Írta: Kulcsár Attila
A város főtere eredeti helyén áll, patinás épületektől övezve. Van a közepén egy szobor, azzal rögzítették. Húzgálják jobbra-balra a szélét, mindenféle sétáló utcákkal kibővítve, de biztonsági okokból a Kossuth-szoborral van lecövekelve. Nagy szerencséje van a városnak ezzel a szoborral, mert ha ez valamilyen később nem kívánatos politikust ábrázolna – mondjuk például Sámuel bácsit, ahogy az óvodások hívták Szamuely Tibort, amikor a délutáni játszótéri sétájuk szobra előtt vezetett, az Állomás előtti téren – rég lebontották volna. Átkeresztelnék a teret, utat vezetnének át rajta, és kiirtanák még az írmagját is annak, hogy valaha itt koszorút helyeztek el, és imádták, mint az aranyborjút. És főleg azok, akik ebben sokszor részt vettek… Azok viszont, kik egyest kaptak arra a helyesírási dolgozatra, amelyen az volt a tollba mondott szöveg, hogy „Szamuely elvtársat az éjjeli homályban a gallyakkal és folyondárokkal benőtt sekély folyóparton az elsüllyedt ellenséges hajó mosolyra fakasztotta”, sohase felejtik el, hogy elipszilonnal kit kell jól írni. Ilyen vagyok én is, aki két elipszilon miatt egyest kaptam.
A főteret mindenféle láthatatlan rajzolatok szerint virtuális utak hálózzák be, különböző célpontokhoz vezetve. Vannak valóságos útburkolatok is, ezeket padok szegélyezik, az utak időről időre áthelyeződnek, mert a kertészet afféle kétnyomásos gazdaság: amit az egyik évtizedben bevetünk fűvel, az a másik évtizedben beton lesz, mert ez a vetésforgó igényli és okozza a legjobb kertészt.
A városlakó – úgy is, mint városvédő – időnként életútjain járőrözik. És mindent rögzít a világűrben elhelyezett térfigyelő rendszer és az emberi emléktár. Nem hagyja a Kossuth teret se figyelmétől parlagon. Már régen kinn lakik a kertvárosban, autóval jár a távoli körutakon, elköltözött netán, de valamitől indíttatva elzarándokol ide, átgyalogol a téren, megnézi minden rendben van-e, kedvére valók-e a változások. Megfordul itt mindenki; a legtöbb azt hiszi, hogy csak dolgát végzi, megy a bankba, postára, templomba, polgármesteri hivatalba. Az egyik azért, hogy miért nem kap már építési engedélyt a Deák Ferenc utcába, a másik meg azért, hogy miért kapott engedélyt a szomszédja a Makarenkó utcában. Ezek egymás mellett laknak vagy 40 éve, csak az utcát keresztelték át közöttük, de egy világ választja őket el egymástól, és nem is beszélnek. Az egyik a hatvanas években ragadt le, a másik az ezredfordulón. De nem tudják, hogy ez az út is bele lesz kódolva a lábuk GPS-ébe.
Ilyenek voltak azok is, akik a tér egy bizonyos sávjára semmi pénzért nem lépnének, és még unokájukkal sétálva is eltávolodnak attól a másfél méteres láthatatlan útvonaltól, amelyik a téren valamikor átkelő villamos nyomsávja volt. Nehogy elüsse őket. Mert nekik a tér így kódolódott a lábukba. Vannak, akik átlósan átvágnak a szobortól a sarokra, átmászva a jelenlegi korláton, sövényen, gyepszőnyegen, mert valamikor erre vezetett az út, és ott volt a sarkon egy hentes, ahol lókolbászt lehetett kapni, és május elsején az ügyes kezű böllér az ünnepi kirakat fődíszeként megformálta zsírból a nagy vezér, Rákosi Mátyás mellszobrát. És persze hogy nincs ott már az a húsbolt, beleesik a süllyesztett járókelő csapdába. Ha az újratervezés visszavinné őket a múltba, előbb az ABC-t ejtenék útba, és csak aztán jönne az a húsbolt, vagy a még korábbi Kiskorona vendéglő, úgy is, mint Benczúr Gyula szülőháza. De ebbe az időgépbe csak az ülhet be, aki 100 éves, a többit a lába csak addig viszi, ameddig képi emlékezete – a Metropolig. A Korona Szálló felé igyekezve egyesek lehajolnak, hogy átbújhassanak a valamikori lánc alatt, amely a forgalmas utat szegélyezte, hogy a zebrához kényszerítse a gyalogosokat. Mert vannak sokan, akik még a belső teraszon söröztek, mások, akik ebédelni jártak ide bisztró, étterem korában. A kaszinóba járók útjai nem kereszteződnek a nagytermi bálozókkal, se a hangversenyezőkkel, sok év van útjaik közöttük. .
Sokan ott álldogálnak ma is legszívesebben, ahol a Bethlen utca sarki újságos bódé állt, már maguk se tudják miért, pedig csak a kód miatt, mert ott vették meg reggelente a sportot, sportfogadást , és meg lehetett beszélni a vasárnapi meccs történeteit: mi lett volna, ha Csemicki nem rúgja a kapufára a tizenegyest, ha Papp Szuszka berúgja azt az ordító helyzetet… Néhány gólhelyzet között évtizedek vannak, de szurkoló nem felejt, mert örök.
Mi az árkádsort azért kerüljük el ma is, mert egyes-kapu volt, és nem kockáztattunk diák korunkban. A fehér selyemzsorzsett ruhás nők azért nem bámulnak soha kirakatot a fal mellett, mert húsz évvel ezelőtt egy galamb leszarta a legszebb ruhájukat a párkányról. Már rég kihízták azt a ruhát, de az emlék nem halványul, és lábuk nem viszi oda őket többé.
A tér kultikus hely, afféle fix pont, sorsfordító. A régi katolikus templom a mai parókia előtt állt. Ma már a műemlékvédelem nem engedné lebontani. De Angliában biztos megjelölné valami lábazati fal a régi kontúrját. Hja, mert már nem él senki azok közül, aki ide járt templomba…
Minden mai városlakó is megfordul itt. Úti célja vagy csak átmegy rajta. vannak itt találkozások, lődörgések, ünneplések, szórakozások, üldögélések, tüntetések, katonai szemlék, nagygyűlések, mint régen is. Vagy annak előtte, amikor még az ősök piacra jártak ide. Ez volt a város piactere. Piac ez ma is. Az eszmék piaca. A Városháza előtti pódiumokról hányféle szónoklat hangzott el az elmúlt száz évben. A vevők meg ott állnak téren, meghallgatják, belekóstolnak egy-egy ígéretbe; van, aki elhiszi, van, aki nem; van, aki vevő rá, van, aki alkuszik, és van, aki nem kér belőle. Ez a város emlékhelye, mindenki múltjának és jelenének GPS-ében szerepel. Van, aki az OTP bejáratánál még a Csemege bolti vásárlásra készíti elő szatyrát. Én még emlékszem a május elsejei tribünökre is, amelyek előtt vonultunk, és a művelődési ház tízméteres modelljét betonvasakból összehegesztve cipeltük. De a fiatalabbak már a VIDOR fesztivál eseményeit kötik a térhez vagy a március 15-ei ünnepségeket. A nyíregyháziak életvonalai itt összetalálkoznak, összegubancolódnak. Olyan ez, mint egy pókfonal, pók nyála, nem szabadulunk belőle. Ideköt mindannyiunkat, és megemészt. Egy óriási pók, a kollektív emlékezet rabjai vagyunk itt.
Még jó hogy az OTP is ideszokat bennünket. A pénzeinket elhelyezni, kivenni. A tér is bank a maga módján, múlt-intézeti fiók. A város lakóinak memóriabankja. Beteszik emlékeikbe, hogy itt jártak, ezt láttak, ezt csinálták, majd évek múlva kamatosan kiveszik történeteiket, és korosodva egyre többre emlékeznek – infláció nélkül.
