Írta: Vaskó Ilona
A világot elözönlötték a mindentudók. Soha még ennyi polihisztor nem létezett, mint napjainkban. Mindenki ért mindenhez és mindenkihez. Pár sorból, hírből, mások által elejtett félmondatokból ítélkeznek egyénekről. Megszűnt a megismerni akarás emberi tükre. Elveszett a lassú közelítések óvatos, tapintatos biztonsága. Egymással soha nem beszélt emberek gúnyolódnak másokon, és nevezik pofátlannak azt, akiről semmit sem tudnak.
Azt hiszem, egy újfajta tudás épült fel. Erény lett ostobának lenni. Érdemmé vált belegázolni mások magánéletébe. Már nincs az a fajta tisztes távolságtartás, mely a megismeréshez vezető út egyszerű velejárója volt. A bankkártyák világában nincs értelme az érem másik oldalának. A banki utalások már a bankkártyák másik oldalát is eltüntették.
A jelenlegi felnőtt társadalom ítélkezik, bánt és kirekeszt. Tisztelet a kivételnek. Vannak. Sokan. Csendben.
Mi a tisztesség? Mitől lesz az ember morálisan tiszta vagy csak megtisztult? Hibázhatunk. De a hibákból tudni kell tanulni, mert lesz majd olyan helyzet, mikor az válik pofátlanná és az válik otrombává, aki addig ezt másról gondolta. Közhelyes gondolat, de valóban csak egymás cipőjében és helyzetében tudjuk felismerni tévedéseinket. Már nincsenek békejobbok. Már megszűntek a bátor „Ne haragudj” kezdetű mondatok. A gerincek gumiból vannak, és már egyre több hajlott hátú felnőtt megy az utcán.
Hogy lehet-e változni, változtatni? Nem tudom. Némely embernél a rosszindulat már olyan mértéket öltött a szívében, mely megbocsájthatatlanná tesz helyzeteket. Mikor váltak az emberek ennyire érzéketlenné? Mikor váltak ennyire önzővé? Mi az, ami megállíthatja ezt a hatalmas mértékű érzelmi intelligencia hanyatlást? Nincs válasz. Magam sem tudom. Egy dolgot látok csak. Szétválnak emberek, csoportok. Azok, akik mernek még érezni, hibázni, és próbálják óvni és védeni azt a cseppnyi illúziót, hogy a világ még jó lehet, azok egymásra találnak. Azok egyetlen szemvillanásból, összenézésből tudják, hogy hasonlóra leltek.
A többiek? Bírálnak. Mindenkit, aki tud és mer érezni, aki tud és mer tenni. Bírálják őket a munkájuk, hitük miatt. Miközben a bírálók élete magányos és sivár. Mindennapjaikat a békétlenség és rosszindulat tölti ki, újabbnál újabb összeesküvés-elméleteket találnak ki arra, hogy miért is érdemli meg egy számukra ismeretlen ezt a – valójában hozzá méltatlan – bánásmódot.
Mit tehetünk egy ilyen helyzetben? Fájunk és szégyelljük magunkat mindenért és mindenki helyett. Szégyelljük, hogy olyan emberek közé keveredtünk, akik azt gondolják, ítélkezhetnek bárki felett. Szégyelljük, hogy kicsinyes, ostoba helyzetbe keveredtünk. Kínosan ügyelünk arra, hogy elzárkózzunk, elhatárolódjunk a számunkra kellemetlen emberektől.
Van-e megoldás? Talán lenne. Ha ezek az újkori polihisztorok változtatnának a hozzáállásukon. Ha kíváncsiak lennének az ok-okozati összefüggésekre, ha megpróbálnának beletekinteni a megismerni akarás vakuló tükrébe…
