Írta: M. Szlávik Tünde
Amíg gyerekei kicsik voltak, naponta lelkükre kötötte, ne álljanak szóba idegenekkel. Mióta betöltötte a hetvenet, unokái kérik ugyanerre: Nem olyan világot élünk. Bajod eshet, Mama. Itt vagyunk mi, velünk beszélgess. S mivel idegenek ritkán fordultak meg a szűk utcácskában, igazából nem is volt nehéz betartani a fiatalok kérését.
A kis csapatot akkor pillantotta meg, amikor a villanyóra-leolvasó után bezárni készült a kaput. Éppen letértek a főútról, járda híján az úttesten sétáltak.
Először a madonna arcú kismamán felejtette rajta a szemét. Az az újmódi celebruha volt rajta, ami a férfiak frakkjára hajaz, nevetséges, a tévében sem szereti látni, de a nő szépségén még ez sem tudott rontani. Bár az amúgy is rövidebb elülső rész a pocak miatt felhúzódva jóval átlépte az illendőség határát, ám az alá felvett szűk fehér nadrágocska javított a helyzeten. Hátul feltűzött hajából egy tincs elszabadult, s az arcába lógott.
Sötétkék babakocsit tolt, időnként megigazítva a kast, hogy a nap ne tűzzön a pici szemébe. Ilyenkor hajtincsét egy gyors mozdulattal a füle mögé simította. A kocsiba jobbról-balról két fidres-fodros, hószín ruhácskás, koromfekete hajú angyal kapaszkodott. Szökdécselésük miatt a kocsi teteje újra és újra hátracsúszott. Már csak háromháznyira jártak, az öregasszony a kapufélfába kapaszkodva egyik fájós lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, s gyönyörködött a békés látványban.
Anyuka türelmesen tolt, igazgatott, simított, tolt, igazgatott, simított, a lánykák lépteik ütemével egyező ritmusban valami nótát dalolgattak, a madarak is énekeltek, a méhek szelíden zsongtak, a nap kedvtelve nézett alá.
Bájos kislányok, ritkán látni ilyen szépséges családot, ezt meg is mondom nekik, gondolta. Elengedve szilárd támaszát levegőt vett, s mosolyogva előrébb lépett. Már csak pár lépésre jártak, amikor hirtelen megértette a szöveget. Jánoskáról szólt, aki befingott a lábosba…
A kislányok hajukat rázva fintorogtak az öregasszony felé, közben egyre nagyobbakat szökelltek, kétfelé rángatva a babakocsit. A g@cibe! – szólalt meg érdes hangon a madonna, mire a kislányok a refrénnel feleltek: bumm-bumm-bumm...
Lélekjelenlétét megőrizve úgy tett, mintha mi sem történt volna. Átnézett rajtuk. Jobbját felemelve a szemközti ház felé intett, mintha csak visszaköszönne: Magának is, szomszéd! Aztán amilyen gyorsan telt dagadt lábaitól, behátrált a kiskapun. Csak a deszkák jótékony takarásában kezdett el göcögve, öregesen kuncogni: Az anyátok, bumm-bumm-bumm!