Írta: André Ilona-Ibolya
„Hogyan lehetséges, hogy ennyi aranyos,
okos gyerekből annyi idétlen, ostoba felnőtt lesz?”
Nem tudom, hogy így hangzik-e a kérdés eredeti megfogalmazásban, és azt sem tudom most hirtelen, hogy kitől is származik. De sejtem a lehetséges okokat, vagy legalábbis kettőt belőlük.
Az elsőt Murphytől vettem kölcsön, miszerint: „Ami elromolhat, az el is romlik, és minden dolog már a létrejötte utáni első másodpercben romlani kezd.”
Ez a murphológia alaptézise, tehát ezt nem illik kommentálnom.
A másik ok, szerintem, csakis az iskola lehet, a tanító nénivel való találkozás, mert legtöbbször ők azok, akik fényt derítenek a kiskobakok értelmi képességeire.
A kicsi fiam úgy négy és fél éves korában találkozott legelőször a tanító nénivel. Nem ment ő olyan korán iskolába, ez nem az igazi tanító néni volt. Az igazi tanító néni – az apró termetű, mindig mosolygós, szelíd hangú Emese tanító néni – akkor éppen azzal volt elfoglalva, hogy a másodikos, cserfes, mindenbe belekotyogó, fontoskodó kicsi lányomat valahogy csendre, fegyelemre, pontos munkára szoktassa. Emese tanító néni türelmesen várt még két évet, amíg beírattuk hozzá a fiamat is, és még majdnem kettőt, amíg a kicsi meg is szólalt.
Emlékszem, a tavaszi vakáció utáni első iskolanap délutánján csengett a telefon, és Emese tanító néni újságolta lelkendezve:
– Képzeld, csoda történt. Megszólalt a fiad. Most először neki is volt mesélni valója, anélkül, hogy én kérdeztem volna. Magától elkezdte mondani, hogy mit hozott a nyuszi, és hogy mit csinált a vakációban. El sem hiszem. Jaj, úgy örvendek, hogy neked is rögtön el kellett mondjam. Mert mostanig soha egy szót sem szólt, csak ha felszólítottam felelni. Legtöbbször a köszönést is elhagyta, ha nem éppen szembe mentem vele. És olyan furcsa volt, főleg Anikó után, aki állandóan beszélt, hogy sokszor alig tudtam leállítani. Én tudom, hogy a testvérek általában különböznek egymástól, de ennyire! Na, de most végre megnyugodtam, mert már azt hittem, hogy velem van a baj, hogy fél tőlem az a gyerek, hogy így hallgat. Jaj, olyan aranyos volt, ahogy mesélt, olyan boldog vagyok!
De nagyon elkalandoztam, nyújtom fölöslegesen a bevezetőt, mint akinek nincs miről írnia, és csak tölti az időt, meg a lapot. Tehát gyorsan visszakanyarodok az eredeti témához.
A kicsi fiam még nem volt öt éves, amikor találkozott a szomszéd tanító nénivel.
Egyik reggel, amikor indultunk a napközibe, meghallottam, hogy alattunk a nyolcadik emeleten is csattan az ajtó, zörög a zár, hát megállítottam a liftet a nyolcadikon, hogy a szomszéd is hamarabb haladjon. A tanító néni volt, és hogy a kedveskedésemet viszonozza, a fiammal kezdett beszélgetni:
– Szia, Ferike. Mész napközibe? Szereted-e?
Ó, na, tanító néni! Ne olyan szaporán! Most mit válaszoljon az a gyermek? Csókolom. Igen Nem. Hát ez így eléggé idiótán hangzik.
Ránéztem a kicsire, hogy biztassam, de láttam, hogy társalgásra semmi esély, mert éppen 'out'-ba tette magát – ugyanis ha unatkozik vagy ha duzzog, a nyelvét feldugja bal felől a felső fogsorához, a fogain végigzongorázva áthelyezi jobbra, majd ismét vissza, és közben mereven néz előre, és ha sikerül, akkor még kancsalít is.
Szerencséje, hogy ezt nem az állatkertben csinálja a majomketrec előtt, mert a majommama a rácsait rázva, rikoltozva követelné vissza eltévedt csemetéjét. És szerencséje, hogy nem első gyermek, mert biztos megráznám: „Te gyermek, ne idétlenkedj, ne hozz szégyent a fejemre, szedd össze magad!” De mivel a nagyok által már többszörös kiképzésben részesültem, békén hagytam.
Visszapillantottam a tanító nénire, és éppen készültem mondani valamit, hogy kimentsem az udvariatlan fiamat, amikor megláttam az arcán – ó, áldott egy becsületes arca van ennek a nőnek, minden gondolata olyan tisztán tükröződik rajta, mintha nyitott könyvet olvasnánk – láttam, ahogy döbbenten, sajnálkozva nézi a gyereket, majd ez a sajnálat felém fordul és átvált kérdésbe, mintha azt mondaná: „Jesszus Mária! Szerencsétlen gyermek! Hát ez komplett idióta. Na, szegény anyja, kellett neki vénségére ez a gyermek, és né, hogy megjárta vele! De ő vajon tudja-e?” Majd hirtelen, mint aki maga is ráérzett a helyzet kínosságára, elkezdett beszélni a közköltségről vagy az időről, már nem emlékszem pontosan, és mire megszólalhattam volna, már kattant is a lift, és sietve elbúcsúzott.
Nem volt lehetőségem, hogy elmondjam: „Ó, tanító néni, nincs ezzel a gyermekkel semmi baj, csak most álmos. Ne kell őt búsulni, jó eszű kis kölyök. Éppen a tegnap mondta, hogy, Anya, most már az álló betűket mind ismerem, és meg akarom tanulni a mozgó betűket is. Én erről gyorsan lebeszéltem, mondtam, hogy azok nehezek, azokat csak a tanító nénik tudják jól megtanítani, azzal jobb megvárni az iskolát. De tényleg, még két éves sem volt, és már kezdte sorra tanulni a betűket. Ő kérdezgette, mi csak mondtuk, nem erőltettük. Először az A-pa betűt, a karik-O betűt, a kígyó-S betűt, a Tüff-Tüff kalapács betűt, majd lassan sorra mindegyiket, hogy most már a NYuszi betűt és a CSiga betűt is tudja, bármit kiolvas, ha nagy nyomtatott betűkkel van írva, és le is írja, amit akar. És ugyanígy az autómárkákat is mind tudja, sokszor csodálkozom rajta, hogy sötétben, hátulról hogyan tudja megkülönböztetni őket, miről látja, hogy ez Ford, az meg Renault? Szóval, nem kell sajnálni, nem buta gyerek ez, sőt.”
Na meg hiába is mondtam volna a tanító néninek, mert el sem hinné nekem, azt gondolná, hogy csak egy elfogult szülő vagyok.
De a kisördög is elkezdett táncolni bennem, jólesett ez a kis turpisság, hogy így behúztuk a tanító nénit. Úgy kell neki! Hát nem látott még álmos gyermeket?
Tíz lépés után a kicsi már „bekapcsolta a rádiót”, elkezdett csacsogni, mesélni, kérdezni, hogy alig győztem válaszolgatni neki.
A második találkozásunk rá vagy két hónappal történt, a lépcsőházba együtt érkeztünk, és vártuk a liftet. A kicsi most nagyon fel volt dobódva, éppen vásárlásból jöttünk.
Megegyeztük, hogy az ötéves szülinapjára ő választhat magának autót egy bizonyos összegen belül. Hosszasan töprengett, nézelődött, latolgatott, mint ahogy autóvásárláskor szokás. Az üzletben rajtunk kívül más vásárló nem volt, az eladó, egy szimpatikus fiatalember valósággal élvezte a kicsivel a beszélgetést. Hosszasan egyeztettek, márkák, lóerők, köbcentik hangzottak el. „Nem, Renault-t nem, az már van otthon kettő is: egy police-kocsim meg egy dubám is van”. Az eladó másodszor is rákérdezett, hogy hány évet is tölt most, és jóváhagyásért felém fordult: „Csak öt? Tényleg? Többnek gondoltam volna.”
Végül hosszas egyezkedés után a fiam egy Cheerokee-Jeep-et választott, és most az új szerzeményével tüntetően autózott: taszigálta a szoknyámon, a kezemen, a lift oldalán, és lelkesen burrogott hozzá.
A múltkori kis közjátékról mi teljesen elfeledkeztünk, de nem úgy a tanító néni. Láttam a szemén a hirtelen elhatározást, hogy na, most majd utána jár a dolognak, és éles, éneklő, „tanítónénis” hangon a fiamhoz fordult.
– Szervusz, Ferike. De szép autód van! Meg tudod mondani, hogy hány kereke van?
– Kilenc – jött flegmán az azonnali válasz, és a gyerek hangjából kihallatszott a csalódás: ennél komolyabb, felnőttesebb beszélgetésre számított. De ahogy felnézett, és meglátta a csodálkozó, értetlen arcunkat, készségesen hozzáfűzte a magyarázatot is.
– Mindenhol dupla és hátul pótkerék.