Írta: Sonkoly István
Avagy: ismételje meg a divat önmagát
Villamoson ülve – ami egy elektromos meghajtással működő, kötöttpályás, két párhuzamos vasötvözetből készült, meghatározott méretű, ún. sínpáron közlekedő, nem állati erővel vontatott (mert már előbb felfedtem a titkot, hogy tudniillik, elektromos, de megy árammal is) kocsik egymás után kapcsolt, több tucat utast is befogadni képes jármű – az embernek beindul az agya. A rekkenő hőségben utazók köztudottan igyekeznek a lehető legkevesebb posztót, vásznat, kelmét – gyűjtőnevükön ruhaanyagot– magukra ölteni, ami azzal a – divat szempontjából – nagy veszéllyel jár, hogy egyszerűen nem tűnnek ki a sokadalomból, beleolvadnak környezetükbe, mint egyfajta urbanizált kaméleon. Ez a kaméleonság pedig a kihaláshoz vezet! Tegyünk tehát ez ellen, merítsünk a történelmi korok divatjainak meg nem ismétlődő példáiból, ne olvadjunk bele ismeretlenül környezetünkbe, s vegyük figyelembe az alábbi ruhadarabok praktikusságát is!
Nem tudom, mennyire lenne kész rá a Piac, miszerint a frappáns Buga Jóska nem szép ember, de GALLÉR! mottóval álgallérokat lehetne készíteni, amit az ember egyszerűen a nyakára, illetve aköré kattint, trükkös, nem lakatszerű kis zárszerkezet segítségével. Formáját és anyagát tekintve a tervező fantáziájára lenne bízva a kivitelezés, amolyan Gombóc Artúr csokoládéja nyomán-design. Például a nagyobb, nyakszirtnél magasra nyúló gallérok megvédenék frizuránkat a hátulról jövő szél, alantas, borzolást eredményező fuvallataitól. De ez csak egy, a számtalan praktikum mellett, ugyanis ha esik, hamarjában telítődik gallérunk friss vízzel, melyet szánk apró nyitásával azonnal magunkba kortyolhatunk! S ez máris két megdönthetetlen érv percek leforgásán belül a gallér használata mellett. Szerintem sokaknak szomorúan telik az élete, gallértalanul, ezért eme praktikus találmánnyal honpolgárok tömegét lehetne kirángatni a depresszióból. Mindenesetre eme kis kiegészítővel gyarapíthatnók ruhatárunkat, lehetne kombinálni, meg nem kombinálni is. Szerény becslésem szerint, futótűzként terjedne viselete, s még talán a női ridikült/retikült/retekült (vesszek meg, ha tudom) is kiszorítaná a divat szférájából, bár ez feltehetően csak jóslat.
Az előző termékhez kapcsolódhatna eme másik kiválóság: a FÖVEG. A föveg nem saját találmány, régóta létezik, nem akarom senkitől elvitatni, nem állítom, hogy nekem juték eszembe, mert nem. Eszembe juthatott volna, mert minden bizonnyal lett volna rá kapacitásom, de úgy a jó, ha embertársaink is érvényesülnek, ne akarjunk minden babért egymagunk learatni. Mert mi a fenét kezdenénk annyi babérral? Kólikába esnénk rövid terminus alatt a sok babéros babfőzelék emésztésekor. Palacsintába mégse lehet babért rakni, ugye? Na? Na ugye. Tehát a föveget csinos kiegészítőnek ajánlhatná egy kedves eladó, a divatot szigorúan és okosan követő álgallér vásárlóknak. Sokan most talán értetlenül összevonják szemöldöküket – akinek meg tetovált van, csak pislog, mint a rimóci nyúl –, hogy ugye akkor most kérem, ez milyen síkon is kell, hogy értelmezve legyen? Elmondom. A Bugajózska-gallér (nem elírás, Bugajózska, ez a kopirájtja) viselői föveget hordanának, minek segítségével, vagyis – és most jön a technikai rész – a fövegen lévő fogantyút, jobb avagy bal kezükkel megmarkolván, a pipakupak nyitásához hasonlóan, megemelintik azt, oly módon, hogy kezük lassú mozdulatával, tenyerüket kifelé fordítva, orrnyergük vonalán, lefelé történő folyamatos mozdulattal, merev könyökkel, 45-46 fokos szögben megdöntik a fejfedőt. Ezáltal fejezik ki tiszteletüket, más, okos, gallért viselő társaikkal szemben. Aki gallértalanul közlekedik, azt – magától értetődően – megvető pillantással vagy más, kezük ügyébe kerülő apró fém vagy fa tárggyal sújtják. Praktikusságát mi sem fejezi ki jobban, hogy a föveg alá olyan nélkülözhetetlen tárgyakat pakolhatnánk, mint például egy zeller, babahintőpor vagy dugóhúzó. Ügyesebbek, vállalkozó kedvűek próbálkozhatnának a tyúktojással és a marhapörkölttel is. Nem csúfítná kezünket ezentúl szatyor, hátunkat hátizsák, szabad mozgást engedélyezhetnénk végre végtagjainknak!
Ezen a ponton a villamos csilingelt kicsit. Nem nagyot. Kicsit. Csak úgy jelzésképp. Giling-galang – szólt a harang. Csiling-csiling – szólt a villamos, teljesen rím nélkül, aztán ennyiben maradtak, mert a harangnak aznap két temetés egy esküvő volt a naptárjában, a villamosnak meg a heti menetrend. S a következő megállóban elérkeztünk a harmadik, elfeledett ruhadarabhoz: ez pedig a FARDAGÁLY. Érthetetlen számomra, hogy amíg letűnt korok bárónői, grófkisasszonyai egymás apró lábacskáit tiporva lökték fel a kelmeárust, úgy, hogy az reptében fejelte le a szatócsinast, aki karja hirtelen mozdulatával ütötte mellbe a szájtáti vargát, csak hogy előbb kapják gyémántgyűrűs kezeikbe az utóbb említett nagyszerű portékát, addig a mai kor hölgykoszorúja, mintha tudomást sem venne létezéséről, hajdani pompájáról. Pedig. Pedig. A szóban forgó ruhadarab mi gyönyörűséget okozott viselőjének… Nem volt hideg kövön ülést követő felfázás, nem volt hot-dog. (Ez most nem kapcsolódik a témához, de tényleg nem volt még akkoriban hot-dog.) Azok a hölgyek tehát, akiket a Teremtő nem áldott meg méltó hátsó résszel, orvosolni tudták a problémát. Ha ügyesen orvosolták, akkor egy rekesz sör is ráfért meg némi kolbász mustárral. Hot-dog nem, már mondtam, hogy az nem volt. Summázva mindezt, eme ruhadarab is magán viselte a praktikum és esztétika közös gyermekét, a praktiesztétumot. (Ezt a szót most találtam ki, kérem figyelembe venni, hogy még új, többször el kell ismételni, egész jó hangzású.) Minő csodálatosság lenne tehát lányainkon, asszonyainkon látni ismét a ruhaipar eme mostohagyermekét! Kombinálva a gallérral és a föveggel, újra saját bejáratú hercegnőnk lehetne, az urbanizált kaméleonság teljes kihalását fenyegető jeleknek fügét mutatva. (Aki nem ismerné a fügét, helyettesítse ismert déligyümölccsel, de ne mutogassa.)
Azt hiszem, mindebből kitűnik, hogy ezek is olyan dolgok, amelyekről eddig azt hittük nélkülözhetőek, pedig ... Nem. A ruha teszi az embert.
