Írta: B. Tóth Klári
Utoljára a sétálóutcában látták, amikor benézett a kirakatba, és észrevette, hogy félregombolta a kabátját. Gyorsan megigazította, a kiállításra mégse mehet ilyen rendezetlen külsővel; a szembejövő régi tanítványa épp ekkor köszönt rá, kínosan összemosolyogtak, aztán a lány sietett tovább, ő még ott álldogált a kirakat előtt, ahol múlt századi babaház míves bútorait, csipkeruhás babáit nézegette, visszaidézve a gyerekkort, sőt szülei, nagyszülei gyerekkorát, a boldog békeidőket, de a kiállítás helyszínére már nem érkezett meg, holott csak három utcasaroknyira volt tőle. Az eset azért keltett feltűnést, mert történetesen az ő kiállítását nyitották meg, ahova nyilván el akart menni, ahova elment az összes rokona, barátja, ismerőse, mintegy százhúsz ember, akik, miután órákon át vártak rá, de senki nem tudott róla semmit, értesítették a rendőrséget. Közúti balesettől tartottak, de ennek semmi adminisztratív nyoma nem volt. Felmerült az öngyilkosság lehetősége is, igaz, mindenki életvidám, barátságos, közéleti embernek ismerte, de szűkebb köréből néhányan tudni vélték, hogy időnként súlyos depresszióval küzd, csak olyankor elvonul a külvilágtól.
Volt olyan vélekedés is, mely szerint már régóta latolgatta magában, hogy új életet kezd, kilép saját személyiségéből és alkot magának egy újat, ahogy egy ismerőse teszi rendszeresen, amikor megoldhatatlan konfliktusba keveredik. De ez a hipotézis sem állja meg a helyét, mert az anyag nem vész el, a testnek valahol lennie kell, de sem a rendőrség, sem az önjelölt nyomozók nem találtak semmi nyomot, pedig lázasan keresték mindenütt, végiggondoltak minden gyanús jelet, múltbeli eseményt, ami magyarázatot adhatna a történtekre. Egyik nővérének eszébe jutott, hogy már kisgyerekkorában is szeretett eltűnni, ha bizonyos helyzetekben nem találta a megoldást; mikor spenót volt ebédre, két és fél éves korában, triciklin elmenekítette a kis barátja, Kiki. Csupaszon, mert rekkenő augusztusi hőség volt, hiába kutatták át értük a házat padlástól pincéig, a lakatlan ólakat, a virágoskertet, a veteményest, minden bokorba benéztek, aztán a Duna-partot. Estefelé kitört a vihar, akkor már az egész falu őket kereste, a hívektől a postásig, a sánta harangozótól a révészekig, aztán a helyi rendőrbiztos is beszállt a keresésbe a biciklijével, végül megjelent a két kis meztelen, vacogó gyerek, a líciumbokrok alatt tekertek haza a homokdombok felől, a faluig hosszú folyosóként húzódott az összefüggő bokorsor, elfértek alatta a triciklivel, a kis lovag tekert, ő meg hátul kucorgott a hideg pléh csomagtartóban, a falu házai mellett meg védték őket a sűrű falombok, alig áztak meg, csak éhesek voltak, de legalább attól kezdve nem kellett megennie a spenótot, az eset állandó felmentést szerzett neki.
Egyik bátyja meg arra emlékezett, hogy mikor konyhameszeléskor kitették a linóleumot az udvarra, mindenki dolgozott szorgalmasan, hogy húsvétra rendben legyen a konyha, kívül-belül tisztán várják a feltámadás ünnepét, ő megsértődött, hogy vele nem törődik senki, mintha ott se lenne, hát jó, akkor ott se lesz, eltűnik, el ebből az érdektelen világból, bebújt az udvaron kiterített hatalmas linóleum alá, a sötét alagútban leste-várta, hátha keresik, de senki nem hiányolta, örültek, hogy nem lábatlankodik tovább, hát bánatában elaludt, aztán hallotta, hogy keresik, kiabálják a nevét, akkor már sötét volt, de nem mozdult, órákig hallgatta keserű élvezettel, hogy egyre kétségbeesettebben kiáltoznak, futkosnak föl-alá, lesett ki a felhullámosodott linóleum alól, olyan kicsi volt, hogy alig púposodott ki a barna lemez, az se látszott a félhomályban, na, akkor mégiscsak hiányzom nekik, gondolta, végül az éhség miatt mászott elő, azt mondta, hogy elaludt.
Óvodás csoporttársa, aki épp Arizonából látogatott haza, azt emlegette, hogy mindig egy láthatatlanná változtató köpenyről álmodozott; sose élt igazán, mindig élhetetlen volt, mondta egy iskolatársa, akivel nem kedvelték egymást – de azért még élhetett volna...
A magyartanárának eszébe jutott, egyszer bevallotta, hogy kedvenc drámája a Hamlet, különösen a főhős „lenni vagy nem lenni” dilemmáját tette magáévá.
– Nekem egyszer azt mondta – emlékezett egy költő barátja –, hogy ha valaki igazán, mélységesen önmagába néz, bevonzza a feneketlen mélység.
– Szerintem inkább a képzelete okozhatta – felelte rá a barátnője –, annyiszor elképzelte, hogy belép egy képbe, egy mesekönyv szereplői közé, a múlt századi babaház míves bútorai, csipkeruhás babái közé, amit meglát mondjuk egy kirakatban...
