Írta: Mórotz Krisztina
Amikor Vörösbegyből nem sok minden maradt, Albinnak vissza kellett volna mennie Isten kiválasztott csoportjához, de úgy gondolta, hogy Vörösbegy sem szeretné ezt. Azt akarta mindig, hogy olyan legyen, amilyennek megszokta. Bár nem tudta, hogy a férfi nadrágzsebében egy dobókocka van, és azt morzsolgatja folyton. Sokszor éjjelente festett. Élénk gyermekrajzokra emlékeztető, felnőtt tartalmú művek voltak ezek. Nagytestű férfiak és nők, akik elfelejtették régen, hogy a fáknak ruhájuk van, s kalapjuk a fagyöngy.
Albin valamikor bohóc volt. Akadt, hogy néha elővette a fehér ruháját, és félretolta az abszintot. Varrni kezdte a gombokat, majd letépte, s újra és újra, kényszeresen. Talán, hogy Vörösbegy képe valahogy majd csak végleg elhalványul…
Albin szobájában a fal salétromos volt. Pont úgy nézett ki, mint aki a fal tövébe vizel. Persze a szobáját kifestette ő, de hát ez nem sokat ért. A végső út mindig a kocsmába vezetett. Fura volt az ő barátsága és a könnyei. Bármikor tudott sírni vagy nevetni, gyerek maradt, olyan, aki, még mindig a kakasos nyalóka után ácsingózik. Taknya-nyála összefolyt, amikor röhögve-zokogva kiírta a falra, hogy Sevrage. Miért is van ilyen szép neve, mintha ciklon vagy valami trópusi vihar lenne, tűnődött. Sevrage – most nyugodtan kimondta, ami máskor mindig felkavarta.
A napjai egyformák voltak. Felkelt, evett valamit, fürdött, megcsókolta a dobókockát, és lassan elindult a kocsmába. Mint valamilyen babonás kölyök, ügyelt arra, hogy járdán rá ne lépjen a vonalakra. Vitte az üvegeit is, amiket néha úgy nekicsapott a hídnak, hogy azok szilánkokra hullottak. Vörösbegy, amikor még mellette élt, olyan volt, mint a levegő. Nem akarta megváltoztatni, mert akkor már nem az ő Albinja lett volna többé.
Egy halvaszülést követően jött rá arra Vörösbegy, hogy melleiben elindult a tejelválasztás. Attól kezdve minden reggel bimbóira vette Albin kiszáradt ajkait, és boldogan adta át magát a szoptatás örömének, miközben kedvesét mentesítette az abszint hatásától, s mintegy méregtelenítette az ő testét is az előző napi nyakalás következményeitől. S hát mi tagadás, ezen aktus közben szép csöndben hullámzó mozgások tűntek fel a has alsó harmadában, ami bizony a titkolt orgazmusáról árulkodott, amihez a combok ütemes meg-megfeszítése is hozzájárult. Albin minden nap szopott, s élvezte ő a bögyös-faros asszonykájának cirógatását, aki elfogadta őt olyannak, amilyen.
Volt köztük valami titokzatos egymásra hangoltság. Számtalanszor kitalálták egymás gondolatait. Sokszor egymás szájából kapkodták a szavakat. Albin esténként gyakran kiállt a szoba közepére, mint valaha a manézsban. Felidézte a régi időket. Bohóc az, aki játszik, de mások sosem játszhatnak az ő rovására. Sokszor rátört a festhetnék. Máskor tébolyultan vetette bele magát valamelyik könyv olvasásába. Vörösbegy pedig hűségesen kotyvasztotta az egytál ételeket. Legtöbbször lecsót főzött vagy kurkumás csirkeszárnyat bacon ágyon, paradicsommal, paprikával betakarva.
Szerették egymást. Szerették az alkoholt is. Albin függő volt, s mindkettőt bőszen élvezte nap mint nap. Észre sem vette, hogy Vörösbegy fogyásnak indult, visszavonhatatlanul. Bár a reggeli szoptatás el nem maradt, de mély árkok jelentek meg az asszony szeme alatt. Ám Albin mit sem sejtett abból, hogy az ő Vörösbegye hamarosan elröppen, észrevétlenül és végleg.
