Írta: Kiser Edina
Gondolkodom már egy ideje azon, hogy kellene valami szakkönyv vagy valami, ami elárulja nekem, hogy hogyan szoktassam hozzá az elkényeztetett panelkutyámat a csibész falusi kutya életre. Megmondom őszintén, reménykedtem, hogy itt lesz a kertes ház, a nagy porta meg a „frídom” érzés, és az én kutyám örömmel tölti majd öreg napjait. Az is eszembe jutott, hogy micsoda remek házőrző válik belőle.
Hogy miért gondoltam így? Nos, ez nagyon egyszerű. Panellakásból jött. Minden neszre felkapta a fejét, amit persze óriási ugatással jelzett. Sokszor túlbuzgó módon még akkor is hangosan „hemmegtetett”, amikor valamelyik családtag érkezett meg. Mintha nem működött volna az orra, nem érezte meg, hogy ismerős áll az ajtóban. Eleinte szórakoztató volt, de utóbb már nagyon bosszantó.
– Fali! Csssss! Csönd legyen! Fogd már be! Hülye dög! – próbáltam én is hangot adni a rosszallásomnak, már csak azért is, hogy hallják a szomszédok, valamit teszek az ügyben – már az elhallgattatás ügyében. Voltak drasztikus gondolataim is: megtanítom nyávogni! Az mégis csak egy csendesebb művelet. Aztán elvetettem, és beletörődtem, hogy nem jó a kutyám orra, viszont vigasztalt, hogy hozzánk ember úgy be nem teszi a lábát, hogy észrevétlen maradna.
Tehát volt egy jó kis panelház-őrző, véres szájú, forgó szemű kis tacskónk. Igaz, kicsit öreges, igaz, kicsit morcos, igaz, kicsit beteges, epilepsziás, hányós, bőrbajos, viszketős, memóriazavaros, szénanáthás..., kicsit sárga, kicsit savanyú..., de a miénk!
No, ez a kicsit bajos kutya megkapta ezt a nagy udvart. Hálából egész nap áll a konyhaajtóban, és nyüszít. Szeretne bejönni. Én egész nap vicsorgok, hogy menjen ki. Első este egyfolytában ugatott, sírt – mindezt felváltva. Én itt is próbáltam a korábban is kudarcos szövegemet:
– Fali! Csssss! Csönd legyen! Fogd már be! Hülye dög! – azonban itt csak olaj volt a tűzre.
– Hülye városiak, még álmukban is kiabálnak – gondolhatták a szomszédok, mert az üres házban hatványozottan lehetett hallani az éjjeli óbégatásomat! Megunta a lányom, beengedte éjjelre a szélfogóba. Csönd lett.
Másnap az egész kezdődött elölről. Tettünk egy próbát. Megsétáltattuk, hogy hátha... Jó is volt, talán öt percig. Aztán ez a rövidtávú memória problémával küzdő eb újra kezdte. Nyüszített és sírt. Felváltva. Munkások jöttek-mentek. Meg kellett kötni, mert őurasága, mindenkit meg akart enni. No, akkor meg azt történt, hogy a megkötött kutya az idegességtől vakaródzni kezdett. De nem ám akárhogy, hanem a földön kúszva, körbe-körbe, közben morogva vakarta a hasát. Kúszókutya! Nem sétáló, nem rohanó: kúszó! Színtiszta szégyen!
Szerencsétlen jószág a nap végére már annyira elfáradt az idegtől, hogy amikor kimentem a teraszra és leültem az előző nap megalkotott nagyon remek kis bélelt kutyaház mellé, hogy megigyam a kávémat, akkor ő bement a házba, és konkrétan elájult a fáradtságtól. Úgy elaludt, hogy horkolt.
Elgondolkodva néztem ezt az alvó, négy lábon járó színtiszta szerencsétlenséget: vajon felugassam, ha idegen lép a portára?
