Írta: Kulcsár Attila
Most, hogy már ingyenes számomra az utazás, gyakrabban ülök vonatra. Jobban szeretem a régi fülkés kocsikat, mint az egyterest. Itt csak hat-nyolc utassal lehetek összezárva. Keresek egy ablak melletti helyet, behúzódok a sarokba, és vagy kibámulok az ablakon, vagy magam elé veszek egy könyvet, és elalszom. Persze válltáskámat a belső oldalra teszem, hogy csak a testemen keresztül vihessék el, az ember legyen óvatos. Ha szerencsém van, nem kapok egy beszélgetős, útitársat, mert én el vagyok magammal. Szeretem a diákot a fülkémben – egyedül –, mert az tanul, vagy okos telefonozik, vagy laptopján filmet néz. Nem zavarjuk egymást.
Más a helyzet ezekben a modern kocsikban, ahol száz ember ül egy légtérben. Itt már statisztikailag is van egy hangos társaság, egy röhögős, két köhögős, három szaladgáló kisgyerek és anyukája, öt állandóan telefonáló – ebből egy nagyot halló nagymama –, és minden megálló előtt csörög három telefon, hogy akkor gyere ki elém az állomásra kocsival. És előtte két perccel meg hívják, hogy hol jártok akkor most, szívem. Vagyis aludni alig lehet, az olvasáshoz is nagy koncentráció kell. Ilyenkor bámészkodok , és számolom ki hányszor megy pisilni, figyelem a kalauzok munkáját, ki kér mindenféle igazolványt, ki hiszi el pofáról, hogy valaki 65 éven felüli vagy hogy még diák, anélkül, hogy kérné az igazolásokat. Néha egy külföldi és a kalauz szerencsétlenkedése köt le, néha a fel-lemasírozó cigány családok. Soha nem tudom eldönteni, hogy a helyüket keresik-e vagy nincs nekik jegyük, és a kalauz elől vonulnak be a következő WC fülkébe.
Ilyenkor nem ülök be az ablak mellé, oda a táskámat rakom, hogy egyrészt ne üljön oda senki, másrészt, hogy kezem rajta tarthassam. A dzsekimet azért az ablak melletti fogasra akasztom, de kiveszem a belső zsebemből az igazolvány tokomat, mert hallottunk már olyat, hogy a háttal lévő utas, mintha a sajátjába kotorászna, kirámolta a mögötte ülő zsebének tartalmát.
Legutóbb észrevettem, hogy egy viszonylag fiatal hölgy figyel egy átlós ülésről, két sorral távolabb az enyémtől. Na, csakhogy észrevesznek még a nők, villant át agyamon a beképzeltség. De aztán a sok éves tapasztalat józan észre térített. Talán valahonnan ismer, kutattam emlékeimben – én nem emlékeztem rá. Aztán láttam, hogy másokat is megfigyel, a szeme sorra pásztázza az utastársakat. Akkor ez egy ügynök lehet, gondoltam, aki keresi a potenciális vevőket, mindjárt feláll, és végig kínálja mindenkinek a hajnövesztő szerét. Legjobb reklámja a saját feje, gyönyörű fekete hajkoronát visel. Nagy fekete reklámtáskája neki is az ablak melletti ülésen nyugodott. Már félig felemelkedett az ülésből, de aztán megállt vonat, és úgy határozott, hogy megvárja, amíg a le- és felszállók a közlekedőt szabaddá teszik. Amikor végre elindult, odalépett hozzám, és azt kérdezte: – Uram, megkérhetem, hogy tartsa szemmel a csomagomat, amíg kimegyek a toalettre?
Kihúztam magam, kissé csalódottan ugyan, de aztán a feladat nagyszerűsége szorítva hatott le keblemre. Visszamutatott az ülésére, én mondtam, hogy ezer örömmel, és ő elment a fülke hátsó peronjára.
Ekkor értettem meg, hogy miért fürkészett engem és másokat is. Keresett egy megbízható embert és a látókörében engem talált a legerkölcsösebbnek, sőt, legerősebbnek. Aki képes lehet egy táska tolvaj kezéből visszaragadni a rábízott értékeit. Nagyot nőttem a szememben. Biztos látta, hogy én nem bóbiskolok el, nem bámészkodok össze-vissza, szemüveget se hordok, vagyis látásom is rendben van. És miután egyszer se voltam a toaletten – már másfél órája, amióta megfigyelt –, biztos nincsenek prosztata problémáim sem.
Vannak, akik semmit nem bíznak a véletlenre. Biztos ismerik a statisztikát, hogy minden ezredik utas lop. Csak megfogja a másik bőröndjét, amikor leszáll, vagy csak arrébb teszi, amikor az utastársa kimegy a WC-re, és aztán összecseréli a saját üres bőröndjével a leszállás forgatagában. De most kifogott egy megbízható biztonsági őrt ez a nő, húztam ki magam, és figyelni kezdtem.
– Mi van már, de sokáig oda van – türelmetlenkedtem. Székrekedése lehet vagy még be se jutott? A piros lámpa ég, jelzi, hogy a fülke foglalt. Fő, hogy a fekete táska biztonságban van. Pedig az ilyen, látszólag ott felejtett táskák a leggyanúsabbak manapság, villant át az agyamon. Az ilyenek szoktak tele lenni robbanó szerkezetekkel. És a nő nem szőke volt, határozottan hosszú fekete hajú, és a nyakán egy kendőt viselt, amit fel lehet kötni a fejére is. Lehet, hogy ez egy arab nő? Aki már évek óta itt él, mert nem vettem észre idegen akcentust a beszédében. De az nem számít, biztos második generációs bevándorló. És be van állítva a robbanó szerkezete percre? A következő állomáson leszáll, mi meg, bumm, felrobbanunk. Itt gyorsan cselekedni kell. Szedelőzködni kezdtem: dzseki le, táskám vállra, és magamhoz vettem a nő fekete táskáját is. Jó nehéz volt. Atyaúristen, ha ez mind bomba! A nő még mindig a WC-ben ücsörgött – piros a lámpa –, lehet, hogy az izgalomtól hasmenés jött rá. Előre siettem, mintha a következő állomáson leszállnék, és a vonat peronján kinyitva az ajtót kidobtam a táskát a kubik gödörbe. Nem robbant, mert úgy látszik még nem volt itt az ideje. Én mindenesetre két kocsival előbbre sétáltam. Már lassított a vonat. Na, itt fog leszállni a terrorista is – én mindenesetre a védőtetővel ellentétes, a tilos oldalon lekászálódtam
A szerelvény elment, a nőt nem láttam a peronon, lehet, hogy sietve lement az aluljáróba, ahol már várták a társai.
Én is felmásztam a rámpára, és büszkén néztem a vonat után. Nyolc kocsi, benne vagy 60-60 utas. Megmentettem 480 ember életét. Újságot nem olvasok, a tévét este nem volt időm kinyitni, így nem hallottam a híradásokban, hogy valami robbanás rázta volna meg Aszalós és Kutas között a pálya menti rekettyést, az anyagi kár nem jelentős.
Arról meg végképp nem írt az újság, hogy hetekkel később egy birkapásztor legeltetés közben a vasút közelében talált egy táskában szétázva valami laptopot meg egy külső winchestert, teljesen használhatatlan állapotban. Nem tudta, hogy mire valók, de az egeret a kutyája nyakára kötötte.
A fenti írás 2016. június 10-én hangzott el, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
