódó száj mindjárt vicsorgásra vált, kivillantva szemfogait, mintha átharapni készülne a másik torkát. Talán most még sikerül megúsznia, talán még nem repedezik a máz az arcán. Nagy baj nem lehet, mert a nő bensőségesebb hangra váltva közelebb hajol, és csak mondja a magáét. Ezt a hangsúlyt is utálja, ezt a bizalmaskodó, de kissé fölényes hangsúlyt, mintha kiszolgáló személyzetként és nem a szakmai hozzáértést birtokló orvosként kezelné őt a nő. Mégis mosolyog, válaszol, néha bólint.
Közben Heléna bejön, hogy letegyen néhány laboreredményt. Egy pillanatra megáll a keze a levegőben, tűnődve néz az orvosra, aztán hang nélkül továbbmegy.
Amikor végre kint van a betege, behunyja a szemét. Néhány másodpercre talán el is alszik, kollégája hangja zökkenti ki ebből az állapotból:
– Csütörtökön jössz arra a háromnapos kongresszusra?
Rábólint, a másik hosszabb feleletet nem is várva folytatja, az egyértelmű támadás hatását lesve, a másik gyenge pontját kutatva:
– Tudod, hogy Heléna is jön? Veled lesz?
– Na ne bosszants már, most mit ijesztgetsz? – válaszol dühösen.
Kollégája zavart arcát látva hátrafordul: Heléna áll mögötte. A pillanatnyi csendet a másik orvos töri meg:
– Na én megyek, még dolgom van! – azzal mint aki menekül, odébbáll.
Heléna enyhe iróniával és sok-sok szomorúsággal a hangjában megszólal:
– Ti, ti orvosok, ti férfiak! Orvosként éltek a nőkből – fejével a szék felé int, ahol az előbbi beteg ült –, a pénzükért előveszitek a legbársonyosabb hangotokat, a legkedvesebb mosolyotokat, amit talán még azok sem kapnak meg tőletek, akik veletek élnek és szeretnek titeket. Férfiként használtok minket, aztán ha úgy tartja kedvetek, mert rohantok és belefáradtatok vagy mert egymásba martok és idegesek vagytok, hát belénk rúgtok, a nőkbe, a munkatársakba.
Heléna nem emeli meg a hangját, nem vádol, az orvos a nyugodt és szomorú hanggal szemben tehetetlen. Jobban érezné magát, ha viszonttámadhatna. Megmagyarázni sem volt kedve a helyzetet, talán magyarázkodásnak tűnt volna: eddig csak órákra voltak együtt, neki elég volt ennyi is. Ahhoz meg végképp nincs ereje, hogy három napig játssza a figyelmes és törődő lovagot és szeretőt, ez most túl sok lenne. Hallgat, és az asztallapot nézi. Mintha a gondolataiba látna, Heléna még hozzáteszi:
– Sohasem kértelek arra, hogy foglalkozz velem, hogy viseld gondomat. De elfogadok minden percet, amit velem tudsz és akarsz tölteni.
Megrezzen, ahogy a lány egy pillanatra megérinti a vállát, jó lenne mondani valamit. Mire felnéz, nincs kinek. Heléna alakja már csak a folyosó végén eltűnő árnyék.
Hazafelé az egyik jelzőlámpa előtt egy hirtelen ötlettől vezérelve sávot vált, és elindul szülei házába. Még mindig így gondol rá, nem tudja a saját házának nevezni, jóllehet megszokhatta volna már, mert a szülei évekkel ezelőtt meghaltak. Ritkán szakít rá időt, hogy elmenjen oda, pedig nincs egyórányi az út. Megválni mégsem tud a háztól, túl sok emlék köti oda.
Ahogy megérkezik, bekopog a szomszédba, persze kulcs nincs nála, nem készült rá, hogy jönni fog. A szomszédék gondozzák a házat. Mari néni nyit ajtót, úgy néz ki most is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt– lehet, hogy eleve öregnek született? Lelkendezve, a kezét csapkodva járja körbe a doktort, micsoda meglepetés, hogy itt van – pedig neki most valahogy jobban esne, ha szigorúan kérdőre vonná és megfenyegetné görcsös ujjával, mint gyerekkorában annyiszor, amikor valami rosszat követett el. Leülni nem akar, de azt jólesően elfogadja, hogy Mari néni a kulcs mellé vacsorát is ad, hiszen ma még nem is evett.
A házban hónapok óta nem járt, mégis tiszta, mindenütt rend, a levegő friss, mintha csak ma reggel ment volna el innen. Kinyitja a hátsó szoba ablakát, néhány méterre, a kert végében ráérősen hullámzik a folyó. Most is – mint gyerekkorában – jólesik azt a sokféle hangot hallgatni, amit a Tisza hoz és visz magával.
Leül a régi fotelbe, a szeme egy fényképre téved. Egy esküvői képen ő és Tünde mosolyogva, nyílt tekintettel néznek a fotelben ülő mostani magára, és nem lehet tudni, mit is gondolnának róla, ha lennének gondolataik. Három éve, hogy elváltak. Tünde nem tudta, nem akarta megszokni, hogy egyre kevesebbet volt otthon, nem vigasztalták a külföldi utak, nem békítették meg a ruhák, az ajándékok, olyannak akarta őt, amilyen akkor volt, amikor összeházasodtak. Pedig egyre kevésbé lehetett olyan, és ma már abban sem biztos, hogy akarna-e egyáltalán olyan lenni, mint amilyen akkor volt.
Bekerült egy csapatba, aminek megvolt a maga szigorú hierarchiája. Sohasem értette, hogy kollégái miért, mitől, mi ellen védik magukat zárt kategóriáikkal, a látszat-egyenrangúság mögött meghúzódó szigorú alá-fölérendeltségi viszonyaikkal, azt azonban rövid idő alatt a saját bőrén érezte, hogy ha haladni akar, akkor be kell állnia a sorba. A szakmai sikerekért, az egyre bővülő pácienskörért, aztán már a tőlük kapott pénzért is elfogadta ezt a helyzetet – Tünde viszont megalkuvónak nevezte.
Mintha Heléna is ezt sugallta volna, kimondatlanul. Hogy eladja a hangját, a mosolyát. Mintha kurva lenne. A kurváknak persze könnyebb, kiállnak az út szélére vagy beülnek egy bárba, és egyértelmű, hogy mit kínálnak és mennyiért. Ő meg úgy tesz, mintha kizárólag az orvosi esküből fakadó hivatásszeretet vezérelné tetteit, pedig az a tudat néha már-már fontosabb, hogy a nők fizetnek-e vagy nem, és hogy mennyit. Persze foglalkozik mindenkivel, de a betegre fordított idő, energia és mosoly leginkább a pénz lehetőségével áll arányban.
Nem érti, hogy egyáltalán miért zavarja ez az egész, miért pont most, mikor annyi más ember is így él, mégis, úgy érzi, elege van az egészből. A hajtásból, a betegekből, abból, hogy alig van magánélete – és abból, hogy még mindig nem mer elkötelezettséget vállalni senki mellett, senkiért. Elege van a haverokkal eltöltött éjszakába nyúló szórakozásból, a mozgalmas életből, mert ez sem megnyugvás, ez is csak menekülés a gondolatai, az érzései, egyáltalán önmaga elől. Olyan az egész így együtt, mint a víz tetején szétterülő olaj: szivárványszínű, de lassan minden elpusztul tőle, ami élő a felszín alatt. A vitrinre tévedő tekintete megakad egy üveg Johnny Walkeren, valahogy nem illik bele a környezetbe. Nehézkesen feláll, az üvegért megy és visszaül.
Az valahogy mindig is tartást adott neki, hogy ő nem szokott rá az italra, most viszont szeretné, ha tompulna a halántékán az egész nap meg nem szűnő lüktetés. Nincs kedve megint felállni, pohárért. Meghúzza hosszan az üveget, de kezét lefelé engedve megáll egy pillanatra a mozdulat, és gúnyosan elhúzza a száját: ezt az üveget is egy nőtől kapta, egy bélelt boríték kíséretében. Szinte minden, ami a városi luxusélete a betegei által felépített, a nők által fenntartott. Ha mindez megszűnne, mi maradna? Maradna-e még belőle egyáltalán valami?
Azt mondják, hogy a beteg az, aki kiszolgáltatott az orvos éhes zsebének. És ők, ők, az orvosok nem kiszolgáltatottak? A nőknek, akik betegként külön juttatásokat szeretnének, ezért fizetnek, és elvárják, hogy kiszolgálják őket. A nőknek, akik kétségbeesésük óráján figyelmet és törődést koldulva adják a pénzt, aztán elhitetik magukkal, hogy a szakmai hozzáértést honorálják. A nőknek, akik bizalmaskodó hangjuk mellett is a fölényt éreztetik velük, hiszen ők, a nők azok, akik a pénzt odaadják. És újra csak a nőknek, akik időről időre visszatérnek, és fizetnek, és nem mondják ki, mert talán maguknak sem merik bevallani, hogy magánéletük gondjainak megoldását várják az orvostól, a férfitől. Mert ha megmondanák, akkor nyíltan lehetne rá válaszolni:
– Nem, asszonyom, a férjét, a barátját nem tudom kicserélni, én ezt nem tudom megoldani, nem akarom megoldani, mert a saját problémáit maga kell, hogy kezébe vegye az ember! – Ehelyett elbújnak a nők a betegség mögé, ami persze csak úgy és csak akkor kezelhető, ha az orvos áll – egyedüli felelősként – a helyzet csúcsán.
Dühöt érez, és igen, gyűlöletet. Gyűlöli a nőket, akiktől függ, akiknek árulja magát. Hogyan is kötelezhetné el hát magát éppen egy nőnek, éppen egy nőért? Talán pontosan ezért nem képes többre, mint csak használni őket. Talán éppen ezért nem is akarja őket másnak látni, mint egy gyerektartálynak, aminek az alaplapján néhány lyuk van. Arra gondol, hogy ez még viccnek is jó lenne – mégsem tud mosolyogni. Hirtelen ijesztővé válik a hiány, ami nincs, ami melegség, ami körbeölelő puhaság, amit valamikor, valahol elvesztett, amit másokban észrevenni és önmagából előhívni már régen nem képes... Valami szorongatja a torkát, ezt nem akarja, ettől fél, nem akar gyenge lenni.
Meghúzza újra az üveget, és tudja, hogy holnap visszamegy, hogy holnap majd összeszedi magát és folytatódik minden, tudja, hogy nem beszél majd a mai estéről senkinek, mert ha kimondja a kételyeit vagy kérdez, akkor elárulja bizonytalanságát, ha bizonytalan, akkor gyenge, ha gyenge, akkor sebezhető, ha pedig sebezhető, akkor elveszett.
A szoba sötét, beúszik az ablakon az este párás hűvöse, fázik, de képtelen felállni a fotelből. Az egyre erősebb szél a folyó földagasztott hullámait a parthoz csapva megtöri, monoton zúgássá keverve a fák ágainak suhogását és az újra és újra születő hullámok moraját.
Még tudatában van annak, hogy álmodik, mégis egyre valóságosabban érzi, ahogyan kifehéredő ujjakkal görcsösen egy korlátba kapaszkodik, köröskörül a zúgó tenger, a szél, a sötét, a felcsapódó hullámok arcába fröcskölő hideg vízcseppjei, és a kétségbeesetten kiabáló emberek a lassan oldalra dőlő hajón. Tudja, hogy ez a Titanic. A hatalmas, az erős, a kivételes, a luxus-léptékű, a hajó, ami biztonságot mégsem ad. Hallja, ahogy a rádiós folyamatosan küldi a segélykérő jeleket, de senki nem tudja, érkezik-e valahonnan válasz: S.O.S... S.O.S... S.O.S...
Aztán mély, álomtalan álomba zuhan.