Írta: Galambos Lajos
Kimentünk a dűlőbe a két-két tehénkével, hogy az árokparti füvéből lakjanak jól az állatocskák. Piroslott a búzavetés; olykor a négy tehenet ráengedtük a művelt földekre is. Féltünk ilyenkor a kerülőtől − Magos Gedeonnak hét határra szólt a szava; ha bárhol elkiáltotta magát, az ürgék is menekültek a lyukjaikba: − Hitvány nép, hitvány ürge, márványcsődérrel tipratok mindenkit, akit kárban kapok! Nincs előttem szentség! Féljetek és reszkessetek ama nagy Magos Gedeontól! Ilyesmiket ordított, borzongtam a hangjától. − Ma nem ver meg minket − mondotta Samu, az unokatestvérem −, hoztam egy kis pálinkát, ha megérzi a szagát, már nincs baj.
Legeltek a tehenek szépen, fényes tekintetük visszatükrözte a füvek tavaszi harmatát.
− Odanézz, jön Marci is az ő két tehenükkel.
− Ó, a szerencsétlen − vélte Samu.
Marci épp annyi idős volt, mint mi, ám erősen csökött emberke; ahogy múlt felette az idő, egyre csak töpörödött. Szégyelltük őt, rúgtuk magunktól, mint a rühes kutyát, holott az unokatestvérünk volt.
− Kicsi a szívem − köhécselte gyakran −, azt mondták az orvosok, nem élek soká. − Tudtuk azt is, hogy amint betölti tizenhatodik életévét, elvétetik vele a szomszédék félvak lányát, aki egyébként melles, erős teremtés volt, csúnya, mint a vétek, ám utódszülésre igen alkalmatos.
Szóval megérkezett a két tehénkével.
− Hadd legyek veletek − könyörgött −, nem bántok én senkit. Olyan rossz egyedül. Megcsinálok mindent, amit parancsoltok, kihajtom a kárból a teheneket, csak hadd legyek veletek!
Míg könyörgött, az ő két tehene is ráment a búzavetésre. Közelről szállt már akkor felénk Magos Gedeon iszonytató káromkodása. Marci alig érzékelte, a füle sem volt valami jó állapotban. Samu azonnal átcsapott a kiserdőbe négy tehenet, a Marciét már nem érkezte áthajtani.
Odaért a kerülő.
− Na, hitvány − mondotta Marcinak −, van pálinkád?
− Nincsen, Gedeon bácsi. − Akkor majd fizet apád, istenemre. Mert a ti két tehenetek van a búzavetésen, igaz?
Meg kell adni, Fekete Samu e nehéz pillanatban a talpán maradt. Elővette zsebéből a kicsi üveget, és odanyújtotta a kerülőnek:
− Ugyan, Gedeon bácsi, ne büntesse már szegényt.
A kerülő megitta a pálinkát.
− Kevés volt, de jó volt − mondta. − Nagyon vigyázzatok magatokra, legénykék, a márványcsődör bármikor visszatérhet! S elment a nagy botjával, a nagy lépéseivel.
Fekete Samu azt mondta Marcinak:
− Megmentettelek, most már hagyj bennünket békén.
Mi áthajtunk egy másik dűlőbe.
− Hadd menjek veletek! − Nem!
S áthajtottunk a Péter-dűlőbe. Tán Marci egyedülvalóságától, sírni kezdtek kissé a könnyű, futó felhők. Ott, a kiserdő szélén állt egy pléh Krisztus, olykor az öregasszonyok mezei virágot vittek a lábaihoz. A pléhkereszt mintha könnyezve nézett volna ránk.
− Sír a Krisztus − mondottam Samunak.
− Hát, hiszen más dolga nincsen.
− Mégiscsak, nem kéne magunkkal vinni a csököttet? − Nem, nem bírom.
Már jó helyen voltak az állatok, s egy őszi vetésű árpaföldről hirtelen vadkacsa röppent fel. Igen szép volt, röptében úgy tűnt nekem, mintha a zöld szín minden árnyalatát magán viselné.
− Micsoda madár − véltem −, a testvérednek, a Katinak a cicikéi rebbennek így, nem figyelted?
Samu elgáncsolt:
− Vigyázz a szavadra!− majd azt mondotta, ha felröppen a madár, itt kell lennie a fészkének is.
Úgy lett, három tojást találtunk. A három közül kettő tiszta volt, az utolsóban már kezdődött az élet.
− Na ezt a kettőt megisszuk − vélte Samu −, nekünk adta a jó szerencse. A harmadikat pedig…− még mielőtt feltörtük volna a tojást, megjelent két tehénkéjével a szuszogó.
− Ragad, mint a pióca − dünnyögte Samu.
− Hagyjuk már!
− Rendben, ha megissza a harmadik tojást.
Marci hat lépésnyire állt meg tőlünk. Igen sápadt volt, s nem az elszaladt esőtől, inkább a gyöngeségtől gyöngyözött a homloka.
− Olyan rossz egyedül −mondta.
− Rendben − szólt Samu. − Találtunk kacsatojást, épp hármat, gyere, igyad velünk.
− Nem szeretem nyersen. − Akkor mehetsz!
S odaadtuk neki a már sötétedőt. Feltörtük a botjaink végén, s ittuk. Marci hunyt szemmel nyelte le a neki jutottat.
− Egy kicsit vastag volt − vélte.
Enyhítésként cigarettát sodortam neki:
− Ha ősszel valóban megnősülsz, illő már szipókálnod. − Fojt engem a füst.
− Gyújts rá, ha kínálnak − kiáltotta Samu −, gyújts rá, ha emberek közt akarsz maradni!
Rágyújtott, mellre szívta a füstöt, köhögött. Mi persze nevettünk rajta, aztán majd nevetett ő is, könnyezve.
− Jók vagytok hozzám −mondta. − Igazán jók.
Rövid idő múltán már nem kelt fel az ágyból. Amikor Fekete Samuval meglátogattuk, a számára kiszemelt szomszédlány törölgette a homlokát. Engem odaintett magához.
− Egy kicsi kacsamadár vergődik itt, a szívem helyén − suttogta. − Hallgassad csak.
Mire odahajoltam már nem vergődött a madárka. Ránéztem Samura. A nagy, erős, fekete suhanc rágta a száját.
− Bűnösök vagyunk − s kihullott a könnye. − Gyilkosok.
S annyi éve már, ha határt járjuk együtt, vagy külön-külön, érezzük a bűntudatot.