Írta: Vaskó Ilona
Néha megállítanám a földet a forgásában. Jó lenne leszállni róla egy kicsit. Megállítani az időt, és várni az időtlenségben. Várni valami megváltó gondolatra, mely újra felemel magához vagy adj Isten, szárnyakat ad. Egyszerre vágyom megállni és szárnyalni. A vánszorgást nem bírom. A kevés nem elég, a szürke még üres. Nem találom a leszállást jelző gombot, pedig most megnyomnám.
Egyszer szerelmes lettem a napba. De csak úgy menet közben. Lassítani sem lassított a föld a forgásában, én meg nem is kerestem azt az ajtónyitó, leszállást jelző gombot… Egyszerűen csak hagytam, hogy arcomat simogassa a melegség. Mert egyszer szerelmes lettem a napba, de kiderült, hogy nem a fényébe – a tüze érintett meg. Elengedtem a napot.
Aztán – mivel úgysem tudtam megállítani –, hát szerelmes lettem a földbe. Hagytam, hogy forgasson körbe és körbe… Beleszédültem. A földet is elengedtem, de a leszállást jelző gombot akkor sem leltem…, hát tovább forogtam. Hogy ne nagyon szédüljek, hanyatt feküdtem a földön, és messziről kerestem a napot, de ekkor esni kezdett…
Így hát beleszerettem a vízbe. Mert ő volt az egyetlen, aki a föld okozta szédületet, a nap okozta égéseket le tudta hűteni. Élveztem, ahogy az arcomat hűti a finom zápor. Mindig megnevettetett. De már a nagy forgástól nem tudtam, nem bírtam felállni. Csak feküdtem a földön, néztem a napot, és hagytam, hogy vigasztaljon az eső.
Vártam.
A nagy várakozásban észre sem vettem, hogy mellém heveredett a szél. Megfogta a kezem. Belém szeretett. Én meg csak néztem a napot, kapaszkodtam a földbe, és hagytam, hogy víz az arcom tisztára mossa. A szél nem szólt, csak feküdt, és ott volt. Én sem szóltam hozzá.
Ha megállíthatnám a földet a forgásában, és leszállhatnék egy pillanatra, csak annyit mondanék a szélnek, köszönöm, hogy elmondta, én is szél vagyok. Ha csak egy percre megállna az idő, a szürke kékké válna, mert elrugaszkodnék és elszelelnék. Meg kell találnom a leszállást jelző gombot.
