Írta: Réti János
A három borbély− fodrász vagy figaró − egymás mellett dolgozott a tágas üzletben, ki tudja már, mióta. Az egyik húsz, a másik harminc, a harmadik negyvenvalahány éves lehetett, de olyan békés kollegialitásban nyisszantották vállvetve a férfiak felesleges tincseit, fürtjeit, mint ahogy a jégkoronghátvédek aprítják az ellenfél támadóinak ábrázatát. Járt a kezük, mint a motolla, és a nagy tükörben csak néha vetettek pillantást egymásra vagy vendégeik valamelyikére, amikor új téma merült föl a világ dolgait latolgató társalgásban.
Mikor először jártam az üzletben, kora reggel volt, közvetlen nyitás után, és egy lélek nem sok, de annyi sem akart hajat vágatni rajtam kívül. Így aztán szíves invitálásra, találomra a bal oldali harminconévesekhez ültem le. A figaró villámgyors volt, beszédes, de a frizurám olyan tökéletesre sikerült, mintha a fejem, a hajam meg ő évek óta összeszokott volna.
Másodszor a középsőhöz, a legidősebbhez jutottam, aki megnyírt ugyan, de egy hét múlva úgy néztem ki, mintha már hónapokkal azelőtt bevonult volna, a borbélyom.
Harmadszorra a sok várakozót megelőzve ülhettem a jobb oldali huszonéveshez, aki viszont úgy levágta a hajamat, mint utoljára tíz éves koromban a Marx bácsi. (Nem azonos az izmus feltalálójával; mesterember volt, aki azokban az időkben is csokornyakkendőt hordott, amikor mostani viselői, lehet, gondolni sem mertek volna rá.)
Szóval, ott a fodrászüzletben nagy igazságoknak jutottam a nyomára, miközben a bal oldali harmincasra várakozók részvétlen tekintettel bámulták, amint lassan kisfiússá válok a nyisszantások nyomán.
Ha sietünk, akkor a nagy rohanásban vagy úgy marad minden, mintha mi sem történt volna, vagy felismerhetetlenre kopasztanak bennünket. Arra, hogy pont úgy alakuljanak a dolgaink, amilyennek szeretnénk, bizony várni kell.