Írta: B. Tóth Klári
Olyan szegények voltunk, hogy meisseni étkészlettel terítettünk nap mint nap, és családi címeres ezüst evőeszközzel ettünk. Ugyanis ezeket örököltük az őseinktől, nem volt annyi pénzünk, hogy vegyünk egy filléres tányérkészletet, és félretegyük ünnepekre az örökséget.
Így aztán szép lassan elfogytak a meisseni porcelánok. A családi címeres ezüstöt pedig eladtuk kilóra, mert kályhát kellett vennünk az árán. Hidegek voltak a telek akkoriban. Az ősök tisztelete nem melegített.
Egyszer olcsó fajansz tányérok érkeztek a falusi népboltba. Addigra már alig maradt valami a huszonnégy darabos készletből. Így hát Apu elment, és vett hat tányért.
Nagy örömmel forgattuk, nézegettük az új tárgyakat. Egyszerű, dísztelen típustányérok voltak, de olyan ritkán került a házhoz új dolog, hogy még ezeket is nagy ovációval fogadtuk. Azonban észrevettük, hogy az utolsó selejtes.
– Vissza kell vinni, ez görbe – mondta Anyu, de mi rögtön a védelmére keltünk:
– Épp az a jó benne, hogy görbe! Jól lehet pörgetni, még billeg is közben!
Így lett az elfuserált tányér mindnyájunk kedvence. Egymást megelőzve siettünk teríteni, hogy miénk lehessen „a görbe”.
Egyszer illusztris vendégek érkeztek, esperesi vizitáció volt. Lajos bácsi, az esperes barátságos, viccelődő ember volt, szerettük. Egyikünk ment teríteni, de már fönt voltak a tányérok. Látta, hogy Lajos bácsi rendes tányért kapott. Beszaladt a konyhába, kihozta a görbét, és kicserélte.
– Miért ezt adtad az esperes úrnak? – kérdezte Apu rosszallóan.
– Mert ez a görbe! – A legnagyobb megtiszteltetésnek szánta.
A lelkészek majdnem összevesztek rajta, mikor megismerték a tányér történetét: mind azt mondta: Hadd legyen az enyém! Hadd legyen az enyém!
Egy napon aztán beteljesedett a gyönyörű, XVIII. századi meisseni készlet sorsa: valamelyikünk leejtette az utolsó darabot a tornác kövére, ezer darabra törve ért véget az ősök kései hagyatéka.
Mindenki kirohant a nagy csörömpölésre. A kis Miki a szívéhez kapott meglátva a ripityára törött meissenit:
– Hála istennek, hogy nem a gölbe!
Ekkor tudatosult bennünk, hogy a tárgyak valódi értéke nem az ára, hanem szeretetünk, ragaszkodásunk függvénye.
