Írta: Kulcsár Attila
A tavaszi esőzések már az agyamra mennek. A belvíz elönti a garázsomat. Mert trehány munkát végeztek az építők. Mindenféle csináld-magad gépkocsi tárolók sorakoznak a tömblakások szélén, köztük az enyém is. Amikor a bérházak épültek, még nem kellett a Trabantoknak garázs. De most már a Volvókat nem merik kint hagyni. Ezek már az új tulajdonosok. Az apjuktól örökölték vagy vették a tárolót. De az még mind a régi módi: gázszilikát fal, hullámpala fedés. Az egyik tető erre lejt, a másik arra. Az a baj, hogy legtöbb a bejárati oldalra vezeti le a vizet, és sokáig nem volt burkolat. Most, hogy valakinek képviselő lett a rokona, kaptunk egy makadámutat, de abban sincs semmi köszönet. Az egyik garázs bejárata fenn van, a másiké lejjebb, alig tudták kitotózni a burkolat szintjét, hogy mindenkinek jó legyen. Nem is sikerült. Ha nagyobb zuhárék vannak – mint most –, befolyik a víz az alacsonyabb padlószintű tárolókba. Ilyen az enyém is. Vagyis belvízveszély van a garázsomban, és a szerelőaknában tárolom az almát, krumplimat. Mit tehet ilyenkor egy néhai kubikos? Levezető árkot ás a mélyebb fekvésű gyepszőnyeg felé, hogy lecsapolja a tócsát az út felületéről. Csak át kell vágni egy virágoskerten, mert a szemben lakó néni az ablaka alá virágágyást telepített, és ez duzzasztja fel a vizet az úton, no meg a vízszintes.
Nosza, lapátot ragadtam, és a szemerkélő esőben nekiláttam. Rögtön egy tulipánhagyma került lapátra, de a cél szentesíti az eszközt. És munka közben a karom és a lábam emlékezni kezdett: lenyom, billent, emel. Lenyom, billent, oldalra dob. De már hamar kifulladok. Más, mint egy tenisz szerva. Nem volt ez mindig így… „Nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd…” – jut eszembe.
A reggeli zászlófelvonás után szép rendben végigvonultunk Bodrogkeresztúr főutcáján, le a kompátkelőig. A tehéncsorda után mi következtünk. A lustán nyújtózkodó folyó tükrében még álmosan bámulták magukat a galériaerdő nyárfái. A komp pallói felett már éreztük a Bodrogzug kövér legelőinek illatát a tehénlepények pizzáiból. Aztán gyalogmenetben masíroztunk a munkaterületre, ahogy az induló harsogta, tört előre ifjú seregünk. Mert ez egy KISZ-építőtábor színe, virága volt.
Karók tűzték ki a csatorna nyomvonalát a mocsaras réten, az egyik végén míves rézsűvel kialakított négy méter mély árok, a másik oldalon pocsolyás láp, káka, vízállás. Kis apró emberke volt a munkavezető, kis lapáttal. De kétszer olyan gyorsan tudott dolgozni, mint mi a nagy ásólapátjainkkal, amelyre mindig ráragadt a sár. Vásárhelyi Pali bácsinak hívtuk, mert úgy éreztük, mi is az ő szabályozó munkáját folytatjuk. Csatornát ástunk, hogy a földekről, legelőkről a vizet levezesse. Azok voltak a szép idők, a középiskola végén! Az emlékek mindent bearanyoznak. Távolban Tokaj ékessége, a Kopasz-hegy magasodott, az árokparton szedhettünk volna mocsári ledneket, szép pillangós virágaival, vagy ott volt a fenséges szibériai nőszirom.
Felfogtunk vagy ötven métert, és karolásnyira pallókból platókat emeltünk az árokkal párhuzamosan. Azokra dobáltuk a hínáros sarat, földet, és hajtottuk ki az árkok szélére. Ha pocsolyásabb rész következett, lavórral emeltük ki az iszapot, néha ketten is, kézről kézre adva – szivattyú nem volt még akkor. Azóta se volt gumicsizma a patáimon, de kellett is, bár alig tudtuk kihúzni lábunkat a sárból. Viszont hasznos volt, mert védett a piócák ellen. Ezeknek a barnászöld ragadozóknak doktori címük volt. Régebben magas vérnyomás ellen, köpölyözéshez használták a nadályokat. De nekünk nem hiányoztak. Ha kiléptél a csizmából, hamar rád tapadt egy-kettő. Pali bácsi azt mondta, hagyni kell. Ha teleszívta magát, magától elenged. De ha van nálad egy kis só és rászórod, akkor levehető. Ha nem volt, zsebkendővel kellett letépni, mert csúsztak a rohadtak. Sokáig vérzik a harapása után, mert véralvadásgátlót fecskendez be, hogy tartósítsa magának a kaját.
Amikor mélyebb lett az árok, talicskázni kellett. Zegzugos pallóutakat építettünk ki a töltés széléig. Nagyot döccent a furik a toldásoknál. Én szerettem a lengő pallókon egyensúlyozva felfelé kaptatni, kilátni a gödörből. Nekifeszült az ember, vigyázva, hogy át ne billenjen, és nyomás. Jobb volt, mint odalent ásni. Visszafelé az üres talicskával úgy érezhettem magam, mintha a világot jelentő deszkákon fölfelé emelkednék a hírnév felé, pedig csak a karom lógott egy kicsit.
Itt is elérem mindjárt a gyepszőnyeget, a virágágyásnak annyi, de folyik a víz. „Földön, égen zeng az új dal: ifjúság.” Már sötétedik… „Milliónyi szív dobogja ritmusát” – de ennyire?
A fene, mindjárt agyvérzést kapok? Ne már! Ez inkább infarktus lesz… A nénié…
