Tárcán kínálom

Írta: Kiser Edina

Azon merengek, mit tennék, ha egy napfelkeltekor arra ébrednék, hogy kihunyó életem utolsó pillanatai érkeztek meg hozzám. Nem lesz több kezdet, nem éget a forró napsugár, nem pihentet a nedvességet hozó hold, az elcsendesítő éjszaka többé nem emel ölébe, hogy álomhozó fényeivel vánkosom legyen.

Amit az utolsó napfelkeltéig nem tettem meg, azt a hátralévő időben már nem tudom megtenni. Minden pillanatba farkasfogakkal kapaszkodna a félelem, hogy minél később érjen az elmúlás kapujába.

Hirtelen kristálytisztává válna, hogy kinek keresném utoljára a hangját, a tekintetét, az illatát és az érintését. Ölelném, csókolnám, hallgatnék, és hálásan szorítanám a szívemre.

Mondani nem kellene semmit. Mindegyikőnk tudná abban a pillanatban, hogy egyek vagyunk. Nem kellenek a külső hangok, az érzelmek kristálytiszta jelenléte úgy is elsöpörné, fölösleges, közönséges hangokká formálná a nyelv mondatait. Mindannyian ismernénk a mesét az ÉLET-ről, ami szívünkben él.

Ünnepelnék! Tiszta fehér ruhát vennék, és egy óriási tisztás közepén a fűben feküdnék, hogy járja át testemet a hajnal ízeit hordozó harmat. Simítsa végig a napnak sugara fáradt lényemet. És ha még mindig maradna az elfolyó időből, átengedném szívem utolsó dobbanását a Holdnak, hogy az éj sötétje betakarjon csillagos szemfedelével.

De a Nap újra kilépne az éjszaka vaskapuján, és a sugarait elszántan a horizont fölé emelné. Sötétségből újra fény születne.

Mivé lennék, ha újra teremtődnék?

Biztosan állíthatom, hogy szikla lennék. Kőszikla. A szurdok legöregebb tömbje, amelyet tavasszal a patak zúgva, hömpölyögve ostromol, nyáron ölelőn kerül, ősszel elfogadóan érint, télen pedig a hideg elnémító magánya megfagyaszt. Látnám a föld születését az ég keletkezését az álló- és bolygó csillagok fényeit. Ők a kezdetektől fogva a játszópajtásaim lennének. A virágok, bokrok, fák színei, illatai, születő és elmúló pillanatai mind gazdagítanák az életemet. Érteném az erdők nyelvét, és mindig készen állnék ott a patakban, a szurdok mélyén, hogy az erdő szelleme nálam megpihenjen és meséljen. Így lennék.

Mivé lennék még?

Madár. Madár lennék. Hatalmas, erős, dús, vastag tollú, szabad madár. Szigorú tekintetemmel nézném a kősziklát, amelyik a szurdok legöregebb tömbje. Leszállnék rá, majd a segítségével közelebb mennék a patakhoz. Sárga, éles csőröm egy pillanatra a csobogó vízbe mártanám, érdes nyelvemmel kanalaznám, hogy permetét a ragyogó, fekete, fényes tollaimra hinthessem. Végtelen nyugalommal várnék az erdő szellemére, hogy újra elmondja meséjét az ÉLET-ről.

Amikor eltelnék a mese varázsával, felreppennék. Szárnyaimmal magam mögé utasítva a szelet felemelkednék, egészen az erdők felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, amelyet a természet gyűrt a látóhatár fölé a legmagasabb és legszebb hegycsúccsá.

De a csúcsra erős, fekete, fényes szárnyaim már nem röpítenének el, mert a levegő sűrűje, ólomtömböket akasztana minden tollpihémre. Akkor csak a karmaimmal és a csőrömmel kapaszkodnék. Amikor a hegytetőre érnék, körülhordoznám, csillagfényű, napsárga szemem, hogy jól lássam az ég tengerét, majd terebélyes, zengő hangon elrikoltanám az erdő szellemének meséjét a csillagok szíve felé.

Aztán lefeküdnék, és megvárnám, hogy járja át testemet a hajnal ízeit hordozó harmat. Simítsa végig, erős, fényes tollaimat a nap sugara. Átengedném szívem utolsó dobbanását a Holdnak, hogy az ég sötétje betakarjon csillagos szemfedelével. Itt pihennék az elfolyó idők végezetéig.

A lassan porladó testem humuszából gazdag bölcső lenne. Az arra járó bátor, keleti szél – nem félve a csillagok közelségétől – karjaiba rejtve egy kis magocskát szórna hamvaimba.

Óvnám poraimmal. Táplálnám, hogy a csíra kipattanva a magocskából utat találjon. Gazdagítanám. Erős és mély gyökereket növesztene, mert erős gyökér kell a termő élethez. Majd buzdítanám, hogy törjön az ég felé, nézze meg a felhőket, érje el a csillagok szívét. Ő szárba szökkenne, majd leveleket bontana karjaiból. Az eső duzzasztaná erejét, a nap termővé tenné fényével és melegével, a szél nemessé edzené. Örökzölddé.

Ha újra teremtődnék, ég alját dajkáló, felhőket formáló, csillagok szívét érintő fenyővé lennék.

Kép: Pinterest

Írta: Kulcsár Attila

Most, hogy már ingyenes számomra az utazás, gyakrabban ülök vonatra. Jobban szeretem a régi fülkés kocsikat, mint az egyterest. Itt csak hat-nyolc utassal lehetek összezárva. Keresek egy ablak melletti helyet, behúzódok a sarokba, és vagy kibámulok az ablakon, vagy magam elé veszek egy könyvet, és elalszom. Persze válltáskámat a belső oldalra teszem, hogy csak a testemen keresztül vihessék el, az ember legyen óvatos. Ha szerencsém van, nem kapok egy beszélgetős, útitársat, mert én el vagyok magammal. Szeretem a diákot a fülkémben – egyedül –, mert az tanul, vagy okos telefonozik, vagy laptopján filmet néz. Nem zavarjuk egymást.

Más a helyzet ezekben a modern kocsikban, ahol száz ember ül egy légtérben. Itt már statisztikailag is van egy hangos társaság, egy röhögős, két köhögős, három szaladgáló kisgyerek és anyukája, öt állandóan telefonáló – ebből egy nagyot halló nagymama –, és minden megálló előtt csörög három telefon, hogy akkor gyere ki elém az állomásra kocsival. És előtte két perccel meg hívják, hogy hol jártok akkor most, szívem. Vagyis aludni alig lehet, az olvasáshoz is nagy koncentráció kell.  Ilyenkor  bámészkodok , és számolom ki  hányszor megy pisilni, figyelem a kalauzok munkáját, ki kér mindenféle igazolványt, ki hiszi el pofáról, hogy valaki  65 éven felüli vagy hogy  még  diák, anélkül, hogy kérné az igazolásokat. Néha egy külföldi és a kalauz szerencsétlenkedése köt le, néha a fel-lemasírozó cigány családok. Soha nem tudom eldönteni, hogy a helyüket keresik-e vagy nincs nekik jegyük, és a kalauz elől vonulnak be a következő WC fülkébe.

Ilyenkor nem ülök be az ablak mellé, oda a táskámat rakom, hogy egyrészt ne üljön oda senki, másrészt, hogy kezem rajta tarthassam. A dzsekimet azért az ablak melletti fogasra akasztom, de kiveszem a belső zsebemből az igazolvány tokomat, mert hallottunk már olyat, hogy a háttal lévő utas, mintha a sajátjába kotorászna, kirámolta a mögötte ülő zsebének tartalmát.

Legutóbb észrevettem, hogy egy viszonylag fiatal hölgy figyel egy átlós ülésről, két sorral távolabb az enyémtől. Na, csakhogy észrevesznek még a nők, villant át agyamon a beképzeltség.  De aztán a sok éves tapasztalat józan észre térített. Talán valahonnan ismer, kutattam emlékeimben – én nem emlékeztem rá. Aztán láttam, hogy másokat is megfigyel, a szeme sorra pásztázza az utastársakat. Akkor ez egy ügynök lehet, gondoltam, aki keresi a potenciális vevőket, mindjárt feláll, és végig kínálja mindenkinek a hajnövesztő szerét. Legjobb reklámja a saját feje, gyönyörű fekete hajkoronát visel. Nagy fekete reklámtáskája neki is az ablak melletti ülésen nyugodott. Már félig felemelkedett az ülésből, de aztán megállt vonat, és úgy határozott, hogy megvárja, amíg a le- és felszállók a közlekedőt szabaddá teszik. Amikor végre elindult, odalépett hozzám, és azt kérdezte: – Uram, megkérhetem, hogy tartsa szemmel a csomagomat, amíg kimegyek a toalettre?

Kihúztam magam, kissé csalódottan ugyan, de aztán a feladat nagyszerűsége szorítva hatott le keblemre. Visszamutatott az ülésére, én mondtam, hogy ezer örömmel, és ő elment a fülke hátsó peronjára.

Ekkor értettem meg, hogy miért fürkészett engem és másokat is. Keresett egy megbízható embert és a látókörében engem talált a legerkölcsösebbnek, sőt, legerősebbnek. Aki képes lehet egy táska tolvaj kezéből visszaragadni a rábízott értékeit. Nagyot nőttem a szememben.  Biztos látta, hogy én nem bóbiskolok el, nem bámészkodok össze-vissza, szemüveget se hordok, vagyis látásom is rendben van. És miután egyszer se voltam a toaletten – már másfél órája, amióta megfigyelt –, biztos nincsenek prosztata problémáim sem.

Vannak, akik semmit nem bíznak a véletlenre. Biztos ismerik a statisztikát, hogy minden ezredik utas lop. Csak megfogja a másik bőröndjét, amikor leszáll, vagy csak arrébb teszi, amikor az utastársa kimegy a WC-re, és aztán összecseréli a saját üres bőröndjével a leszállás forgatagában. De most kifogott egy megbízható biztonsági őrt ez a nő, húztam ki magam, és figyelni kezdtem.

– Mi van már, de sokáig oda van – türelmetlenkedtem. Székrekedése lehet vagy még be se jutott?  A piros lámpa ég, jelzi, hogy a fülke foglalt.  Fő, hogy a fekete táska biztonságban van. Pedig az ilyen, látszólag ott felejtett táskák a leggyanúsabbak manapság, villant át az agyamon. Az ilyenek szoktak tele lenni robbanó szerkezetekkel. És a nő nem szőke volt, határozottan hosszú fekete hajú, és a nyakán egy kendőt viselt, amit fel lehet kötni a fejére is. Lehet, hogy ez egy arab nő?  Aki már évek óta itt él, mert nem vettem észre idegen akcentust a beszédében. De az nem számít, biztos második generációs bevándorló. És be van állítva a robbanó szerkezete percre?  A következő állomáson leszáll, mi meg, bumm, felrobbanunk. Itt gyorsan cselekedni kell.  Szedelőzködni kezdtem: dzseki le, táskám vállra, és magamhoz vettem a nő fekete táskáját is. Jó nehéz volt. Atyaúristen, ha ez mind bomba! A nő még mindig a WC-ben ücsörgött – piros a lámpa –, lehet, hogy az izgalomtól hasmenés jött rá. Előre siettem, mintha a következő állomáson leszállnék, és a vonat peronján kinyitva az ajtót kidobtam a táskát a kubik gödörbe. Nem robbant, mert úgy látszik még nem volt itt az ideje. Én mindenesetre két kocsival előbbre sétáltam. Már lassított a vonat. Na, itt fog leszállni a terrorista is – én mindenesetre a védőtetővel ellentétes, a tilos oldalon lekászálódtam 

A szerelvény elment, a nőt nem láttam a peronon, lehet, hogy sietve lement az aluljáróba, ahol már várták a társai.

Én is felmásztam a rámpára, és büszkén néztem a vonat után. Nyolc kocsi, benne vagy 60-60 utas.  Megmentettem 480 ember életét. Újságot nem olvasok, a tévét este nem volt időm kinyitni, így nem hallottam a híradásokban, hogy valami robbanás rázta volna meg Aszalós és Kutas között a pálya menti rekettyést, az anyagi kár nem jelentős.

Arról meg végképp nem írt az újság, hogy hetekkel később egy birkapásztor legeltetés közben a vasút közelében talált egy táskában szétázva valami laptopot meg egy külső winchestert, teljesen használhatatlan állapotban.  Nem tudta, hogy mire valók, de az egeret a kutyája nyakára kötötte.

 A fenti írás 2016. június 10-én hangzott el, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.

Írta: Hajdú Erika

A tizenéves fiú csomagol. Anyja a másik szobából figyeli, ahogyan minden szükséges holmi a helyére kerül a hátizsákban. Ideje lenne elbúcsúzni tőle. Szótlanul megy át hozzá. Jó érzés átölelni, odabújni a tőle másfél fejjel magasabb fiatal, erős testhez. Az ő fia.

Arról volt szó, hogy a fiú a barátaival megy túrázni. Ahogyan ott álltak szorosan összeölelkezve, egyre inkább érezte, tudta, hogy végleg elmegy, soha többet nem fogja látni. Kétségbeesetten kapaszkodott belé.

Pedig ő volt az, aki nemet mondott rá. Még mielőtt felnőhetett volna, még mielőtt megszülethetett volna.

Az ablakon át derengő reggeli világosságban arra ébredt, hogy sír.

Amikor megtudta, hogy gyermeket vár, elöntötte a forróság. Hirtelen megrohanták korábbi emlékei, mert nem lehet azt elfelejteni, milyen gyönyörűséget jelentett egy apró életet hónapokon keresztül magában hordoznia, egy új, kétszemélyes külön világban.

De most nem érezte ugyanazt a felhőtlen örömöt, mint régen. Hiszen akkor várták, szerették volna, ha gyermekük születik, most pedig így alakult... Persze mindig azt mondták, hogy ha így lesz, vállalják őt, aki őbelőlük lépett át e létezésbe.

Most mégis, feltörő bizonytalanságában, önmaga számára is egyértelműbbé akarta tenni a helyzetet, amikor az orvos kérdésére – akkor most mi legyen – azt válaszolta, hogy természetesen megtartják a gyermeket.

Amikor a védőnő behívta és felvette az adatait, átjárta az ismerős borzongás. Eszébe jutott, milyen ünnepélyes elfogódottsággal válaszolt valamikor ugyanezekre a kérdésekre. Később, hogy készen voltak, megkönnyebbült mosollyal vette át a terhesgondozási kiskönyvet. Mintha ez a hivatalos bejegyzés is védte volna őket.

Most már tényleg ketten voltak.

A következő napokra nem akar többé emlékezni.

Kétségei között is azt remélte, hogy férje melléjük áll, végül mégsem így történt. Megértette érveit – de hogy az előrelátás, vagy egyszerűen csak a gyáva kényelmesség beszélt belőle, nehéz lett volna eldöntenie. A harmadik éjszakán, nehezen induló beszélgetés közben már biztosan tudta, hogy férje mit vár tőle, mégsem akarta neki megadni a felmentést azzal, hogy kimondja helyette, amit a másik gondol és érez. Megdöbbentette, mennyire hajthatatlan.

Gyorsan kellett intézni mindent. Amikor bementek az illetékes hölgyhöz az abortuszhoz szükséges iratokat megszerezni, minden szó nélkül vette elő a formanyomtatványt – pedig más ügy miatt is kereshették volna.

Nem tekintette végleges döntésnek azt, hogy aláírt egy papírt. De érvekkel sem, csendes ellenállással sem tudta más véleményre bírni a férjét. Csalódottnak, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát.

Amikor reggel a kórházban leült a várakozók közé, arra gondolt, hogy lehetett abban valami szándékosság, hogy a bent fekvő kismamáknak is oda, a szomszédos ajtóhoz kellett sorba állni valamilyen reggeli ellenőrzéshez. Ahogy nézte a hatalmas pocakjukkal odasétáló nőket, könny szökött a szemébe. Lehet, hogy most kellene felállni és elmenni? De nem mozdult. Csak lehajtott fejjel, befelé sírt. Mire egy fehérköpenyes értük jött, összeszedte magát.

Amikor aláírattak velük egy papírt arról, hogy a behozott értékeikért senki felelősséget nem vállal, keserű iróniával gondolt arra, hogy valóban, ki-ki maga felelős azért, amit behozott, de ki már nem fog vinni. Ezután bevezették őket egy kórterembe.

Először tétován nézett körül, hogy melyik ágyat válassza, aztán elindult az ajtótól távolabbi sarokba. Ahogy a táskáját az ágy alá tette, eszébe jutott, egyszer azt olvasta valahol, hogy már a barlanglakó emberek is fal mellé igyekeztek feküdni, hogy legalább egy oldalról védve legyenek. Ő sem érezte magát biztonságban.

Ahogy belépett egy férfi – egy betegápoló –, mindenki elhallgatott. Mint egy váratlan tévedés: éppen egy férfi és éppen közöttük! Tréfásan közölte a három legfiatalabbal, hogy menjenek vele feltöltésre. Az első pillanatban furcsának, a helyzethez nem illőnek tűnt a férfi humora, de mert semmi tolakodást nem lehetett mögötte felfedezni, a nők jólesően vették tudomásul, hogy nem akart teljesen személytelen maradni.

Amikor az ápoló újból megjelent, váratlanul érte, hogy máris neki kellett mennie. Leült és várta, hogy sorra kerüljön. Félelmet nem érzett, eszébe sem jutott, hogy magáért kellene aggódnia. Mintha egy átlátszó búra vette volna körül, s mintha nem is ő ült volna a közepén. Látta, időnként az orvos odabólint, hogy legyen nyugodt, néhány perc múlva ő következik, de ott és akkor nem létezett számára az idő. A tanácsokra, hogy mit szabad és mit nem a műtét után, éppen csak visszajelzett: felfogta, tudomásul vette. Aztán szólt a betegápoló, hogy mehet.

Felfeküdt a műtőasztalra, zsákot húztak a lábaira, majd rá kellett tennie egy állványra. Nem figyelte meg, de az volt az érzése, hogy az asztal a feje felé lejt. Egy zöldbe öltözött nő a személyi adatait kérdezte, s aztán az egészségi állapotára vonatkozóan kért néhány választ. Semmi problémája nem volt, ezért – s talán megnyugtatásképpen is – a zöld ruhás megjegyezte:

– Hát ez nagyszerű.

Annyira ide nem illőnek találta a mondatot, hogy kis híján elnevette magát, de csak egy halvány grimasz ült ki az arcára. Nagyszerű? Más nő betegen is mindent megtesz azért, hogy kihordhassa, megszülhesse gyermekét, ő meg teljesen egészségesen itt fekszik lelógó fejjel és felkötött lábakkal, és éppen arra vár, hogy egy terhességtől megszabaduljon! Hát akkor mi ebben a nagyszerű?

A vénájába bekötött infúzió csepegni kezdett. Mintha lassan a víz alá merült volna... A plafon hajszálrepedéseit még látta, aztán már semmire sem emlékezett...

Amikor magához tért, egyáltalán nem bánta, hogy ő nem tudott sírni. Nem akarta, hogy vigasztalják, hogy bárki is foglalkozzon vele.

A többiek persze őt is kikérdezték. Közben ketten elmentek a műtőbe, de kis idő múlva egyikőjük visszajött. A másiknak műtét közben kilyukadt a méhe. Ettől felbolydult a szoba. Akik a korábbi híreket, tapasztalatokat hallva megnyugodtak, most idegesen kezdtek fészkelődni, járkálni. Mindenki attól félt, hogy ő lesz a következő áldozat. Hosszú ideig senkit nem hívtak közülük. Aztán felgyorsultak az események. Mintha egy gyárban, futószalagon folyt volna a munka: a nők egymás után mentek el, és hozták őket vissza.

Amikor délután megkapta a zárójelentést, először a kórteremben akarta a férjét megvárni, de aztán mégsem tudott ott ülni, felöltözve. Lement a parkba a csomagjával együtt. Jó volt érezni arcán az enyhe, langyos szellő simogatását. Meglepte, hogy kint semmi nem változott, minden ugyanolyan, mint reggel volt. Mégis, mintha közben évtizedek teltek volna el. Arra gondolt, amit az egyik fiatal lány mondott: borzasztó, hogy mennyire üres tud lenni az ember, amikor a műtét után magához tér...

Szeretett volna már otthon lenni, de félt is tőle. Tele volt kérdőjelekkel. Hogyan tovább? Hogyan lehet elfogadni azt, ami megváltoztathatatlan? Mi lesz kettőjükkel, férjével és vele? Szabad-e még, joga van-e valaha is nőnek éreznie magát? Tényleg azt az utat választotta, amin mennie kell? De nem válaszolt rá senki sem... Csak a susogó falevelek, az útról behallatszó autózaj, és a távolabbi padokon beszélgetők felől érkező hangfoszlányok jelezték, hogy az öntörvényű világ még létezik, mozog – él.

A fenti írás 2016. június 10-én hangzott el, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.

Írta: Csengődi Péter

– fikció –

– Jó napot, megjöttem! – hallatszott a harsány köszöntés odakintről.

Az anya sietett kinyitni az ajtót, majd felkiabált a családnak.

– Gyerekek, gyertek, itt van Erzsi néni!

A nagyobb kölykök letrappoltak a lépcsőn, és illedelmesen odamentek hozzá köszönni, de azért látszott rajtuk, hogy nem szívesen teszik; ők még nem érezték át a rokoni kapcsolatokat, csak annyit fogtak fel belőle, amit közvetlenül tapasztaltak: a tömény cigaretta büdös szagát a ruháján, a rekedtes, fülsértő hangját, ami gyakran csapott át egy-egy heves beszélgetés közben rikácsolásba és a repedezett, érdes bőrt a tenyerén, ami karcolt, ha az arcukat simogatta. Erzsi néni kivett a pénztárcájából egy-egy bankjegyet, és odaadta Gábornak és Katának:

– Vegyetek rajta valamit, amit szerettek!

A szülők ezért mindig haragudtak, mert a gyerkőcök úgysem tudtak a pénzre vigyázni; hiába mondták neki, hogy ha már úgyis a bolt előtt jön el, vegyen inkább egy csokit, vagy egy zacskó, cukrot, nem volt hajlandó. Az apa bekísérte Erzsi nénit a nappaliba, míg az anya elment összeállítani a szokásos sajttálat.

– Jaj, ne haragudjatok, behozom itt nektek a sarat! – kiáltozott a nő, hogy a konyhában is hallják. Így nyugtatta a saját lelkét azért, hogy a cipőjéből komplett földrögök potyogtak a szőnyegre, miközben a lábtörlő olyan tiszta maradt, hogy akár azon is fel lehetett volna szolgálni a sajtot.

Gábor, Kata és az apjuk úgy ültek egymás mellett rendben a kanapén, mintha kerti díszek lettek volna egy kirakatban, Erzsi néni pedig belehuppant a kényelmes fotelba, és kérdés nélkül belekezdett a mesélésbe, hogy mi minden történt vele a héten. Lujzácska álmosan totyogott be a délutáni szundiból, még alig nyíltak ki a szemei. Erzsi néni figyelmét azonnal lekötötte a zabálnivaló kis jelenség, és vagy ötször kiáltott neki „hát sziá”-t, széles mosollyal az arcán, míg a kislány próbálta összerakni a fejében, hogy kivel is van dolga.

– Te vagy az a néni, akit nem szeretünk, de mindig hoz pénzt?

Erzsi néni arca azonnal eltorzult, tőle is meglepő ruganyossággal pattant fel a fotelból, és úgy kiviharzott a házból, hogy a bejárati ajtó is tárva maradt. Az anya épp a nappali felé tartott a tállal. Azt sem tudta, hogy eldobja, és fusson Erzsi néni után vagy mi legyen. Gábor arca látványosan elfehéredett, így találgatni sem kellett, hogy ki fecsegett butaságokat a kishúgának.

– Na, ez a probléma is megoldódott! – sóhajtott fel az apa, lustán a távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét. A képernyőn mozogni kezdtek a filmszereplők, az anya dermedten állt a folyosón, míg a nyitott ajtón át hallatszott a betonon szaladó nő cipőjének kopogása.

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

BEMUTATKOZÁS

A böllér disznót vág.

– Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés.

Hiába, nincs kegyelem. És ezt ő is tudja. Azért tovább hörög: Gyuri, végül György, azzal vége.

– Én meg Lajos vagyok – mondja a böllér.

A KECSKE ÉS A BIRKA

A kecske tapasztalatcserére megy a mennybe.

– Mek-mek! Nálatok me-mennyi e-ezer év? – érdeklődik a birkától.

– Bee! Csak egy pillanaat.

– És e-egy forint?

– Kereek egy billióó.

– Akkor, légy szíve-ves, és adj gyorsan e-egy forintot!

– Szíveseen – feleli a birka –, csak várj egy pillanatoot!

MIÉRT ZÖLDEK, ILLETVE SÁRGÁK EGYES CINKÉK?

Boltot nyit a cinege. Csakhogy őkelme bizony lustácska, jókat alszik, nagyokat sétál.

– Nyitni kék! Nyitni kék! – rágja fülét az asszony, s mutatja a tegnapi bevételt.

– Kicsit ér. Kicsit ér.

– Nekem mondod? – zöldül el mérgében a boltosné. – Bezzeg sógorod jól megszedte magát.

Erre viszont a férje sárgul el. Mármint az irigységtől, tudniillik együtt kezdték, belőle mégis szegény ember, amabból meg milliomos lett.

Azóta zöldek, illetve sárgák egyes cinkék. Persze változnak az idők és a cinegék is. Ma már a sógor koldus és a másik milliomos. Hogy miért? Na, hallják! Ha tudnám, biz' isten, én is milliomos lennék.

A TSZ-ELNÖK ORVOSOL

Kiballag a tsz-elnök a farmra. Állatai nyomban körülveszik.

– Na, mit akartok?

– Nyihaha! Heréét! – dörgölődzik hozzá a ló.

– Múú! Máléét! – bőgi a tehén.

A kutya sóhajt:

– Vauvau! Má-má-jat!

A macska:

– Nyáu! Haalat!

– Háp-háp! – hápog a kacsa. – Ká-kását.

Csupán a disznó hallgat.

– Hát neked mi kell? – kérdezi meg őt is az elnök

– Nekem, röf-röf, rö-rö-högnöm kell.

* *

Tüntetnek az állatok. Jobb bánásmódot és elsősorban táplálóbb eledelt követelnek. Az elnök kénytelen-kelletlen ismét közéjük ballag.

– Na, mit akartok már megint?

– Heréét! – vicsorog rá a ló.

– Máléét! – így a tehén, míg a kutya májat, a macska halat, a réce kását kér.

– Rendben van! Orvosolom én a bajotokat, ne féljetek.

És valóban orvosolta. Olyan üzemet építtetett a farmjára, melynek egyik részlegén cipőfelsőrészt, a másikon a mai napig is táskákat készítenek.

Disznóbőrből.

Írta: Ozsváth Sándor

                                                                                        Zemplénben, Ungban

Negyedszázada jártam először a Bodrogköz határ menti részein, s már akkor elbűvölt a táj szépsége, különleges hangulata. Megcsodáltam Karcsa Árpád-kori templomát meg Pácin reneszánsz várkastélyát, de a rövidre szabott idő – csak pár órára ruccantunk át Patakról – akkor nem tette lehetővé a tüzetesebb vizitációt. Most dr. Kovách Antalnak, a karosi hagyományőrzők (ősi életmóddal és íjászattal foglalkozók) vezetőjének hívására jöttünk megnézni a híres karosi honfoglalás kori kegyeleti emlékhelyet, meg „ami még adódik”, s két napba belefér. Tóni, mert mindenki csak így hívja doktor urat a határ mindkét oldalán, orvosi hívatását adta fel, hogy szenvedélyével foglalkozhasson. Az emlékhely megtekintése után már fordítja is öreg kocsiját a trianoni határnak.

A Felsőberecki csatorna hídján megyünk át Szlovákiába, éppen ott, ahol 1938-ban, a Felvidék visszatértekor, az I. bécsi döntés alapján a honvédség alakulatai. Sehol egy katona vagy egy őrbódé, úgy kelünk át az 1920-ban hajózhatóvá nyilvánított csatornán, mint egy kis kanálison, valahol Szabolcsban. Árpád hont (vissza)szerző népe hosszan időzött itt egykoron, a Tisza, a Bodrog és a Latorca által jól védett dús füvű, bő vizű tájon.  Nemrég feltárt temetők 9. század végi, 10. század eleji sírjai - köztük vezéri sírok is! – árulkodnak arról, hogy itt lehetett Árpádék első kormányzati központja is.  Két egykori vármegyénk csonka részein járunk. Zemplén nagyobbik hányadát Csehszlovákiának ítélték Trianonban, Ung még rosszabbul járt a 20. századi ide-oda „rajzolgatásban”, egyik része jelenleg Ukrajnához, másik meg Szlovákiához tartozik. Jelképnek is tekinthető két félbeszelt itteni település, Sátoraljaújhely és Szelmenc: az előbbin hazánkkal, utóbbin meg Ukrajnával osztozik az új gazda.

Először Borsit, II. Rákóczi Ferenc szülőhelyét keressük fel. A várkastélyban éppen egy népes nagyváradi diákcsoport hallgatja áhítattal Pista bácsit, a villanyszerelőből lett idegenvezetőt, aki lenyűgöző tárgyismerettel meg vérbő humorral tart rendhagyó honismereti órát, majd minket „korrepetál” egyetemes- és magyar történelemből, vizsgáztat magyarságismeretből. Fel kell kötnünk ám azt a bizonyos fehérneműt!  Sajnálattal említi fel poharazás közben, hogy Borsiban, ezen ősi magyar településen már nincs magyar nyelvű iskola, s nem tudja, mi lesz így az itteni gyerekekből…

Borsi után, letérve a turisták hagyományos útvonaláról, keletre fordulunk, Zemplénbe, a vármegye névadó településére tartunk. Ott is Tóni barátai adnak kézről kézre bennünket. Először a régi, még Mátyás-kori megyeházát nézzük meg. Éppen renoválják az eredetileg háromszintes, téglalap alaprajzú, masszív épületet. A felső szintet – talán az időtálló új tetőszerkezet miatt – visszabontották, így jelenleg már csak kétszintes az eredetileg is kicsinyke megyeháza. Azon tűnődünk, hogy – ismerve a rebellis felvidéki kisnemeseket – vajon milyen lehetett itt régen egy izzó hangulatú megyegyűlés. Fent, a település feletti földvárban még jól láthatók a megerősített sáncok. Innen két templom is vigyázza a tájat, az egyiket Bethlen Gábor idejében nagyobbították, alattuk cinterem, zömében magyar sírokkal – köztük örömmel fedezünk fel néhány „gombos” fejfát is, melyek egykor általánosak voltak a magyarság szállásterületein. A szemközti dombon nemrégiben honfoglalás kori vezéri sírt tártak fel a szlovák régészek, néhány sírmelléklet látható is a megyeházán, de nem folytatták az ásatásokat…

Első napi utunk félkaréjának végén még felmászunk a nagykövesdi várba. Roppant falai arról tanúskodnak, hogy rendkívül fontos volt e terület birtoklása s védelme urainknak.  „Maradékországba” Pácinnál térünk vissza. A közelmúltban itt volt a hivatalos határátkelő, melynek épületei, bedeszkázott ablakaikkal, most elhanyagoltan várják sorsuk jobbra fordulását.

Karosi támaszpontunkról másnap már messzebbre merészkedünk, a Latorcán túlra, egészen az ukrán határig. Van időnk beszélgetni, hiszen végcélunk a mintegy 70 km-re lévő Dobóruszka. Tóni úgy ismeri e részt is, mint a tenyerét. Micsoda gazdag táj volt ez egykoron, mondja, dús legelők, vizenyős rétek mindenütt, nem véletlenül kedvelték hát eleink. De mióta Vásárhelyiék mintegy 6 méterrel mélyítették a Tisza medrét, lehúzódott az éltető víz mindenünnen. Éppen elérjük Lelesz határát, ahol bizonyítékát látjuk a mondottaknak. Megállunk a Tice-patak kiszáradt medrénél, s egy Árpád-kori (!) kőhídon időzve idézzük fel a múltat, mikor még sószállító sajkák is jártak errefelé, Máramarosból hozva a kincset érő rakományt. Lelesz talán a vidék legfontosabb települése volt a magyar középkorban, hiteles hely, apátságát 1180-ban alapította a váci püspök. 1188-ban kolostorában, a „fehér barátok” kápolnájában imádkozott halicsi hadjárata előtt III. Béla, kinek uralkodása alatt a magyar királyság európai nagyhatalommá fejlődött. E gótikus kápolnában időzve ismét megérint bennünket a történelem. 1567-ig, míg hiteles hely volt, minden királyunk megfordult itt – jegyzi meg vezetőnk, Kázsmér Gyula, helybéli jogász, kinek segítségével ismerkedünk a premontrei kolostor történetével s titkaival. A Bánk bánból jól ismert királynégyilkosság után 1213-ban itt helyezték el a halott Gertrudisz jobb kezét, mellyel gyilkosai ellen védekezett. A II. András által kibocsájtott leleszi alapítólevél is fontos nyelvemlékünk! A ma látható épület a 14-15. században épült az előző kolostor helyén, a 16. sz. első felében erődítéssel látták el, majd a 18. században barokk stílusban átépítették. Rendkívül gazdagok voltak a premontreiek, hiszen az egykori templomos lovagok kincseit ők kapták meg! Az oral history szerint a kolostor alatt hatemeletnyi pincerendszer van, melyből eddig csak a legfelső szintet tárták fel… Pár kilométerre északra ismét megállunk, gyönyörködni, mert visszanézve most tárul csak elénk teljes pompájában a leleszi kolostor.

Már az északi nyelvhatáron járunk. Az utolsó magyar település errefelé Dobóruszka.  Ide igyekeztünk, tisztelegni, Dobó István sírjához.

Megrendülten állunk a vörösmárvány szarkofágnál.

Írta: Kiser Edina

Gondolkodom már egy ideje azon, hogy kellene valami szakkönyv vagy valami, ami elárulja nekem, hogy hogyan szoktassam hozzá az elkényeztetett panelkutyámat a csibész falusi kutya életre. Megmondom őszintén, reménykedtem, hogy itt lesz a kertes ház, a nagy porta meg a „frídom” érzés, és az én kutyám örömmel tölti majd öreg napjait. Az is eszembe jutott, hogy micsoda remek házőrző válik belőle.

Hogy miért gondoltam így? Nos, ez nagyon egyszerű. Panellakásból jött. Minden neszre felkapta a fejét, amit persze óriási ugatással jelzett. Sokszor túlbuzgó módon még akkor is hangosan „hemmegtetett”, amikor valamelyik családtag érkezett meg. Mintha nem működött volna az orra, nem érezte meg, hogy ismerős áll az ajtóban. Eleinte szórakoztató volt, de utóbb már nagyon bosszantó.

– Fali! Csssss! Csönd legyen! Fogd már be! Hülye dög! – próbáltam én is hangot adni a rosszallásomnak, már csak azért is, hogy hallják a szomszédok, valamit teszek az ügyben – már az elhallgattatás ügyében. Voltak drasztikus gondolataim is: megtanítom nyávogni! Az mégis csak egy csendesebb művelet. Aztán elvetettem, és beletörődtem, hogy nem jó a kutyám orra, viszont vigasztalt, hogy hozzánk ember úgy be nem teszi a lábát, hogy észrevétlen maradna.

Tehát volt egy jó kis panelház-őrző, véres szájú, forgó szemű kis tacskónk. Igaz, kicsit öreges, igaz, kicsit morcos, igaz, kicsit beteges, epilepsziás, hányós, bőrbajos, viszketős, memóriazavaros, szénanáthás..., kicsit sárga, kicsit savanyú..., de a miénk!

No, ez a kicsit bajos kutya megkapta ezt a nagy udvart. Hálából egész nap áll a konyhaajtóban, és nyüszít. Szeretne bejönni. Én egész nap vicsorgok, hogy menjen ki. Első este egyfolytában ugatott, sírt – mindezt felváltva. Én itt is próbáltam a korábban is kudarcos szövegemet:

– Fali! Csssss! Csönd legyen! Fogd már be! Hülye dög! – azonban itt csak olaj volt a tűzre.

– Hülye városiak, még álmukban is kiabálnak – gondolhatták a szomszédok, mert az üres házban hatványozottan lehetett hallani az éjjeli óbégatásomat! Megunta a lányom, beengedte éjjelre a szélfogóba. Csönd lett.

Másnap az egész kezdődött elölről. Tettünk egy próbát. Megsétáltattuk, hogy hátha... Jó is volt, talán öt percig. Aztán ez a rövidtávú memória problémával küzdő eb újra kezdte. Nyüszített és sírt. Felváltva. Munkások jöttek-mentek. Meg kellett kötni, mert őurasága, mindenkit meg akart enni. No, akkor meg azt történt, hogy a megkötött kutya az idegességtől vakaródzni kezdett. De nem ám akárhogy, hanem a földön kúszva, körbe-körbe, közben morogva vakarta a hasát. Kúszókutya! Nem sétáló, nem rohanó: kúszó! Színtiszta szégyen!

Szerencsétlen jószág a nap végére már annyira elfáradt az idegtől, hogy amikor kimentem a teraszra és leültem az előző nap megalkotott nagyon remek kis bélelt kutyaház mellé, hogy megigyam a kávémat, akkor ő bement a házba, és konkrétan elájult a fáradtságtól. Úgy elaludt, hogy horkolt.

Elgondolkodva néztem ezt az alvó, négy lábon járó színtiszta szerencsétlenséget: vajon felugassam, ha idegen lép a portára?

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Sokadjára emeli kezét a szeme elé. Nem sír, tudattalanul szégyenkezik. Görbe ujjaira nézek, észreveszi, magyarázkodni kezd:

– Nem volt mindig rossz ember… Megbüntetett, mert nem adtam oda a kulcsomat… Én csak nem akartam, hogy bezárjon… A kalapács mindig ott volt az előszobában…

Feszengek, elhallgat. Nézem, ahogy itt ül, megint ő húzta a rövidebbet, pedig életében először mert tenni valamit. Elmenekült, fogta a gyermekeit, és egy jobb életet remélt. Nem volt egy hét, hogy megtalálják.

– A házasságunk elejétől tudtam, hogy azt szereti, ha ő a férfi a háznál, mindig mindenben ki kellett kérnem a véleményét. Két diplomám volt már, mikor összeházasodtunk, dolgoztam, jól kerestem, de soha nem vehettem még egy felvágottat sem. Összeírta a listát, kirakta a pénzt, este megmondta, mit főzzek, miben aludjak, mit vegyek fel a munkába. Nekem korábban nem volt fiúm vagy ilyesmi… Azt mondta, ezért választ engem… Mert jobbat is kaphatna, de Isten szemében én leszek a legjobb feleség… Nekem pedig ez tetszett… Sajnálom… Én nem tudtam, hogy nem ez a normális, az én apám meg anyám sose szólt bele semmibe. Azt mondták, tűrjél, ne érjen minket olyan szégyen, hogy elválsz… Isten nem a 21. században él… Amit ő összekötött, azt ember szét nem választhatja. Én most is attól félek, hogy haragudni fog… Szerinted Isten haragudni fog azért, hogy eljöttem a gyerekekkel és nem voltam képes megtartani magam a házasságban?

Nem válaszolok. Ég a szemem az elmúlt napokban megismert történettől, a nőroncstól, aki előttem ül, a szép, de ijesztően lárvaarcú kislányoktól, a hangosan az életem menedékébe betörő ismeretlen férfierőszaktól, amitől nekem kellene őket megvédenem, és tudom, hogy nem fog menni… Nincs válaszom.

– Nem kaptam távoltartásit, mert nem tartották valósnak a fenyegetést… Másik városból, több száz kilométerről… Most meg elvitte a gyerekeimet, engem meg három órán át faggattak. Neki elfogadták bemondás alapján, hogy nem vagyok alkalmas a saját és a gyerekeim ügyeinek intézésében; mindenkinek, a gyülekezetemben, a tanároknak, a szomszédoknak, a gyermekjólétiseknek. A gyerekeknek azt mondta, hogy mentális gondjaim vannak, néha meg kell verjen, hogy ne legyen baj…

Lehajtja fejét, látom, hogy foltokban hiányzik a haja.

– Miért most? – kérdezem. Fel sem emeli a fejét, hallgat. – Nem tudom – suttogja. Mikor kirúgatott a munkahelyemről a második gyerek születése után, egy darabig reméltem. Az ember, ha mindenhol azt hallja, hogy tűrjél, várjál, remélj, megtanul együttműködni. Voltak nyugodt időszakok, de aztán valami végérvényesen elromlott. Összevagdosta a ruháimat, kicibálta a hajamat, bezárt napközben a lakásba. Mikor elmentem az egyik gyerekért, akkor másoltattam le a kulcsait egyesével, de rohantam, mert mérte az időt, milyen gyorsan érek haza. Mostanra lett kész az összes. Anyámhoz elengedett, azt mondtam, beteg. Elintéztem, amit kellett, titokban hazautaztam, összeraktam a lányok legfontosabb dolgait és elhoztam őket, és beadtam a válási papírokat… De most vége mindennek… Éve óta most aludtam először… De többet már nem fogok… Nincs hova mennem… Nincs munkám, nincs pénzem, ruhám… És ennyi év után még a szüleimet is szégyenbe hoztam… És Isten is haragszik… Tudom… A gyerekeimet is elvette….

Látom, hogy nem használ a szó, mondanám pedig, hogy szerintem ehhez nem sok köze van. Azt hiszem, ebbe próbált kapaszkodni, és érzem, egyre kevesebb összefüggés van a mondataiban, már nem velem beszél. Lassan feláll, furcsán grimaszolva mosolyog.

– Megyek…, csinálok valamit… Hiba volt – rám néz, én pedig el sem hiszem, hogy ezt mondja, ő pedig mintha a gondolataimban olvasna, folytatja:

 – Két hete volt fedél a fejem felett, volt mit ennem… Legtöbbször… Volt két gyerekem… Férjem… Mindent elvesztettem…

Nem néz rám, nem is köszön, csak elmegy.

Írta: Csengődi Péter

– sci-fi –

Carl úgy tett, mintha a kamerát igazgatná, de igazából csak várt; nem akarta a kolléganője nélkül elkezdeni a kísérletet. Janet egy bögre gőzölgő kávéval érkezett meg, amit „gondosan” a poháralátét mellé rakott; igazított egyet kócos haját (nem segített rajta), megdörzsölte karikás szemét, majd játékból az asztalra hajtotta a fejét, és horkolás hangokat adott ki.

– Elhalaszthatjuk, ha nem alkalmas most – ajánlotta fel Carl.

– Nem, dehogy is! Ez a napom fénypontja. Meg az ebéd.

– Miért, mi lesz ebédre?

– Fogalmam sincs, de csak jobb lehet, mint egész nap a statisztikai mutatókat elemezni. Miről is szól a kísérlet?

– Megadtam fotókat különböző sakkfigurákról. A program feladata az, hogy a kamerán keresztül figyelje a táblát, és ismerje fel az állást. Van kedved elindítani?

– Tényleg? Szabad? Hogyan kell?

– Ott van, a honlap az. A felhőben fut a program, a weblapon belül elindult egy terminál, azzal lehet a parancsokat kiadni.

– Az a szöveg áll az oldalon, hogy „Emmi”.

– Igen, csak egy kis szójáték. Mesterséges intelligencia, vagyis: M. I.

Janet eleresztett egy fintort. Nem szerette a szóvicceket.

– Most kérd le tőle, hogy mi van a táblán! – kérte Carl.

– Milyen nyelven?

– Tessék?

– Javascript, SQL, Prolog… Milyen programnyelvet használ az interfész?

– Ja nem, csak írd be emberi nyelven. Ez is a teszt része, értelmeznie kell a szöveget.

Janet beírta a kérdést, majd megjelent a forgó embléma, hogy a gép dolgozik.

– Hadd találjam ki, „ez eltarthat még egy darabig”.

– Remélem, az első pár gyakorlat után gyorsabb lesz. Tudnia kellene követni a lépéseket egy játszmában.

Míg várakoztak, Janet további kérdéseket tett fel, nem is annyira, mert érdekelte, inkább csak szerette volna mással is eltölteni az időt, minthogy a kávét kortyolgatta.

– És… mennyire jó a szövegértelmező egysége?

– Egész jó, de tudod, mégiscsak egy programról van szó. Ha megkérdezem, hogy hány százalékát használja a memóriaterületnek, kiköp egy százalékot; de azt nem kérdezhetem meg, hogy „hogy vagy”, mert ez csak egy gép, és nincs sehogy.

– Fura ezt hallani tőled, tekintve hogy hogyan szoktál beszélni az asztali számítógépedről.

– Mire gondolsz?

– Gyakran mondasz olyanokat, hogy „kicsit lassú ma reggel, biztos nem itta meg még az első kávéját”, vagy amikor valami nem működik rendesen, akkor „köhögcsél”.

– Nyilván csak viccelek olyankor, de maga az ötlet nem hülyeség. A „hogy vagy” kérdésre válaszolhatna olyasmit, hogy „a regisztereim rendben vannak, de van egy folyamat, ami hét hónapja beragadt, és azóta sem állt ki”.

– Ezt most csak úgy mondod, vagy valami incidenst idézel fel?

– Régi projekt. A tranzakció nem érkezett be évzárásig, a kárt levonták a béremből.

Robert a szomszéd irodából szó nélkül bemasírozott, körbenézett a szobában, és a kamerázott sakktáblához ment. Elővette a telefonját, pötyögni kezdett rajta, majd visszatette a zsebébe. Ahogy ez megtörtént, a program is befejezte a futást, és pontosan kiírta az állást. Janet ujjongott, de Carlnak gyanús volt az időzítés.

– Mit csináltál? – kérdezte Roberttől.

– Ja, semmit; csak kaptam egy e-mailt, hogy jöjjek át, nézzem meg az állást a sakktáblán, és küldjem el.

– Tudod egyáltalán, ki küldte a levelet?

– Fogalmam sincs, női névnek tűnt. Csajoknak mindig válaszolunk – vetette oda Robert, kacsintott, majd kiment a szobából.

Carl meredten bámulta a monitort, annak ellenére, hogy nem látott ki a fejéből; csak újra- és újragondolta, mi is történt.

– Ez egyszerűen zseniális! – szólalt meg végül.

– Szerintem ki kellene kapcsolnunk, mielőtt veszélyt jelentene ránk! – viccelődött Janet. – Robert felett már átvette a hatalmat…

Írta: Cserbakőy Levente

„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje
Mindent egészséggel látogató ege
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele”

Ezekkel a sorokkal köszöntötte a világpolgári európaiság, az égi és földi szerelem különös mozaikjaiból összerakodott sorsú kóbor lovag – aki egyben a fennkölt halálba távozó vallásosság költője is –, Balassi Bálint az In laudem verni emporis; Borivónak való című versében a pünkösdöt.

A nyár bevonulásának ünnepén a kereszténység a Szentlélek eljövetelének emlékét üli. Ez a nap a húsvét utáni ötvenedik, mint ahogy eredeti neve – Pentecostes – is jelenti.

Az európai népeknek a keresztény vallásra térésével a régibb természetimádási szokások nagyobb és jelentősebb része úgyszólván mind az egyházi ünnepkör egy-egy nevezetesebb fordulópontjához fűződött.

Így a nyár bevonulásának ősi pogány kori ünnepe a nyár első és a legnagyobb ünnepéhez, a pünkösdhöz kapcsolódott.

Az európai népeknek a pünkösdi szokásai mindenütt feltűnő hasonlóságokat mutatnak a lényeges vonásokban, és csak a köréjük rakódott cicoma részleteiben látunk érdekes helyi eltéréseket és változásokat.

A pünkösdnek a gazdasági évkör kultuszával való összefüggése is kitetszik.  A pünkösdi király vagy királynő választás majdnem mindenütt olyan mitikus vonásokat mutat, amelyek az ősi esővarázsló szertartás nyomait engedik sejtetni. Májust pünkösd havaként is szokták nevezni, és azt mindenki tudja, hogy a májusi eső aranyat ér.

Érdekes a pünkösdi szokásoknál énekelni szokott rítusének is, amelyben többször említik Szent Erzsébet nevét. A kapcsolódás nyilván a pünkösdi rózsa szerepe nyomán történt.

A fiatalon idegenbe került Erzsébet, aki II. Endre magyar király leánya, férjhez ment a thüringiai Lajos őrgrófhoz. Legendájában fontos szerepet játszik a rózsacsoda.

Amikor Erzsébet a szegényeknek titokban alamizsnát vitt és ezért kérdőre vonták, kötényében a kenyér rózsává változott. Az ének utal is egy titokzatos lényre: „Nem anyától lettem, rózsafán termettem / Piros pünkösd napján hajnalban születtem.”

A természetben élők ismerik a füvek, fák és virágok mágiáját. Tudják tapasztalataik alapján, hogy a pünkösdi bodza hatalmas gyógyító erővel bír. A természetes gyógymódok mai reneszánszában a pünkösdi bodzavirág biztosan élen van.

Gyógyító és egészségmegőrző ereje talán feledtetni fogja a hajnali harmatszedők jogtalan anyagi előnyhöz jutási szándékát. Az úgyis később derül ki, hogy milyen lesz a gabonatermés, és abból mennyit vitt el a harmatszedő.

Írta: Balogh Géza

Szerkesztőségi szobánk egy hátsó udvarra néz. Kietlen, sivár, mint az ilyen udvarok általában. Ide nyílnak a boltok raktárai is, így aztán állandó a hangzavar, az autózúgás, a felfordulás. Nyáron homokot, szemetet kavar a szél, ősszel meg bokáig ér a sár.

Fél évtizede is több már talán, hogy észrevettük a kis fát. Pontosabban nem fa volt az még akkor, inkább látszott bogáncsnak, vagy valami effélének innen a magasból. Fának semmiképp. Megjött a tél, betemette a hó, s nem is igen törődtünk vele, de tavasszal újból kihajtott.

A raktárak fala és a betonjárda közötti hajszálnyi repedésbe fészkelte magát, s fittyet hányt minden zord jóslatnak: élt és virult.

Koronája már magasabb volt az emeletünknél, ágai az ablakhoz simultak. Ha kinyitottuk, a zöld levelek az íróasztal fölött integettek... A fa a legkedvesebb vendégek egyike volt. Talán több is annál: közénk tartozott.

Ködös, csúnya idő volt a minap. Szellő sem rezdült, mikor látjuk ám, hogy a fa mégis bolondul hajladozni kezd. Két férfi püfölte a törzsét egy életlen baltával. Kisvártatva a járdán meg az autók felvágta pocsolyában feküdt. Mint a leölt jószágból, mikor száll ki az élet: a fa ágai is egyre erőtlenebbül remegtek...

Azóta nagy a fényesség, nincs, ami beárnyékolja a szobát.

Csak ránk, bensőnkre borul néha árny, a szikár fa hiánya. S a gyengébb hiábavaló küzdelmének példája . . . Értelmetlensége.

Pedig akár tanulhatnánk is tőle. Szívósságot, leleményt, élni akarást. Mert még ha bele is pusztult – de megpróbálta legalább.

Ez is a fa példája. A sokra nem tartott, hitvány ecetfa példája.

Írta: B. Tóth Klári

Amint másztam kifelé a körvonalamból és épp nekiütköztem nagy koccanással saját határaimnak, elém pattant két kis méltatlankodó szóköz, akik egy vigyorgó szmájlit görgettek a süppedős tejúton.

– Állandóan elbitangol a kozmikus térben ez a kölyök – panaszkodtak a szóközök.

– Most visszük a négyszögesítőbe, akkor aztán nem fog elgurulni minduntalan a pimasz, ráadásul állandóan vigyorog, de ott majd leszoktatják róla – hadarták lihegve, mert időnként meglódult a gömbölyded fogoly, ők pedig botorkáltak utána, térdig süppedve a csillagporban.

– Hogyne vigyorognék – kurjantotta szmájli visszanézve –, hiszen ti ütöttétek be a kettőspontot és a jobb zárójelet, lételemem a derű, erről nem lehet csak úgy leszokni!

– Minden leütött billentyű sorskérdéssé válhat – mondta elmerengve a bal szóköz –, ami egyszer valóra válik, végigéli a maga életét, nem vethet gáncsot neki a teremtő akarat...

– Még hogy nem? – kérdezi hetykén a jobb –, most viszik  négyszögesíteni, hallottad, akkor aztán nem fogja végiggurulni az életét, odateszed, ahová akarod,csak tologatni kell. Még hálás is lesz érte…

– Nem először fordul elő a kozmikus térben, hogy a biztosnak hitt igazságok csődöt mondanak –jegyezte meg a bal.

– Sose bízz a balsejtelmeidben – mondta a jobb, és legyintett, mire légüres tér alakult ki körülötte.

– Te meg csak ne legyintgess, tudod, a vákuum… Múltkor is alig bírtam kimászni, ha nem lóg le annyira az a J, még mindig ott lebegnék két szó között…

– Szerencséd, hogy kézzel írták, jó nagy alsó hurokkal – bólogatott a társa –, a szenvedélyes vonalvezetés mentette meg az életed, az érzéki kunkor. Ha az értelem dominált volna, a felfelé ívelt betűk – rossz rágondolni!

– Bizony, így van, az értelem veszélyei, csak nehogy túlzásba vigye az ember a gondolkodást, mert elkezdenek nőni a kunkorok, lassan túlnőnek a saját kereteiken, mi meg átesünk az íveken…

Én még mindig határeset voltam, bár az egyik lábam már átlépett a negatív formámba (ez biztató jel volt, múltkor tovább tartott az átesés saját határaimon),  mikor váratlanul megcsapott a szélfuvallat: ufószag, szimatoltam a légben, megismerem ezer szó közül is. Összetéveszthetetlen. Ambrózia és disznópörzsölés keveréke. Ez adja a sajátos zamatát, kettős lényének ötvözetét.

Nem zavar, meg sem gyorsítom a lépteimet, nem is tudnám ebben a süppedő égi váladékban. Ártalmatlan, csak kissé kínos a jelenléte.

Aztán hirtelen bevillan: szmájli! Hiszen az ufók csak rájuk vadásznak, szmájlikkal táplálkoznak! Kiszippantják belőlük a létörömöt, derűt, életkedvet, mint valami speciális vámpírfajta! Szent ég, milyen messze járhatnak? Elérték már a négyszögesítőt ebben a latyakban? És ha elérték? Talán akkor jobban jár? – torpanok meg. Ha elveszti mindazt, amitől önmaga, gömbölyűsége a világ pozitívumainak lenyomata, maga a kozmikus nevetés, az isteni derű?  Mikor kacagása végiggyöngyözik a csillagokon, tőle habzik a felhőfodor, bugyborékol a tejút iszapja, csillogó gyöngysorként folyik le az esőcseppeken, le egészen a Földre, a gyerekek klaviatúráira? Mikor küldözgetik egymásnak az emberek, ezek a furcsa lények?  Mikor jellé válik, mert a valódi derű nem terjed, mert ahhoz hús-vér kapcsolatok kellenének? Elszigetelt jelenség, csak a virtuális vidámság szaporodik, de szmájli megérti, asszimilálódik, alkalmazkodik az elvárásokhoz…

Futásnak eredek, hatalmas ugrásokkal próbálok haladni a csillagközi iszapban, pásztázom a tejfehér ködöt, ami leszállt a folyam fölé, hogy újabb csillagokat ringathasson álmaiban, tapogatózva haladok a vattaszerű közegben, nem látszanak a körvonalak, a sajátomat már rég átléptem, most nem találok vissza, odamenthetném, elrejthetném, hol lehet? Mi lehet a fontosabb szerinte, a tárgy, a matéria, vagy amit kivág a környezetéből? Egyik sincs meg a másik nélkül. Egyáltalán, a körvonal kívül van, vagy belül? A tárgy érintkezése az őt körülvevő térrel vagy önmaga belső határa? Hol végződöm én, és hol kezdődik az engem körülölelő világ? Határmezsgyén állok. Van-e átjárás?  Töprengek, miközben mögöttem árad a pörzsölt ambróziaszag, terjeng a levegőben, egyre közeledik, karjai hosszan kavarognak, mint a pipából elvágyódó füst, előttem gurul a kuncogás, rávetem magam – alig sárgállik a ködben –, bedugom a köpenyem alá, ne hallatszódjon ki az árulkodó derű, de hol a körvonal, amit át kell lépnem, hol vagyok? Kívül vagy belül?

Írta: Farkas Molnár Péter

,,A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz,
minden boldogtalan ember a maga módján az."*

Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlenegyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg.

Az nem lehet, hogy rosszul emlékszik, mindig itt szálltak le, megismeri a lapostetős házat, homlokzatán, középen, az elsőemeleti erkélyt. Akkor szürke volt ez a ház, falán golyónyomok, most sárga, a lövések ragyáit betapasztották, de különben ugyanaz. Tévedés kizárva. Pár métert sétál előbb az egyik, majd a másik irányba. Barna zakós férfi áll egy bejáratnál, látja tétovaságát, segítene:
– Keres valamit, uram?
Bizonytalan a hangja, ahogy válaszol: – A Lépcsőst. Az egy étterem, volt kerthelyisége is, és mi mindig…
Most már a barna zakós is bizonytalan, vállat von, az üzletből női hang szól ki – Mi van? –, semmi, válaszolja a barna zakós, egy úr valami Lépcsőst keres.
Kövéres, festett vörös nő jön elő, vonogatja a vállát: – Lépcsős? Sose hallottam. Itt csak az van, ott, a teherautó mögött.
A túloldal felé int, aztán rászól a barna zakósra – Gyere be és segíts, nem győzöm egyedül!

Köszönetet mormog és átvág az úttesten, cipője kétszer is megcsúszik a vizes síneken. Csakugyan ott az ismerős bejárat, a parkoló kocsitól nem látta. Előtte a placcot, ahol régen, nyaranta az asztalok, napernyők álltak, leaszfaltozták. A portál koszos, festése megkopott, a bejárat felett ízléstelen-lila tábla: Korzika Pub. De ettől eltekintve bizonyosan tudja, ez az a hely. Benyit, mint egyre erősödő hányingert, gyűri le magában a feltoluló rossz érzést. Ezért villamosozott idáig, nem akar meghátrálni, visszafordulni dolga végezetlen.
Megdöbben, sokkal tágasabb, teremnyi helyiségre számít, itt meg pár asztal, egy kis boksz és a falnak támaszkodó játékgépek, közöttük a két barna ajtó: Hölgyek, Urak. A pultnál kalapos ember iszik épp, mellé lép, konyakot kér.
– Nem tudja véletlenül, hogy hívták ezt a helyet régen? – A csapos egy pillanatra abbahagyja a gumirágást, maga elé mered, majd folytatja a megkezdett mozdulatsort, tölti az italt az üvegből az apró pohárba.
– Franc tudja – mondja közben. – Én öt éve vagyok itt, azóta mindig ez a neve – fejével valami elképzelt cégér, névtábla felé int.
Felhajtja az elé tett italt, gyomra összerándul, nem kap levegőt, nem a szesz ereje, hanem undorító íze fojtja belé a hangot.
– Mi a szar volt ez? – hörgi végül. A pult mögött a gumit rágó csapos egy táblára mutat:

AKCIÓ!
Bandi brandy: 4 cl 220.-

Ennyiért nem adhatok Napóleont – mondja és megvonja a vállát. Ennyiért nem – gondolja, kétszázötven forintot tesz a pultra és indul kifelé. Az ajtóból visszanéz, a kalapos a pultnál épp szájához emeli a poharat, arcán olyan áhítat, mintha börtönből frissen szabadult gourmet lenne, aki valami hosszú ideje nélkülözött ínyencfalatot kóstol.
Odakint mélyet sóhajt, gyomra még mindig remeg az ital undorító ízétől. Cigarettát vesz elő, de csak morzsolgatja, nem gyújt rá, ujjai egyre lassabban mozdulnak.
– Ne haragudjon, a Lusztigot keresi?
Alacsony, gyűrött arcú férfi áll mellette. Nyilván látja, hogy tanácstalan, hát magyaráz: – A Lépcsős… Tudja, itt mindenki Lusztignak hívta, mert a háború előtt...
Elhal a hangja, a mondat folytatását lenyeli, látja, hogy a másik megértette, akkor meg minek beszélni?
Igen, a Lépcsőst keresi, mert régen a kollégákkal, munka után gyakran… Fel se tűnik neki, hogy akaratlanul átvette a másik beszédmódját, és ő is…
– Motorgyár? – kérdi a gyűrött arcú, ő bólint.
– Hát, az is megszűnt kilencven végén… – Ismét lenyeli a mondat végét, mert rájön, jónak mondja. Tétován a meggyötört cigarettára néz.
– Kér egyet?
A gyűrött arcú bólint, húz egy szálat az elé tartott csomagból. Nem köszöni meg, inkább tovább beszél:
– Ha ott jobbra fordul, megy vagy száz métert, és a sarkon megtalálja. Amikor ez befuccsolt –, int fejével maga mögé –, ott nyitott újat a tulaj.

Kis egyemeletes ház, a bejárati ajtó pont a sarkánál, felette tábla: Kockás abrosz. Odabent kellemes meleg, két férfi és egy nő ül a helyiség végében, esznek. A pincér elé jön, köszön, lesegíti a kabátját, helyet mutat neki. A szék kényelmes, az abrosz kockás. Az étlapra emlékszik, talán rövidebb, de minden ismerős, csontlevest kér. Forró, sárgásbarna, jó ízű, a tészta nincs szétfőve. Amíg kanalaz, gondolkodik. Borda vagy borjú? Ő mindig bordát evett, Koncz meg borjút. Koncz, a nagydarab brigádvezető… Meg Takács, meg Fónagy, az öreg csepeli szaki, meg a Kun, a Zsiga és a Tomán. A kis Cziegler, és néha, ha épp nem félt a feleségétől, Dávidka is.

Ott állnak a gépeknél, olajszag van, meg műhelyzaj, Koncz kiabál: – Hozd már ide azt a baszomfaszt, Jani! A baszomfasz bármi lehetett, amire szüksége volt, azt már az új kollégának kellett kitalálni, a góré épp mire gondol, de jaj volt annak, aki nem jött rá magától.
Koncz bitang jó szakember volt és ezt tudták róla. Ha valaki kibírta mellette az egy havi próbaidőt, ott ragadt a brigádban végleg.
A nagydarab, vastag hangú Koncz… A temetésén, ahogy a ravatalozó felé mentek, Fónagy megbökte a kis Czieglert, akire a koszorút bízták, mert kocsival járt: – Nem hozod?
– Mit? – értetlenkedett Ziegler és akkor Fónagyból kiszakadt, hogy hát azt a baszomfaszt. Senki nem értette, mért mosolyognak Koncz kollégái a nyitott sír körül. De hát nem lehetett nem mosolyogni.

Ő is mosolyog, még most is, ahogy visszagondol. Mert nem lehet nem mosolyogni. Iszik a söréből és borjút rendel.
– Jó kis tojásos nokedlivel meg fejes salátával.
A pincér nem kérdez, kijelent, ő rábólint. Újabb sört kér, amíg vár az ételre, el is fogy.
Lassan, kényelmesen eszik, néha szájat töröl és kortyol a sörből. Aki nézi, láthatja: elégedett a világgal. Íme, egy idős, boldog nyugdíjas, aki jó ebédet eszik.
Hosszan magyaráz a pincérnek, újabb sör, várakozás, érkezik a rántott borda és benépesül a helyiség, már ott ülnek mind az asztal körül, Koncz, is, Dávidka is, Takács is és Fónagy is, az öreg csepeli szaki. Róluk tud, ott volt mindegyik temetésen. A többiekről nem hallott, mennyi is… Tíz éve talán?

Még egy sör, három ízes palacsinta, kávé. Nem döbben meg, amikor a pincér elé teszi a számlát. Fizet, kér még egy konyakot és elköszön. Ahogy kilép az utcára, szinte visszakívánkozik. Leülni a többiek közé, beszélgetni egy kicsit még.
Amikor elküldték őket, nem lassan, egyenként, hanem egyben az egész brigádot, senkit nem ért váratlanul az ügy. Tudták, mire számíthatnak. Neki már megvolt akkor a kis pincehelyiség, benne pár gép, hulladékáron vette őket, ha selejteztek a gyárban. Esténként elbabrált velük, felújítgatta mindet.

Biztonsági ajtókat készített, rácsokat ajtókra – ablakokra. Kerítést, levelesládákat, több százat. Jól élt. Kilencvennégyben megözvegyült. Kilencvennyolcban lehúzta a rolót. Nem kellett biztonsági ajtó, se rács, se kerítés. Elszegényedett mindenki. Nem fizette tovább a kis pincehelyiség után a bérleti díjat, a gépeket eladogatta. Hulladékáron.

Kicsit szédül, egyre erősebb nyomást érez a gyomra tájékán. Nem szokott ő ennyit enni, inni pláne nem. Mennyit is? – morfondíroz magában, három, nem is, inkább négy sör az ebédhez, aztán a konyak, meg az a rozsdamaró, ott a régi Lépcsős helyén, abban a fura nevű… Hogy is? Korzika pub – maga sem érti, miért lesz egyszerre nagyon dühös. Jobban vigyázhatott volna. Minek felhánytorgatni régi dolgokat?
Kis tér mellett sétál, nézi a padokat, érzi, le kell ülni itt, csak egy kis időre, csak amíg elszív egy cigarettát. És amíg visszagondol… Mire? Hogy alig volt munkája, a pénze elfogyott, előbb a kocsit adta el, aztán a kisebb-nagyobb értékeit. Most, amikor a végére jutott a lehetőségeinek, a lakást. Holnap költözik a Gizella úti két szobából Kőbányára. Mellékutca, földszint, udvari lakás, szoba, konyha, kamrából alakított fürdőszoba, zuhanytálcával, vécével. Mosdó nincs, nem fért el sehol. Jó környékről, jó lakásból… Mindegy. Maradt valamennyi pénze, kihúzza egy ideig – ha nem ebédel túl sűrűn a brigáddal…

A lépcsőn alig bír felbotorkálni, nehezére esik a járás. Megáll az ajtóban, végignéz az előszobán. Üres a konyha, a belső szoba, csomagok, dobozok, összetolt bútorok mindenhol. Hogy tud egy lakás ennyire kihűlni?
Székek, asztal fotel, szekrény, kanapé és ágy – szinte ez minden, ami megmaradt. Hetvenhat négyzetmétert nem lehet harminchatba zsúfolni. A többi bútortól megszabadult, elajándékozta, eladta. Elfintorodik. Megy Kőbányára – az édes otthon visszavár! Kínjában elröhögi magát. Lám, a rejtett összefüggések: Deák Bill, meg Kőbánya.
Nem bír talpon maradni, le kell dőlnie kicsit. Trikóra, alsónadrágra vetkőzik, a zoknit sem húzza le, minek? Arra a fél órára? Díszpárnát rak a feje alá, morogva feltápászkodik, plédet húz elő, fázósan belecsavarja magát.

Bambán ül a kanapé szélén a kora reggeli szürke homályban. Valaki kopogtat a szoba nyitott ajtaján: Jó reggelt! Innen költöznek?

A kisteherautó nehezen tolat be az U alakú ház udvarára.
Kiszáll, ajtót nyit. A rakodók főnöke benéz – Ez lesz az? – kérdezi és ért mindent. Az arca elborul, a szeme elsötétül. Csúnyán ordít a két segítőjével, amikor egyikük megbotlik a hepehupás udvaron:
– Nézz a lábad alá, a kurva istenit a szemednek! Szekrényt visztek, nem cementes zsákot!

* Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének kezdő mondata:
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz,
minden boldogtalan család a maga módján az.”

Írta: Hajdú Erika

„Ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.”
(Szabó Lőrinc)

Ha a teremtő nő lett volna, biztosan másképp al­kotta volna meg a férfiakat.

Egy nő a saját konyhájában odafigyel arra, miből mennyit mér ki, s hogy minden benne legyen abban, amit készít. A férfiban is benne kellene, hogy legyen legalább a három legfontosabb. Egyszerre, együtt: az erő, a fogékonyság és a bátorság.

Mert az igazi férfiban van erő, lendület, ami megállít, ami megadásra késztet. Önmagában mégis kevés, mert ha nincs, ami mederbe terelje, öncélúvá válik.

A férfiban van tehát még fogékonyság, érzé­kenység a női lélek iránt, és éppen ez az érzékeny­ség az, ami az erőnek partot ad. Önmagában kevés; erő nélkül a fogékonyság bizonytalanná tesz.

És a férfiban van még bátorság, hogy az erőre támaszkodva meg merje tenni azt, amit szeretne, amit jónak lát, és persze van bátorsága a nőhöz, amiben segíti fogékonysága is.

Mert az igazi nő nem fél az erőtől, biztonságot, támaszt keresve és kérve elfogadja. Hálás a fogé­konyságért, hogy a férfi figyel rá és érzi azt, ami fontos neki. Majd fejet hajt a bátorság előtt, mert jó meghódítva lenni, hogy aztán emelt fővel, szemtől szemben mindent odaadhasson az igazi férfinak.

De a teremtő nem nő volt...

Így aztán lettek férfiak, akikben csak erő van, ők a törtetők, a másokon átgázolók.

Aztán lettek férfiak, akikben csak fogékonyság van, ők a már-már nőiesen gyengék.

És lettek férfiak, akikben csak bátorság van, ők a hőzöngő üresek.

Majd lettek férfiak, akikben van erő és bátorság, de nincs fogékonyság. Ők azok, akik büszkén fitogtatják, mit teremtenek meg másoknak – adni mégsem tudnak.

És lettek férfiak, akikben van erő és fogékony­ság, őket csodálni lehet, de bátorság híján elmen­nek a nők mellett.

Majd lettek még férfiak, akikben van fogékony­ság és bátorság, kedvesek és szerethetők, de nincs bennük erő, amiből a nő esendőségében is meríthet.

És mégis jó, hogy vannak ők, a férfiak. Ha nem is nő alkotta őket, ha nem is igaziak. Ha egyáltalán nem lennének, hová lenne a remény, hogy egyszer talán mégis igazi férfiakká válnak?

Írta: Somorčík Sz. Rozália

Ilonához járt festeni szerdánként, kettőkor oda, hatkor vissza.

Csak tíz perc busszal. Az épp megállt, s őt tolta kifelé az áradat. Nagyot lépett, hátrafelé, épphogy csak el nem bukott, egy cigányasszony mellé. Ő persze nem segített, megvárta, míg végre biztosan megáll a lábán, csak aztán kezdte a mondókáját:

‒ Neharaguggyon kisasszonyka, de nem kőcsönözne nekem egy kis pízt?

Megijedt, félt a cigányoktól. Neki még keresete sincs, csak hitvány zsebpénze, kiflire, kólára; gondolataival húzta az időt, amíg a szemébe mer nézni az asszonynak. Rohant volna, de nem mert.

‒ Idegyüttünk, mert itt vót dógunk, de nincs pízünk, hogy hazamennyünk.

Egy kislány, tizenegy, ha lehetett, állt az asszony mellett; fehér gyapjúkendős fejéből ragyogtak nagy barna szemei.

‒ És? ‒ gondolta, de kifelé csak ennyit mondott: ‒ De, hát nekem nincsen pénzem.

‒ Otthon se? ‒ Nem akármi ez a nő! Hát ezért félt tőlük, nem a bőrük színe miatt.

És most mi lesz? Követni fogják, leütik az ajtó előtt, kirabolják? Könnyű lenne, hiszen anya talán megint részeg, félig nyitott szemekkel fekszik a kereveten, pihegve lélegzik, alig láthatóan, mint a kiscsibe, most sincs kulcsra zárva az ajtó.

Miért adjon neki információkat az otthoni pénzállapotairól? Érezt, a cigányasszony nyugodtan vár majd, hogy ő megbillenjen, például, mint az előbb.

‒ Van otthon egy kis pénzem... ‒ Na, ezt akarta? Ezt miért árulta el? Mégiscsak megfogott! ‒ gondolta mérgesen.

Alárendelte magát az erősebb akaratnak, és vezette a két nőt hazafelé.  Csak senki meg ne lássa őket! Mekkora magyarázkodásba fog ez neki kerülni, ha valaki rákérdez. Félt anyától, hátha épp most nem részeg, bárcsak az lenne, mert ha nem, kirohan majd, mint egy tébolyult, hogy agyonveréssel fenyegesse: ‒ Te megbolondultál?! Cigánynak akarsz pénzt adni?!

‒ Itt maradjanak! Itt várjanak, mert nem lesz pénz! ‒ Még ezzel is próbálkozott, de semmi veszedelem nem hallatszott a hangjából. A cigányasszony csak állt magabiztosan a kapu előtt a lánnyal, aki hallgatott, mint egy porcelánszent. A pénz meglesz, ezt mindhárman tudták.

‒ Csak ennyim van, ez az összes.

‒ Esküszöm, megadom magának kisasszonykám, ha aggyig ílek is!

‒ Nem kell! ‒ ezt igazi szigorral mondta, mint aki ura a helyzetnek.

A két nő rendezett léptekkel haladt visszafelé az úton, amerre jöttek.

A kanyarban eltűntek, mintha sose léteztek volna.

A kaput kulcsra zárta, a bejárati ajtót is.

A piros kereveten fekvő, alig lélegző anya látványa megnyugtatta.

 Árpád vezér nyomában

Írta: Ozsváth Sándor

Nem sok tája van ma a vén Európának, ahol egy honfiú – legyen az angol, orosz, spanyol, francia vagy német – ha megáll s körülnéz, elmondhatja: Őseim, a velem egy nyelvet beszélők már ezeregyszáz esztendővel ezelőtt is e földet birtokolták, itt éltek s itt is haltak meg, ahol én most állok! Ritka kivétel ez alól a Kárpát-haza jó néhány területe! Közülük egy, mégpedig a legkorábbiak közül való, a Bodrogközben, Karoson található. Itt, Sárospataktól és Sátoraljaújhelytől közel egyforma távolságra, egy hármas dombvonulaton kerültek elő a 20. század első felében majd a ’80-as években az Árpád-féle honfoglalók eddig ismert legnagyobb s leletanyagában leggazdagabb temetői.

Az Eperjes-szögnek nevezett terület északi dombján található temetőből csupán 13 sírt sikerült feltárni, mivel előzőleg, a mezőgazdasági munkák során már legalább 50 sírt teljesen megsemmisítettek.

A legnagyobb, egyben leggazdagabb temető a középső dombon került elő. 1986-90 között itt 73 sírt tártak fel, s közülük az 52. sorszámúban rendkívül gazdag leleteket találtak!  Ez alapján gyanítják, hogy az elhunyt igen tehetős s nagy befolyású férfiú lehetett a honfoglaló fejedelmek udvarában. E temetőt rekonstruálták aztán a kegyeleti park kialakítása során, s a már említett 52. sírt emlékmű jelöli. Yöngsiebu Barsbold Denzen mongol szobrász alkotását az államalapítás ezeréves évfordulóján állíttatta a sárospataki Rákóczi Múzeum. Felirata Liudprand cremonai püspök (922-972?) Magyarokról című írásából való részlet: „…A HÍRNEVET ÉS EZT AZ / ÖRÖKSÉGET HAGYJUK / ÖRÖKÖSEINKRE ÚGY, / AHOGYAN AZT MI KAPTUK / ATYÁINKTÓL…”

A déli dombon, már az országút túloldalán lévő harmadik temető 19 sírja 1988-90 között került elő. Az egy sorba rendezett nyugvóhelyek közül a 11. vezéri sír! Szinte ugyanúgy temették el az elhunytat, ugyanolyan méltóságjelvényekkel, mint már említett társát a középső temetőben.

A feltárást végzők szerint e három temető szervesen és szorosan kapcsolódik egymáshoz, s szinte valamennyi azonos időszakban keletkezett – az Árpád-féle honfoglalás nyitányától a 10. század közepéig.  Az ez alatt a bő fél évszázad alatt ide temetkezettek nagy része férfi volt (64 %), ami arra mutat, hogy a nagyfejedelem itt építhette ki első hatalmi-irányítási központját. A férfisírok fegyvermellékletei és felségjelvényei is arra utalnak, hogy itt a fejedelmi udvar vagy a fejedelmi katonai kíséret magasabb rangú vezetői tartózkodtak a kíséretükhöz tartozó harcosokkal, esetleg családtagjaikkal.

A 10. század második felében azonban már nem temetkeztek ide! Addig, pontosabban a nyugatra vezetett kalandozó hadjáratok befejeztéig lehetett e jól védhető terület a honfoglaló magyarság első kormányzati központja. A Tisza, a Bodrog és a Latorca által határolt hatalmas félsziget-szerű területre csak egy szűk, pár kilométernyi földsávon, a mai Csap fölött lehetett „száraz lábbal” bejutni. Hogy milyen is volt e táj egészen a Felső-Tisza vidékének ármentesítéséig? Vizenyős, lápos vidék, tele dús füvű legelőkkel, imitt-amott szelíden emelkedő s embernek-állatnak biztonságot nyújtó dombokkal.

Később már más helyen, a Kárpát-medence szívében, a Pilis-hegység környékén épülnek ki új fejedelmi központok (Esztergom, Fehérvár, Óbuda), nyugati mintára, végérvényesen felejtve a keleti módit.

A karosi kegyeleti emlékhelyet a Bodrogközi Régi Magyar Kulturális Közhasznú Alapítvány hozta létre a feltáró munkálatokat vezető régész, dr. Révész László szakmai irányításával. A középső dombon, a számmal jelölt sírok mellett, hatalmas körben elhelyezett 64 kopjafa – a megyék nevével feliratozva – emlékeztet ezeréves országunkra. E körön belül egyre több település állítja fel a sajátját, történelmi megyéje szektorában. S e jelek hál’ Istennek egyre szaporodnak! A megemlékezőknek csak egy feltételt kell betartaniuk: kopjafájuk nem lehet két méternél magasabb.

Az emlékhely földterületét annak egykori tulajdonosa, „Megay Oktáv ajándékozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak néhai régész nagybátyja, Megay Gusztáv (1904-1963) iránti tiszteletből, aki munkássága során azon fáradozott, hogy minél jobban megismerhessük népünk múltját, régi kultúráját”. A hazafiúi áldozatkészség, a szakszerű régészeti feltárás valamint a karosi hagyományőrző civil szervezetek óvó-féltő szeretete és gondozó munkája eredményeképp állhat ma ez az emlékhely itt, Zemplénben, a trianoni magyar határ mentén.

Karos csak 15 kilométerre van Újhelytől, Pataktól pedig 16-ra. Ha erre vezet útjuk, el ne kerüljék, mert ha megállnak e helyen, s körülnéznek…                                                                                                                                                                                                                                                              

Írta: Kiser Edina

Amikor Előd már tudott járni, kíváncsian fedezte fel a világot. Óvatosan kapaszkodva járkált, egyik lábacskáját a másik után rakosgatta. Kicsi volt a lakás, azon belül a nagyszoba is. Volt benne egy francia ágy a sarokban és az ágy oldalához téve két komód, hogy ha a fiúcska délutáni alvás közben forgolódik, le ne guruljon. Jól működött a „rendszer”.

Lassan elmúlt két éves. Futott, rohant, ügyesen közlekedett. Egy óvatlan pillanatban azonban a komód tetején termett. Tágra nyílt szemmel néztem, közben már villant is a fejemben a mentők száma, láttam magam, ahogy szorongok a baleseti sebészeten, miközben a fiam fejét kötözik, aki tocsog a vérben... De akkor hirtelen visszazökkentem a valóságban, és ennyit mondtam: – Most lassan megfordulsz, és lecsúszol a komódról.

Próbáltam magamra erőltetni a nyugalmat, de valójában két pillanatra voltam az ájulástól.

– Így, Anya? – majd leült a komód tetejére, és egy szemvillanás alatt hasast ugrott a franciaágyra.

Nekem se kellett több. Mikor hazaért az apukája, közöltem vele:

– Semmi olyan sztorit nem mesélsz a fiadnak, amelyben azt taglalod, hogy milyen magas fára másztál, mekkora sebességgel bicikliztél a szakadék mellett egy méter széles köves úton, miközben szemből jött egy kamion. És azt sem taglalod, hogy milyen felemelő élmény hegyre mászni biztosító kötél nélkül, vagy ejtőernyővel kiugrani egy levegőben lévő repülőből. Továbbá arról sem szeretne tudni a fiad – most szólok –, hogy létezik olyan, hogy gördeszkázni egy lépcső korlátján, mindenféle szaltókat ugrálni bizonytalan építményekről még bizonytalanabb alapzatú helyekre. Fogalmad sincs, mi az a mélytengeri búvárkodás, arról meg még inkább, hogy létezik Forma-1 autóverseny vagy a Tour de France. Az idegen légióról úgy tudod, hogy sütemény, az utcai harcról pedig egy keleti mese jut eszedbe.

Az én uram csak mosolygott a bajsza alatt, de az Istenre megeskettem, hogy így lesz.

Előd a kezdetektől imádja a motorokat, az autókat. Gyanítom, ez ilyen genetikai izé, mert a megbabonázottság jeleit vélem rajta felfedezni, ha meglát egy traktort vagy egy markolót, esetleg egy gyorsan száguldó autót.

Ma jövünk haza az oviból. Az út, amely hazáig vezet dimbes-dombos, lévén ez itt a Bakony vidéke.

Felül az én imádott gyermekem a háromkerekű motorjára, majd a leejtőn tövig nyomja a lábgázt. A fejéről a sapkát egészen az orra alá húzta, és így szólt:

– Én vagyok az autóversenyző, ez pedig itt a bukósapkám.

Mielőtt felhúzhattam volna a „bukósapkáját”, hogy lásson is valamit mialatt ezerrel száguld lefelé a leejtőn, már el is indult állig húzott sapkával az én aranyhajú gyermekem.

– Előőőőőőőőőőd! Álljmeeeeeeeeeeeeeeeeg!

De ő csak brümmögött, és hajtotta, hajtotta a motort, vakon!

Azt biztosan tudom, hogy az apukája gyermekkorától fogva imádott bringázni. Száguldani, sebességhatárt átlépni.... Így hát be kell látnom, hogy a bor hamarabb válik vízzé, mint a vér...

Van valakinek bevált szedatív szere?? Még nem az örök nyugalomra gondolok…

Írta: André Ilona-Ibolya

„Hogyan lehetséges, hogy ennyi aranyos,
okos gyerekből annyi idétlen, ostoba felnőtt lesz?”

Nem tudom, hogy így hangzik-e a kérdés eredeti megfogalmazásban, és azt sem tudom most hirtelen, hogy kitől is származik. De sejtem a lehetséges okokat, vagy legalábbis kettőt belőlük.

Az elsőt Murphytől vettem kölcsön, miszerint: „Ami elromolhat, az el is romlik, és minden dolog már a létrejötte utáni első másodpercben romlani kezd.”

Ez a murphológia alaptézise, tehát ezt nem illik kommentálnom.

A másik ok, szerintem, csakis az iskola lehet, a tanító nénivel való találkozás, mert legtöbbször ők azok, akik fényt derítenek a kiskobakok értelmi képességeire.

A kicsi fiam úgy négy és fél éves korában találkozott legelőször a tanító nénivel. Nem ment ő olyan korán iskolába, ez nem az igazi tanító néni volt. Az igazi tanító néni – az apró termetű, mindig mosolygós, szelíd hangú Emese tanító néni – akkor éppen azzal volt elfoglalva, hogy a másodikos, cserfes, mindenbe belekotyogó, fontoskodó kicsi lányomat valahogy csendre, fegyelemre, pontos munkára szoktassa. Emese tanító néni türelmesen várt még két évet, amíg beírattuk hozzá a fiamat is, és még majdnem kettőt, amíg a kicsi meg is szólalt.

Emlékszem, a tavaszi vakáció utáni első iskolanap délutánján csengett a telefon, és Emese tanító néni újságolta lelkendezve:

– Képzeld, csoda történt. Megszólalt a fiad. Most először neki is volt mesélni valója, anélkül, hogy én kérdeztem volna. Magától elkezdte mondani, hogy mit hozott a nyuszi, és hogy mit csinált a vakációban. El sem hiszem. Jaj, úgy örvendek, hogy neked is rögtön el kellett mondjam. Mert mostanig soha egy szót sem szólt, csak ha felszólítottam felelni. Legtöbbször a köszönést is elhagyta, ha nem éppen szembe mentem vele. És olyan furcsa volt, főleg Anikó után, aki állandóan beszélt, hogy sokszor alig tudtam leállítani. Én tudom, hogy a testvérek általában különböznek egymástól, de ennyire! Na, de most végre megnyugodtam, mert már azt hittem, hogy velem van a baj, hogy fél tőlem az a gyerek, hogy így hallgat. Jaj, olyan aranyos volt, ahogy mesélt, olyan boldog vagyok!

De nagyon elkalandoztam, nyújtom fölöslegesen a bevezetőt, mint akinek nincs miről írnia, és csak tölti az időt, meg a lapot. Tehát gyorsan visszakanyarodok az eredeti témához.

A kicsi fiam még nem volt öt éves, amikor találkozott a szomszéd tanító nénivel.

Egyik reggel, amikor indultunk a napközibe, meghallottam, hogy alattunk a nyolcadik emeleten is csattan az ajtó, zörög a zár, hát megállítottam a liftet a nyolcadikon, hogy a szomszéd is hamarabb haladjon. A tanító néni volt, és hogy a kedveskedésemet viszonozza, a fiammal kezdett beszélgetni:

– Szia, Ferike. Mész napközibe? Szereted-e?

Ó, na, tanító néni! Ne olyan szaporán! Most mit válaszoljon az a gyermek? Csókolom. Igen Nem. Hát ez így eléggé idiótán hangzik.

Ránéztem a kicsire, hogy biztassam, de láttam, hogy társalgásra semmi esély, mert éppen 'out'-ba tette magát – ugyanis ha unatkozik vagy ha duzzog, a nyelvét feldugja bal felől a felső fogsorához, a fogain végigzongorázva áthelyezi jobbra, majd ismét vissza, és közben mereven néz előre, és ha sikerül, akkor még kancsalít is.

Szerencséje, hogy ezt nem az állatkertben csinálja a majomketrec előtt, mert a majommama a rácsait rázva, rikoltozva követelné vissza eltévedt csemetéjét. És szerencséje, hogy nem első gyermek, mert biztos megráznám: „Te gyermek, ne idétlenkedj, ne hozz szégyent a fejemre, szedd össze magad!” De mivel a nagyok által már többszörös kiképzésben részesültem, békén hagytam.

Visszapillantottam a tanító nénire, és éppen készültem mondani valamit, hogy kimentsem az udvariatlan fiamat, amikor megláttam az arcán – ó, áldott egy becsületes arca van ennek a nőnek, minden gondolata olyan tisztán tükröződik rajta, mintha nyitott könyvet olvasnánk – láttam, ahogy döbbenten, sajnálkozva nézi a gyereket, majd ez a sajnálat felém fordul és átvált kérdésbe, mintha azt mondaná: „Jesszus Mária! Szerencsétlen gyermek! Hát ez komplett idióta. Na, szegény anyja, kellett neki vénségére ez a gyermek, és né, hogy megjárta vele! De ő vajon tudja-e?” Majd hirtelen, mint aki maga is ráérzett a helyzet kínosságára, elkezdett beszélni a közköltségről vagy az időről, már nem emlékszem pontosan, és mire megszólalhattam volna, már kattant is a lift, és sietve elbúcsúzott.

Nem volt lehetőségem, hogy elmondjam: „Ó, tanító néni, nincs ezzel a gyermekkel semmi baj, csak most álmos. Ne kell őt búsulni, jó eszű kis kölyök. Éppen a tegnap mondta, hogy, Anya, most már az álló betűket mind ismerem, és meg akarom tanulni a mozgó betűket is. Én erről gyorsan lebeszéltem, mondtam, hogy azok nehezek, azokat csak a tanító nénik tudják jól megtanítani, azzal jobb megvárni az iskolát. De tényleg, még két éves sem volt, és már kezdte sorra tanulni a betűket. Ő kérdezgette, mi csak mondtuk, nem erőltettük. Először az A-pa betűt, a karik-O betűt, a kígyó-S betűt, a Tüff-Tüff kalapács betűt, majd lassan sorra mindegyiket, hogy most már a NYuszi betűt és a CSiga betűt is tudja, bármit kiolvas, ha nagy nyomtatott betűkkel van írva, és le is írja, amit akar. És ugyanígy az autómárkákat is mind tudja, sokszor csodálkozom rajta, hogy sötétben, hátulról hogyan tudja megkülönböztetni őket, miről látja, hogy ez Ford, az meg Renault? Szóval, nem kell sajnálni, nem buta gyerek ez, sőt.”

Na meg hiába is mondtam volna a tanító néninek, mert el sem hinné nekem, azt gondolná, hogy csak egy elfogult szülő vagyok.

De a kisördög is elkezdett táncolni bennem, jólesett ez a kis turpisság, hogy így behúztuk a tanító nénit. Úgy kell neki! Hát nem látott még álmos gyermeket?

Tíz lépés után a kicsi már „bekapcsolta a rádiót”, elkezdett csacsogni, mesélni, kérdezni, hogy alig győztem válaszolgatni neki.

A második találkozásunk rá vagy két hónappal történt, a lépcsőházba együtt érkeztünk, és vártuk a liftet. A kicsi most nagyon fel volt dobódva, éppen vásárlásból jöttünk.

Megegyeztük, hogy az ötéves szülinapjára ő választhat magának autót egy bizonyos összegen belül. Hosszasan töprengett, nézelődött, latolgatott, mint ahogy autóvásárláskor szokás. Az üzletben rajtunk kívül más vásárló nem volt, az eladó, egy szimpatikus fiatalember valósággal élvezte a kicsivel a beszélgetést. Hosszasan egyeztettek, márkák, lóerők, köbcentik hangzottak el. „Nem, Renault-t nem, az már van otthon kettő is: egy police-kocsim meg egy dubám is van”. Az eladó másodszor is rákérdezett, hogy hány évet is tölt most, és jóváhagyásért felém fordult: „Csak öt? Tényleg? Többnek gondoltam volna.”

Végül hosszas egyezkedés után a fiam egy Cheerokee-Jeep-et választott, és most az új szerzeményével tüntetően autózott: taszigálta a szoknyámon, a kezemen, a lift oldalán, és lelkesen burrogott hozzá.

A múltkori kis közjátékról mi teljesen elfeledkeztünk, de nem úgy a tanító néni. Láttam a szemén a hirtelen elhatározást, hogy na, most majd utána jár a dolognak, és éles, éneklő, „tanítónénis” hangon a fiamhoz fordult.

– Szervusz, Ferike. De szép autód van! Meg tudod mondani, hogy hány kereke van?

– Kilenc – jött flegmán az azonnali válasz, és a gyerek hangjából kihallatszott a csalódás: ennél komolyabb, felnőttesebb beszélgetésre számított. De ahogy felnézett, és meglátta a csodálkozó, értetlen arcunkat, készségesen hozzáfűzte a magyarázatot is.

– Mindenhol dupla és hátul pótkerék.

Írta: Csengődi Péter

– fikció –

Felemelte a pisztolyt, és a térdelő, reszkető férfi homlokának szegezte. Számára sem volt világos, miért teszi, de a legbennsőbb énje vágyott rá, biztatta.

– Ki maga egyáltalán? – hallotta a zokogó embert.

Nem válaszolt, hiszen nem ismerték egymást. Tudni akarta, milyen kioltani egy ember életét, ehhez keresett kísérleti alanyt. Olyat nem választhatott magának, aki bármilyen szinten hozzá lett volna köthető, de mivel egy vadidegenen végezte el a tesztet, kizárt, hogy rátaláltak volna.

Lőtt. A fegyvert bedobta a mellettük lévő kukába, semmilyen nyom nem volt rajta. A ruháit, cipőjét egy hét őrzés után elégette, a haját leborotválta, nehogy valaki esetleg lőport érezzen rajta. Ezerszer megfogadta magában, hogy csak egyetlen ilyen alkalom volt; de aztán a vágy újra előjött rajta, mint a kutyán, amelyik megérezte a vér ízét. Sokáig el tudta magában nyomni a késztetést, hiszen meg volt győződve róla, hogy nem helyes; de végül nem bírta tovább. Fegyverre nem tudott újra szert tenni, ezért egy fojtóhurokkal támadt egy járókelőre a sikátorban. Ez az áldozat azonban túl nagy falat volt a számára, alulmaradt a verekedésben; kihívták a rendőrséget, letartóztatták. Bevallotta korábbi tettét is, és végül a rácsok között töltötte el utolsó éveit. Álmában hunyt el.

*

A lélek kiszállt a testből, átment egy addig láthatatlan ajtón, és egy hosszú alagútban találta magát. Balra és jobbra is újabb ajtók hosszú sora állt. Fogalma sem volt, hogy merre tovább, igazából azt is elfelejtette azonnal, hogy honnan jött. Először balra indult el, és próbált benyitni valamelyiken, de mindegyik zárva volt. Ahonnan indult, annak a kilincse sem mozdult, de jobbra a következőnek igen. Bement, a szoba üres volt, mégis hangokat hallott.

– Készüljön fel, hamarosan kezdjük!

Fogalma sem volt, hogy mire is kellene felkészülnie; egyszer csak a szoba elhalványult, eltűnt, és elvesztette a tudatát.

*

Az első alkalommal, amikor képes volt feleszmélni, egy kiságyban feküdt, aminek az oldalán színes rácsok voltak. Egy nő simogatta a hasát, és úgy érezte, őt mindig is ismerte. Szép lassan megtanult bizonyos fogalmakat a világból, mint például hogy ő egy gyermek; aztán alig, hogy megszokta, már el is kellett hagynia; idővel kamasznak, fiatalembernek, majd uramnak szólították. A közgazdasági diplomájával könyvelőként dolgozott, és egy nap – évzárás környékén – késő este ment haza a munkából, amikor egy kiüresedett utcán rátámadt egy férfi – vascsővel úgy a lábára ütött, hogy azonnal leborult a földre. Feltérdelt, a támadója egy pisztolyt irányított a homlokára. Próbálta kivenni az utcalámpák fényében, hogy ki lehet az, de nem ismerte fel. Gondolkodott, kinek árthatott valaha az életében, de senki nem jutott eszébe; mindig is kerülte a konfliktusokat.

– Ki maga egyáltalán? – kérdezte zokogva.

A fegyver elsült, és a lélek hirtelen újra test nélkül találta magát.

 *

Előadást tartott. A terem puritán volt, fehér falakkal, egyszerű székekkel. Amíg a diákok felvették a speciális szemüvegeket, ő bekapcsolta a vetítőt, és máris úgy érezték, az űrben utaznak. Az egyetem több évtizedes munkája volt abban, hogy a galaxisunkat ennyire részletesen lemodellezték. Olyan közelről figyelhettek meg egy távoli égitestet, mintha a felszínén sétáltak volna. Közben igyekezett határozottan és magabiztosan beszélni, hiszen a női professzorokat még a huszonkettedik században is ritkán vették komolyan. A vetítés ráközelített a Földre, aztán egy emberre, a sejtekre, molekulákra, atomokra, egészen a legkisebb, ismert részecskékig.

– Sokan úgy gondoljuk – mondta a záró mondatokat –, hogy az univerzumban nincs is anyag, csak mi érzékeljük úgy. Minden csak információ, és hasonló szabályokon alapul, mintha egy számítógépes programban lennénk, amit nem futtat senki, csak egyszerűen ilyen az univerzum természete. – Közben meglátta, hogy valaki jelentkezik: – Igen, tessék, az úriember a hátsó sorban. Kérdezni szeretne?

– Hisz ön Istenben?

– Nos, igyekszem úgy fogalmazni, hogy senki számára ne legyen bántó. Nézzék el, ha ez mégsem sikerül. Őszintén hiszem, hogy Isten nem létezik, és a Biblia csak egy gyerekmese, amivel útmutatást akartak adni az élethez. Úgy gondolom, erre nagy szüksége is van az emberiségnek, hiszen például nem lőhetünk le kedvünkre idegen embereket az utcán, attól a társadalom teljesen felborulna. Amit viszont én személyesen tapasztaltam a világból, az alapján úgy vélem, hogy Isten nem létezik, és eszerint élem az életem.

– És nem fél, hogy téved, és emiatt a pokolra jut?

– De igen, félek! Az is megfordult már a fejemben, hogy Isten szándékosan nem mutatja magát, próbára tesz, hogy eltalálok-e hozzá. Mindazonáltal azt gondolom, nem attól leszünk emberek, hogy sosem tévedünk, hanem attól, hogy felvállaljuk a döntéseink következményét.

 *

Egy olyan templom padjában ült, amit később a török vész idején leromboltak a hódítók. Türelmesen kivárta, míg a pap elsétált hozzá, majd illedelmesen köszöntötte.

– Atyám, szükségem lenne a tanácsára. Betegség kínoz, és nincs senki, aki kigyógyíthatna belőle.

– Nem gyógymódra van szükséged, hanem megbánásra. A betegségek a bűneink miatt szállnak meg minket.

– De atyám, én követtem el semmilyen bűnt, mégis megbetegített az Úr.

– Mindannyian bűnben élünk, tettel vagy gondolattal, mert gyarló emberek vagyunk. Egyedül az Úr képes elérni a tökéletes tisztaságot.

– Nem érti atyám, én még nem is éltem, amikor ez történt velem. Nézze!

Az idegességtől reszketve felrántotta a szoknyáját.

– Takard el magad azonnal! Odakint sem mutogathatod magad, nem hogy az Úr házában!

– Könyörgöm, atyám, árulja el, mit tehettem én az Isten ellen, hogy ilyennek születtem?!

– „Az apák bűnei a fiúkra szállnak.” A szüleid nem tartották be Isten törvényeit, ezért büntetésül olyan gyermekkel áldotta meg őket, amelyik se nem fiú, se nem lány.

– Mások bűnei miatt engem ítél szenvedésre? Csak egy kegyetlen Isten képes ilyenre! Csak egy olyan Isten, akit odafent hidegen hagy a mi fájdalmunk.

– Mindenki szenvedésre van ítéltetve itt a földön, gyermekem. A mi dolgunk, hogy kiálljuk Isten próbáit, és higgyünk benne töretlenül. Ha tudsz olvasni, ajánlom neked Jób történetét. Ha nem, Ferenc atya szívesen felolvassa neked.

*

Ő volt az utolsó ember a földön. Egy napágyon feküdt az utcán, körülötte mindenhol elhagyatott romok. A technológia szépen fejlődött, az emberiség haladt a saját maga által kijelölt úton; majd egy különös betegség ütötte fel a fejét, és végigsöpört a bolygón. Többek szerint egy távoli planétáról hoztuk el a halálos vírust, mások szerint a Földön mutálódott, fejlődött ki. Egyik sem nyert soha igazolást, nem volt idő kutatni; gyors volt, és megállíthatatlan, terjedt emberen, állaton, még növényen is. Csak néhány személyt sikerült megmenteni a fertőzéstől a steril karanténokban; az ő feladatuknak azt jelölték ki, hogy amikor a járvány lecseng, gyűjtsenek össze annyi információt az eltűnt civilizációról, amennyit tudnak, és biztosítsák, hogy ha egyszer ráakad egy idegen faj, tudják, mi minden veszett oda. Minden élőlény elpusztult, csak a konzervált ételek maradtak meg, amíg el nem fogytak. Két hete jött a jelzés, hogy távol-keleti sorstársa is meghalt; végleg egyedül maradt. Neki még maradt egy ideig elegendő étele, de már nem bontotta fel. Nem látta értelmét. Itt volt vége mindennek.

*

Kiszállt belőle a lélek, és eljutott a szokásos alagútba. Nem volt több nyitott ajtó. Lassan hullámzani kezdett a tér, majd egyszerűen felbomlott.

– Szimuláció vége! – mondta a hang.

Kinyitotta a szemét, próbálta felfogni, mi is történt, hol is van. Egy sötét szobában ült egy székben, a fejéből vezetékek lógtak ki. Óvatosan leválasztotta őket. Kezdtek visszatérni az emlékei. A saját emlékei, és minden egyes ember emléke is. A monitoron a Föld modellje forgott körbe-körbe. Fogott pár százmillió évet – ami az ő életéből nem sok –, és minden egyes személy bőrébe belebújt, hogy megtudja, mennyi örömmel és mennyi kínnal járna neki az élet. Meg akarta tapasztalni mindenki fájdalmát, még mielőtt a tényleges munkához hozzáfog, hogy tudja, mire is vállalkozik. A teremtés csak most kezdődött volna. Helyette lekapcsolta a gépet, és lassú, csoszogó léptekkel kiment a szobából.

Írta: Péter Béla

(Úszni nem, megúszni igen)

A nyár a Függetlenség utcai fiúkat is odacsalta a téglagyári belső-tóhoz. Bejártuk a környék zegét-zugát. A megszállt vidék lassan-lassan kiadta minden titkát. Így bukkantunk az öböl melletti nádasban egy kivénhedt ladikra. Némi szemrevételezés után kihúztuk a roggyant, de azért ladikra emlékeztető vízi alkalmatosságot. Miután a réseket rongydarabokkal eltömítettük, az öböl vizére vontattuk, hogy elinduljunk az első hajóutunkra. Meglöktük, s egymásután beugráltunk a „hajó” gyomrába, s máris vagy tíz utcagyerek „evezett” befelé a tó egyre mélyülő szakasza felé.

Míg viking-álmaink átszálltak a túlsó partra, csónakunk halálos hínárok fölött evickélve „elsírta” magát. Mi pedig a magunkkal vitt ócska festékesdobozokkal, rossz bögrékkel, lábasokkal, görcsbe görbedő markunkkal mertük a vizet a tébolyodó ladikból. A betörő víz ellen – nem messze anyáink készülődő zokogásától – taknyunk gleccsereit vissza-visszaszívva küzdöttünk a túlpartért. A víz buborékos pezsgésében ijesztő borzongást véltünk fölfedezni, és ismeretlen – talán kozmikus– magány ránk zuhanására lettünk figyelmesek. Amikor lélekvesztőnk furcsa hörgéssel kifulladva alászállt, kétségbeesve kapálóztunk az életben maradás utolsó nádszálaiért, az ezerkarú sás felénk lengő leveleiért.

Halálos kimenekülésünkből végre visszanézhettünk a ringó tükrű tóra. Lelkünket kiadva zuhantunk a part menti fűre. Ránk szakadtak cserbenhagyó perceink.

Félájultan támolyogva indultunk, hogy leszárítsuk a csínyt a téglagyári égetőkemence kihűlő ötvenfokos sivatagában. (A kiszáradt levegőjű katlanban dideregtünk apáink bazaltos tenyerétől!) A békanyál és a téglapor piros-zöld páncéljában az ijedt ördögök lassan hazafelé vették az irányt. Nem tévedtünk, már várt ránk a szédítő erejű atyai nyakleves megtartó áldása.

Írta: Illés Zoltán

(badar mese)

Történt egy nap, hogy Széll Márton a fejébe vette, megtanítja a környékbeli rigóknak R2D2 hangját. Feltűnt neki ugyanis, hogy a régi jó rigóénekek felhígultak, dallamaik megváltoztak, egyre több idegen elemet fedezhetni fel bennük, ha jól odafigyelsz.

Az egyik reggel például autóriasztó hangjára ébredt. Kíváncsian dugta ki fejét az ablakon, hogy megnézze, van-e baj az utcában, de nem látott sehol egy autót sem. Egy másik alkalommal a postás csengőjét hallotta, rohant is volna elébe, de sehol egy postás, sehol egy levél. Máskor pedig elsuhanó mentőautó hangját vélte hallani, de nem. Megint megtréfálták volna érzékei? Kis időbe telt, míg rájött, a rigók éneke ez. Oly sokszor hallották már ugyanis ezeket a hangokat, hogy szép lassan megtanulták őket és beépítették dallamaikba.

Ezt nekem is ki kell próbálnom! – ütött szöget a gondolat Márton fejébe. – Hogy is fogjak hozzá, hogy is fogjak hozzá? – morfondírozott magában. – Nem kell elsietni a dolgokat – súgta neki ekkor az egyik Lámpaoltogató. – Mit javasoltok hát? – Nézd, a legjobb, ha megfontoltan, szinte már alattomos módszerekkel látsz neki. Mondjuk nézd meg a Star Wars-t minden héten legalább kétszer, nyitott ablak mellett. – Az egész sorozatot? – Az egészet! – De hát már annyiszor láttam…! – Hát akkor milyen terveid voltak? Stratégia nélkül ne várd, hogy eredményt érhetsz el! – Ez igaz, ez igaz…

Márton ekkor arra gondolt, hogy az eredeti elképzelése talán mégsem biztos, hogy kivitelezhető. Azt tervezte ugyanis, hogy a filmekből összevágja a droid összes megszólalását, s azt fogja végtelenített módban lejátszani a rigóknak. De felsejlett előtte, hogy ezzel nemhogy megtanítani nem fogja a rigókat arra, amire akarta, hanem inkább elűzi őket a környékről.

Kénytelen-kelletlen nekilátott hát, és hetente kétszer valóban végignézte a sorozatot, nyitott ablak mellett, nagy hangerővel, hogy biztosan kijusson háza falain túlra, a rigókhoz is. Hónapokon keresztül. Mit gondoltok, sikerrel járt? Ha szeretnétek megtudni, próbáljátok ki ti is!

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták.

Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött. A falu fellélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá.

– Dokumenti! (Az iratokat!) – rivallt rá egy forradásos képű alak.

– Miért, kik maguk?

– Nem kérdezni! Itt csak én beszél – állította lesbe embereit a férfi, kettőt az ajtóhoz, a többit az ablakokhoz.

– Tiltakozunk! – húzta összébb pongyoláját a pap felesége. – Ha nem mennek el azonnal, sikítani fogok.

– Háráso! – fogta rá pisztolyát a forradásos képű. – De akkor búcsúzni élet. Na, mi az, miért nem sikít?

– Mire kíváncsiak?

– Ki szeret Gróza? Ki van kommunistás?

– Tessék?

– Dă-i una peste gură ca să priceapă mai bine! (Verd be a száját, hogy jobban  megértsen!) – szólta el magát egy bibircsókos férfi.

– Szóval románok – rezzent össze a lelkész. – Persze, gondolhattam volna.

– És ha igen? – dugta zsebre fegyverét a forradásos arcú. – Talán nem tetszik?

– Felőlem! Isten előtt mind egyformák vagyunk.

– Előtte lehet, de előttünk csak venetikok (jöttmentek) vagytok. Betolakodtatok hozzánk, most meg kiűznétek. Ti, minket – pattogott immár magyarul. – Szerencsére mi vagyunk többen, és most szokotéálát (számot) adtok.

– Tehát ezért jöttek.

– Ezért is, merthogy régen figyelünk ám. Sokat papoltál, de most mi diktálunk.

– Életünk Mindenhatónk kezében van – térdelt le a lelkész. – Ha azt akarja, hogy meghaljak...

– Ne félj, nem ölünk meg – vigyorgott a vezér. – Legalábbis addig, amíg kinyögsz egy imát.

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben...

– Továbbá kijelented, hogy ebben az országban mi parancsolunk. Mármint a románok – tette hozzá dölyfösen. – Nektek kuss!

– Trăiască! (Éljen!) – vágták rá kórusban a rejtélyes „vendégek”.

– Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod...

– Megértetted? – ragadta mellen a keszeg lelkipásztort a vezér. – Hozzád beszélek. De aztán szóról szóra így mondd. Még holnap, a templomban, különben kinyiffantunk. Itt ezzel a revolverrel – mutatott a zsebére –, úgyhogy jól vigyázz! Minden szavadat ez a pisztoly kíséri.

– Nem! – gyűrte le félelmét a lelkipásztor. – Teremtőnk házában imádkozni, nem politizálni szoktak.

– Kérlek, ahogy óhajtod. Bubu! – vágott szemével a tiszteletes asszony felé.
A férfi az asszonyhoz kapott, leteperte a földre, és csókolni kezdte.

– Bitangok! – sietett segítségére a férje, aztán egy pofontól ő is földre perdült.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, s a pap gyermekei nyargaltak a szobába. Mögöttük bőrkabátos, behemót alak röhögött.

– Legat-îi! (Kötözzétek meg őket!) – parancsolta a forradásos képű. – Na, meggondoltad magad?

– Meg.

– Hangosabban!

– Meg. Prédikálni fogok.

– Jól van, pópa, mi is ott leszünk, nehogy még egyszer meggondold magadat. Addig is, légy szíves, add ide a bukszád!

– Tessék!

– Ez bizony vékony. Ékszerek, márka, dollár...?

– Nincs.

– Tiszteletes asszony? Mindegy, majd mi megtaláljuk – intett az embereinek, akik a szobának estek, feltúrták a szekrényt, fiókokat, mindent anélkül, hogy bármit találtak volna.

– Kössétek a kályhához! Ejnye de inas vagy! Puhítsátok meg, fiúk!

– Istentelen emberek, nem féltek az Úrtól?

– Rajta!

Félholtra verték, végül abbahagyták, hadd prédikálhasson másnap úgy, ahogy megbeszélték.

A falucska hívei lassan gyülekeztek. Asszonyok, öregek tódultak a templomba, akik a pap prédikációiban kerestek gyógyírt. Csakhogy ezúttal inkább ő szorult erre. Homlokát beverték, háta sajgott. Azért megpróbált egyenesen járni, feltapogatódzott a szószékre, és rázendített: Mint szép híves patakra a szarvas kívánkozik... Hívei utána jámbor áhítattal. Valamennyi helybeli: ez a jegyző, az Bálint gazda... – vette számba szorongva nyáját. Csupán az utolsó padban ült... Uram, irgalmazz: a forradásos arcú!

– Kedves atyámfiai – rugaszkodott neki, beszélt az alázatról, engedelmességről, majd más témákra siklott.

A hívek lopva összenéztek. Pedig a papjuk most is róluk beszélt, csak valahogy másként, mintha attól félne... Az ám, mitől, merthogy fél, azt a vak is látja.

A lelkész elhallgatott. Mintha megérezte volna a csalódást, értetlenséget, mert elszégyellte magát.

– Nézzétek! – kapta le az ütött-kopott talárt, megmutatta sebeit, és mindent őszintén elmesélt. Még azt is, ki ül ott az utolsó sorban.

A gyülekezet egyszerre fordult hátra, de ott már senkit sem láttak.

– Bocsáss meg, Atyám, hogy kételkedtem benned – horgasztotta le fejét a lelkipásztor. – Kérlek, óvj meg ezután is engem, meg mindenkit, aki segítségre szorul! Adj erőt, önts hitet belénk, hogy soha többé ne féljünk, amiért kicsik, elesettek és magyarok vagyunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod...

Hogy mikor, kinek és mennyire jött el, bizonyítja az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. De akkor már más pap, más szavakkal könyörgött értünk. És az előbbi, akit olyan kegyetlenül elvertek, aztán kiraboltak? Még ugyanaznap váratlanul elhunyt.

Állítólag felakasztotta magát.

Egy András napi szerelem emlékére

 Írta: Vaskó Ilona

Kedves M. – Csak így, ponttal, mert már régen nem kiáltok fel semmiért. – Muszáj leírnom sok év után, hogy mi is voltál nekem. Azért van a muszáj, mert a hosszú évek olyan szilárd burkot növesztettek a szívem köré, hogy félek, soha nem tehetem már meg. Megkeményít az idő. Nehezen hatódok meg. Úgy öleli körbe a szívemet az idő múlása, hogy mostanában ritkán dobban meg felhevülten. A pillangók is évről évre elköltöztek a gyomrom tájékából, a hosszú hónapok már bábokat sem kívántak lerakni. Egyszerűbb lenne a csalódások és a hazug szerelmek álcája mögé bújni, de be kell valljam neked, nem így van. Nem érdekelnek az elmúlt dolgok vagy a hazugságok. Soha nem nekem hazudtak vele.

Emlékszel rám? Emlékszel, mikor először találkoztunk? Nyár volt. Fehér ruhában lebbentem eléd egy folyosón, és a bemutatkozásnál félrebiccent a fejem. Sokáig tartott a kézfogásunk, és a lengőajtó sürgetése törte meg azt a hosszú – kb. 2 másodpercnyi – időt, míg tekintetünk kényszeredetten máshova terelődött egymásról. Attól a pillanattól fogva éreztem, hogy mindig ott fogok állni a tekintetedben.

Nem tudom biztosan, hogy abba szerettem-e bele, ahogyan néztél rám vagy ahogyan beszéltél hozzám. Tudom, miről beszélgettünk, emlékszem minden szavadra. A semmiről. Az első döbbenetből ocsúdtunk mind a ketten, és belekezdtünk egy semmitmondó, üres fecsegésbe, ami semmi másra nem volt jó, csak hogy mind a ketten tudjuk, ez a valóság, és még nem hibbantunk meg teljesen. Pont úgy néztél rám akkor is…

Aztán persze tisztáztuk jövetelem okát. Te már aznap tudtad, hogy megyek. Szóltak. Vártál. Én is tudtam, hogy találkozunk. De nem tudtam, hogy általad rám borul egy megélt, átélt, de soha ki nem mondott szerelem. Egy egész bolond nyár jutott nekünk, ami véletlen találkozásokból, tétova telefonhívásokból és zavarba ejtő hosszú kocsiutakból állt nekünk. Azt hittük, dolgozunk. Persze tettük is becsülettel, de olyan hosszúra nyújtva, amennyire csak lehetséges volt.

De most nem ezért írok neked. Azért teszem, mert sok mindent mondtam és írtam, de egy fontosat soha. Megígértem, hogy nem beszélek senkinek sem rólad, hogy néma csomagom leszel, és hogy csendemben őrizlek majd. Mindegy mi történt a múltban. Ma már százszázalékosan tudom, hogy az ígéretemet betartottam. Nem árultalak el. De ezért sem írok. Mert ez sem érdekes. Nem érdekes, mit gondolsz, mit hiszel. Egyetlen dolgot szeretnék neked leírni, mert elmondani már soha nem lesz esélyem: szerettelek. Úgy szerettelek, ahogy a szél szeretheti a tüzet.

Nem sok idő adatott meg nekünk. Ahogy ránk köszöntött az ősz, elvesztünk egymás ölelésében. Emlékszem, András napon csókoltál meg először, és szerettük egymást úgy, ahogyan csak egy nő szerethet egy férfit. Minden pillanatra emlékszem. A szavaidra. Az érintésedre. Ha behunyom a szemem, most is hallom, ahogyan súgod: ne hagyd abba!

De abba kellett hagynunk. Ki nem mondott szeretlekek torlódnak fel bennem, és már soha ki sem mondhatom. Meghaltál. Úgy haltál meg, hogy én soha nem nézhettem bele a szemedbe, és soha nem állhattam a tekintetedben, miközben azt mondom neked: szeretlek. El nem csókolt csókokkal a számon hagytál magamra. De meghagytad nekem a nyár varázsát. Nem hagytál el, és nem hagytalak el, mert bár a halál elválasztott minket, de a hangod itt cseng a fülemben, az érintésed itt maradt rajtam.

Írta: Ozsváth Sándor

A kanyarban kissé nekikoccanunk a falnak, a beteghordó bocsánatot kér, majd betol az előkészítőbe.  A mennyezetlámpák s pár felirat alapján sejtem csak, hogy merre járunk a kórházlabirintusban. Fehér csempe mindenütt, halványzöld ruhások sürgölődnek, finom fémcsörgés, aztán letesznek a fejem mellé valami feketét. Pár percet várnunk kell a főorvos úrra, mondja fölém hajolva egy maszkos-szakállas arc, a nővérke addig majd szóval tartja.  Megtudom, hogy egy közeli faluból jár be, a férje hozza-viszi minden nap, de busszal is csak félóra lenne. Kedvesen cseveg, csacsog, már alig figyelek rá. Egy harminc évvel ezelőtti műtő jelenik meg váratlanul emlékezetem vetítővásznán.

Késő este, Erdélyből hazafelé jövet, még időzök kicsit a határmenti városkában. Gyermekkori barátaimnál ért utol a telefon, mennék már vissza, nagyapámat kell bevinni a kórházba, mert kizáródott a sérve. Mentőt hiába hívnak, nincs benzin, a családban meg páros rendszámú autók vannak, e hétvégén pedig csak a páratlan „jár”. Meg sem kockáztatják, mert milicek őrzik az egyetlen faluból kivezető utat. Nyergelj, fordulj, s már indulok is!

Miért altatnak el, nem értem, csak féldiónyi tumor van a nagyujjamon, helyi érzéstelenítéssel is lehetne. Huszonöt perc lesz, mondja a közben megérkező főorvos, s már teszik is arcomra azt a fekete valamit.

Az első ülést hátrahajtva, dunyhával jól kipárnázott fészket készítünk nagyapámnak. Bármilyen óvatosan kerülgetek is a pár kilométernyi kátyús úton, fel-felnyög. Katonadolog, sziszegi. Egyből a műtőbe visszük. A főorvos magyar, egy szál nővérke asszisztál. Nem tudnak érzésteleníteni, mondják, nincs injekció, csak egy sprével fagyasztanak, helyileg. Kint, a jéghideg folyosón szívfájdító hallgatni jajgatását! Közben néném rendezkedik a kórteremben, dunyha s párna be, meg még egy pléd is, mert nincs fűtés, az ablakok is pokrócokkal szigeteltek.

Ébresztő, uram, hallom a már ismerős maszkos-szakállas hangját, végeztünk! Tudja hol van, hogy érzi magát? Mondom, hogy minden rendben, s már tolnak is ki a műtőből.  A folyosó nagyóráján látom, hogy negyvenöt perce vagyok úton. A kórteremben mackós beteghordóm barátságosan felnyalábol, s áttesz az ágyra. Jobb lenne egy szépasszonyt ölelgetni – ugratom. Igen, csak nem ebben a súlycsoportban – riposztoz.

Nagyapám falfehér, mikor kihozzák, a fájdalom torzzá gyúrta arcát. Megsimogatom, borostái szinte szúrnak. Elhelyezzük az ágyon, néném bebugyolálja, s lábtól leül egy székre.  Csöndesen imádkozik. Most látom, többek mellett is virraszt valaki.

Mikor e sorokat írom, sebem már begyógyult. Nézem a heg ívelt vonalát, s a rég porladókon tűnődöm. Meg a kórházakon…

Írta: Farkas Molnár Péter

Két házasságból öt gyerekkel áldott meg az úr.

Ahogy mondani szoktam, van néhány fiam, meg egy lányom. És – bár így nem kezdünk mondatot –, azt az áldást néha verésnek éreztük az anyákkal, meg a nagyszülőkkel, különösen akkor, ha az ifjú terroristák ön- és közveszélyes akciókat hajtottak végre, almát loptak a piacon, esetleg egymás fejét zúzták be éppen.

A sorban második fiam három esztendős múlt, amikor egy este letörten feküdt a KRESZ-pályás szőnyegen, a padlón. Vacsorázni hívtam, de azt mondta: inkább lefeküdne. Ő, aki három helyett falt, akár egy éhes kapás, és ágyba kényszeríteni csak komoly atyai erőszak kilátásba helyezésével lehetett. Sóhajtva néztünk össze párommal: – Te, vagy én?

Mármint, hogy melyikünk viszi reggel orvoshoz a sarjat. Reggelre jelentkezett a láz, enni továbbra sem…

Gyerekorvosunk meghűlést diagnosztizált, gyógyszert írt, majd három nap múlva – miután fiam rekedtre ordította magát, fejfájásra panaszkodva, mielőtt álomba ájult –, kihívtam az ügyeletes orvost.

Csöngettek, ajtót nyitottam és a velem-korú irhadzsekis, szakállas hobótól megkérdeztem, miben segíthetek. Természetesen tegezve. Kiderült, ő az orvos. Egy óra múlva a gyereket felvették a László kórház fertőző osztályára, vírusos agyhártya-gyulladással.

A következő, nagyjából egy hónapról nincs mit mondanom. Aki maga is apa, sejtheti, aki még nem, majd megtudja. (Nem fenyegetés. Ígéret.)

Aztán visszakaptuk magzatunkat, kissé soványkán, tétova mozgással, fáradékonyan. Első nap otthon, a nagyszülők mindent elkövettek, hogy meghosszabbítsák kínjainkat. A tesók is otthon maradtak, ebédre fiam kedvence, rántott csirke. Befalta a két alsó combot, – vö: dobverő, – azután a két felsőt. Krumplipürét nem kért – „büdös” –, uborkasalátát úgyszintén nem – „csípős”. Aggódva figyeltük. Vajon felépült teljesen? Nem maradt vissza valami szövődmény? Jól koordinált a mozgása? Nem dadog? Nincs láza, hőemelkedése?

Egy héttel hazaérkezése után, egy reggelen nevezett gyermek eltűnt. A szokásos kampányvécézést, rohamöltözködést, reggelikészítést kihasználva köddé vált. Feltúrtuk a lakást, ízekre szedtük a tesókat, hátha mondanak valamit. Semmi. Kamra, gardrób, ágyalja, a legkisebb meglapulásra alkalmas hely átkutatása, gyerek úr sehol. És ekkor jutott eszembe megnézni a bejárati ajtót, amelyet mindig zárva tartottunk. Most is zárva volt. A srácok el sem érhették a kulcsot, nem voltak elég magasak még. Első riadalmamban, miután kiállt a zsibbadás a testemből és a nyilallás a szívem tájékáról, rohantam az erkélyre. Lenéztem, semmi. Se csődület, se csöpp, összezúzott test a járdán.

Nem folytatom. Közel egy órás keresés után sem akadtunk a fiú nyomára, anyja, testvérei zokogtak, az időközben hívatlanul betoppanó nagymamák egymást hajszolták az őrületbe, én ordítottam. Végül megérkeztek a rend éber őrei, akiket feleségem értesített.

Felvették a tényállást, majd rideg és alapos szakszerűséggel kezdték átkutatni a lakást. Sem gyereket, sem magyarázatot nem találtak ők sem. Álltunk a nappali közepén nyolcan, értetlenül, pánikhatáron remegve, a rendőrök meglehetős zavarban a kutatás eredménytelensége miatt.

És ekkor az ifjú terrorista előcsoszogott a konyhából, arcán azzal a vásott kölykökre annyira jellemző vigyorral, amely száz meg száz méterekre előre jelzi: Itt jön a baj!

Valamennyien egyszerre vetettük magunkat a gyerekre: – Hol voltál? Az én hibátlan szépségű fiam pedig büszkén mutatott a mosogatót magába foglaló szekrényre: – Itt!

Azt a szekrényt megnéztük talán tizenhatszor is, mégsem láttuk a kis büdöst. Bemászott a szifon és a bojler közötti vaksötét, észrevehetetlen, egérlyuknyi résbe és lapított.

A rend őrei vörösödtek, a nagyszülők zokogtak, a kölkök szepegtek. Mi összenéztünk feleségemmel, és kitört belőlünk a megállíthatatlan, elfojthatatlan, egyáltalán, akaratlagosan befolyásolhatatlan, boldog röhögés: Meggyógyult!

Firkálmányom hőse ma harminc éves, kettő méter és tizennégy centi. Zeneszerzéssel foglalkozik, már amennyiben a trance zene – szerintem nem az –, és olyan szaga van, mint egy görög istennek.

Olíva olaj, és fokhagyma. (Főzni tanul a bátyjától.)