Tárcán kínálom

Írta: Réti János

A demokrácia az demokrácia  ̶  jelentette ki nyomatékkal a mély igazságot Réz Szilárd, bár tudta, hogy semmi hatása nem lesz. Családját négy év alatt annyira áthatotta az athéni találmány, hogy már mindenki csak magára figyelt, a másik véleményéről, szónoklatairól, ilyen-olyan kitöréseiről legfeljebb halovány derengései voltak, kiváltképp, ha valamelyikbe azonmód bele lehetett kötni egy ellenkező szempont alapján.

Addig-addig, hogy nemrégiben elhatározták: négyévenként családi választást tartanak, titkos szavazással. Aki nyer, annak lesz igaza a következő ezernégyszázhatvan napon, négyszer négy évszakon keresztül; övé az utolsó szó joga. Ettől még a többiek azt csinálnak, amit akarnak, de legalább neve lesz a gyereknek  ̶  ahogy mondani szokták.

A választás napjára vonatkozóan a következő javaslatok érkeztek az étkező nagy asztalára: „minél előbb annál jobb”, „a tavaszi szünetben”, „csütörtökön mosás”, „az igazi után”, „vízkereszt vagy amit akartok” és „tökmindegy”. Minden ellen és mellett szólt valami vagy valaki, végül a família apróbb morgásoktól eltekintve beleegyezett, hogy június 11-e, csütörtök legyen a döntő nap.

És megindult a kampány. Az öreg Réz tata végigjárta a lakás összes helyiségét, mert nem találta a ....Illetve nem tudta: a nagyothallóját hiányolja, a szemüvege nincs meg vagy a TV-műsort rakta le számára azóta ismeretlenné vált helyre. De ment, keresett és mondta rendületlenül: Nem igaz, hogy neki Isonzónál maradt... „Ezt szegény jó anyátok igazolná, ha élne”. És szerzett ő elég élettapasztalatot, igazán ideje lenne ehhez mérten adni a véleményére. Koalícióra  ̶  ha nyerne  ̶  nem lépne, mert lépni nehezére esik, meg különben is vacakol a lépe, de leginkább azt nézi, nem a szemüvegére lép-e.

Fia, ifjú Szilárd, aki elmúlt már ötven, elérkezettnek látta az időt, hogy a sarkára álljon és kiköszörülje a csorbát. Megláthatják a többiek, hogy csak úgy szórja majd magából az Isteni Szikrát. Mármint a csorba köszörülése közben, a sarkán állva. Elsőáldozási fotóit kiaggatta a nappaliban, és ráírta nagy betűkkel:„Nemcsak Szilárd vagyok, hanem Rendíthetetlen is.” Másnapra ismeretlen tettes mindegyik alá még nagyobb betűkkel cirkantotta oda: „Szilárd a meggyőződés, rendíthetetlen az ólomkatona, hát Te ki vagy?” Ügyet sem vetett rá. Géza fiával próbált egyezséget kötni, de ő  ̶  a múltra való hivatkozással  ̶  egyszerűen levörösrezezte és átült a jobb oldalra. Mármint az ablak felől, mert az ajtótól nézve balnak látszott.

Lea a fürdőszobában kapott tízpercnyi műsoridőt, amit önkényesen, háromnegyed órára kerekített. És énekelt: „Jöjj el szerelemre hívlak!”

̶  Ne hülyéskedj, emancipált fogvájó!  ̶  trombitálta Géza  ̶ , mert töröltetlek a listáról.  ̶  Inkább add nekem a céduládat!  ̶  hangzott a válasz.  ̶  Más? Mozi? Színház?  ̶  így kívülről.  ̶  Akkor tartsd meg! Félcédulás!  ̶  csattant Lea, és kisüvített a helyiségből. ̶  Különben én vagyok a híres írónő, Réz Lola újraszületett változata. Szavazzatok rám! Legalább fordulatos lesz az életünk.

̶  Ihatnál egy kis Szidolt  ̶  szólt ki a nagymama a szobából  ̶ , hátha kifényesedne tőle az eszed.

̶  Mégis több hellyel előbbre kerültem a család népszerűségi listáján. Ez azt jelenti, hogy ha...!

̶  Hogy HA-HA!  ̶  vihogta Géza.

Ha kormányzati pozícióba kerülök, megváltozik a helyzet  ̶  mondogatta ezalatt Réz anyuka csak úgy maga elé vasalás közben. ̶  Már az elején ki kellett volna vágnom a Rezet. Amikor leánykérőbe jött. De úgy, hogy a lába se érje a földet!

És Rézéknél ezzel elkezdett fokozódni a hajrába való kanyarodás. Kampányilag.

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

A keskeny járdán trágyalé-patak, ahogy ebben az utcában, ebben az évszakban mindig. A környékbeliek megszokták, mint az előző ősz pépes maradékát, a járdát esős időben járhatatlanná tevő vastag réteg diófaavart is. Aki bírja terpesszel, az átlépi a barna eret, aki ügyetlen hozzá, az arra vigyáz, hogy ne fröccsenjen a lábára a lé. Az itt élő a közelmúlt hozadékaként beletörődő. Két napig zavarja a legújabb rendellenesség, de a harmadikon visszabújik, és nem lát, nem hall – úgy gondolja, hogy mindenkinek jobb így. Közben, ahogyan a kinti, úgy pusztul a belső világa is. Jenő szerint az ő korában óvatosan kell élni, megpróbál másokkal hadakozás nélkül, amiért elvárná, hogy cserébe őt is hagyják békén. Például az összeveszést kerülve hallgat, esetleg magában káromkodik, ha reggelre a saját udvarában a szomszéd kutyája szalagosra tépi a szemeteszsákot – gondolta, hogy a gaztettre csábító marhacsontot áthajítja a falon, amin a kutya is átjár, de mivel a szomszéd rossz néven venné, inkább a szemeteszsákba tette közvetlenül a pernye után. Néhány halkonzerves doboz, tisztítószerek kiürült flakonjai, élüket veszített borotvák, két pár használhatatlanná lyukadt zokni következett, csomagolóanyagok. A zsák bekötése előtt egy páratlan és lyukas teniszütőt is belegyömöszölt, amit valaki az utcáról a kertjébe hajított, olyan erővel, hogy az egészen a túlsó mezsgyéig repült. És a szemét közötti réseket betöltő kis üvegek! Néha hetekig sem, máskor gyakrabban tart szemlét a mezsgye mentén, és a sűrű hajlongásnak, a szúrós szederindák közötti kutakodásnak legalább fél vödörre való konyakos, pálinkás és egyéb italcímkés üvegecske az eredménye. A közeli bolt egyik törzsvásárlója, aki kizárólag ezért tér be az üzletbe, Jenő portája végénél nyeli le az utolsó kortyot, és hol csak lazán beejti az indák közé, hol olyan messzire dobja a kertbe, amennyire csak tőle telik. A megváltoztathatatlan dolgokba való belenyugvás jó példája, hogy Jenő ezen már nem izgatja magát: időnként fogja a vödröt, és begyűjti a két utcával arrébb lakó ismerős testi és lelki nyomoráról tanúskodó üvegeket, és a saját szemeteszsákjába teszi. Eleinte még leste, tetten érte, szólt neki, hogy ne szemeteljen. Az eredmény: másnaptól ugyanúgy gyűltek az üvegek, mint addig. Jenő akkor megfenyegette, hogy egyszer a sötétben dagadtra veri, de az is hiába volt. Végül egy egész hónap gyűjteményét befordította az illető kiskapujába, csakhogy akadt rá tanúja, aki megnyugtatta, hogy ha nem szedi föl azonnal, följelenti. És nem érdekelte a magyarázat, hogy ez csak szemet szemért. Mit tehet a világ ellen, aki idős és egyedül él? Az ő korában már maga az élet a főnyeremény. Mintakövető magatartás: a családja is úgy élt, hogy nyelt és hallgatott. Ne izgassa magát, két infarktus után simogasson macskát, és nézze az időt, hogy múlik! Ébredés, számítógép, kávévíz, fürdőszoba, a tükörben az ismerős arc. Falat étel, tenyérre rázott gyógyszerek, hunyt szemmel kortyolt víz. Közben Irmára gondol, hogy Irma is így. A forró kávé első, óvatos kortya, a jól beosztott keserű íz élvezete, mindez egymástól távol, de jó. Néha azt gondolja, ennyi elég, máskor nekilódul a szív, és akkor már Irma ellen késő. A gyógyszert hiába nyeli emelt adagban, lélegez mélyeket, a szíve, mint amikor azt próbára téve hegynek fölfelé teljes gőzzel trappolt, sokáig nem nyugszik. Itt Irma az életveszély, nem a portájára dobált üvegek, a szétrágott zsák, a trágyaléből a tó! Nem adhatja magát szabadon az önkívületnek, mondogatja, és a szerelem ne kívánja tőle, hogy elhagyja az eszét! Már-már belerokkan a lemondásba, amikor Irma váratlanul belép az ajtón, és Jenő belátja, hogy Irma ellen az elszánás kevés, Irma legyőzhetetlen – pusztán csak azért, mert ő már régen nem játszik háborúst. Jön, öleli a szederindákat, és hiába kapaszkodik arcába, csontos, ráncos kezébe a sok kicsi karom, elővadássza a legrejtőzőbb üvegeket is. Gereblyéz, söpröget, takarít. És ezektől Jenő szíve lassan megnyugszik, boldog.  

Írta: Rácz Lilian

Tudja, doktornő, anyám imádta a virágokat.

Főleg azokat, amik vadon nőttek a kerítések mellett, két kő között vagy akár a ház tövében, de még inkább szerette a Nagyerdő rejtekében sarjadó kis növényeket, életeket, amelyek – ahogy ő mondta – megtalálták az utat kifelé, még ha oly’ sötét is volt gyakran ott; hiszen a napfény csak nehezen szlalomozott át a vaskos lombréteg ágacskái és levelei között. Ha viszont mégis megtette, akkor az erdő tündérországgá változott pillanatok leforgása alatt. A foltokban megjelenő fény aranyszín köntösbe burkolta a bokrok leveleit, s én tátott szájjal bámultam a szemem előtt lezajló varázslatot.

Nem tudtam persze megállni, hogy ne próbáljam megérinteni mindezt, de abban a pillanatban, hogy a napfényben fürdőző virágokat letéptem, mintha elvesztették volna a bennük rejlő mágikus erőt, és már csak egyszerű, mindennapi csonkokat tartottam a kezemben. Csalódottan szórtam le eleinte az ujjaim között a szárakat, morzsoltam szét az apró, látszólag értéküket vesztett bimbókat.

Sosem tudtam hazavinni ezt az apró mennyországot. Apát akkorra már elvitte a rák, anya pedig állandóan betegeskedett azt követően, a csoda felfedezése és megélése így egyes egyedül rám maradt. A virágokat ugyanakkor szorgalmasan vittem haza, hiszen már gyerekfejjel is tudtam, ezzel halvány, pillanatnyi mosolyt csalhatok édesanyám üres, szomorú arcára.

Évekig működött ez kifogástalanul: tudta, ha nem épp a társasház lépcsőházában játszogatok békésen magamban, akkor az erdőbe mentem bóklászni.

Történt egy alkalommal, nagyjából lehettem hét éves, hogy letértem a megszokott ösvényről. Emlékszem, úgy éreztem, pontosan ismerem már ezt a kis erdőt, s elég bátornak hittem magam ahhoz, hogy megnézzem, mi van az utacskán túli részen. Ahogy az első lépést megtettem a sűrű bozótban, lelassítottam és elbizonytalanodva visszanéztem: apró ösvény, kis kövecskékkel szegélyezve jól ismert volt, biztonságos. Aztán visszafordítottam a fejemet az erdő ismeretlen része felé, s képzeletem leírhatatlan csodákat vetített a szemem elé: biztos voltam benne, hogy meg fogom találni a tündéreket, törpéket és óriásokat, amikről olvastam, csak jó erősen nyitva kell tartanom a szememet.

Akkorra már napok óta egy árva lélek sem szólt hozzám. Édesanyámat alig láttam, ha mégis, csak annyira jött ki a szobájából, hogy furcsa, piros színű kis bogyókat vegyen be, sokszor akár kettőt egyszerre. Nagyon fáradtnak és furcsának tűnt, kissé ijesztőnek is, bevallom, a hatalmas, vöröses karikákkal a szeme alatt, úgyhogy miután visszabotorkált az ágyához és magára zárta az ajtót, gyorsan bekanalaztam a reggelimet, és lábujjhegyen elhagytam az aprócska lakást.

Azt hiszem, ott az erdőben, azon a napon hallottam és láttam meg őt elsőnek.

 – Lola – szólított meg lágy, felnőttes hangján. Egy terebélyes tölgy mögül lépett ki, s akkor megpillantottam: amennyire meg tudtam ítélni, egy húsz év körüli, gesztenyebarna hajú, angyalarcú fiú, pont olyan, aki az álmaimban megjelent néha. – Zeke vagyok – mondta óvatosan, mint aki fél, hogy megijeszt.

 – Tudom – mosolyodtam el kedvesen, hiszen, ahogy mondtam, az álmaimból már ismerős volt. Erre az ő szája is rögtön felfelé görbült.

Abban a pillanatban éreztem oly sok idő után először, hogy nem vagyok egyedül. Igazából másra sem tudtam gondolni, csak hogy végre lesz kivel megosztanom a Nagyerdő csodáját… Istenem, még most is érzem a boldogságot, ami e pillanatok után felébredt bennem. Így amikor Zeke intett nekem, hogy kövessem őt, habozás nélkül utánaszaladtam, nem gondolkozva egy pillanatig sem. Nem néztem körül, hogy merre megyünk, nem figyeltem a belső hangocskára, amely óva intett ettől; nem érdekelt semmi, csak a gyönyörű, barna hajú fiú, s szaladás szívdobogtató élménye.

Akár balra, akár jobbra néztem, mindenütt csak a zöldellő fákat, bokrokat, s a fellelhető összes színben tündöklő vadvirágokat láttam elsuhanni mellettem, s nem álhattam kacagás nélkül, amely visszatarthatatlanul növekedett már egy ideje a torkomban. Csodálatos volt.

Nem tudom, mennyi ideig szaladhattam. Abban a pillanatban ugyanis, amikor feleszméltem, Zeke már nem volt sehol, a napfény pedig fakulni látszott az erdőben, s éreztem a levegő kezdődő, esti csípősségét csupasz karjaimon. Emlékszem, nevetés helyett a kétségbeesés formált gombócot a torkomba, hiszen körbenézve arra kellett rádöbbennem, nem tudom, hol is vagyok. Zavarodottan kezdtem kiabálni.

 – Zeke! Zeke, hol vagy? – vékonyka hangom üresen és kegyetlenül verődött vissza a fatörzsekről, melyek ismeretlenségükből adódóan ezúttal nem nyújtottak támpontot abban, merre is menjek. – Zeke!

S ekkor meghallottam az ismerős kuncogást.

 – Itt vagyok, kicsi Lolám – nevetett a fiú halkan, mikor újra felbukkant; majd megnyugtatóan rám mosolygott. – Gyere, menjünk haza – nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, s ő magabiztosan kivezetett az erdő sűrűjéből.

Innentől kezdve már valóban nem voltam egyedül, és bár a szívem mélyén féltem, hogy egyszer csak úgy eltűnik, mégis bíztam benne, s ő mindig jött, amikor szükségem volt rá.

Sosem értettem, hogy az öreg nénik és bácsik, akik a lépcsőházunkban laktak, miért néztek rám furcsán.

 – Bolond gyerek – motyogták gyakran, amikor azt hitték, nem hallom. Hallottam, de nem zavart, hiszen ott volt nekem Zeke.

Sokszor jártunk ki a Nagyerdőre sétálgatni és vadvirágot szedni anyának, de többet nem hagyott olyan mélyre bóklászni az erdőben, mint legelőször. Mindenféléről beszélgettünk, például arról, hogy a Nap miért az égen van, vagy mi is az az ég igazából, miért fontos a matematika, az emberek miért olvasnak könyvet, és sorolhatnám.

Ám ahogy cseperedtem, s már iskolába jártam, egyre inkább feltűnt, mennyire kerülnek a gyerekek. Őszintén nem értettem, mi bajuk, de Zeke mindig megnyugtatott, hogy nincs velem semmi baj, csak én kicsit más vagyok, mint a többiek.

  – De ez nem hiba, drága Lola – mondta azonnal, amint a kétség felmerült bennem. – És szeretném, ha ezt megjegyeznéd, mert nem leszek mindig ott, hogy elmondjam neked.

Egyre gyakrabban kezdett utalgatni erre: hogy nem lesz mindig ott. Megrémített ezzel, nem akartam, hogy eltűnjön, pedig éreztem, a szavaiból rájöttem, hogy rövidesen be fog következni. El fog hagyni engem, s én újra egyedül leszek a sötétben.

Ballagásomra őt kértem fel kísérőnek. Ennek hatására újra feltűnt csinos arcán az a halvány, szomorkás mosoly, amitől mindig tartottam, mert tudtam, mögöttes tartalma van. De igent mondott, s más nem is számított nekem. Nem számított, hogy aznap mindenki döbbenten, nevetve, gúnyolódva szólt hozzám, amikor vele beléptem az iskolám épületébe, nem számított, hogy senki nem jött oda gratulálni, mert Zeke ott volt és meleg mosollyal szorította a kezemet végig.

Közben azonban furcsa érzések kezdtek nőni bennem, olyanok, amik addig nem voltak ott. Úgy éreztem, szeretnék valahova tartozni. Tudtam, hogy Zeke mellett volt a helyem addig, és ezen a világért sem akartam volna gyökeresen változtatni, de közben vágytam arra is, hogy elfogadjanak és befogadjanak. Barátokat akartam oly sok idő után, én, akit sosem érdekelt a Zekén kívüli világ.

Ő is érezte ezt. Egyre ritkábban látogatott meg, egyre ritkábban beszélgettünk, úgy éreztem, cserben hagy, miközben tudtam, neki épp úgy fáj a távolság. Értem tette, tudtam a szívem mélyén, de nem akartam, hogy eljöjjön az a bizonyos nap, amikor a távolság már túl nagy lesz. Az a nap, amikor már nem lesz ott.

De eljött. Akkor már egy teljes hete nem is láttam őt, de hirtelen felbukkant a lépcsőházban, ahol üldögéltem addig, ki máson, mint rajta gondolkozva.

 – Zeke! – kiáltottam fel örömmel, hogy végre láthatom, s félelmeim azonnal visszahúzódtak, hiszen újra itt volt.

Ekkor láttam meg a szemét, amiben addig nem tapasztalt, mérhetetlen szomorúság vegyült a beletörődéssel és határozottsággal.

 – Lola, beszédem van veled – kezdte komolyan. – Kedvesem, már igazán nagy lány vagy. Itt az idő, hogy új barátokat szerezz, s rólam kicsit megfeledkezz. Nincs már rám szükséged.

 – De Zeke… Tudod, hogy nélküled egyedül leszek- suttogtam. – Senkim sincs rajtad kívül. Anya…

 – Tudom, kicsi Lolám. Tudom – szakított félbe. – De bírnod kell. Menni fog és nem sokáig leszel egyedül – ígérte, s még egy röpke pillantást vetve rám hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult.

Ahogy egyre messzebb került, alakja úgy halványodott el, én pedig akárhogy szólongattam, nem jött vissza.

Ekkor körülnéztem. A Nagyerdő most sötét volt, fellegek borították az eget, sehol nem volt az a varázslatosság, amit évekig vele fedeztem fel. A fák lombjai fekete árnyakként kavarogtak az égen, a bokrok ágacskái harcoltak egymással a feltámadó szélben, s úgy éreztem, háborgó lelkem elhagyatottságában osztozik az idő. De aztán egy idő után a vihar lecsendesedett, így feltápászkodtam, megacéloztam a lelkem és elhatároztam magam; végül két órába telt, de kiverekedtem magam egyedül az erdőből.

Amikor hazaértem, leültem az ágyamra és gondolkozni kezdtem. Tudtam, hogy nem fog visszajönni, éreztem. Elhatároztam hát, hogy nyitottabban fogok viselkedni, s Zeke kedvéért megpróbálok barátokat szerezni. Ám ez nem volt olyan egyszerű feladat, hiszen már rengetegen úgy fordultak felém, mint „az a bolond lány”. Tudtam, változásra van szükségem, új, tiszta lapra.

Anyám addigra már nagyon beteg volt, s nekem fiatal lányként el kellett döntenem, mit teszek: ott hagyom őt, nem ápolom tovább egyedül és egyetemre megyek, vagy halálos ágya mellett ragadok, s elvesztegetek egy ilyen lehetőséget. Ahogy fogtam a csontsovány kezet, láttam az összes vékony, de már kidagadó erecskét, amely még életet lehelt belé, és tudtam, nem hagyhatom ott.

De végül, ez egyszer ő döntött helyettem.

 – Lola – suttogta, erőtlenül megszorítva a kezemet. – Sosem mutattad meg végül az erdődet, kislányom. Volt ott valami különleges, igaz?

Menthetetlenül összeszorult a szívem.

 – Igen, volt – válaszoltam gyorsan összeszedve magam, majd hirtelen ötlettől vezérelve rámosolyogtam. – Akarod látni?

Különösen gyönyörűnek tetszett akkor a Nagyerdő; anyámat tolószékben, takarókba és csöndbe burkolva vezettem körbe. Meglehetősen hűvös volt, de mivel a vörös és sárga színű levelek már hulladoztak, a megritkult lombkoronákon könnyedén átragyogott a halk, kedves őszi napfény, melengetve minden arra járó lelkét. Bejártuk az ösvényeket. Minden gally roppanására azt hittem, Zeke az, minden alkalommal, mikor anyám megszólított, az ő hangját véltem hallani. De végül elfogadtam, hogy nincs ott.

Anya nem győzött rácsodálkozni mindenre. Szemével követte az ágak hajladozását, végigsimította a bokrokon lévő apró leveleket, megérintette az idős fatörzseket, de legboldogabban a még mindig előforduló kis virágokat nézegette. Sétánk végére kipirult az arca, a szeme pedig ragyogott; hosszú idő óta szinte egészségesnek tűnt.

 – Ez már a mennyország – mondta, s hallottam a szavaiban rejlő lenyűgözöttséget.

Hazaérve azonnal ágyba kellett segítenem, hiszen kifáradt a nagy izgalmakban. Melléfeküdtem, s hamar engem is elnyomott az álom.

Pár órával később, amikor felébredtem, ő már nem élt. Olyan nyugodt mosoly ült már hűlő arcán, amilyet életében nemigen láthattam évek óta, s tudtam, ő valamire rálelt, valamit elengedett, és végül, ami a legfontosabb, békét talált.

Elköltöztem és egyetemre mentem. Ekkor pedig, hosszú idő után olyan emberek jöttek az életembe, akik barátokká lettek, s akiknek el mertem mesélni a történetemet. Hogy régebben volt egy barátom, egy különleges barátom. A mesélést befejezve azt mondták, hogy aggódnak értem és hogy ezt valakinek el kellene mondanom, valakinek, aki a lélek bonyodalmaival foglalkozik.

És most íme hát, itt vagyok.

 – Azóta felbukkant Zeke?

Nem. Akkor régen eltűnt és azóta nem láttam őt.

 – Lola, biztos vagyok benne, hogy ilyen idősen már tudod, Zeke nem valódi, csupán a képzeleted szüleménye volt.

Szomorkásan elmosolyodtam.

 – Igen. Igen, tudom.

Hazafelé menet könnyűnek éreztem magam, mintha valami mázsás súly gördült volna le a szívemről és a vállamról, ami régóta akadályoz abban, hogy elszakadjak a múltbeli félelmeimtől és érdemileg merjek élni. Ám még mielőtt valóban magam mögött hagytam volna a múltat, meg kellett tennem valamit.

Újra a Nagyerdőt jártam. Régi és új illat keveredett benne, éreztem a fák korának illatát, de közben az is mássá tette, hogy felnőtt fejjel már nem kerestem a tündéreket és óriásokat a bokrok között. Virágokat azonban nagyon is, s kutatásom szemrevaló sikerrel járt.

A Köztemetőbe kiérve, ahogy a fák között mentem, észrevettem, hogy tőlem pár méterre, velem párhuzamosan jön egy alak; gondolataim örökös centruma.

A sírhoz érve letettem a csokrot, majd pedig Zeke is kilépett végre az árnyékból; odament és elhelyezte a maga virágait az enyémek mellé. Ám ahogy néztem a helyet, ahol anya feküdt, megláttam valamit: a sírkő hajszálnyi repedéseiben apró, világoszöld sarjadások nőttek ki, pici, piros bimbócskával a végükön. A sír körül pedig vadvirágok sokasága lengedezett a finom szellőben, kecsesen, gyönyörűen. Először alig hittem a szememnek, aztán már csak mosolyogni, kósza könnyeket törölgetve nevetni tudtam.

Mert, tudja, doktornő, anyám olyan nagyon imádta a virágokat.

Vendégszerzőnk mindössze 18 éves, debreceni diák. Írása első díjat nyert egy általános-és középiskolás tanulók számára meghirdetett vers-és prózaíró pályázaton.

Írta: Cserbakőy Levente

Az élet úgy hozta, hogy túl az ötödik X-en megtanultam kaszálni.

Belátom, hogy ezt így kategorikusan, tényként kijelenteni enyhén szólva is költői túlzás. Valójában tapasztalati úton sikerült annyit elsajátítani, hogy a pengét milyen szögben kell tartanom ahhoz, hogy ne csusszanjon el üresjáratban a tarack fölött. Mert érdekes módon, amíg nem tapasztaltam ki, hogy a kasza töve és a penge milyen magasságban kell hogy legyen a talaj felszínétől, a kasza mindig elsiklott a fű fölött, annak éppen csak a hegyéből csippentve le egy keveset.

Bevallom, a dolog a végén már bosszantott, egy kicsit szégyelltem is magam, és az önbizalmamnak sem tett jót. Vettem egy használt, könnyű kaszát, és meggyőztem magam arról, nem lehetek annyira ügyefogyott, hogy egy olyan munkát, mint a kaszálás, pont nekem ne sikerüljön jól elvégezni.

Volt nekünk előzőleg két kaszánk is. Volt egy öreg, ami az én szememben elhasználtnak tűnt, ezért vettünk Csengerben egy teljes felszerelést, nyéllel együtt. Mivel ennek a pengéjét túl hosszúnak találtam, az urai ezermesterünk kívánságunkra rövidebbre vette, és kitűnően ki is élezte. Ráadásul megtanított a penge kikalapálására és fenésére. Ez is jó, könnyű kasza volt, de igazából nem tudtam vele megszerezni a kaszálás gyakorlatát.

Elkövettük azt a könnyelműséget, hogy amikor néhány napra elutaztunk, a kaszákat nem tettük be a többi szerszámmal együtt a kamrába, hanem az ól falánál, a gerendára felakasztva hagytuk.

A társadalmi átalakulás idején volt, akkor zajlott a spontán privatizáció, és az illetéktelen látogató, aki a kertünkben terepszemlét tartott, valószínűleg úgy gondolta, hogy a spontán privatizáció kategóriájába tartozik az is, ha a mi két kaszánkat magával viszi. Arra még gondolni sem akarok, hogy a kaszálási tevékenységem kritikájának szánta.

A mostani kaszám valódi acél pengéjű, és könnyű, faragott akác nyele van. Eladója biztosított róla, hogy egy örökös darab, mert még a nagyapjáé volt, aki a nyelet is faragta.

Lehet szerszámot megszeretni, és ezt a kaszát én nagyon megszerettem. Olyan jó fogás esik a nyelén és a mankóján, hogy szinte saját maga adja ki, mekkora ívet fogjak fel egy-egy rendhez.

Ezen a nyáron sikerült kitapasztalnom a füvek, gazok milyenségét. Megtanultam, hogy az apró szulák nagyobb gond, mint a csalán vagy a bojtorján.

Tudom, hogy a birs magoncát nem, de a meggyet bátran lekaszálhatom. Tudom, hogy kopaszodó fejemre kaszáláskor szalmakalapot tegyek, és azt is, hogy nem szégyen leheveredni néha-néha. A gaz megvár.

Azt is tudom, hogy kaszás versenyre már nem fogok benevezni, mert ilyen szinten biztosan nem indítanak versenyzőket.

Írta: Ozsváth Sándor

                                                                                                                   Történelmünk útjain…

Mikor csak tehetem, mindig ajánlom barátaimnak, tanítványaimnak, hogy a trianoni határ szatmári túloldalán járva keressék fel Börvelyt is, mert bizony több figyelmet érdemel ez a település. Gyermekkorom szünideit rendszerint itt töltöttem, anyai-apai nagyszülőknél nyaralva, s már akkor megcsodáltam a temető különleges, addig másutt még nem látott fejfáit.

„Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője” – írta Ady Móricz Zsigmond című cikkében a Nyugatban, 1909-ben. Megállapítása hatványozottan érvényes településünkre. Az egykori Ecsedi-láp szélén, a Kraszna mentén elterülő falu lakosait különböző tájakról sodorta ide a történelem. A környékbeli őstelepes, reformált magyarok és a Mária Terézia uralkodása alatt több éhínséget is átélt, ezért a termékenyebb Alföldre szívesen kijövő, ugyancsak református székely atyafiak kétszáz év alatt lassan „egybedagasztódtak”.

A környékén nincsenek hegyek vagy nagy erdőségek, s mégis, milyen szép faragások, míves famunkák találhatók ma is itt! Ha benézünk régebbi portákra, érdekes tornácoszlopokat, könyöklőket, tulipándíszes deszkamunkákkal kerített, lécrácsozatú verandákat láthatunk. 

Már a XIX. századi források is sajátos településként említik, elsősorban egyedi viselete, szokásai és nyelvjárása miatt. Nem véletlenül gyűjtött itt népmeséket, népdalokat Móricz Zsigmond sem 1905-ben. Kint, a temetőben pedig szűkebb pátriájára emlékeztető, jellegzetes csónak alakú fejfákra lelt.  Annak nincs nyoma, hogy az ember alakú, vagy – ahogyan a helyiek mondják – gombos fejfák felkeltették volna érdeklődését. Íróember lévén felfigyelt viszont a tréfás sírfeliratokra, s egyiket („Itt helybe, Börvelybe / Lepett meg az örök álom, / Ezzel magamat ajánlom.”) később fel is használta a Pipacsok a tengeren című regényében. Több környékbeli település tréfás sírfeliratait Derecskey Imre gyűjti majd össze, s jelenti meg 1919-ben az Est című lapban.

E feliratok – ha voltak egyáltalán, mert némely kutatók állítják, hogy többségük csak szájhagyomány útján terjedt – már rég az enyészetéi, azonban ősi örökségünk (talán még Belső-Ázsiából származó!) utolsó hírmondóiként ma is szép számban állnak itt olyan ember alakú fejfák, melyek valaha általánosak voltak a magyarság szállásterületein. Fejrészük valóban emberfej nagyságú és mívesen megmunkált. E fejfák legrészletesebb leírásával Morvay Péter foglalkozott, bárki elolvashatja az Ethnographiaban (1958., 69.évf., 53-69.oldal).

A továbbiakban olyan összefüggésekre szeretnék rámutatni, melyekről nevezett kutatók nem szóltak, mert vagy nem figyeltek fel rá, vagy nem tartották fontosnak. A Kárpát-hazában még fellelhető gombos fejfákról többségük úgy vélekedik, hogy az törökkori képződmény. E fejfák létét arra a szokásra vezetik vissza, hogy egykor a csatában vagy párviadalban elesettek fejét levágták, kopjára tűzték, majd temetéskor ezt szúrták a hanthoz sírjelül. Vélekedésük helytállónak tűnik, hiszen Székelyföldtől a Rábaközig férfi sírokon valóban sok helyütt láthatunk ilyeneket. Nemrégiben, a Szilágyságban járva, Sarmaságon magam is lefényképezhettem még pár tucatot. A börvelyi temető azonban kilóg a sorból, itt ugyanis ember alakú fejfa a női sírokat jelöli – a férfiaké csónak alakú! Ezek a gombos fejfák ráadásul vaskosabbak is, mint a másutt láthatók. Tájolásuk és – házaspárok esetén – egymás mellé helyezésük rendje is honfoglalás korabeli, vagy még annál is régebbi. Hasonlóan Árpád-kori templomainkhoz meg a környék csónakfejfás temetőihez, e sírok mindegyike keletelt, azaz kelet-nyugati tájolású, s minden fejfa nyugatra néz.


A börvelyi gombos fejfák női mivoltának bizonyításakor szólnunk kell még a házaspárok egymás mellé helyezésének rendjéről is. Ha odaállunk egy ilyen páros sír mellé, s a fejfákkal egy irányba nézünk, tapasztalhatjuk, hogy a nő fejfája mindig a férfiétől jobbra áll. Az életben viszont, szakrális szituációkban (pl. esküvőn) ma is a baloldal a nőé. Még László Gyula mutatott rá bodrogközi ásatásai során, honfoglalás-kori temetők vizsgálatakor ezen ősi temetési szokásra, vagyis a bal és a jobboldal felcserélésére.

Fentiekből még ma is sok minden visszaigazolható s bemutatható a börvelyi temetőben.  Nem szabadna veszni hagyni, hiszen mint említettem, ezeréves örökségünkről van szó!

Írta: Zilahy Tamás

Emlékeim – Zelk Zoltán

Az 1970-es év egyik téli estéjén történt. A sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lópaták csattognak. Amikor az állatok a kanyarban gyorsítanak, minden szem rájuk tapad. Egy apró termetű ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. A kis sárga paripát, s mögötte a kocsin a zöld mezes hajtót. Rocco az, a favorit. Nagy eséllyel indul. Legyőzhetetlen. Nos, megvan a nyerő lova, a 11-es Rocco, már csak a két következő helyezettet kell kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált, versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4, és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha fordított sorrendben futnak be a lovak.

Hosszú, sárga ballonkabátját összegombolja, és határozottan elindul a pénztárak felé. A 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető egy vesztőhely. Tízen állhatnak előtte, de nem gond, van még öt perc a startig.

Lassan halad a sor, a hangosbemondó már harsogja a „Fogatok a helyükre!” varázsigét. Még egy perc. Épphogy a kasszához ér.

– Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?

– Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5!

– Húsz forint, Zoli bácsi.

Megkondul a gong. Start! Meg sem nézve zsebre gyűri a tiketteket, és indul a korláthoz. Rocco, mint a szélvész száguld, sorra megelőzi a többi lovat. Már az első körben az élre áll. Megállíthatatlannak tűnik, ám egyszer csak a kocsi kereke kiesik. Nincs tovább. Semmivé foszlik a remény. A verseny folytatódik, immár Rocco nélkül. Befutási sorrend: 1- 4 - 5, osztalék az egy darab nyertes szelvényre 30 560 forint. Zoli bácsi vet egy pillantást a tikettjeire, mielőtt összegyűrné és kidobná. Vastag szemüvegét dörgölve újra meg újra megnézi. Rossz tikettet kapott, vagy a pénztáros tévesztette el? Akárhogy nézi, az bizony
1- 4 - 5.

Vigyorogva indul a kasszához.

– Tamás – szól a pénztároshoz –, rossz tikettet adtál! Én nem így kértem.

– Bocsánat, Zoli bácsi, sokan voltak, nyilván én tévedtem, de megtérítem az árát.

– Ezt nézd, fiam! Így lett jó. Hazamegyek, és veszek egy kazal virágot Erzsikének.

– Tessék egy verset is írni mellé!

Hazament, és a verset is megírta.

Zelk Zoltán: Csak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek. . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.

A történet itt véget is érhetne, de nem...

Zoli bácsi, mint minden nagy lovis, hamar visszaforgatta a nyereményt. Sok-sok mázsa zabot szponzorált. 1971 tavaszára már csak emlék volt a hármas befutó. Egy márciusi versenynap estéjén, talán az utolsó futam előtt Zoli bácsi leégve, kezében egy piros Parker tollal, szokott szélfútta sárga kabátjában a 214-es kasszához lépett.

– Tamás! Adsz ezért a tollért egy tikettet?

– Persze.

A toll gazdát cserélt, majd lovat is. A Kossuth-díjas Parkerral mentem az irodalom érettségire. Hármas befutó lett. A lesz szót két „sz”-szel írtam, és hármast kaptam rá. Máig sem értem, hogy tudott ezzel a vacak Parkerral Zoli bácsi Kossuth-díjas lenni.

Írta: Réti János

A három borbély− fodrász vagy figaró − egymás mellett dolgozott a tágas üzletben, ki tudja már, mióta. Az egyik húsz, a másik harminc, a harmadik negyvenvalahány éves lehetett, de olyan békés kollegialitásban nyisszantották vállvetve a férfiak felesleges tincseit, fürtjeit, mint ahogy a jégkoronghátvédek aprítják az ellenfél támadóinak ábrázatát. Járt a kezük, mint a motolla, és a nagy tükörben csak néha vetettek pillantást egymásra vagy vendégeik valamelyikére, amikor új téma merült föl a világ dolgait latolgató társalgásban.

Mikor először jártam az üzletben, kora reggel volt, közvetlen nyitás után, és egy lélek nem sok, de annyi sem akart hajat vágatni rajtam kívül. Így aztán szíves invitálásra, találomra a bal oldali harminconévesekhez ültem le. A figaró villámgyors volt, beszédes, de a frizurám olyan tökéletesre sikerült, mintha a fejem, a hajam meg ő évek óta összeszokott volna.

Másodszor a középsőhöz, a legidősebbhez jutottam, aki megnyírt ugyan, de egy hét múlva úgy néztem ki, mintha már hónapokkal azelőtt bevonult volna, a borbélyom.

Harmadszorra a sok várakozót megelőzve ülhettem a jobb oldali huszonéveshez, aki viszont úgy levágta a hajamat, mint utoljára tíz éves koromban a Marx bácsi. (Nem azonos az izmus feltalálójával; mesterember volt, aki azokban az időkben is csokornyakkendőt hordott, amikor mostani viselői, lehet, gondolni sem mertek volna rá.)

Szóval, ott a fodrászüzletben nagy igazságoknak jutottam a nyomára, miközben a bal oldali harmincasra várakozók részvétlen tekintettel bámulták, amint lassan kisfiússá válok a nyisszantások nyomán.

Ha sietünk, akkor a nagy rohanásban vagy úgy marad minden, mintha mi sem történt volna, vagy felismerhetetlenre kopasztanak bennünket. Arra, hogy pont úgy alakuljanak a dolgaink, amilyennek szeretnénk, bizony várni kell.

Írta: Kiser Edina

– Állj meg! Menj vissza!

– Rendben! Visszafordulok! – mondta a férfi és fékezett. Az autó megállt. A nő az ülésen csöndben ült. Száját vékonyra húzta a düh és az elkeseredettség. – „Miért? Miért?” – üvöltötte a kérdést legbelül. Mire az autó visszatért a tetemhez, már automatikusan cselekedett. Benyúlt a kesztyűtartóba, talált ott egy irattartó fóliát. Kivette belőle a papírt, és a nejlon tartót a kezére húzta, miközben már nyitotta az autó ajtaját. Két lépést tett, csapódott az ajtó. A nő összerezzent, de nem állt meg, akkor már a tetemre fókuszált.

„Ha még él, telefonálok. Hívok egy orvost.” De ahogy közelebb ért, egyre inkább el kellett fogadnia, hogy újabb áldozatot szedett az emberi erőfölény, a gőg, a közöny, az üresség, gonoszság.

Hozzányúlt, óvatosan. Arra gondolt, hogy talán még pislákolhat benne az élet szikrája, talán még érzi a fájdalmat. és ha elmozdítja a forró betonról – hogy többé ne mehessenek keresztül rajta száguldó autók – újabb szörnyűséges fájdalmakat okoz neki.

A döglegyek a pusztulást igazolták.

Nem tudta hol érintse a tetemet. Igyekezett elkerülni, hogy a tekintete találkozzon az üveges szemekkel. Először a háti szakaszt mozdította meg. Ekkor megcsapta a vér és hevült hús bűze. Forró, émelyítő volt a halál szaga.

Felfordult a gyomra, amikor újra fordított egyet rajta, mert a kiszakadt hasfalból kibuggyantak a szétroncsolt belek. 

Már nem voltak messze az ároktól. Egy utolsó mozdulat kellett még, és az, akinek az élete véget ért, biztos helyen várja majd az enyészetet. 

– Ne haragudj – mondta. Leguggolt és az árokba görgette a puhán szétterülő testet. 

– Ez legyen az utolsó érintés, amit embertől szenvedsz.

 Ösztönösen érintette meg az élettelen testet, és egy végtelennek tűnő mozdulattal végig simította a szőrét. 

Tekintetével kísérte a tenyere mozgását, és végül meglátta a szemet. Nem rá nézett. A szemgolyó hátrafelé fordult. A kín és szenvedés szorította a külső szemzugba, amikor elütötte és áthajtott rajta az autó. 

A borz kiszenvedett.

A nő elindult az autó felé. Kezéről lehúzta a nejlont, amivel igazgatta a testet. Hátrament és a csomagtartóba tette le. Visszaült az autóba, a férfi megfordult az autóval és folytatták az utat.

Beszélt hozzá a férfi, talán még valamit mutatott is a távolban, de a nő csak a belső hangjára figyelt:

– Ki vagy Te, ember? Ki vagy Te, hogy úgy döntesz az élet nem ér semmit? Ki vagy Te, hogy erőfölényedet kihasználva végigszántasz egy élőlényen? Élvezted? Erősnek érezted magad, amikor úgy döntöttél, hogy fékezés nélkül kivégzed, csak mert egy állat? Miért? Miért drágább a Te életed, mint bármilyen élőé, aki a teremtett világban lélegzetet vesz? Lélek-zet! 

Büszke vagy magadra, hiszen mégis csak Te vagy a teremtés csúcsa! 

Elmeséled a gyerekeidnek? Nem? Persze, hiszen ott ültek melletted az autóban. A lányod sikított, de megnyugtattad: – Semmi baj, csak egy borz! – Megtanítottad a közönyre. Így gázol majd át a kollégáin a karrierépítése során, miközben ezt mondja magában: – Semmi baj, csak egy ember.

A fiad, üvöltött örömében: Ez az, Apa! Klassz vagy! – Biztos lehetsz benne, hogy ő lesz az a magabiztos, ám gerinc és szív nélküli fiú, aki a karácsonyra kapott kiskutyát, egy esős őszi napon elrugdalja maga mellől, mert unja a sétáltatást. Klassz vagy, Apa!

És most…, most pedig büszkén repesztesz a kocsiddal tovább, de alig várod, hogy hazaérj, mert a lökhárítód tiszta vér. Ellentmondást nem tűrően közlöd az asszonnyal, hogy dobja el a porszívót és mossa le a szennyet a tragacsodról. 

Ezt csinálja, amióta a feleséged… Mossa a szennyesed az létezésed minden területén.

Ha leülsz enni, nem akad meg a torkodon a falat? Nem látod annak a szerencsétlennek az utolsó rémült pillanatát? Ha a sötét kis szobádba elvonulsz, hogy kéjjel töltsd meg üres lelkedet, nem hallod az áldozatod őrült sikoltását?

Kívánok neked hosszú életet. Kívánom, hogy szeress bele a természetbe, szeress az életbe! Hulljon le szemedről a fátyol, és táguló szemmel, túlcsorduló szívvel gyönyörködj a lepkék táncába, a virágok illatában a felhők fodrozódásában. Kívánom, hogy lelked minden zugába fészkelje be magát az erdők susogó hangja. A folyók rohanását az ereidben érezd, a sziklák, hegyek ormai ébresszenek benned mélységes alázatot a természet erői iránt. Legyen részed abban a békében, amit a barlangok hívásában a mélyükben megérezel. 

S ha már minden teremtett szépet megélt a szíved és lelked, fejed egyszerűen csak emeld fel, hogy az éjjeli sötétben a csillagfények hajlítsák meg neked az eget.

Azon a napon, amikor a szemed látni fog és a szíved kinyílik, lelked ajtaján kopogtatni fog két vendég: a bűntudat és a lelkiismeret.

Egyetlen kérdésre várnak majd választ: – Ki vagy te? Ember?

Írta: Radnó György

Az izzó aszfalton lassan gördülő elektromos autót az útba beépített szenzorok irányították éppen, így Zalahár nyugodtan elfordíthatta a vezetőülést az út széle felé, és önfeledten gyönyörködhetett a látóhatárig lila és sárga színekben pompázó réti virágok szépségében. Sokkal szebb itt, mint azokban a több ezer kilométeres alagutakban, ahova csak valósághűen vetítik ezt a látványt – gondolta magában.

A szemét legeltető férfi annyira elmerült ebben a festőien szép tájban, hogy csak azt vette észre, amikor az autó lassítani kezdett. Általában a lassítás oka, ha utolér egy előtte haladót vagy az út szélén álló autót vesz észre.

Azonban most ellenőrzésre intette le a közlekedési ügyeletnél dolgozó őrök egyik szenzora.

A bámészkodásban észre sem vette, hogy az út menti kijelző karók átváltottak narancsszínű fényről lila színre, ami már az ellenőrzés helyétől 3 kilométerre jelezni szokott.

Nem kellett beavatkoznia, az elektromos autó magától hajtott az ellenőrzés pontosan meghatározott pontjára, amely az út menti árok felett ideiglenesen telepített lekerülő hidat jelentette. A biztonság miatt az út szélén csak műszaki hiba miatt lehetett megállni, de a legtöbb helyen arra is egy automatikus híd van rendszeresítve, amely a mágneses csörlőkkel oldalra helyezi a műszaki hibás járművet.

Mielőtt kiszállt volna, már a belső hangszóróján hallotta a ellenőrző személyzet hangját:

– Kérjük, készítse elő az igazolásokhoz szükséges fájlokat a járművéhez, ön egy dizájn engedély ellenőrzésen vesz részt! – hallotta a felszólítást.

A műszerfalból kiemelte a tabletet, amelyen a szükséges okiratok hitelesített példányai szerepeltek. Kiszállt a kocsiból, és átadta az okmányt tartalmazó vékony elektronikus lapot az egyik feléje közelebb lévő ellenőrnek, miután megnyitotta azt a személyes kódjával.

– Megfelelő engedélyekkel rendelkezik a jármű a külső elemek beépítéséről? – kérdezte a középkorú hatósági ellenőr nő, akinek a passzos nadrágja az előírás szerinti narancsos színben világított, és három lila csíkja futófényként hol világos, hol sötét lilába ment át.

– Természetesen minden beépített bőrfelület engedélyekkel került a karosszériára – mondta Zalahár, majd hozzátette: – Minden ott van a tableten.

Az átlagosan egy perces ellenőrzés, amelyet egyébként menet közben is elvégeznek egyes pontokon, most látszott, hogy valamivel hosszabb lesz. Nem a műszaki állapotot ellenőrizték, hanem a dizájn engedélyeket. Amióta ő is behódolt ennek az új irányzatnak, hogy nem festékkel borítja be az autója külső elemeit, hanem bőrfelületet használ, azóta még nem állították meg emiatt.

– Meg tudja mondani szám szerint, hány darab hozzájárulással rendelkezik a bőrfelhasználást illetően? – kérdezte ismét, de most a másik ellenőr, aki közelebbről vizsgálgatta a karosszériát.

– Igen, persze, a műhelyben, ahol elkészítették mindent pontosan vezettek. Hét engedélyes a felület – mondta büszkén az autó tulajdonosa nyugodtabb hangon, és közben egyet nyomott a mellényébe épített ózontartályon, hogy a légzésekor ne a poros levegőt szippantsa be.

– Tehát hét alany? – konstatálta hivatalos kifejezéssel az ellenőr.

Amíg az egyenruhás hölgy az engedélyeket lapozgatta a készüléken, addig a férfi egy speciális DNS azonosító tollat nyomott a karosszéria felületeire, amellyel a tablet felé küldött egy keresést, a nő néma bólintással nyugtázta a találatot.

–  És ez? –  mutatott a vizsgálódó ellenőr az autó elején kiágaskodó kétkarú dísz felé. Ez a sajátos dísz ritka volt, Zalahár ötlete alapján került az autóra.

–  Természetesen, az is az egyik bőrfelülettel együtt lett beépítve – mondta, és büszke volt, mert ez egy ritkaság.

Odalépve így folytatta: – Ez a rész olyan egészséges volt, hogy nem volt szívem lenyúzatni, így került fel dísznek – és elégedetten csodálva ránézett a jármű elején ágaskodó két izmos karra, mely hasonlatos mozdulatot ábrázolt, mintha egy rock-koncerten csápoló néző lenne. A két kéz között pedig, egy nagy kopasz fej helyezkedett el.

– Sajnos a haját higiéniai okokból le kellett vágni  – mondta sajnálkozva –, pedig szép hosszú szőke haj tartozott hozzá.

Az ellenőr férfi ránézett a dísz arcára és azt mondta: – Emlékeztet valakire – és még mielőtt kitalálta volna, Zalahár megelőzte:

– Igen ez a tavalyi CVS győztes – majd hozzátette büszkén –, nagy rajongója vagyok a „Celeb Világ show”-nak, őt sikerült megszereznem.

Majd hozzátette: 

– A politikusok közül nem sikerült megszereznem egyet sem, azt mindig elkapkodják.

Írta: Balogh Géza

Tegnap reggel átsiklott egy kígyó előttem az úton. Mánd és Fülesd között autóztam éppen, amikor megláttam az aszfalton tekergőzve, de mire kiugrottam, eltűnt a bokrokban. Rövid, tömzsi kígyó volt, valószínűleg vipera, mert a sikló sokkal hosszabb, s vékonyabb, ráadásul azok márciusban még alszanak, a vipera azonban már éber. És megy a táplálék után persze. Ez is azt tehette. Az út egyik oldalán a híres, fülesdi erdő, a másikon pedig az ekét sosem látott Gábornok meg Szalavény, a két hatalmas, összefüggő kaszáló, ideális hely a viperáknak.

Van is belőlük hál istennek bőven, pláne az erdő rejtettebb tisztásain. De annyi azért nincs, mint régen, igaz, akkor minden csúszó-mászót kígyónak néztek, a szatmári ember tán nem is ismerte azt a szót, hogy vipera. De a természetét ismerte mindnek. S ellentétben a ma emberével, aki retteg minden csúszó-mászótól, egyik-másik fajtájának a régiek kimondottan örültek.

A magyar népi hitvilágban alapvetően két fő kígyótípussal találkozunk. A barnás színű, közönséges kígyóról azt tartják, hogy réten, vizekben, erdőkben lakik. A zsírja, feje, szárított bőre gyógyításra használható, s csomóba verődve kígyókövet fújnak. Ezt a fajtát a népmesék ravasz, simulékony, hálátlan állatnak tartják, ellentétben a házi kígyóval, amit nagyon is nagy becsben tartottak. Különösen itt Beregben, Szatmárban, ahol úgy mondták, minden háznak megvan a maga kígyója, az a ház őrzőszelleme.

A házi kígyó általában fehér, szürkésfehér, másfél-két méteres, szagtalan, esetleg tej- vagy fokhagymaszagú, s minden esetben ártalmatlan. Leginkább csörgő, kerregő hangot ad, de fütyülhet is, ilyenkor mindig nagy időváltozás jöhet. Legszívesebben falban, küszöb alatt lakik, különösen a gyermekekhez igen barátságos. Szereti a tejet, képes meginni a gyermekek elől, de kiszopja a tehén tőgyéből is. Talán ezért van az is, ha bebújik az alvó ember gyomrába, tejjel minden esetben ki lehet csalogatni. Igaz, meglehetősen nagy tortúra, amihez már feltétlenül tudós ember kell. A pórul járt delikvenst lábánál fogva felkötik egy fára, aztán egy tál friss tejet tesznek alá, ami aztán kicsalogatja belőle a kígyót.

Akkor is voltak persze tudatlan emberek, akik nem tűrték a tejlopásokat, s végeztek a kígyóval. Nem kellett volna, mert majd minden esetben nagy szerencsétlenség érte a házat. De az ilyen alak kevés volt, a többség megbecsülte az albérlőt, aki maga sem volt hálátlan. Kalotaszegen például úgy tartották, aki a háza közelében élő kígyót bántja, az a háza szerencséjét bántja. Beregben pedig úgy mondták, hogy az a jószág, akit fehér csúszó szopik, akármilyen gizen-gazon mindig kövér.

És ez mind semmi! Én még beszéltem olyan idős pásztorral, nevezetesen az Uszkában élő Szegedi Andrással, aki állította, ő ismert olyan csaholci – vagy ahogyan ő mondta, csahóci – juhászt, aki értette az állatok nyelvét. És erre hálából egy nagy fehér kígyó tanította meg, mert megmentette a kútba esett kiskígyója életét. Egy ennél is szebb történetet pedig Zsarolyánban jegyezték fel a tudósok egykor: „Egy fehér kígyó élt a padkában, és este mindig evett a lányka tányérjából. Mikor férjhez ment a lány, akkor megjelent a lakodalomban a kígyó is, és ajándékképpen egy követ tett a tányérjába. De a kő arany volt, amiből aztán nagy birtokot vettek."

Zsarolyán itt van pár kilométerre Mándtól, Fülesdtől – lehet, hogy annak a lakodalmas kígyónak a rokonát volt szerencsém látni?

Írta: Csengődi Péter

– fikció –

 Korán reggel volt, az Alsónémediről Pestre tartó busz tömve volt emberekkel. Egy szemüveges fiú vadul lapozgatott egy könyvet. A közlekedő túloldaláról egy hasonló korúnak tűnő, magas srác szólt hozzá:

 – De csúnya dolgokat olvasol! Nem lett volna jobb a Harry Potter az útra?

 – Ne haragudj, de tanulok! – förmedt rá a szemüveges, és úgy tűnt, a magas nem is haragudott meg, de tovább kereste a lehetőséget, hogy valamit odaszóljon.

 – Mit tanulsz?

 – Gráfelméletet. Ma vizsgázok.

 – Hol tanulsz?

 – A Műegyetemen.

 – Tudod, hogy ilyenkor már hiába tanulsz. Ilyenkor már mindegy.

 – De ártani nem árthat.

 – Csajokkal mi a helyzet?

 – Most nincs időm lányokkal foglalkozni, az első az egyetem.

A magas méregette, méregette, majd tanácsadó üzemmódba lépett.

 – Túlságosan gombafrizurád van. Oldalt rövidebbre kéne vágni. Na meg a szemüveged, nagyon old-school. Lehet ilyen vékonyított lencséket kapni, valami elegáns keret, és kész. Az ing az jó. Csak add magad, és bukni fognak rád a csajok... Ne, ne add magad mégse! Nézd meg, hogy viselkednek körülötted a menő fazonok, és utánozd őket. Az be fog válni.

 – Nem kértem a tanácsodat, oké?!

 – Oké, oké, értettem... Mit olvasol?

 – Úgysem értenéd!

 – Próbálj ki!

 – Épp azt a részt ismétlem át, amikor az egyik tétel bizonyításánál vesz egy minimális ellenpéldát, egy gráfot, ami nem rajzolható síkba, pedig nem tartalmaz sem K3,3-, sem K5-szerű részgráfot. A bizonyítás menete több ágra bomlik szét, amiket egyenként értek, csak időnként sikerül kihagyni egyet-egyet, és félek, hogy vizsgán sem fog mind eszembe jutni – mondta a szemüveges, és bár próbálta takarni, az arcán megjelent a büszkeség, hogy a magas csak hümmögni tud.

 – Aha, aha – ismételgette a magas, közben levette a sapkáját, amitől a szemüveges meglepődött, hiszen a vártnál sokkal kopaszabb volt. Már-már sajnálni kezdte, hogy ilyen fiatalon kihullott a haja, de ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy lehet, hogy az arca tűnik túl fiatalosnak. A busz megérkezett a végállomásra, lassan kezdtek leszállni az emberek.

 – Örvendtem! – hazudta a szemüveges. – Viszlát!

 – Várj, megyek veled!

 – Tessék?

 – Arrafelé van dolgom nekem is.

 – Jó – mondta a szemüveges, de azért belül mérgelődött, hogy nem tudja a magast lerázni.

Átmentek a metrómegállóba, közben eleredt az eső. A szemüveges berakta a könyvet a kabátja alá, hogy ne ázzon el, de nem tette el, amint a metróaluljáróba értek, újra kinyitotta. Aztán jött a metró, felszálltak, és a magas újra faggatni kezdte.

 – Kihez mész vizsgázni?

 – Nem emlékszem pontosan a nevére, valamilyen Ákos.

 – Rendes fazon?

 – Kedvesnek tűnik, csak olyan lassan magyaráz, hogy unatkozom az órán.

 – Úgy látszik, másoknak részletesebben kell elmondani az anyagot.

 – Az engem nem érdekel. Vegyék fel a ritmust!

 Újra csöndben voltak, már amennyire a zajos metrón csöndben lehetett lenni. A magas érezte, hogy a szemüveges amúgy sem beszél vele szívesen, de a következő megállónál, amikor a szerelvény újra elhalkult, megint megszólította.

 – Most mit nézel?

 – A perfekt gráfoknál van egy olyan tétel, hogy egy gráf akkor és csak akkor perfekt, ha minden feszített részgráfra teljesül, hogy a függetlenségi szám és a klikkszám szorzata nagyobb vagy egyenlő a részgráf csúcsainak számával. Itt a bizonyítás három segédtételt is felsorakoztat, és ezek közül kettőben függetlenségi halmazok és klikkek rendszerét határozza meg minimális imperfekt gráfokra, és ott egy rakás feltételt felsorol, hogy mi mindennek kell teljesülnie rájuk nézve.

A magas mosolyogva nézte, ahogy a szemüveges arca teljesen megváltozik, amikor magyaráz. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Szerette volna tovább beszéltetni, mert ettől az arctól, ettől a tekintettől ő maga is töltődött energiával, de már megérkeztek a nagykörúthoz. Átszálltak a villamosra, és ott nem nagyon tudtak beszélgetni. Az eső miatt a vártnál is többen jöttek tömegközlekedéssel, az emberek teljesen egymáshoz passzírozódtak. Mire leszálltak budai hídfőnél, már újra idegeneknek érezték egymást. A magas azonban nem hagyta le a szemüvegest, sőt, ha úgy érezte, amaz mégis távolodik, akkor begyorsított.

Beértek az egyetem „I” épületébe, a forgóajtó mögött mindenki a dzsekijéről rázta a vizet, a portások meg mosolyogtak rajtuk, miközben éppen a reggelijüket fogyasztották. A szemüveges, miközben szemmel méregette, merre lehetnek ismerős arcok, elővette táskájából az indexet, és egy papírt, amire rá volt írva, melyik terembe kell menni. Éppen mielőtt elolvasta volna a papírt, meglátta a vizsgáztató tanárt az egyik teremnél, de azért a biztonság kedvéért leellenőrizte a cetlin, hogy jó helyen áll-e a tanár. A magas még mindig mellette állt, türelmesen kivárta, hogy kotorászik a táskájában, majd mikor elindult a terem felé, vele tartott. Mérges lett rá, nem értette, mit hülyítette a buszon, ha ő is erre a vizsgára jött. Vele mindig szórakoznak az évfolyamtársak, és sosem érti, miért.

 – Jó napot kívánok! – köszönt a szemüveges a tanárnak illedelmesen, és szinte véresre sértette a fülét, amilyen flegmán szólalt meg mögötte a magas: – „Szevasz Áki, mizu?”

 Ledöbbent, mikor látta, hogy azok ketten valami hosszú baráti kézfogást csinálnak. Volt benne pacsi, öklözés, játék az ujjakkal, közben fülig érő szájjal mosolyogtak egymásra.

 – Képzeld! – mondta a magas. – A buszon összetalálkoztam ezzel a sráccal, kiderült, hogy éppen hozzád tart vizsgázni.

 – Nem mondod?! Komolyan?

 – Igen. Jól kitárgyaltunk téged!

 – És? Mit mondott rólam?

 – Csak viccelek. Végig tanult, pedig már mindent tud.

 – Na, azért mindent csak nem?!

 – Ő azt mondja, van itt-ott fekete folt, de fejből magyarázta a Kuratowski- meg a Lovász-tétel bizonyítását.

A tanár kikapta a szemüveges kezéből az indexet, beírta, hogy „jeles (5)”, szignózta, és visszaadta. Elköszönt, bement a vizsgáztató terembe, és becsukta maga után az ajtót. A magas is elköszönt, és elindult a tanszéki laborokhoz vezető folyosón. A szemüveges megszólalni sem bírt, csak állt az üres hallban, egyedül, ledermedve, a szája remegett. Hosszú percek teltek el, mire annyi erőt gyűjtött, hogy felkiáltson:

 – Most akkor mi van?

A portás egy jóízűt harapott a szendvicsébe.

Írta: Cserbakőy Levente

„A nyárban a legszebb a nyár, a nyaralás” – hangzott éveken át az a reklámszöveg, amely után az üdülési, nyaralási lehetőségek felsorolása és bemutatása következett. Választani végül is soha nem nehéz annak, aki az igényeit és a lehetőségeit összhangba tudja hozni.

Igen, nyár van, s mindenki igyekszik a lehető legkevesebb ruhadarabban megjelenni az utcán, strandon, szórakozóhelyeken. Ma már egyértelmű az ózonlyuk szemet, bőrt, hajat károsító hatása, amely csupán az első, felületi problémákat jelenti. Valójában kevesen vesszük komolyan a figyelmeztető írásokat, felhívásokat.

Aki csak egyszer is volt a nyári napsütésben egy csöndes tengeröbölben, amikor az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget, az egy fikarcnyit sem törődik az ózonlyukkal. Bevallom, akkor és ott nekem eszem ágában sem volt.

Ámulatba ejtettek a nyári alkonyat színei, a lilák, rózsaszínűek, vörösek, zöldek változásai, ahogy a nap lassan eltűnik a horizont mögött.

Amikor este úgy érezzük, hogy smirglit tettek lepedőként, mert sikerült teljesen leégni, akkor megfogadjuk, hogy ezentúl hallgatunk a jó tanácsra, és a déli órákban sziesztázni fogunk, nem napozni. Addig is gyulladásos, fájó bőrünket kecskevaj krémmel vagy liliomolajjal kenegetjük, ha volt annyi eszünk, hogy előre beszerezzük őket.

A nyár, a nyaralás szinte elképzelhetetlen a víz, a fürdés nélkül. A Szamos vagy a Tisza partján talán nyugalmasabb a nyaralás, mint túlzsúfolt fürdőinkben. A folyók vizeinek tisztaságáról is állandóan kapunk információkat. És sajnos arról is, hogy kik lettek a vizek áldozatai.

Egy idős barátom a napokban ment el. Az elmúlt hetekben a kertjét tette rendbe, mert nyugodtan akart nyaralni. Leszedte az érett gyümölcsöt, a szőlőlugasban már csak a fürtöknek volt dolga: az, hogy érjenek. Úgy számolta, hogy az ő feladata már csak az érett fürtök leszedése lesz.

Felújította a telek betonkerítését is, hogy illetéktelenektől biztonságban tudja a portáját, majd elment a Tiszához nyaralni. Az érett fürtöket sajnos már nem ő fogja leszedni. Mert a Tisza nagy úr, vize éltet és elpusztít. Elvárja, hogy tiszteljék.

Néhány éve Tokajban, a strandnál át akartam úszni a Tiszát. Valamikor a miskolci Vasutas SE versenyző úszója voltam mellúszásban, és egyébként is a Taktabáj retúrban hatszor átúsztam a Tiszát, tehát tele voltam önbizalommal. Szerencsére jött egy ladik, amibe kapaszkodva végül partot értem. A Tisza tudomásomra hozta, hogy az elmúlt két évtized nekem többet ártott, mint neki.

Láttam én embert úgy meghalni, hogy felhevült testtel hasra esett a féllábszárig érő vízben a palajon.

A felfreccsenő víz zajában benne volt az utolsó szívdobbanása is.

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.

Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.

– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.

Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.

– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?

Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.

– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?

– Nem.

– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.

– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.

Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.

– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.

Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.

– Kukurikú!

– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.

Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:

– Ki mit tud! Ki mit tud!

– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.

A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.

– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani...

Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.

– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.

– Igen, de...

– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.

– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én... Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.

Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.

Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen... hütyü egy picit.

– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?

– Engem, pajtás, engem.

– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.

– Á, rajtam már csak az isten segíthet.

– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.

– Ócska trükk.

– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor... Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.

A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.

Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.

Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.

– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.

– Ülj le!

– Aranka...?

A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.

– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.

– Tudtad?

– Mit?

– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.

– Miért, te csak most tudod?

Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.

– Ezzel meg mit akarsz?

– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?

– Minek?

– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.

– Te? – tátogott Ödön. – Hová?

– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak... csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz' isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.

– Ez most hogy jön ide?

– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.

– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!

– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?

– Áruld el!

– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.

– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.

– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.

A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.

– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!

A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.

Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.

– Szia, „csalogány”!

A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.

Írta: Ozsváth Sándor

Történelmünk útjain…

A Felvidéken, éppen a nyelvhatáron, hetvenre a magyar, fél kilométerre pedig az ukrán határtól fekszik Dobóruszka (Ruská), a Dobó-család ősi fészke. Itt temették el Eger várának híres főkapitányát.

A hányatott sorsú főúr alakja minden magyar számára ismerős Gárdonyi Géza regényéből. Eger vár viadala után még húsz évig élt! Ferdinánd erdélyi vajdává nevezte ki, majd mikor 1556-ban ezen országrész elszakadt Magyarországtól, elvesztett birtokai helyett megkapta Léva várát, s Bars vármegye főispánja lett. (Időközben Izabella királyné „jóvoltából” börtönben is ült Szamosújváron, ahonnan azonban 1557-ben megszökött!) 1569-ben koncepciós pert indítottak ellene, elítélték, s élete utolsó éveit – egészen pontosan 1283 napot – a pozsonyi várbörtönben töltötte. 1572-ben hunyt el szerednyei otthonában (e település a mai Kárpátalján található, félúton Ungvár és Munkács között), s holttestét június 28-án hozták Dobóruszkára. Arról nem maradt fent irat, hogy pontosan hol s méltóképpen temették-e el. A helybéliek azonban mindig is számon tartották, s nemzedékről nemzedékre hagyományozták, hogy Dobó István a ruszkai templomban nyugszik!

Alakja akkor került ismét a köztudatba, mikor 1912-ben, az eredetileg lápos-mocsaras hely kiemelkedésén álló templom bővítését elhatározták. Ruszkának 12 filiája volt, a régi templomba már nem fért be a nép, ezért annak északi oldalához új hajót építettek. 1914-ben bizottság alakult Dobó hamvainak felkutatására, azonban az akkor feltárt kriptában nem találták meg (a hír az országos sajtóban is szerepelt). Trianon és az azt követő impériumváltások megakasztották a folytatást. 2006-ban fogtak csak hozzá újult erővel a keresésnek. Lakatos László polgármester vezetésével minden engedélyt megszereztek (államtól, egyháztól, műemlékvédelemtől), modern technikai eszközök segítségével, üregeket keresve mérték fel az egész templomot, s a ’14-es új szárny jobboldalán meg is találták a kriptát. Egy kamerát leengedve három koporsót és rengeteg csontmaradványt láttak – azonban rövidesen kiderült, ez a kripta a XVIII. században épült, így nem lehetett Dobó nyughelye. De nem adták fel a keresést! A helyi plébános és a polgármester, olykor a falu neheztelése ellenére is kitartott: „Addig ásunk, míg meg nem lesz!” 2007 őszén újraindították a munkálatokat, s ekkor találtak rá a szentély alatt hét XIV-XV-XVI. századi sírra. A Dobó-családéi voltak, s közülük a jobboldali első (egy hetvenes éveiben járó, 180 cm magas, robosztus férfi, akiről megállapították, hogy köszvényes) Dobó Istváné volt! DNS-vizsgálatokat is végeztek, s a feltárásnál, mint szakértő, mindvégig jelen volt a tőketerebesi múzeum egyik tudományos munkatársa. A sírmellékletek, ruhák és ékszerek, gazdagságról s kifinomult ízlésről árulkodtak – az ékszerek megmunkálása például arra utalt, hogy a család egy helyről rendelte azokat, nagyon tiszta aranyból készültek, s még Anjou-koriak is voltak közöttük. Ezeket ma sajnos nem lehet megtekinteni, az egyik tőketerebesi múzeumfiókban várnak sorsukra.

Dobó István újratemetése 2008. június 28-án volt. A hamvakat rozsdamentes ládikába tették – külön a családtagokét, külön Dobóét –, s abba a szarkofágba helyezték, melyet még 1610 körül készíttetett Ferenc fia. (A fedlap kivételével minden eredeti, az ugyanis Egerben látható, aminek pontos mását készíttették el Dobóruszkára.) Történelmi zászlók alatt, történelmi ruhákba öltözött hagyományőrzők tisztelegtek Eger várának főkapitánya előtt, s a szertartáson oly sokan vettek részt, hogy még a templomkertben is álltak helybéliek és anyaországiak.

Az újratemetésnek Magyarországon alig volt visszhangja. Pedig ha van közismert magyar történelmi személyiség, akinek sírja nemzeti zarándokhely lehetne, akkor Dobó István az. A ruszkaiak mindent megtesznek ezért. Szeretnének a falu főterén szobrot állítani neki, a templom szomszédságában lévő egykori kántorlakban pedig múzeumot berendezni, ahol végre méltó helye lehetne a tárgyi emlékeknek is. Mindehhez egy 610 lakosú, kis felvidéki magyar végvár önereje kevés. A megmaradásukért/megmaradásunkért küzdők nagylelkű támogatókra várnak!

Hogyan is hangzik Dobó esküje?: „…a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében!”

Írta: Zilahy Tamás

Minden ember életében eljön az a perc, amikor a piacra kell mennie. Én sűrűn vagyok minden ember.

A piac az a hely, ahol dúlt tekintetű asszonyok és megfáradt urak hatalmas csomagokkal kószálnak.

A férfiak általában utálnak piacra járni. Én kivétel vagyok, mondhatni, jó asszony. Szórakozni járok a csarnokba.

A vásárlást hosszas egyeztetés előzi meg. Előveszek egy cédulát, és felírom, hogy mit kell vásárolni. Valahogy így.

– Mit hozzak a piacról?

– Valami ebédrevalót.

– Mit főzünk?

– Te tudod, ma te főzöl.

Gondosan feljegyzem – ebédrevaló!

– Úgy hozzál, hogy holnapra is!

Melléírom 2x, majd eldobom a cédulát.

A piacon mindig rengetegen vannak, ezért felkészülök a harcra. Kihegyezem a könyökömet, és indulok is.

Megérkeztem. Emberhegyek.

A piac az a hely, ahol mindenki aranyoskám, kedveském, szívecske, drága, esetleg kedves uram, de ezt nem szeretem, mert ez az első jele annak, hogy át akarnak verni, és az urak nem reklamálnak. Ezt persze csak hiszik az árusok.

Rengeteg a külföldi turista. Vakuk villannak, fogynak a hungarikumok. Olyanok, mint borzalmas fütyülős pálinka, ami persze elromlott, mert egy hangja sincs. Vagy az ehetetlen, de esztéta paprikafüzér, és a nagy kedvenc Tokaji Aszú, eltarthatóság az üveg alján, még egy hét. Echte mádzsár, mondja az echte mádzsár kínai.

Bemelegítésképpen az első szimpatikus zöldségesnél nyitok.

– Mi tetszik? – röffen rám.

– A modora – és már megyek is tovább.

Taktikát változtatok.

Odalépek a következő pulthoz.

– Pazsaluszta szto kilogram kartofel!!!

Az eladó bekiabál a hátsó részbe: – Gyere, Józsi itt van egy osztrák, nem tudom, mi a faszt akar.

A nyelvpótlékos kolléga megérkezik.

Hangosan tagolva megkérdezi magyarul, hogy mit kérek.

Két kiló krumplit. Kiméri. Kiszámolja. Sokkal több.

Kollégája odaszól:

– Látom, Józsi, vágod az osztrákot.

Látom én is. Megreklamálom. Még hallom elmenőben: „ezek az osztrákok milyen spúrok”. Nem vették észre, hogy magyarul beszéltem.

Átballagok a henteshez. Kérek egy kiló felsált.

– Mire lesz? – kérdi a véres ember.

– Ebédre – mondom.

Megnyugszik, látja, hogy hülye vagyok hozzá. Hátat fordít, egy nyissz, egy csatt, papírzörgés, villámgyors csomagolás, mérleg rácsap, és kettőezer-egyszáz.

Elveszem a húst, és komótosan kicsomagolom. Nagy csend telepszik ránk. Ezek ellenőrszagot éreznek.

Ahogy sejtettem, csupa faggyú az egész. Visszaadom, és udvarias vagyok.

– Kedves uram, tán említettem, hogy ebédre lesz, nem gyertyaöntésre. Most csak a húst kérném, majd mindenszentekkor jövök a faggyúért.

Finom, de cifra káromkodást hallok elmenőben.

Szétnézek a gyümölcsösnél is. Bemelegítésnek elveszek egy nektarint, és beleharapok. Az eladó nagyot néz.

– Jó ez az eper – mondom.

– Ez nektarin – mondja felháborodottan. – Honnan veszi, hogy eper?

– A méretéből – mondom, és továbbállok.

A másiknál megveszem a gyümölcsöt. Látszik rajta a kimerültség. Oszt-szoroz, aztán mond egy számot. Utánaszámolok, és tévedett az én javamra ötven forinttal. Visszaadom neki, „kicsiben nem lopunk” jeligére.

Na, még a csirkéshez elmegyek. Itt is általában balekra veszem a figurát. A piacra küldött férjet szinkronizálom.

– Csókolom, kérnék szépen egy kilónyi csirkekarajt.

Az eladó rutinosan nyúl a csirkemellhez, és már méri is.

Egy cseppet azért furdalja a kíváncsiság, ezért megkérdi.

– Mihez tetszik vinni?

– Halászlének – felelem szemrebbenés nélkül.

Leesik az álla.

– Speciális recept – mondom.

Megértően bólogat, de orvost azért nem hív.

Lassan véget vetek a matinénak, és hazafelé veszem az irányt. Mindent megvettem, és jól is szórakoztam.

Otthon kipakolom a cuccokat, és precíz háziasszonyként előveszem a háztartási könyvet. Mindent könyvelek.

Valahogy így: Egy gyufa 10 Ft, egyéb 11.700.- Ft.

Írt: Kulcsár Attila

A mai labdarúgásban az élcsapatok mérkőzéseit a tévécsatornák közvetítik. A nagy bajnokságokon minden videóra kerül, és később is visszajátszható. Mi, nézők csak azt számoljuk, hogy ki hány gólt lőtt, de az elemzők, riporterek azt is, kinek hány gólpassza, sikeres védése volt. Mérik , hogy kinek hány labdaérintése van,  és hogy a játékosok mennyi kilométert futnak. Ötpercenként bemondják, hogy a csapatok hány százalékban birtokolták a labdát. Ebben most a Barcelona a legjobb. Ha a meccseket nem gólra játszanák, 90 perc alatt ellenfelei csak a kezdőkörben rúgnának labdába. A technika és a biológia mindenütt jelen van. Figyel már gólkamera, leskamera és öt bíró.

De van a mai labdarúgásnak egy még felderíthetetlen fehér foltja: annak számbavétele, hogy melyik csapat játékosai köpnek többet. A tévé jóvoltából ország-világ látja, amikor a kamera ráközelít a sztárokra, hogy azok a gólöröm és a kínok között fetrengés mellett időnként jó nagyokat köpnek. Van, aki hegyeset, van, ki laposat, Vannak ejtős köpetek és némelyiket mintha zsinóron húznák.

Szerencse, hogy a testnedvek ebben a kiélezett küzdelemben is a fűben landolnak. Mert ha ez egymásra irányulna, az már piros lapos vétek lenne, mert ott lóg a corpus delicti az ellenfél címeres mezén, és ez már a nemzeti jelképek meggyalázásának minősülne.

Úgy hallom, hogy a FIFA véget szeretne vetni ennek a kulturálatlan szokásnak, szabálymódosításra készül, és a világbajnokságra már a mezek tartozéka lesz egy farzseb, benne egy zsebkendővel, amelybe a köpetek szükség szerint üríthetők indulatok esetén vagy sóhajtások kíséreteként, játék közben is. Még a jobb kocsmákba is ki van írva, hogy a padlóra köpni tilos. Ha más sportágak sztárjai kibírnak köpködés nélkül legalább egy félidőt, a labdarúgóknak is uralkodniuk kell magukon. A kosarasok, kézisek, röplabdajátékosok sem köpködik tele a játékcsarnokok parkettáit. Még a jégkorongozók se, pedig ott odafagyna a jégre.

Azt tervezik, hogy lesz egy 6. bíró, aki csak a köpködésekre figyel, és jelzi a mérkőzésvezetőnek, hogy a kék-fehér  10-es köpött. Ekkor az magához rendeli a vétkes játékost, és felmutatja neki a sárga lapot. Erre persze a tettes – ahogy szoktak – elkezd reklamálni, hogy bíró sporttárs, én, hol, hol? Az anyám életére esküszöm, hogy nem tudok se köpni, se nyelni a fáradtságtól. De ilyenkor segít a technika, a köpéskamera, amelyik minden játékosra rá lesz állítva, és annak az anyagnak a segítségével, amellyel a mérkőzés előtt a pálya gyepét fellocsolták, a köpések piros foltot hagynak a zöld pázsiton, és 90 percig ott maradnak – a tettes beazonosítható.

Mert ez kocsmai gesztus nem méltó a nemzet ikonjaihoz, akiknek játékát százezrek figyelik, sokak példaképei, a stadionok díszpáholyaiban királyok, államfők ülnek, és sikerek esetén dagad keblük a nemzeti büszkeségtől.

Tudjuk, hogy az érzelmeken nehéz uralkodni. Nem mentesek ez alól a hús-vér miniszterelnökök sem. Legutóbb a francia kormányfő a portugálok győztes gólja utáni dühében akkorát köpött, hogy biztos kiállították volna, ha a pályán van. Ugyanis izgalmában valami olcsó reklám-cukorkát szopogatott, és köpet a francia trikolor színeit rajzolta ki a gránitpadlón

Mi ez, ha nem a nemzeti jelképek megcsúfolása? Ha látta volna az ellenzék, azon nyomban lemondásra szólították volna fel. Egy közszereplő nyelje vissza ilyenkor a könnyeit is.

Írta: Radnó György

Reggel van.

A kertvárosi sorház emeleti hálószoba ablakában mozgó fényként jelenik meg a nap lapos fénye. A fák ágait az enyhe nyári szél lengeti, a rajta átszűrődő fény ostorozza a szoba falát, mintha vitázna, hogy a fény vagy az árnyék erősebb.

Sztelián az ágyon fekszik, már régen felébredt.

Az ágy végénél egy automata okos-fegyver, feltöltve. Mióta létezik okos-fegyver, azóta bárki tarthat ilyet. Öngyilkosságra vagy a hatóság emberei ellen hiába próbálnák használni. Nem működik, csak a betolakodók ellen. A fegyvert készenlétben tartani törvény írja elő, a GPS felügyelet ezt ellenőrzi is.

A házukba nem léphet be bárki, csak neki, feleségének – Iréneusznak − és gyermekeiknek van írisz-azonosítással működő belépési kódjuk.

Első a biztonság.

Napok óta vár, és nem gondol arra, mit fog tenni, ha eljön az idő.

Nyugdíjazása óta nem kell korán kelnie, azóta kevesebbet alszik. A kényszer nyugdíjra már évek óta készült, felkészítésen is részt vett, amelyet a munkahelye biztosított számára. Már több hete így megy, és semmi nem történik. Iréneusz nyugdíjba ment valamivel előtte, de csak azóta alszanak külön szobában, mióta megkapták ezt a Fiatal Parlament rendelete által kiutalt nyugdíjas állami lakást.

Emlékszik, amikor az ő szülei kerültek ilyen helyzetbe, szerencséjére nem kellett ezzel foglalkozni. Egy hétvégi kirándulásra mentek, és autójukkal szakadékba zuhantak, mind a ketten azonnal meghaltak.

Ez 25 éve volt, és most ő hasonló cipőben jár.

A rádió halkan szól, híreket mondanak:

− Egy illegális üzemen ütött rajta a tegnapi napon a Fiatal Jogvédő Hatóság, ahol nagy mennyiségben halotti anyakönyveket hamisítottak. A helyszíni szemle tart,  még folyik a nyomozás, de megállapíthatóan több tízezer hamis okmányt gyártottak, a gépek fekete dobozának vizsgálata még folyamatban van. Egy főváros közeli nagygazdát első fokon pénzbüntetésre ítélte a Fiatal Kamara Hatósága. Nyugdíjasokat alkalmazott rabszolgamunkára, akiket halottnak nyilvánítottak, és egy jól álcázott tanyán szállásoltak el. Még vizsgálják a gazda további felelősségét, első fokon teljes vagyonelkobzás is lehet az ítélet. A vizsgálat során több mint két tucat időst helyeztek el állami apartmanokban. A szülők gyermekei komoly büntetésre számíthatnak, ha bebizonyosodik a közreműködésük... A parlamentben a Görbe Szög Párt képviselője újabb beadványt adott be a nyugdíjak védelme és a szavazati jogok visszaállítása érdekében, a beadvány szerint a kormányon lévő Demokrata Rács pártja meghamisítja a költségvetést, amely szerint lenne fedezet a köznyelvben „Likvidíj”-nak nevezett nyugdíjas törvény módosítására, és aktívvá kellene végre tenni a társadalom bölcsebb felét, akiket méltánytalanul mellőznek, és gyermekeiket büntetik a fizetésük 50%-os megvonásával. A Fiatal Biztonság Minisztérium helyettes-államtitkára válaszolt a beadványra, és rávilágított, hogy a múltban mindig az 50 év felettiek okozták a legtöbb társadalmi problémát.  Közel 50 éve vezették be az intézkedéseket, azóta szinte teljesen megszűnt a korrupció, amely a túl szövevényes kapcsolatokkal rendelkező idősebb generáció miatt történt. Ennek köszönhetően a fiatal munkaerőkkel, vállalkozókkal és képviselőkkel sokkal stabilabb a gazdaság, és megszűnt a munkanélküliség problémája. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az ellenzéki párt szégyellje magát, mert átlagéletkora több mint 40 év, ezért csak a saját önző érdekeit képviseli a beadványban. A szavazati jog visszaállítására tett javaslatot a parlament ezúttal – 18 nem, 5 igen és 3 tartózkodás mellett – leszavazta. 

A képviselőt kivezették a teremből, mikor a szavazás eredményét látva azt kiabálta: „18 álszent, gyilkos, gazember, képviselő” van a Fiatal Parlament szent épületében...

Sztelián lekapcsolja a rádiót, mielőtt az időjárásra kerülne sor, és lesétál az alsó szintre. 

Mikor párjával ott találkozik, csak hosszasan, szó nélkül megölelik egymást, mint akik némasági fogadalmat tettek. Ebben az ölelésben benne van a reggeli találkozás öröme és a búcsú is, ami bármikor rájuk köszönhetett ebben az állami apartmanban.

Egymás szemét követve néznek a konyhai tűzhely felé, ahol a felesége a gázcsőről lepattintotta a bajonettzárat. Nem beszélnek, csak leülnek a kényelmes kanapéra. Ujjaik szorosan egymásba fonódnak, életerős testük szorosan egymáshoz feszül úgy, mint fiatalkorukban.

Várják, hogy szabadok legyenek.

Írta: Vaskó Ilona

Néha kikopnak az emberből a szavak. Belőlem fakulni kezdtek, mint a Vasvári Pál utcai panelház oldalára felfestett „ICA LOVE” felirat. Először csak az idő halványította, de később, már az emberi kezek is más értelmet adtak neki. Majd jött egy panelprogram, és teljesen eltüntette.

Alizzá váltam. Olyan világban ébredtem, ahol kiforgatják a leírt szavaimat. Mindenki csak önmagát vagy önmaga sértettségét akarja olvasni a leírt betűkben, így elvész a mögöttes gondolat. Az igazság. A szavaimat szembefordítják velem, és valami számomra is ismeretlen kódként értelmezik őket. Anagramma. Mintha bármit is el akarnék rejteni.

Aliznak lenni néha kényelmetlen. De még hagyom magam. Hagyom, hogy bántsanak, hagyom, hogy üssenek. Zsigeri fájdalmat tanulok. Mert egy idő után pavlovi reflexé válik, hogy kit kell jó messzire elkerülni. De addig odaállok minden pofon elé, és kikövetelem a magam jussát, mert ezekben a jussokban ott lapul a tudás és bölcsesség. Csak a szavak hiányoznak hozzá, hogy leírhassam, kimondhassam, mikor álltam meg, mikor fordítottam hátat egy velejéig gonosz világnak. De addig a pillanatig még hiszek a jóban. Abban, hogy Isten nem hagyta el az embereket, hogy még léteznek gondolkodó, önzetlen emberek.

A világ megváltozni látszik. Kevés ember marad meg értéket képviselni egy olyan helyen, ahol egy magasabb szintű értékrend összeomlani tűnik. Új világ épül. A kicsinyesség és rosszindulat téglái úgy tapadnak össze és zárják körbe vele magukat az emberek, hogy aki mást mer gondolni, érezni, azt kirekesztik maguk közül. Így a kirekesztettek továbbállnak. Nincs más választásuk.

Én is viszem a megkopott, tiszta betűimet, és már nem engedem, hogy más értelemet adjanak nekik. Megtanultam, hogy aki hazugnak születik egy hazug földrészen, az hamarabb megtalálja a boldogságát. Könnyen halad. Azok, akik nem illenek bele ebbe a normába, azok megalázottan és összetörten élnek vagy távoznak. Kellenek a pofonok és kellenek a verések, mert azt a pár embert, akiért még érdemes küzdeni, azt nagyon nehéz cserben hagyni. A rosszak között pislákoló meleg fénycsóvák hívogatják az embert. Azt érzem, hogy értük érdemes. Nekik nem kell látniuk, azt, amit már sokan látunk, és az ő tiszta fényük, még visszahívja az embert egy-egy pillanatra. Értük néha megtalálja az ember a betűket és szavakat, de már csak nekik üzennek vele.

Hát most nektek üzenek szavakkal, nektek, akikért még érdemes elindulni… Megtanítottatok arra, hogy egy olyan világban, ahol kevés a becsület és a szeretet, ahol ti minden reggel beültök a kicsinyesség mókuskerekébe és onnan próbáltok halvány fénycsóvákkal, meleg betűkkel üzenni: a jónak érdemes kitartani. Értetek érdemes. A leírt betűknek, melyben a saját meggyőződésetek van, a kimondott szavaitokban pedig a végtelen szeretet. Ezért fogok odaállni minden egyes újabb pofon elé, és ha kell, megküzdök a saját hangomért. Értetek. A silány, a gyenge úgysem érti. De aki érti, azt tudja és bírja ezeket a szavakat.

Ha kell, ha nincs más út, saját magam festem majd vissza a panelházak oldalára a szerelmes üzeneteket, hogy soha ne tűnhessenek el.

A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, Nyíregyházán, a Kossuth téren, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.

Írta: Ésik Sándor

Munkásőrnek egy baja, egy baja… Halkan dudorászott, igyekezett zajtalanul bezárni maga mögött az ajtót. A lépcsőházból beszűrődő fényben megtalálta a villanykapcsolót. A kattanással egy időben  csapta le odakint a világítást az időmérős automata. Igen, állt meg egy pillanatra a dallal. Mindig ennyi idő alatt érek fel, gondolta. Négy emelet, menetfelszerelés, egyre megy. A sáros bakancsot, a surranót az előszobafogas alatt húzta le, és ott is hagyta. Nincsen három élete, élete… A fülébe csengtek a dal hangjai, az alakulat menetelése, a lábak egyszerre dobbanása, a délutáni lőgyakorlat, a puskaropogás. A terepszínű ruhát is ott fejtette le magáról, a bejárati ajtó mellett. Csend volt a lépcsőházban, nesz se hallatszott a hálószoba felől. Nincsen három élete, élete… A foga között zümmögött csupán. Az esti tábortűz füstszaga hazakísérte, érezte magán. A hangulat is. A halászlé, a jó bor, az éneklés. Egy baja, egy baja… Abbahagyta, mert világosság gyulladt, és kinyílt a hálószobaajtó.

Tudod, hány óra? Álomittas szemekkel nézett rá a felesége. Mindjárt hajnalodik,folytatta szemrehányó hangon. Azt mondtad, nem maradsz sokáig. Látom ittatok…

Megint veszekedni akarsz, ráncolta össze a homlokát a férfi. A szeme mélysötét gödre miatt sokszor  ugratták: neked két monoklit ütöttek? A hosszú nap után nem is sötét volt, hanem egyenesen fekete. Egyiket a pártnak adja, másikat babája kapja… Próbálta az asszony fülébe suttogni az indulót, de az eltolta magától. Részeg vagy, feküdj le, mondta fojtott hangon, és ő maga az ágy félé indult. Ne ébreszd fel a gyereket, lépett vissza ijedten.

A férfi izomláztól gyötört lábai nehezen hajlottak be, de sikerült letérdelnie. A rácsos kiságy elé teszik éjszakára a dohányzóasztalt, mert csak így lehet kihajtogatni az ágyat. Munkásőrnek egy baja, egy baja… kezdett hozzá ismét. Könyökét az asztalra támasztotta, állát a két tenyerébe, fejét pedig a rácsokhoz. Nincsen három élete, élete… A kicsi ragyogó szemekkel nézett rá, próbálta megfogni az orrát. Élete, élete… Nézd csak, életem, próbált az ágy felé fordulni, hadd lássa a felesége, milyen jól elvannak a gyerekkel. Majd reggel te viszed a bölcsibe, morgott az asszony és a fejére húzta a takarót. Egyiket a pártnak adja, másikat babája kapja… Halkabban, ült fel az ágyban a felesége. Mindenkit fel akarsz verni a házban?

A harmadikat fegyvere, parapam-parapam. Aztán csend lett.

***

Ébredj már, nem érted? Már így is elkéstem, rázta a férfi vállát. A gyerek már megreggelizett. Felöltöztette, és visszatette az ágyba, így tudta rendbehozni magát, összehajtogatni az ágyat. A párja kinyitotta a szemét. Tekintete a kisfia mosolygásával találkozott. Pillái súlyosak, ragadósak voltak, a nyelve akár egy száraz rongy a szájában. Sajgott minden porcikája. A felesége a konyhába indult, ő megpróbált utána fordulni, de nem tudott megmozdulni. Nem szégyelled magad a gyerek előtt, tért vissza az asszony egy csésze kávéval. A kisasztal szélére ült. Idd meg, magadhoz térsz…

A gyereknek végre sikerült megfogni az apja orrát. Most nem tudta elhúzni, mint este, amikor idetérdelt. Mi van veled, állt meg a kávé kevergetéssel a nő. Semmi, semmi, nyögött fel a férfi. Megint megpróbálta elhúzni a fejét a rácsoktól, valamicskét mozdult is. A gyerek már nem mosolygott, csak nézett csendesen. Az anyja letett a csészét a parkettára, és két kézzel próbálta hátrább húzni a férjét. Egy baja, egy baja… A férfi nyöszörögve próbált énekelni, de csak furcsa sípoló hang jött kis a torkán. Elfeküdtem a derekam, elfeküdtem a derekam, ismételgette. Majd megint, egy baja, egy baja…

Az asszonynak végül sikerült valamennyire megmozdítani az éjszakai térdeplésben-könyöklésben egybe dermedt testet. Egy baja, egy baja, most már ő énekelte dühében az ezerszer hallott nótát. A férfi változatlan testhelyzetben dőlt oldalra, semmije sem mozdult. Sötét leragadt szemei fölött két lángoló csík világított. Az ágyrácsok nyoma, két vöröslő felkiáltójel.

A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, Nyíregyházán, a Kossuth téren, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.

Írta: Cserbakőy Levente

Az idei nyár azon ritka napjainak egyikén, amikor hétágra sütött a nap, találkoztam gyermekkorom egyik kedvencével, az orrszarvú bogárral. Mintha éppen egy szépségszalonból jött volna, ahol frissen lakkozták a páncélját. Öntudatos méltósággal igyekezett átjutni a betonjárda túloldalán lévő diófához. Ebben a törekvésben akadályoztam meg, ha rövid időre is. Két oldalt fogva felcsippentettem a betonról, hogy jól megnézzem: tényleg ő az, akivel közel negyven éve nem találkoztam?

Miskolctapolcán, ahol a gyermekkoromat töltöttem, a házunk udvarában volt egy nagy tölgyfa. Ezt a fát én átalakítottam repülőgéppé, a tetejét pedig pilótafülkévé, amire a szükséges berendezéseket kiképeztem: botkormány, műszerfal, gáz-és fékpedál, már alig jutott helye a pilótaülésnek. De azért szerkesztettem egyet, ahol még a másodpilóta is elférhet.

Amikor úgy találtam, hogy a gép már biztonságosan kezelhető, és elég kényelmesen el lehet rajta látni a felelősségteljes pilótamunkát, leszálltam a földre, azaz lemásztam a fáról.

Lent a lombos faágak nagyobb halmaza fogadott, mint a legnagyobb nyári viharok után. A kisebb ágakat gyorsan eltüntettem a vadkörtefa melletti fagyalbokrok alatt. Nagyanyám a fa átalakítását így is észrevette, és azon jajveszékelt, hogy mit fognak szólni a szüleim, ha észreveszik a pusztítást. Nem magyarázhattam meg neki, hogy Tiszaszederkényben Ládi Katinak azt ígértem, hogy pilóta leszek. Ehhez pedig már most meg kell kezdenem a repülőgép vezetésének gyakorlását, elsajátítását.

A fán való sűrű közlekedésem közben felfedeztem, hogy az alsó ág alatt, a kéreg egyik repedésében szürkésfehér hab türemkedik elő. Mindez addig nem érdekelt különösebben, amíg e habon ott nem találtam egy nagyagancsú szarvasbogarat.

Mivel a szarvasbogár a mindennapi játékainkban komoly értéket képviselt, hiszen a gyufás skatulyákból készült kocsik versenyén ők voltak a versenylovak, a tölgyön ezt a habcsomót naponta többször is ellenőriztem. Hamarosan egész csinos versenyistállóm lett.

Egy ilyen ellenőrzés során találtam rá az orrszarvú bogárra. Versenyeztetésre ugyan alkalmatlan volt, nem lehetett rátenni a cérnaistrángot, de különös szépsége teljesen lenyűgözött. A fején lévő kis szarv és kitinpáncéljának ragyogó feketesége úgy magával ragadott, hogy betettem egy gyufásdobozba, és elrejtettem a többi gyermek elől.

Amikor a strandon összetalálkoztam a biológiatanárunkkal, és elmeséltem, hogy milyen furcsa bogarat találtam, elkérte tőlem, mert az iskola gyűjteményéből pont egy ilyen bogár hiányzott.

Legközelebb ősszel láttam viszont a kis orrszarvú bogaramat, kartonpapírra tűzve, a többi bogár között. A homlokán lévő szarv kisebbnek látszott, fénylő, fekete páncélja teljesen matt lett, mintha szürke penész lepte volna be. Egyedi szépsége eltűnt a többi bogártetem között. Ekkor tudtam meg, hogy ez a szépség az élőknek a sajátja.

A csillogó bogarat óvatosan visszatettem a betonjárdának arra a pontjára, ahonnan felvettem. Megvártam,  amíg a sokkból magához tér, és szép lassan elindul. Egyre jobban szaporázta a lépteit, elérte az első biztonságot adó fűcsomót, és eltűnt a szemem elől. Most már biztos, hogy az én segítségemmel őbelőle nem lesz szemléltetőeszköz.

A kép forrása:http://www.tananyag.almasi.hu/krez/az_erdo/allat/orrszarvubogar.htm

Írta: M. Szlávik Tünde

Mostanában ritkán vagyok hangyás. Hetekig nem menetelnek a parányi morzsatolvajok a konyhámban, hosszú, tömött sorokban. Ha mégis, az kizárólag Boci cica bűne. Nagy éhségében is képes egy-egy falatot a földre ejteni, s azt már nem kívánja a kis kényes gyomra. Ha nem veszem észre, fél órán belül megjelennek a hangyák. Korábban ádáz küzdelmet vívtam velük, bár mindig tele voltam lelkifurdalással: hát hol tudok én magamhoz képest ekkora súlyokat felemelni, képes vagyok-e feláldozni saját egyéniségemet, s teljesen beleolvadni egy arctalan tömegbe a közös cél érdekében? Aki nem lép egyszerre… Bevallom, kissé csámpás vagyok, vagyis ki-kicsalinkázom a sorból..

A tűzoltást a seprű és a lapát jelentette: nyáron a tuja tövébe transzportáltam át őket, télen nagy szánakozások közepette a szemeteskukába – s elképzeltem, ahogy valaki nyakon csíp és átlök Afrikába. Próbálkoztam a sütőporral, mert azt olvastam, hogy attól nem lesz bajuk, csak elriasztja őket. Nos, ha voltak is áldozatok, amerikai katonákhoz hasonlóan viselkedtek: nem hagytak hátra halott bajtársat.

Egyszer valakitől megelőző tippet kaptam: a repedést, ahonnan előbújnak, spricceljem körbe ecettel. Azt hittem, inkább én fogok elköltözni, annyira nem bírtam a szagot hosszú távon.

Vettem pofás kis hangyacsapdát, de ki is dobtam, amikor kiderült, hogy trójai falóként működik – bent terített asztal, belakik a felderítő, hazamegy, s otthon fordul fel, megmérgezve a segítségére sietőket. Mégis, mit gondoltam? A kis kupola belsejében kék alapon elrettentő feliratokat talál?

S akkor eszembe jutott egy foszlány valami régi rádióműsorból, ahol azt állította a fiatalember, hogy ő beszélget a hangyákkal. Gondoltam, kétlábú tanú nincs, Bocinak meg ne járjon el a szája, mert nem kap több pizzát. Lerágta a feltétet – paradicsompüréstől, kukoricástól – de kipiszkálta a szélét a tányérból. A finom illatra hatalmas tömegben zúdultak elő a boltív aljából a hangyakatonák – szerencsére nincs bakancsos vagy patkós lábuk, mert felverték volna a házat. Így viszont mire észbe kaptam, már kifordított mákos bejgliként darvadozott a tésztadarab. S akkor jöttem én.

Óvatosan megemeltem a pizzacsücsköt, gondosan leütögettem róla minden harcost a padlóra, s röviden csak ennyit mondtam: – Fiúk, nyomás haza! Nincs ingyen ebéd!

Szinte egymásba gabalyodott a lábuk, annyi irányba indultak el egyszerre. Lelki füleimmel hallottam a vezényszavakat, a kétségbeesett sikolyokat. De visszavonulót fújtak. Később előbújt egy-két felderítő osztag, őket egy papírlappal csapdába ejtettem, majd a bejáratnál lecsúsztattam őket. Megismételtem, a magam megnyugtatására: – Azt mondtam, nem!

Egy darabig nem jelentkeztek.

Időnként ismételjük a leckét.

Talán hihetetlen, de működik. Azt is megfejtettem, miért: ha elpusztítod az előőrsöt, újabb osztagok érkeznek, mert megszakad a kommunikáció, de ott marad az eredeti információ az élelemlelőhelyről. Vagy tudják, hogy baj van, de haza akarják vinni az embereiket mind egy szálig, egyre többen jönnek – s ennek sosem lesz vége. De itt hazajut a vert sereg – néhányan bicékelnek ugyan egy darabig –, és körbesüvítik a boly minden szegletét: ­

 –  Basszus, ember, izé, hangya, oda ne menj, majdnem ott pusztultunk mind! Pedig már belekóstoltunk az óriásba, de ő volt az erősebb.

Hát, így vagyunk… Szóval, nem vagyok hangyás. Na, jó, csak egy kicsit…

 A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.

  A gif forrása: http://forums.superherohype.com/showthread.php?t=491661

Írta: Antal Anikó

                                                                  „Elhaló fény. Hamarosan nem lesz már minek elhalnia.
                                                                                Nem. Ilyen nincs, hogy nincs fény.
                                                                                Csillagtalan éj hold nélkül.
                                                                                Hajnalig haldoklik és nem hal el soha."
                                                                                                                               (Samuel Beckett)

Ott van az éhes kíváncsiság és a megvetés a szemükben. Érzi ezt nap mint nap, minden reggel, amikor végigsétál az iskola udvarán a gyerekekkel.  Bal kezével a kisfiút öleli, jobbja a kislány vállán pihen, miközben lépdel előre némán, felszegett fejjel. Tekintete a kék ég végtelenjét kutatja, bízva abban, hogy talán a felhőkből kirajzolódik valami tiszta, ősi útmutatás, ami megsúgja, merre induljon az idő labirintusában, az élet és halál groteszk csodaországában Alíz, az újdonsült özvegy.

 Az út az iskola kapujától a bejárati ajtóig mindössze ötven méter. Néhány tiszavirágnyi, gyorsan múló pillanat az órák, napok, hetek, hónapok és évek végtelenjében. Sokak számára csak porba hullt, üres percek, sárba ragadt, fáradt, mindennapos mozdulatok, ahogy felteszik az iskolatáskát gyermekeik keskeny vállára, a még kibontakozóban lévő, törékeny, láthatatlan angyali szárnyakra. Az iskola csengője elnémul, útrabocsájtó csókra és ölelésre már alig jut idő. A rézvörös ajtók bezárulnak, és Alíz ott marad egyedül a fekete aszfalton, amire az ábécé betűit festette az iskolai karbantartó, hogy szünetekben a gyerekek játszhassanak, ugráljanak a betűk kavalkádjában. Alíz a sárga ábécén lépdel.  A J betű a kisfiáé, az M a kislányáé. Az A az övé, Alízé. Az Y..., az Y a férjéé. Lábfejével megsimítja a fekete háttérben sárgálló betűt. Aztán kikerüli. Egy üres kockára lép. Sakkozik. Megpróbálja kijátszani a lehetetlent. A vissza nem fordíthatót. A tényt, hogy gyermekei apja halott. Puha, homokbarna táskáját pajzsként szorítja mellei alatt. Így lépdel át a sárga betűkön, az idő sakkfiguráin, a pillanatokon.

Tudja, hogy nézik. Érzi, ahogy kutató tekintetek pásztáznak végig a testén, vizslatják a lábujjától felfelé, egészen a feje tetejéig. Keresik a gyász nyomát. Belebújnak a fekete hajkoronába és láthatatlan ujjakkal számlálják az itt-ott hirtelen őszbe boruló hajszálakat. Ránehezednek a vállára, ráülnek a homlokára, sötétzöld indaként belekúsznak a tekintetébe, és végtelennek tűnő pillanatokig elidőznek a szemgolyó alatt. Olvassák a ráncok számát a szemgödörnél és az ajkaknál. Ízekre szedik az arcát. Tudja, hogy a gyász és szomorúság molekuláit keresvén apró sejtekre bontják le a testét. Megbélyegzik, hogy nem látszik ruháján a gyász. „Ő az, ő az! A fia az én fiam osztályába jár” – jegyzi meg halkan az egyik asszony.  „Hogy lehet az, hogy nem hord feketét?”  „Nézd csak, mosolyog! Hogy vehet fel ujjatlan ruhát, hiszen özvegy! Jobb lenne, ha eltakarná a karjait, ez illetlen.” „Nem is gyász ez... Nézd, a ruháin rózsák vöröslenek! Legalább egy hónapig feketében kellene járnia tiszteletből... Oh, igen, látszik, hogy voltak gondjaik, biztos nem éltek valami jól, azért jár színesben...” Alíz érzi, tudja, hogy ezek a szófoszlányok, a vizslató tekintetek összefonódnak a feje fölött. Éjsötét kupolát alkotnak, ami alatt át kell sétálnia nap mint nap. Szeretne visszaszólni, mondani valami nyerset, valami pengeéleset, de úgy érzi, nyelve és ajkai lebilincseltek.  Szemei alatt a karikák napról napra mélyebbek. A kialvatlanság jelei. Nincs már ereje és kedve sem magyarázkodni ezeknek a szinte idegen arcú embereknek. „Csámcsogjatok csak rajtam..., találgassátok, miért nem hordok fekete ruhát...” S nagy levegőt véve kilép az aszfaltra festett sárga ábécéből.

Igazság szerint a halál sokszor volt már Alíz vendége. Először akkor mutatkozott be, amikor Alíz tizenkét éves volt, és az apai nagymamáért jött. Nem maradt sokáig, csak meglátogatta az ősz hajú, törékeny asszonyt egy vidéki kórház belgyógyászatán. Engedélyt sem kért a távozásra. Jött és ment ez a halál nevű valaki. A semmiből érkezett, és a semmibe ment.  Aztán pár év múlva, újra visszatért világjáró útjáról. Nagyapáért kopogtatott, aki valami oknál fogva beengedte őt a tanyavilág egyik házának kapuján, és ultizva altatta el ez a semmiből jött barát a megfáradt testet egy nyári éjszakán. Ahogy teltek az évek, egyre többet vendégeskedett a halál Alíz életének portáján. Elutaztatta a család holdudvarát, a nagyszülőket, aztán csomagoltatta anyát és apát, most pedig Alíz gyermekeinek apját.

Nem szerette a feketét. Úgy érezte, ha éjsötétbe borítja testét, akkor magán viseli a semmi jelét. A feneketlen fekete jelét, könnyel telt mocsárba húzó szomorúságot, végtelen, ébenfa dobozba zárt, fény nélküli éjszakát, amiben az üres vákuum az úr. Alíz a szürke selyemfénnyel átszőtt éjszaka színeit szerette, ami a hűvösen szép, méltósággal teljes megnyugváshoz hasonlítható, ahol ezüst fénnyel ragyognak a csillagok, köztük pedig örök, sápadt gyémántszépségben pompázik a Hold. A semmi hirtelenjéből jött halál más. Az elvárt gyász más. A felkészületlen távozás más. Ott nincsenek ragyogó csillagok, vagy ha vannak is, igen sok időbe telik, míg felgyúlnak az első, fehér fénnyel világító kis lámpások.

Alíz a vizslató tekintetekhez és a kitaláció imbolygó talaján gyökerező pletykákhoz már lassan-lassan hozzá szokott. Tudta, hogy most is nyelvek éleződnek a képzelgés köszörűkövén, a mendemondákon, például azon, hogy hogyan is hagyta ott őt a férje, hogyan halt meg, mennyi pénzt gyűjtött össze vajon a bankszámlán, hogy menyit ér az a kétszobányi, használt bútoros ingóság. Figyelik őt. Figyelik a gyerekeket, miben járnak, milyen a ruhájuk, tiszták-e, híztak-e, fogytak-e, sírnak-e, nevetnek-e. Alíz sokszor feltette magában a kérdést, vajon sejtik-e, mi zajlik a lelkében és testében éjjelente? Tudják-e azt, milyen halálfélelemmel ülni egyedül a kozmosz apró kis zugában, egy sötét szoba kellős közepén, elfogadni a tényt, hogy el kell engednie gyermekei apját, belenyugodni abba, hogy le kell kapcsolni őt a gépekről, mert nincs tovább. Négy hét agyhalál után már nem távozik a megsárgult férfitest mellől a halál. Hiába vannak a csövek, hiába van megállás nélküli lélegeztető, ha az agy halott és a test is az elmúlás levehetetlen jelmezét kezdi már felölteni, fenn akadt szemekkel, kilógó nyelvvel, megsárgult, felpuffadt, márványhideg testtel, felduzzadt, bevérzett, egy órán át oxigén nélkül maradt agyvelővel csodára várni hogy lehet? Az orvosok elmondták a tényeket. Öten, hatan is. Alíz reggeltől estig hallgatta a gépek monoton hangját, az idő múlására emlékeztető szüntelen pittyegést. Figyelte a test változását. Látta, ahogy napról napra valami túlvilági hatalom öleli át egyre szorosabban a hajdan még élettel teli testet. Látta, ahogy ez a láthatatlan erő kiszorítja az izmos karokból, az erős mellkasból az utolsó lélegzetet. És Alíz csak várt. A csodára. Borotválta és mosdatta férje arcát, bízva abban, ha talán felébred, akkor tisztán ébredjen. De nem ébredt fel. A negyedik héten Alíz már megértette, elfogadta, hogy a test, ami előtte fekszik, élettelen. Megérintette a szépen ívelt férfiarcot. Hideg volt. Megérintette a karokat, a lábat, a vállat. Mind hideg volt és kékes sárga. Csak a mellkas zihált fel-alá a gép pumpájára. De Alíz még így is várt a csodára, jobban mondva váratták a csodára, mert az innen-onnan felbukkanó, alig ismert, férje múltbéli barátainak mondott, Alíz számára szinte ismeretlen emberek, akik csak felugrottak pár percre az élet-halál küszöbén fekvő betegek birodalmába, hogy erényes szándékkal okítsanak hitre, vallásra, imára, a Jóistennek tetsző útra, csak azt skandálták, ki ne vegyék a testből a csöveket. Alíz mindenkit meghallgatott. Lenyelte az utasításpirulákat, és kérte a mennybélit, hogy küldjön már végre valamilyen jelet, miközben nem értette, miért nem értik ezek az emberek, hogy az ágyon fekvő test már rég halott, az orvos is megmondta, nincs remény, nincs visszaút, az erőteljes férfitest már akkor elment, amikor azon a május eleji reggelen összeesett az utcán és az arca, szépen ívelt ajka szederszínűvé vált, mert az agy összességében ötvenöt percig nem kapott oxigént. Alízt a kórházban azonnal egy külön szobába kísérték. Nem volt a négy mohazöld fal közt semmi más, csak egy földbarna kanapé, két fekete szék és egy hófehér asztal gumikesztyűkkel és folyékony fertőtlenítővel. Alíz csak ült a süppedős kanapén, az idő mintha megállt volna körülötte, érezte, ahogy magába szívja egész bensőjét a várakozás. Aztán halk kopogtatás. Érkezett egy orvos, érkezett egy másik, érkezett két nővér és egy pszichológus, majd pedig fekete ingben és fekete nadrágban a kórházi lelkész.  Alíz már abban a pillanatban tudta, tudta, ennyi volt. Minden szó tompán hullott a földre körülötte. Gépen tartjuk. Agyhalott. A tüdeje összeomlott. Adunk időt. Nagyon hirtelen jött. El kell fogadni. Fel kell dolgozni, bár történhetnek még csodák, de annak hatalmasnak kell lennie, mert ebben az esetben minden, minden, ami az embert emberré teszi az agyban, halott. Csak a gépek. Csak a csövek...

Majdnem négy hetet adtak Alíznak arra, hogy felkészítse magát az elengedésre. A meztelen tények ellenére heteken át minden lépését végigkísérte a remény, a csodára várás, a rémálomból való felébredés lehetőségének hite, holott az elméje tudta, nincs tovább, de a szíve, a szíve, a kavargó óceán, nem tudott megnyugodni. Amikor haza ment, egyenként dobálta ki férje ruháit a szekrényből. Kétségbeesetten szorította mellkasához a vasalt ingeket, az élére hajtott öltönynadrágokat, miközben kipirult arccal, könnyezve, kérdőre vonva kiabálta, hogy hogy tehette ezt az ura, hogy hagyhatta magára csak így egyik percről a másikra, hogy mehetett el búcsú nélkül, váratlan, maga után az ajtót félig nyitva hagyva? A ruhák kupacban hevertek egymáson az ágyon. Öltönyhegy, ingdomb, nadrágvölgy, nyakkendőfolyó. Fekszenek egymáson, egymás mellett. Egy élet ruhatérkép-lenyomata. Ezt szerette, simított végig Alíz egy sötétkék nadrágon, ebben járt dolgozni, a fehér mandzsettás inget koncertre, színházba vette fel, a bőrkabátot ősszel nagyon szerette, ezt a mellényt még én kötöttem, ezt az öltönyt csak karácsonykor viselte, és így észrevétlen, szépen lassan visszakerültek a ruhák a szekrénybe, hogy mélyen lezárva lógjanak tovább a műanyag vállfákon, az emlékezeten.

Írta: Csengődi Péter

– fikció –

Húzta maga után a nehéz csomagot, miközben fél szemmel az ülések számát nézte. Mikor végre megtalálta a sajátját, összecsukta a bőrönd fülét, és próbálta a feje fölé emelni a nehéz poggyászt, hogy a pakolóra rakja; de a kezei megremegtek a súly alatt, és vissza kellett tennie a földre, mielőtt hanyatt esett volna vele. Erős, önálló nő volt, büszke arra, hogy soha, senki segítségére nem szorult; ezért is esett neki olyan rosszul, hogy nem ment többé. Egyelőre nem is voltak sokan a vonaton, talán akkor is elfértek volna, ha az ülések között hagyja; de rend a lelke mindennek, ezért tovább próbálkozott. Pihent, lihegett, végül egy dörmögő férfihang ajánlotta fel a segítséget. Nem is nézte, ki az, csak arra lett figyelmes, hogy úgy nyúlnak a kezek a bőrönd alá, mintha pontosan tudnák, hol jó rajta a fogás, hol gyenge az anyag, hol kell vigyázni, hogy a kiálló bütyök ne akadjon bele az ember ruhájába. A poggyász a tartóra került, és akkor összenéztek egy pillanatra. Egy idegent látott maga előtt, nem voltak ismerősök sem a vonások, sem a szarkalábak, vagy a hosszan futó barázdák a bőrében, mégis az a folt az arcán... Az a folt összetéveszthetetlen volt. Amikor nem tudtak aludni, és a Hold fénye a nyári hőségben kitárt ablakon át pont rájuk világított; hosszasan simogatta, nézegette, játszott vele, megismerte minden élét, sötétebb és világosabb részeit, mint egy várostérkép utcáit és tereit. Meg sem tudott szólalni rendesen, közben a férfi már elköszönt, tovább állt, egy fiatal nővel együtt mentek át a következő vagonba, minden bizonnyal a lánya lehetett. Felnézett a tárolóra, szemügyre vette saját kopott, töredezett bőröndjét, és számolgatni kezdett: Új-Delhi, Párizs, Tokió, London, Amszterdam, és így tovább sorban. Lehetséges volna? Már majdnem negyven éve hordja magával.

Kép forrása: http://linknaplo.blog.hu/2014/02

Írta: Ozsváth Sándor

Gyászol atyánkfia is, mint sok százezren e hazában s milliók a nagyvilágban. Eltemették Puskás Ferencet, a világ valaha élt talán legnépszerűbb focistáját.

Atyánkfia még fiúcska korában látta játszani egyszer – de igaziból! – az Aranycsapatot a Népstadionban, talán ötvenötben, vagy ötvenhatban. Apja vitte magával, ki a foci szerelmese volt. Mutogatta, hogy melyik piros mezes Nándi, melyik Öcsi, Kocka, Cucu, Púpos meg a Sváb, de olyan messze ültek a nézőtéren, hogy az arcukat nem láthatta.

Már arra sem emlékszik, kivel játszottak, csak arra, hogy győztünk, s ha a mieink támadtak, akkor mindenki kiabált, a gólnál pedig egyszerre ugrott fel a stadion.

Az is nagyon tetszett neki, hogy az a rengeteg ember úgy állt, mint a feszület, mikor a Himnuszt énekelték, s eszébe jutott, hogy a rádió mellett otthon is mindig felálltak, ha ezt játszotta a zenekar.

Egyszer aztán közelről is láthatta a fiúkat! Ötvenhatban, még a forradalom előtt Mátészalkán játszottak hírverő mérkőzést (a felnőttek ezt így hívták).

Apja, a Nagyecsedi Traktor SE mindenese oda is magával vitte, igaz, nem a mérkőzésre, csak a bankettre a szalkai restibe (akkoriban ott még cigányzene szólt, a vendégnek damasztabrosz s élővirág dukált, meg kerthelyiség és kuglipálya). 

Vége felé járt már a vacsora, mikor a helyiek öreg szertárosa, zenekari tusra, egy láda borkülönlegességgel kívánt kedveskedni a vendégeknek. „Őrnagy elvtárs – így az asztalfőn ülő Öcsinek - egy kis hosszú nyakú, ha meg nem sérteném…”. Puskás ránézett a pakkra: „Tata, ilyenben én lábat szoktam mosni.” De, látva, hogy az öreg elszontyolodik, még hozzátette: „Tudja mit? Hozzon nekem egy kis igazi nyíri vinkót, fröccsbe az a legjobb, azt szeretem’”.

Másra már nem emlékszik atyánkfia, csak még arra, hogy az öreg idvezült arccal elszáguldott valahova, a többiek meg szeretettel lapogatták tovább a fiúk vállát, s mindenki nagyon örült, hogy ott lehetett.

Minden Magyarok Öcsije – aki nemcsak lélekben volt az! – odafönn tán épp az égieket kápráztatja cseleivel, atyánkfia meg fényesedő szemmel azon tűnődik, mennyire hiányzik - idelenn!

A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.                           

Írta: Kiser Edina

Azon merengek, mit tennék, ha egy napfelkeltekor arra ébrednék, hogy kihunyó életem utolsó pillanatai érkeztek meg hozzám. Nem lesz több kezdet, nem éget a forró napsugár, nem pihentet a nedvességet hozó hold, az elcsendesítő éjszaka többé nem emel ölébe, hogy álomhozó fényeivel vánkosom legyen.

Amit az utolsó napfelkeltéig nem tettem meg, azt a hátralévő időben már nem tudom megtenni. Minden pillanatba farkasfogakkal kapaszkodna a félelem, hogy minél később érjen az elmúlás kapujába.

Hirtelen kristálytisztává válna, hogy kinek keresném utoljára a hangját, a tekintetét, az illatát és az érintését. Ölelném, csókolnám, hallgatnék, és hálásan szorítanám a szívemre.

Mondani nem kellene semmit. Mindegyikőnk tudná abban a pillanatban, hogy egyek vagyunk. Nem kellenek a külső hangok, az érzelmek kristálytiszta jelenléte úgy is elsöpörné, fölösleges, közönséges hangokká formálná a nyelv mondatait. Mindannyian ismernénk a mesét az ÉLET-ről, ami szívünkben él.

Ünnepelnék! Tiszta fehér ruhát vennék, és egy óriási tisztás közepén a fűben feküdnék, hogy járja át testemet a hajnal ízeit hordozó harmat. Simítsa végig a napnak sugara fáradt lényemet. És ha még mindig maradna az elfolyó időből, átengedném szívem utolsó dobbanását a Holdnak, hogy az éj sötétje betakarjon csillagos szemfedelével.

De a Nap újra kilépne az éjszaka vaskapuján, és a sugarait elszántan a horizont fölé emelné. Sötétségből újra fény születne.

Mivé lennék, ha újra teremtődnék?

Biztosan állíthatom, hogy szikla lennék. Kőszikla. A szurdok legöregebb tömbje, amelyet tavasszal a patak zúgva, hömpölyögve ostromol, nyáron ölelőn kerül, ősszel elfogadóan érint, télen pedig a hideg elnémító magánya megfagyaszt. Látnám a föld születését az ég keletkezését az álló- és bolygó csillagok fényeit. Ők a kezdetektől fogva a játszópajtásaim lennének. A virágok, bokrok, fák színei, illatai, születő és elmúló pillanatai mind gazdagítanák az életemet. Érteném az erdők nyelvét, és mindig készen állnék ott a patakban, a szurdok mélyén, hogy az erdő szelleme nálam megpihenjen és meséljen. Így lennék.

Mivé lennék még?

Madár. Madár lennék. Hatalmas, erős, dús, vastag tollú, szabad madár. Szigorú tekintetemmel nézném a kősziklát, amelyik a szurdok legöregebb tömbje. Leszállnék rá, majd a segítségével közelebb mennék a patakhoz. Sárga, éles csőröm egy pillanatra a csobogó vízbe mártanám, érdes nyelvemmel kanalaznám, hogy permetét a ragyogó, fekete, fényes tollaimra hinthessem. Végtelen nyugalommal várnék az erdő szellemére, hogy újra elmondja meséjét az ÉLET-ről.

Amikor eltelnék a mese varázsával, felreppennék. Szárnyaimmal magam mögé utasítva a szelet felemelkednék, egészen az erdők felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, amelyet a természet gyűrt a látóhatár fölé a legmagasabb és legszebb hegycsúccsá.

De a csúcsra erős, fekete, fényes szárnyaim már nem röpítenének el, mert a levegő sűrűje, ólomtömböket akasztana minden tollpihémre. Akkor csak a karmaimmal és a csőrömmel kapaszkodnék. Amikor a hegytetőre érnék, körülhordoznám, csillagfényű, napsárga szemem, hogy jól lássam az ég tengerét, majd terebélyes, zengő hangon elrikoltanám az erdő szellemének meséjét a csillagok szíve felé.

Aztán lefeküdnék, és megvárnám, hogy járja át testemet a hajnal ízeit hordozó harmat. Simítsa végig, erős, fényes tollaimat a nap sugara. Átengedném szívem utolsó dobbanását a Holdnak, hogy az ég sötétje betakarjon csillagos szemfedelével. Itt pihennék az elfolyó idők végezetéig.

A lassan porladó testem humuszából gazdag bölcső lenne. Az arra járó bátor, keleti szél – nem félve a csillagok közelségétől – karjaiba rejtve egy kis magocskát szórna hamvaimba.

Óvnám poraimmal. Táplálnám, hogy a csíra kipattanva a magocskából utat találjon. Gazdagítanám. Erős és mély gyökereket növesztene, mert erős gyökér kell a termő élethez. Majd buzdítanám, hogy törjön az ég felé, nézze meg a felhőket, érje el a csillagok szívét. Ő szárba szökkenne, majd leveleket bontana karjaiból. Az eső duzzasztaná erejét, a nap termővé tenné fényével és melegével, a szél nemessé edzené. Örökzölddé.

Ha újra teremtődnék, ég alját dajkáló, felhőket formáló, csillagok szívét érintő fenyővé lennék.

Kép: Pinterest