Írta: Somorčík Sz. Rozália
Ilonához járt festeni szerdánként, kettőkor oda, hatkor vissza.
Csak tíz perc busszal. Az épp megállt, s őt tolta kifelé az áradat. Nagyot lépett, hátrafelé, épphogy csak el nem bukott, egy cigányasszony mellé. Ő persze nem segített, megvárta, míg végre biztosan megáll a lábán, csak aztán kezdte a mondókáját:
‒ Neharaguggyon kisasszonyka, de nem kőcsönözne nekem egy kis pízt?
Megijedt, félt a cigányoktól. Neki még keresete sincs, csak hitvány zsebpénze, kiflire, kólára; gondolataival húzta az időt, amíg a szemébe mer nézni az asszonynak. Rohant volna, de nem mert.
‒ Idegyüttünk, mert itt vót dógunk, de nincs pízünk, hogy hazamennyünk.
Egy kislány, tizenegy, ha lehetett, állt az asszony mellett; fehér gyapjúkendős fejéből ragyogtak nagy barna szemei.
‒ És? ‒ gondolta, de kifelé csak ennyit mondott: ‒ De, hát nekem nincsen pénzem.
‒ Otthon se? ‒ Nem akármi ez a nő! Hát ezért félt tőlük, nem a bőrük színe miatt.
És most mi lesz? Követni fogják, leütik az ajtó előtt, kirabolják? Könnyű lenne, hiszen anya talán megint részeg, félig nyitott szemekkel fekszik a kereveten, pihegve lélegzik, alig láthatóan, mint a kiscsibe, most sincs kulcsra zárva az ajtó.
Miért adjon neki információkat az otthoni pénzállapotairól? Érezt, a cigányasszony nyugodtan vár majd, hogy ő megbillenjen, például, mint az előbb.
‒ Van otthon egy kis pénzem... ‒ Na, ezt akarta? Ezt miért árulta el? Mégiscsak megfogott! ‒ gondolta mérgesen.
Alárendelte magát az erősebb akaratnak, és vezette a két nőt hazafelé. Csak senki meg ne lássa őket! Mekkora magyarázkodásba fog ez neki kerülni, ha valaki rákérdez. Félt anyától, hátha épp most nem részeg, bárcsak az lenne, mert ha nem, kirohan majd, mint egy tébolyult, hogy agyonveréssel fenyegesse: ‒ Te megbolondultál?! Cigánynak akarsz pénzt adni?!
‒ Itt maradjanak! Itt várjanak, mert nem lesz pénz! ‒ Még ezzel is próbálkozott, de semmi veszedelem nem hallatszott a hangjából. A cigányasszony csak állt magabiztosan a kapu előtt a lánnyal, aki hallgatott, mint egy porcelánszent. A pénz meglesz, ezt mindhárman tudták.
‒ Csak ennyim van, ez az összes.
‒ Esküszöm, megadom magának kisasszonykám, ha aggyig ílek is!
‒ Nem kell! ‒ ezt igazi szigorral mondta, mint aki ura a helyzetnek.
A két nő rendezett léptekkel haladt visszafelé az úton, amerre jöttek.
A kanyarban eltűntek, mintha sose léteztek volna.
A kaput kulcsra zárta, a bejárati ajtót is.
A piros kereveten fekvő, alig lélegző anya látványa megnyugtatta.
